KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/december
KRÓNIKA
• (X) : Diák Rövidfilm Fesztivál
• (X) : A Katapult Film Szinopszis-Pályázata 2005
• (X) : Metropolis pályázat

• Beregi Tamás: A metamorfózis erdeje Tündérmesék felnőtteknek
• Muhi Klára: Nem félünk a farkastól? Gyerekek és mesefilmek
• Schreiber András: Tündérkör Beszélgetés Fleigauf Benedekkel
• Varró Attila: A nyúl üregén át A vándorló palota
• Kubiszyn Viktor: A legkisebb fiú James Dean, a lázadó
• Takács Ferenc: A kultusz kezdősebessége A James Dean-legenda
• Kriston László: Örökké fiatal James Dean-kultusz
• Karátson Gábor: Arcban elbeszélve Máté evangéliuma
• Pápai Zsolt: Hitchcocki szabás Erőszakos múlt
• Bun Zoltán: Szörnytest Cronenbergi építészet
KULTUSZMOZI
• Kovács István: A Paradicsomon innen Márványember, Vasember
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A lusta oroszlán Velence
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Televizeken A tévénéző metamorfózisa
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: A lassúság dicsérete Bíró Yvette: Időformák
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Műfény és láng Johanna
• Báron György: A boldogtalanság színei Ég veled!
• Békés Pál: Harmadik nekifutás Egy szoknya, egy nadrág
• Schreiber András: Magyar pite Fej vagy írás?
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Twist Olivér
• Turcsányi Sándor: Kívül tágasabb
• Kubla Károly: A halott menyasszony
• Hideg János: Wallace & Gromit és az Elvetemült Veteménylény
• Susánszky Iván: Elizabethtown
• Kárpáti György: Zorro legendája
• Milán Gábor: A Rashevski tangó
• Köllő Killa: Anyátlanok
• Jankovics Márton: Nesze neked Pete Tong!
• Gőzsy Kati: Kőkemény család

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Johanna

Műfény és láng

Bikácsy Gergely

Mundruczó operafilmjében megtörténik a csoda, de ez sem állíthatja meg az apokalipszist.

 

Megváltó szex címmel láthatott néhány éve a néző szívmelengető filmet, melyben tunya gondolkodású, szemellenzős elméjű kisvárosi férfiak élik át a napi feltámadást egy kedves adakozó combú asszonynak hála. Mundruczó Kornél filmjében a halállal szintén csak a szexualitás tud mérkőzni – ezzel azonban minden párhuzam véget ér.

A Johanna kevéssé szívmelengető alkotás: komorsága szembetűnően fénylik már akkor is, amikor a bevezető, föld fölötti, felhős, sötétedő hajnalon vagy alkonyon vagyunk, még nem a város alatt. Johanna nem „kedves” – egyetlenegyszer mosolyog, a film legelején, amikor művérrel befröcskölt ingét felhúzza. Ez a mosoly nagyon riasztó. A feszített ritmusú filmnek magának annyi szex-optimizmusa sincsen, mint hősnőjének, a derű ismeretlen érzés benne, e világon kívül maradt. Minden hideg itt, a falak, a folyosók, a kémcsövek, gyógyszeres fiolák a vitrinben, az orvosi köpenyek és orvosi szívek. Jeges világ, még a máglyatűz sem fogja felfűteni.

Egy földalatti kórházban (Mundruczó itt, a budai várhegybe vájt Sziklakórházban játszatta el a Krétakör színészeivel Térey Nibelung-lakóparkjának egyik fejezetét – a Filmvilág 2005 augusztusában írt az előadásról) a súlyos beteg, talán gyógyíthatatlan férfiakat szeretkezéssel sikeresen meggyógyítja az alkalmi ápolónővé lett Johanna. A film mégsem azt a lapos bölcselmet sugallja, hogy a jó szeretkezéstől minden rendben lesz, vagy (ami persze szerencsére igaz), hogy a szex általában boldogít. Boccaccio Dekameronja majdnem elhitette, hogy a pestisjárvány is meghátrál a szex előtt, hogyha ez a szex vidám, kacagtató, mókás.

