KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/március
• Forgách András: Ketten egyedül Jim Jarmusch
• Hahner Péter: Az idegen belovagol a városba… Anthony Mann westernjei
• Kovács Marcell: Mélysötét Mann noir
• Csanádi Péter: Keserű kékség Nicolas Roeg
• Pápai Zsolt: Ne nézz vissza! Kísért a jövő
• Géczi Zoltán: Bangkok szellemei Thai mozi
• Nánay Bence: A gyík és a tigris Thai art
• Kriston László: Kémvilágpolgár Le Carré-filmek
• Nevelős Zoltán: Keleten a helyzet Sziriána
• Báron György: A bosszú ügynökei München
• Trosin Alekszandr: A mi Bulgakovunk A Mester és Margarita
MÉDIA
• Schreiber András: NAVA a nap alatt Beszélgetés Kovács Adrás Bálinttal
• Reményi József Tamás: Ember az állatban Monty Python Tudományegyetem

• Mersich Gábor: Brutális trip Odegnál Róbert: Rév – A hívó
• Teszár Dávid: Posztapokalipszis most Akira
• Kemény György: Cuculus canorus
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Vigaszág-bog Fehér tenyér
• Csillag Márton: Bleifrei Kútfejek
• Barotányi Zoltán: Májbaj, Lali pap Üvegtigris 2.
LÁTTUK MÉG
• Csillag Márton: Tibor vagyok, de hódítani akarok
• Kárpáti György: Egy gésa emlékiratai
• Köves Gábor: Bizonyítás
• Nevelős Zoltán: Aura

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cuculus canorus

Kemény György

Az új európai animáció harmadik fesztiválján a vérbeli rajzfilmes gondolkodás volt a legkeresettebb hiánycikk.

 

