KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/január
1895–1995
• Bikácsy Gergely: Lumière vonatán A mozgókép Pacific Szimfóniái
• Peternák Miklós: A következő száz év Filmutópia
HISTÓRIA
• N. N.: A tizenötezredik pillanat Minden kép kordokumentum?
• Bori Erzsébet: Itt lapátol a kommunista párt! Privát Németország
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Pelikán ladikján Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Sneé Péter: Honi kihívások Beszélgetés Gárdos Péterrel
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Schubert Gusztáv: A vérnősző angyal Született gyilkosok
• Könczöl Csaba: Játék és szimuláció Ölj számítógépen!
KÖNYV
• Hirsch Tibor: Ha Bolyai, akkor nem-euklideszi Frivol múzsa
• Váradi Júlia: A Meseautó esélye Beszélgetés Király Jenővel
• Kovács András Bálint: A Meseautó esélye Beszélgetés Király Jenővel
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az elfeledett nevetés Pordenone
RETROSPEKTÍV
• Bori Erzsébet: Élet a dobozban Film-múzeum
• Antal István: A szem és a fül Lengyel avantgárd
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Bronxi mese
• Bori Erzsébet: Kétségek között
• Bíró Péter: A specialista
• Mockler János: Egy lány miatt
• Schubert Gusztáv: Veszélyes vizeken

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Kétségek között

Bori Erzsébet

Issermann filmje csúnyán átveri a nézőt, és ráadásul még bevisz egyet a filmművészet öve alá is. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy tehetséges és érzékeny rendezőről van szó, mely erények jelen is vannak a mű első felében – úgy 90 percig. A második „fele” ugyanis mindössze három percig tart, de ez elég ahhoz, hogy visszamenőleges hatállyal érvénytelenítse a korábbiakat is.

Kezdjük az elején, amikor még bízunk Issermannban, és mindent elhiszünk neki. Hiszünk a szemünknek, amivel rokonszenves polgárcsaládot látunk, szép, okos nagylány, helyes kisfiú, szerető, intelligens szülők. A nagylány súlyos serdülőkori problémákkal küzd, beteges érzékenység, szorongás, anorexia nervosa, túlhajtott fantázia. Nyilvánvalóan nem akar felnőni. Hirtelen elvadul az apjától – az Ödipusz-komplexus apa-lánya változatát sejtjük a háttérben –, de szerencsére az apa megértő szeretettel fogadja a dolgot. Az események egy éber tanárnő közbelépésére vesznek drámai fordulatot: rendőrségi feljelentés szexuális zaklatás címén. Elisabeth utóbb visszavonja a vallomását, a feldúlt szülők készek megbocsátani, de mozgásba lendül a gyermekvédelmi apparátus, egy „családsegítő” jelenik meg, az istennek se száll le róluk, kutakszik, barátkozik a gyerekekkel. A kislány problémái nem szűnnek, a szülők kétségbeesetten igyekeznek megmenteni a szétesni készülő családot, az egyre inkább ostromlott várhoz hasonlatos magánéletüket. Az intézményes nyomulás célt ér: Elisabeth újabb feljelentést tesz. Az apát vád alá helyezik, kényszerlakhelyre költöztetik, az őrület szélére hajszolják. A kislány állapota csak nem javul.

A néző is kezd gyanakodni. Eddig elfogadott és érteni vélt mindent – a család falusi háza csak azért olyan komor és nyomasztó, mert szegény Elisabeth szemével látjuk, ki éjjelente fekete árnyak látogatásától retteg, szamárfejű emberalakot (a bujaság képmását) vél látni a sötét sikátorban, amikor a városba szökteti a kisfiút, hogy megmentse az anya szexuális molesztálásától! Mikor viszik már orvoshoz, hiszen a vak is látja, mennyire beteg, s a gyermekvédő buzgalom csak jobban árt neki. Miért sugallják hát nekünk, hogy a gyámnő meg a bíró csuda jó fejek, de ellenben az apa ügyvédje korlátolt barom? Az apát aztán lecsukják tiltott családlátogatás címén, s a jóléti Franciaország börtöne leginkább If várának föld alatti celláira és a római kazamatákra emlékeztet, ahol örök sötétségben senyvednek a durva darócba kényszerített foglyok.

A szülők összeomlanak, s a néző lába alól is kicsúszik a talaj. Pár perccel a film vége előtt beáll a magyar címben megjelölt állapot. A rendező is érzi, hogy itt az idő a megoldásra. Belekap a levegőbe, és hajánál fogva előránt egyet. Szörnyen mélylélektani, és éppoly kevéssé következik a valóságból, mint az eddig látott film (vagy az apa személyiségének) logikájából. A stáblista előtt még közreadnak egy szomorú statisztikát a kiskorúak ellen – többnyire családon belül és körül – elkövetett erőszakról, aztán haza lehet menni.

A Kétségek közöttben véletlenül ugyanazt a társadalmi intézményrendszert látjuk hibátlan hatékonysággal működni, melynek tökéletes csődjéről nemrég adott meggyőző hírt Agnès Merlet a Cápafiókában. Ennyit a nagy igazságokról.

Issermann mindent megtett, hogy filmje ne legyen didaktikus, ellenben méltóképp és kellő hatással szolgálja a jó ügyet. Annyira igyekezett, hogy mind a narrációval, mind a filmnyelv kifejező eszközeivel – akarva? akaratlan? – sikerült a maga igazának ellenkezőjét elhitetni a nézővel, egészen az utolsó előtti pillanatig. Így a mesterien fölépített mű végén rövidzárlatként kisülő megoldás nem megvilágosodást hoz, hanem agyonüti az egészet. Ennyit a művészet hatalmáról.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/01 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=87