A Johanna nem állít ilyesmit, világpusztulás képét sugározza, mintha világjárvány labirintusaiban gomolyogna éles fény és vaksötét. Ez a film azt sugallja, hogy az életbe belehalunk így is, úgy is, de szex nélkül élni és halni olyan büntetés, melyet a pokol fogalmának késő ókori (vagy kora középkori?) perverz vallási szerzők és prófétás világjobbítók még csak elképzelni sem tudnak, olyan büntetés, melyhez képest az üstös, forró szutykos pokolvízió hamvas leányálom.

Mundruczó filmje nem éltet, hanem éget – de végig hideg fénnyel. Ridegség, hűvös halál uralkodik benne – a zöld alaptónusú képeken. Már rég feledjük a történet alapötletét, a kórház baleset-szimulációját, és világjárványnak értelmezzük a látottakat, sőt, a világállapot gyógyíthatatlan reménytelenségét (vagy heroikus pesszimizmusát) vetítjük rá. A „heroizmus” szó és minősítés azonban csak a legelesettebbre, a súlyosan drogfüggő Johannára illik. „Beteg? Az egyetlen gyógyíthatatlan itt” – mondja tisztánlátóan magáról. Meg kell halnia. Egyenes út vezet odáig, törvényszerűbb, mint a mitológiai hőssé vált történelmi Szent Johannáé volt.

Mundruczó, a gyakorlott színész és dramaturg mérnökien lineáris, szikár történetet választott Térey János és Harcos Bálint drámai költeményét operafilmmé alakítva. A film egyenes vonalú sínen robog, hidegen, józanul hisztérikus gyorsulással. Egyetlen elágazási pontját fedeztem fel. Amikor a Fiatal Doktor kénytelen tudomásul venni, hogy hiába szerelmes a lányba, Johanna nem hajlandó egészségesekkel szeretkezni, különböző lehetséges dráma-fordulatok kínálkoznak a film – a librettó – előtt. A történet hagymázos és vigasztalan logikája szerint talán megtörténhetne, hogy az orvos is halálos beteg lesz – esetleg szándékosan vállalva betegségét. Patetikusan romantikus megoldás, de kétségbeeséssel színezett fatalizmus is lehetne, a film nem idegen ettől a lehetséges (de nem megvalósult) fordulattól. Akárhogy is, ezzel (vagy más jótékony drámai „csavarral”) a Doktor nagyobb szerepet kaphatna, és Johannával majdnem egyenértékű, de legalább ellenpontozó figurává súlyosodna. Sajnos nem ez következik: doktorunk meghökkentő gyorsasággal „átáll” a Johanna vesztére esküvő, és a lány pusztulását akaró kórháziakhoz. Ő veszejti el. Ez a fordulat részben önkényessége miatt zavar, főleg meg azért, mert feleslegesen öncsonkító, a Fiatal Doktort vázlatos árnyszerepbe visszalökő megoldás.

Ismert zenekritikus épp azon töpreng a rádióban, hogy vajon miért van itt gyerek-kórterem, mi köze Johanna praktikáinak a gyerekekhez, gyerekszemhez – és egyébként is, elképzelhetetlen több gyerek összefektetése közös kórházi ágyba. Megemlíti, hogy Johanna énekhangja kevéssé illik a színésznő Tóth Orsihoz. Sokkal többet nem mond a zenéről. Mindez nem hangzott nagyon magvasan és elmélyült szakemberhez méltóan, de legalább felbátorít, hogy magam a zenét még ennyire sem, még a „művelt néző” sémája mögé menekülve sem értékelhetem. A moziban hallgatva mindenesetre elfogadtam a zenei stilizációt. Elfogadom, bár elvileg a Gesamtkunst („összművészet”) filmes megvalósítási kísérleteiben egyáltalán nem hiszek. Eizenstein hasonló törekvését „becsülve bár, de nem szeretve”, sokat próbált nézőként sem hiszek, mégis, minden ilyen szokatlan, ritka kísérletet, ha ritkán előfordul, kíváncsi izgalommal fogadok. Tallér Zsófia zenéjének alighanem páratlan különlegessége, hogy nem színpadi opera, hanem eleve operafilm zenéjének készült.

