KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/március
• Forgách András: Ketten egyedül Jim Jarmusch
• Hahner Péter: Az idegen belovagol a városba… Anthony Mann westernjei
• Kovács Marcell: Mélysötét Mann noir
• Csanádi Péter: Keserű kékség Nicolas Roeg
• Pápai Zsolt: Ne nézz vissza! Kísért a jövő
• Géczi Zoltán: Bangkok szellemei Thai mozi
• Nánay Bence: A gyík és a tigris Thai art
• Kriston László: Kémvilágpolgár Le Carré-filmek
• Nevelős Zoltán: Keleten a helyzet Sziriána
• Báron György: A bosszú ügynökei München
• Trosin Alekszandr: A mi Bulgakovunk A Mester és Margarita
MÉDIA
• Schreiber András: NAVA a nap alatt Beszélgetés Kovács Adrás Bálinttal
• Reményi József Tamás: Ember az állatban Monty Python Tudományegyetem

• Mersich Gábor: Brutális trip Odegnál Róbert: Rév – A hívó
• Teszár Dávid: Posztapokalipszis most Akira
• Kemény György: Cuculus canorus
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Vigaszág-bog Fehér tenyér
• Csillag Márton: Bleifrei Kútfejek
• Barotányi Zoltán: Májbaj, Lali pap Üvegtigris 2.
LÁTTUK MÉG
• Csillag Márton: Tibor vagyok, de hódítani akarok
• Kárpáti György: Egy gésa emlékiratai
• Köves Gábor: Bizonyítás
• Nevelős Zoltán: Aura

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Akira

Posztapokalipszis most

Teszár Dávid

2019-ben, harmincegy évvel a harmadik világháború után az újjáépült Tokióban motorosbandák uralják az utcákat, a szekták Akira, a messiás eljövetelét várják. Otomo anime-klasszikusa.

 

Jó tizenöt éves fáziskéséssel Magyarország megkezdte felzárkózását a nyugatabbra fekvő vidékek animekultúrájához. Miyazaki sensei legutóbbi két mesterdarabja (Chihiro Szellemországban, A vándorló palota) immár ideát is ismeretes, a tavalyi Titanic Filmfesztivál pedig egyenesen a műfaj (helyesebben: művészeti ág!) kanonizálását kezdte meg az érett, színvonalas Animenáció szekció vetítésével (ahol mellesleg Otomo legújabb, Gőzfiú című érdektelen, ám csodaszép eye-candy-je is bemutatásra került). Hasonlóképp felvilágosult tettként értékelhető a cyberpunk anime másik überklasszikusának, a Páncélba zárt szellemnek a televíziós bemutatása. A folytatás pedig, nos, úgy hiszem, még a legzordabb keményvonalas anime-őrültet (otaku) is tejbe apríthatóvá transzformálja: szélesvásznon bemutatni ugyanis az animét, a japanimation 1988-as kvintesszenciáját – nem csupán elismerő biccentésre érdemes retro-hadművelet, popkulturális hőstett, de egyben a sokáig ismeretlen és félreértett műfaj értékeinek elismerése és legitimálása.

Az Akira három szempontból is mérföldkő a zsáner történetében. Mindenekelőtt olyan volt az animénak, mint a Tigris és sárkány a wuxiának: az első alkotás, amely áttöri az országhatárokat, és a tengerentúli forgalmazásnak köszönhetően egy csapásra az undergroundból a mainstreambe emeli, nemzetközileg ismertté teszi az – egyébként gazdag múlttal rendelkező – műfajt. Másodsorban: trendteremtő, elképesztően aprólékos és részletgazdag, emberi kezek alkotta vizuális világa jóformán az összes későbbi animéra hatással volt. (Egyesek szerint még az animációról mint kifejezési formáról alkotott képet is megváltoztatta.) Végezetül hangtechnikai szempontból is forradalmi volt: Japánban az elsők között alkalmazta azt a pénz- és időigényes eljárást, mely szerint először a dialógusokat rögzítik, és utólag animálják hozzá a karakterek szájmozgását. (Ez a megoldás az USA-ban elterjedt, a Disney-rajzfilmek többsége ezt alkalmazza.)