Cuculus canorus. Azaz magyarul kakukk. Ő volt egyik sztárja az immár harmadik alkalommal megrendezett nemzetközi animációs filmfesztiválnak és versenynek, az AniFest3-nak, amelyet a Szimplakertben és az Urániában negyvennyolc rajzolt, gyurmázott, bábozott, digitalizált munka vetítése jelentett. Egészestés mozifilmek is voltak, köztük világpremierek is, igaz, nem versenyben. Négy órányi rövidebb-hosszabb film végignézése után a kritikust, aki egyben képzőművész is, nem tölti el felhőtlen boldogság. Méltányolva és tudva, hogy ebben a nehéz, rendkívül munkaigényes műfajban egy-egy perc megalkotása, leforgatása is hosszú ideig tartó szeretetteljes, igényes tevékenység eredménye (ez volt a tiszteletkör), mégis megkérdezem, érdemes volt-e vajon minden itt látható darabbal ennyit dolgozni? Hol túl bonyolult a történet, szinte játékfilm igényű, hol nem kódolható pontosan, hogy mit is akar mondani az alkotó, hol giccsesen szentimentális az egész, hol egyszerűen csak indokolatlanul bő lére eresztett, sok esetben a rajzolt fejek csak beszélnek-beszélnek, mint a tévében. Saját portámon söpörve: a szemnek alig volt öröme, képi kompozíció, ízes, eredeti rajz, színdramaturgia csak elvétve akadt. Vagy elnagyolt akvarelleket láttunk (és nem tudni, hogy ez mitől ilyen trendi ma), vagy rajzolva, bábozva a nagyfilmek babérjaira kacsintó, stílusára hajazó naturalisztikus megoldásokat, amitől felmerül a kérdés, hogy tulajdonképp miért is nem színészekkel, élő díszletekkel forgatták le az adott forgatókönyvet? Sokfélének tűnt az anyag, de egy idő után a hasonló gondolkodásmód, történetfűzés, kép- és figuramozgatás közeli rokonságára ismertünk. Mintha ugyanaz a nemzedék, amely a viharos, nem egyszer zseniális zenei videóklipeket készíti, önmagát csak kínosan teketóriázva tudná kifejezni. Lapos a filozófia, több munka vélt fundamentuma. Túl sok az ördöggé, szörnnyé, angyallá átalakuló emberfigura. A Velence melletti Torcello katedrálisának ókeresztény Utolsó Ítélet-mozaikja, Hieronymus Bosch, a XX. századi szürrealizmus óta illik ezeket az elképzeléseket újabb, egyénibb és eredetibb hangon megfogalmazni, nem az itt többször is látott iskolás szinten. Ami aránylag új jelenség, az a szex és a kegyetlenség kendőzetlen megjelenése több animációs filmben is, követve ebben is a játékfilmeket. Szemünk sem rebben, amikor a kifogástalan modorú inas a ház asszonyának a reggelizőtálcán vibrátort „szolgál fel” előzékenyen még be is kapcsolva azt, vagy másutt, amikor az út mellé autóból kidobott ájult fiatalembert, kiszóródott pénztárcája láttán az épp ott „dolgozó” utcalány vadul megerőszakolja. Azt is tudomásul vesszük, hogy az egyik rajzfilm szereplője fellázad az utcai közlekedési lámpák parancsuralma ellen, és előbb csak nem tartja be a zöld-sárga-piros szabályait, majd egyre jobban behergelődve uzit ránt és vérfürdőt rendez az utcán. Ha már a vérfürdőnél tartunk, előhozakodom első dicsérendő példámmal. A szerb Igor Coric Dalocska a halott állatokról című kétpercesében egy szál kifejező fekete vonalrajzzal előadva dagadt kislány ül egy padon halott kutyus, nyuszi, tyúkocska és egyebek társaságában. Együgyű dalocskája éneklése közben az épp említett állatot felkapva, arrébb rúgva, meglóbálva, olyan vörös vérfröcskölést, egyre növő vértócsát termel, hogy a vérvörös szín a nóta végén elborítja a fehér vászon alsó harmadát. Ha már, akkor ilyen pofonegyszerűen, többértelműen és röviden is lehet beszélni agresszivitással túlzsúfolt korunkról. Színeket emlegetve még két fehér hollót találtam (sic!). Az egyik a belga Karel Dhondt Schnabelkabaalja, amelyben egy feketerajzú, remekül túlkarikírozott tudós mindenféle furmánnyal meg akarja szerezni a laboratóriumából látható furcsahangú és kinézésű izét. Amaz ellentámadásba megy át, és egyre több és nagyobb, vadszínű, leginkább Miró stílusára emlékeztető, tehát absztrakt geometrikus és hajlott formák áradatával veszi fel a harcot a tudóssal, teljesen legyőzve őt, azaz a fekete vonalrajz emberből színes absztrakt ábrát alakítva. Régi előzményként eszembe jutott egykori kedvencem, a német képzőművész, grafikus Heinz Edelmann kultfilmmé vált egészestés mozija, a Sárga tengeralattjáró, amelyben a Beatles azért száll harcba, hogy a gonoszok által zenétlenre és színtelenre változtatott világot újra színessé és zenéssé szépítsék vissza. A sok történet-elmésélő, bonyolult film között a Schnabelkabaal valójában elmesélhetetlen, olyan formai megoldásokat alkalmaz, amelyekre csak a rajzfilm képes. Ugyanilyen egy másik, a brit Max Hattler tőmondatszerűen rövid Ütközése, amely végképp absztrakt film, a zenére komponált formák koncentrikus körökben lövellnek a kép centrumából a szélei felé, mintegy a térben felénk rohanást érzékeltetve, és geometrikus minták, csillagok, sávok, népi szőttesekre emlékeztető motívumok olyan áradatával bombázva szemünket, mintha egy kaleidoszkóp belsejébe űrutaznánk. Ebben a munkában is ünneplem a vizuális gondolkodást, a kísérletezés, a másfajta filmkészítés igényét. Persze ilyet is látott már ilyen öreg róka, mint én, egyrészt még a Szocialista Realizmus kitörése előtt az akkori Híradó moziban, másrészt jóval később a tévében, ahol azt is megtudtam, hogy főként két amerikai filmes foglalkozott komolyabban az absztrakt filmmel a harmincas években a szünesztéziák görögök óta ismert tényéből kiindulva, jelesül, hogy agyunkban minden színnek, formának van egy adekvát hangi megfelelője is. A két filmes kísérlete, munkája (és másoké, többeké is) mára elfelejtődött, de itt van Max Hattler, aki talán újra felfedezi, folytatja ezt a nagyon fontos, aktuális filmformai utat.