A zene (vagy a balett) a legerősebb stilizálás, maga az anti-filmrealitás. (Szívesen újraolvasnám e problémáról a fotó-objektivitás hatalmát filmesztétikai fő-kategóriaként értelmező André Bazin műveit.) Térey János és Harcos Bálint librettója eleve nem filmi realitást tételező versszöveg. Mundruczó és az operatőr Nagy András képileg természetesen szintén a végső stilizáció felé hajlik, az egyetlen elfogadható művészi eljárásként.

A kórház földalatti világában nincs természetes fény. Nem tudom, milyen világítást használtak: nem műtermi világ fényei sötétlenek. Állandóan erős, vakító fénykörök, a szereplők hadonászó zseblámpái a kézireflektorok erejével szabdalják a képet. A film a sötétben maradó háttérrel szűkíti a képhatárt, akarva-akaratlanul a hajdani némafilmek módszeréhez hasonlóan. Ezzel még akkor is sikerül növelni a feszültséget, ha olykor túlságig fokozódik, hökkentően látszik a stilizáló szándék, ha nem ritkán mesterkélten méricskélve és villantatva sikoltanak a fények.

A zene-esztétikát üdvösen kerülnöm kell tehát, nem kerülhetek meg viszont egy gyakorlatias kérdést. A librettó szövegét nagyrészt nem érteni. Térey János és Harcos Bálint dráma-versét érdemes tehát utólag követni, a film nemrég látott képsorait a verssorokra rávetítve – vetítés után. Vagy a feliratozás jobb megoldás? Ha felirattal látjuk/látnánk, a kép értéke csonkulna, viszont nem kínozza/kínozná a nézőt a szöveg nem értés. A végső kórus például Johanna éles hangját elnyeli, s bárhogyan sajnálom, csak a refrént hallani: „Nem érdemes, nem érdemes, nem érdemes” – közben lobog a máglya. Ennél azért gazdagabb a nem hallható, nem értett sikoltó szöveg. Johanna, aki „mindenkinek megvolt, és senkinek sem”, így énekel a kórussal: „Ha adni támad bőkegyelmű kedved, /Gondold meg, és az út szélére vessed /A tévhited: /Jóságodtól halandó nem javulhat, /az életért a rosszra jöjj tanúnak: /Nem éri meg. /Önzőnek kell lenned, hogy bármit adhass: /Istennek tetszelegve jóllakott has, /Elszédíted / Hazug morzsáddal az éhezőket /A semmi havaz mögötted és előtted: /Nem éri meg.”

Gyermekkórus: „Mértéktelen jóság okozta veszted, /S a föld is elfogadta szolga tested.”

Mundruczó operafilmje az előzményeként tekinthető két kisfilmmel (A 78-as Szent Johannája; Kis Apokrif 2) együtt vetítve volna igazán gazdag alkotás. Nemcsak, mert az új alkotás a szokottnál rövidebb, és így már eleve némi hiányérzetet kelt. A Johanna belső tartalma, minden nehéz értéke is jobban átélhető volna az ikerfilmekkel együtt – egy előadásban – látva.

Feddhetetlenül igényes és művészi alkut nem ismerő vállalkozásnak látom a Johannát, mely semmiféle kereskedelmi, vagy „nézőbarát” hamisságoknak nem hódol. De félek, hogy a Jött egy busz... záródarabjaként bemutatott „Ős-Johanna” többet ígért. Nyitottabb, váratlanabb befejezést kínált, különösebb képsorok rejlettek benne, minden ízében előzménytelen és eredeti volt. Mundruczó Kornél filmjeinél nagyon magasan áll a mérce. Nem tudom bizonyítani, inkább érzem csak, hogy belül, a rendező igényeiben még magasabban, mint az én „kritikusi elvárásaimban”, pedig szigorúan én is egyre feljebb srófolom a lécet. Rezegni érzem-látom? Hiszen a rendező tette oda, és én nem most, hanem akkor csalódnék igazán, ha engedne a magasságból.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/12 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8454