Otomo saját, több mint kétezer oldalas, a maga nemében hasonlóképp (kult)klasszikus seinen mangája (felnőtt férfiaknak szóló japán képregénnyel) szolgált az anime cselekményének alapjául. Az adaptáció végeredménye roppant sűrű, súlyos anyag, amelynek töménysége megközelíti Ártatlanságét (Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem 2). Meg kell hagyni, zsúfolt a sztori, a feltáratlan háttértörténet és a technopolis életét illusztráló sok kis mellékszál pedig csak tovább nehezíti az egyszeri néző dolgát: szükséges a képregény ismerete plusz 124 percnyi koncentrált figyelem. A cselekményben több kisebb-nagyobb eltérés fedezhető fel (például Miyako asszony az animéban a vallási szekta vezetőjeként csupán egy cameót kap, míg a mangában szerepe jelentős, figurája kibontott, részletezett), a legfontosabb különbözőség azonban Otomo munkamódszeréből fakad: a manga hatodik, befejező kötetének elkészülte előtt, a munkát félbehagyva fogott neki az animénak (lásd még Miyazaki és a Nausicaa adaptálásának esetét), minekután a két mű végkifejlete teljességgel eltérő lett. Míg a mangában Akira élő személy, aki Tetsuo pusztítása után összefog vele, és együttesen megalapítják a Tokiói Birodalmat, addig az animéban nem több egy mitikus halottnál. Grafikai megvalósításában az anime egy az egyben a mangára épül; Otomo a karakter- és járműdizájnokat animálva már egy évvel az Akira elkészülte előtt, az amerikai forgalmazásba később – a sikert meglovagolva – Neo-Tokyo néven bekerült anime-antológia egyik epizódjában (The order to cease the construction) letesztelte. Vizuális szempontból ez az Akira anime-előtanulmányának is tekinthető.

A már említett subplotok nélkül a következőképp néz ki a bonyolult, komplex történet leegyszerűsített verziója: 2019-ben, harmincegy évvel a harmadik világháború után járunk az újjáépült Tokióban (Neo-Tokyo). A Kaneda vezette Capsules motoros banda legkisebb tagja, Tetsuo a rivális punkokkal való összecsapás után elüti az ellenálló csoport által elrabolt, pszichokinetikus képességekkel rendelkező gyereket (épp emberfeletti mentális ereje menti meg a haláltól), akit a kormány kísérleti nyúlnak tekint. Ezek után a katonaság mindkettőjüket a titkos kutatói bázisra szállítja, ahol a projektet vezető tudós megállapítja, hogy Tetsuo saját tudtán kívül birtokában van e különleges képességeknek: elméjével képes uralkodni a tárgyi világon. (A téma nem újkeletű Otomo számára, az Akirát megelőző, 1980-ban publikált Domu című mangájának középpontjában is egy természetfeletti erővel rendelkező személy állt.) Innentől már csak a tény felismerése és tudatosulása hiányzik, amely után Tetsuo bizonyíthat önmagának, Kanedának és a világnak, miszerint ő nem egy gyenge, semmirekellő kis huligán, hanem a világ leendő ura. Mialatt Kaneda, Tetsuo barátnője, Kaori és a hadsereg a sebezhetetlennek tetsző 15 éves megállításán fáradozik, Tetsuo a kellő mennyiségű információ birtokában az Akira-rejtély megfejtését tűzi ki céljául. Olimpiai stadion, meglepetésekben gazdag finálé, kozmikus-transzcendentális zárlat – árulkodásból legyen elég ennyi.

Noha Otomónak a grandiózus, epikus mangában több ideje volt a jellemek árnyalására, a klánvezető Kaneda és a másodhegedűs Tetsuo alakjának összes jellegzetességét és bonyolult, ambivalens kapcsolatát maradéktalanul sikerült átmentenie a mozgóképes változatba. A régi, gyermekkori barátság bomlásának első jele az örök opponens Clowns motorosbrigáddal való második találkozás után mutatkozik meg: Kanedával első ízben ekkor szólalkozik össze komolyabban Tetsuo. Ő, a csapat legfiatalabb, gyenge fizikumú, kisebbségi komplexussal küzdő tagja a mozi legösszetettebb figurája. Ez az örökkön dacos és dühöngő, minden áron bizonyítani akaró, elnyomott kölyök egyszerre tiszteli és irigyeli (lásd Kaneda motorját) a Capsules banda fejét; látens pszichokinetikus képességének kontrollálásakor, irdatlan hatalmának felismerésekor úgy érzi, most végre megmutathatja, ő is ér valamit. Visszaél félisteni voltával és szabad utat enged a benne felgyülemlett agressziónak és dühnek; a pusztítás, a rombolás a negatív hatások kumulációja következtében reflexszerű beidegződés nála. Mégis, amikor – az anime legdrámaibb, egyben leggroteszkebb jelenetében – elveszti az uralmát teste fölött, újra barát lesz a barát, s visszaállnak az eredeti szerepek: ő lesz a megmentésre váró, kétségbeesetten kiáltó tehetetlen kisfiú és a rangidős Kaneda a segíteni igyekvő csapatkapitány.