Csáki László Darazsak, ludak, körtefákjáról nem igazán tudni, miért kalandozott el a hajdani alkoholtilalmas USA-ba történetért, de egyéni formaeszköze, a fekete alapon (iskolai táblán?) fehér krétarajz-film következetes stílusa emlékezetessé teszi ezt az animációt is. A brit Matthew Abbisst sem hagyhatom ki ebből a sorból, hiszen Szegény Isten című pofonegyszerű és pofonrövid munkája kitűnő, lecsupaszított, vérbeli grafika, melyben a főszereplő egy langaléta, bánatában arccal a falnak dőlő szomorú pasi, aki dohog, mormog, amiért a lába körül picike, bogárméretű emberiség lövöldözik, meg robbantgatja és bombázgatja magát csatakiáltások közepette. Mindez fehér alapon fekete, egyvonalas tollrajzban előadva, ahogy kell. Ez a film a vetélkedőn legalább a közönségtől a harmadik legtöbb szavazatot kapta. A közönség második számú díjazottja, az angol Sharon Colman Borzoltja két remek humorral megrajzolt varjúval és egy enyhén didaktikus történettel legalább kedves, szerethető darab, és szintén kedves a dán Sabine Ravn Bjorno & Bingója is egy közös háztartásban élő pingvin és jegesmedve barátságáról, de ez csak annyiban dicséret, amennyiben a kedvesség filmesztétikai kategória. Mintha a bábfilmek közt több lenne az említésre méltó, mint a rajzfilmek sorában. Ilyen a finn Laura Neuvonen Az utolsó hurok című monodrámája, melyben egy sálkötés-mániás hölgyet több drámai fordulat után feneketlen szakadékba rántja saját végtelen sálalkotása, de megmenekül, hogy újabb mánia után nézhessen. Minimális eszközök, lényegre koncentrálás, és végre időben, térben pontos dramaturgia emeli ki ezt az alkotást az átlagból. Úgyszintén az élmezőnybe sorolható Klingl Béla Déja vu bábfilmje, kopasz kisbabától kopasz vénemberig, majd a halálig követve több egymást követő nemzedék szintén kopasznak mondható életútját egy üres, öthelyiséges lakásban, majdnem barlangban. Némán, intésekkel, szemmozdulatokkal irányítják a felnőttek a gyerekeket, és felnőttként a „karrier” csúcsán mindahányan egy ellenőrzőközpont képernyőit bámulva nézik, amit az ipari kamerák mutatnak a többi szobáról. Itt külön kiemelendő a szakmai bravúr, hogy a mókuskerékszerű, önmagát ismétlő minimálisra redukált mozgássor nem unalmas ismétlések sora, a kamera állása egyetlen egyszer sem ismétli önmagát. És végül hogy a nagytekintélyű zsűrivel legyen legalább egy közös nevezőm, vissza kell kanyarodnom a kakukkhoz. M. Tóth Géza filmje, a különdíjas és közönség-fődíjas Maestro valóban egy kis bábfilm-remekmű. Jól kitalált, pontosan és arányosan végigvitt, szépen kivitelezett, a meglepő poénig következetesen haladó munka. Egy kicsi színházi öltözőben vagyunk a két főszereplővel, a Maestróval, aki egy csokornyakkendős, szmokingos (és fegyelmezett, kissé lámpalázas) operaénekes sztár, egyébként madár, és segítője, öltöztetője, az a rugószerű, két cikkcakkos fémlapsorból ügyesen összeépített szerkezet, amely régebben falra szerelt borotválkozó-tükröt, szárítót volt képes egy pillanat alatt a térbe kinyitni. Utóbbi sürög-forog, szakszerűen sminkel, fésül, szmokingot kefél, kalapot nyom a Maestro fejébe, és még csőrét is rutinosan letisztítja a Nagy Fellépés előtt, miközben amaz behangol, gyakorol, szívócsövön gégetisztító folyadékot kortyol és testileg-lelkileg rákészül a közönséggel való találkozásra. Azután a szerkentyű énekes kiválóságunk hátába csimpaszkodva kilöki őt az ajtón a vakító fénybe, a rivaldába, amit mi csak hátulról, a kicsiny öltözőből látunk, majd fennhangon felharsan, hogy „Kakukk! Kakukk!” Vége… És szóljunk a holland Hisko Hulsing fődíjat nyert Tizenhét című rajzfilmjéről, amelyet szerintem teljesen tévesen harangoztak be előre „a holland Nyócker-nek. A durva világgal, környezettel minduntalan szembekerülő és esetről esetre pórul járó, vereséget szenvedő, naiv, lovagias, tizenhét éves ifjú halivudiasan előadott, szenvelgő története a zsűrit, úgy látszik, meghatotta. Engem nem.

Annak ellenére, hogy a negyvennyolc versenyfilmből jómagam is ki tudtam néhány színvonalasat mazsolázni, az egész vetítéssorban kicsit csalódtam. A nagy pénzes cégektől nem függő önálló, szabad, és zömmel igen fiatal alkotóktól sokkal izgalmasabb, viharosabb, felszabadultabb animációs munkákat vártam. A szakma zseni-jelöltjei úgy látszik még csak szárnyaikat bontogatják, még nem láthattuk magukkal ragadó, kimagasló remekműveiket itt a SzimplaFilm által egyébként kitűnően szervezett AniFest3-on. Talán csak a Maestro világsikergyanús máris, mint egykori győztes elődje, Rófusz Ferenc A légy címen elhíresült Oscar-díjas rajzfilmje volt. A hatalmas érdeklődés, a teltházas vetítések, az animációs filmművészet egyre nagyobb és igen lelkes tábora megérdemelné, hogy M. Tóth Géza Cuculus Canorusát, Maestróját további maestrók kövessék.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/03 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8547