A militarista hagyományokhoz görcsösen ragaszkodó, szemellenzős katonaság ellenében a tényállást mindig tisztán látó Shikishima ezredes olyan hős, aki nem illeszthető be a jó–rossz sémarendszerébe; a többiek a cyberpunk világ ismert skiccei, miként a környezet is a klasszikus CP-panelekből építkezik. A politikusok tudatlanok és korruptak, az üléseken vagy ordítozva ütlegelik egymást vagy alszanak (enyhe társadalomkritikai él). A rendőrség bestiálisan kegyetlen és brutális. A motorosbandák uralják az utcákat, a szekták a messiás (Akira) eljövetelét várják. Kiábrándult tömeg és tüntető diáksereg –­­­­ elidegenedés és anarchia-közeli állapotok Neo-Tokyo felhőkarcolókkal borított neonfényes betondzsungelében.

Szigorú, kiábrándult disztópia az Akira, amely egyetlen félmosolyt, önfeledt pillanatot sem enged meg magának; reménnyel még akkor sem kecsegtet, ha – egy ízben – természetes fény világítja meg a gigantikus metropoliszt. „Kihűlt az építkezés szenvedélye, elfeledték az újjáépítés örömét, és mindez már csupán istenverte hedonisták szemétkupaca.” – eképpen jellemzi Shikishima ezredes Neo-Tokyo állapotát. Ezek után talán nem meglepő, hogy a szektások Akira, a tisztítótűz eljövetelét várják: a tabula rasa itt a megváltással egyenlő. Csak egyetlen karakter létezik a moziban, amely nem deformálódott el az önös érdekek és erőszak uralta rendszer hatására: Tetsuo barátnője, a naiv-bájos, mindenféle ártó szándéktól mentes, segítőkész Kaori. (Hogy az ilyen alakok mennyire életképesek az Akira rideg és kíméletlen világában, azt jól példázza a Clowns motorosbandával történő találkozása.)

Katsuhiro Otomo posztapokaliptikus látomása nézhető csupán szemet gyönyörködtető vizuálkavalkádként, pörgős akciómoziként (Capsules vs. Clowns, Tetsuo vs. mindenki), ahol explicit módon ábrázoltatik az erőszak, ugyanakkor a látványos motoros üldözések és Tetsuo könyörtelen amortizáló körútjai mögött ott a rendező, aki provokatív kérdéseivel fáradhatatlanul bombázza a nézőt: bűnös-e Tetsuo, felelhet-e tetteiért? Esetleg a kormány sáros, amely elindította, és áldását adta a különleges képességekkel rendelkező gyerekeken történő titkos kísérletekre? A katonaság, amely élő fegyverként alkalmazná a kis pszi-szupermeneket? A tudósok, akik az evolúcióba beavatkozva egy genetikailag magasabb rendű emberi lény (mutáns) kifejlesztésén fáradoznak? És a társadalom egésze mennyiben kérhető számon? Az Akira egyszerre Tetsuo metaforikus pszichodrámája és elmélkedésre szánt parabola a tudósok, a tudomány felelősségéről (vö. Dürrenmatt: A fizikusok), akik egy olyan roppant erővel kísérletezgetnek, amelyet ember nem képes kontrollálni (vö. Vonnegut: Macskabölcső). Mégis, úgy hiszem, Otomo a japán társadalomnak bök oda a legkomolyabban, amint nagyszabású vízióját a nukleáris háború allegóriájává nagyítja: akik elfelejtik a múltat, annak megismétlésére kárhoztatnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/03 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8546