Koreai viharPark Chan-wookMr. BosszúTeszár Dávid
A dél-koreai újhullám kulcsfigurája egyben a kortárs film egyik legizgalmasabb személyisége.
A parkizmus leglényege az eredetiség. Park Chan-wook filmjeit invenciózus, markáns képi világ, az egyedi, ébenfekete humor jellemzi, és az a fajta magától értetődő természetesség, amellyel képes vegyíteni a finom, lírai pillanatokat a bestiálisan kegyetlen, brutális képsorokkal. Az ellentétek embere ő, afféle kitanós fapofával; jéghideg külső szemlélő, aki ugyanazzal a rezzenéstelen arccal jeleníti meg a naturális vérontásokat, az önfeledt mókát és az érzelmes, megható jeleneteket. Nagy kedvvel ábrázolja azon karaktereket, szituációkat, akik/amelyek egyszerre iszonytatóak és humorosak, borzongatóak és nevetségesek (újradefiniálva a szégyenkezve röhögést): az esztétikai minőségek közül tehát a groteszk áll hozzá a legközelebb. Az, hogy vidáman áthágja a műfajok szabta kereteket, összemos, netalántán újraértelmez egyes zsánereket (erre az Oldboy a legkiválóbb példa), nem mondható specifikus, csak rá jellemző tulajdonságnak; e posztmodern játékosság, a sokat emlegetetett genrebending a kortárs távol-keleti mozi, kiváltképp az új koreai film sajátja.
Sokoldalú tehetségét bizonyítandó, a rendezésen kívül szkriptírásban és vágásban is jeleskedik. Munkáit vagy egyedül, vagy társszerzők segítségével írja, de ismerősei, barátai (például Lee Mu-yeong) filmjeihez is szívesen készít forgatókönyveket (Anarchisták, 2000; A humanista, 2001; Az én pimasz barátnőm, 2002). Alkotásai amellett, hogy sikeresek a mozikasszáknál, kivétel nélkül kritikai elismerésben is részesülnek. Értelmetlen azon elmélkedni, vajon ő most szerzői- avagy zsánerfilmes; egyszerűen csak minden tekintetben makulátlan mozikat készít. Arcpirító tény: Park Chan-wook (akárcsak Kim Ki-duk) egyenletesen magas színvonalon dolgozik.
Park 1963-ban született Szöulban. A Sogang egyetem filozófia szakán diplomázott; az egyetemi évek során látott Vertigo után fogalmazódott meg benne először a gondolat, hogy élete további részében filmkészítéssel foglalkozzon. Néhány esztendős filmkritikusi ténykedése után elképzelése megvalósulni látszott: rendezőasszisztensi munkakörben dolgozott előbb Kwak Jae-young (Esős nap, 1988), majd Yu Yeong-jin mellett (Ggamdong, 1988). 1992-ben készítette el debütáló filmjét, A Hold a Nap álma címre hallgató gengszterdrámát, amely akárcsak második, Trió című komédiája, jókora pénzügyi bukás volt. Mivel Park első két munkájából csupán a Koreai Filmarchívumban őriznek egy-egy kópiát, megtekintésük gyakorlatilag lehetetlen, szinte kitörlődtek a kollektív emlékezetből. Teljességgel ismeretlen mozik, a műfaji besorolásnál többet a net segítségével sem lehet kihalászni, még a „mindentudó” imdb.com sem jelöli őket. A koreanfilm.org fórumán úgy hírlik, néhány Dél-Koreában élő szerencsefia, egy teremnyi filmfanatik és szakértő (köztük a kiváló Darcy Paquet) látta ezen korai darabokat egy Park-retrospektíven.
Isten majd szétválogatja?
Az első két opus ismeretének hiányában is leszögezhető, hogy Park filmes eszköztára már 1999-ben, az Ítélet (Judgement) című 25 perces fekete-fehér rövidfilm idején teljes volt, miként az is nyilvánvaló, hogy a dél-koreai enfant terrible a kisjátékfilmes formának is mestere. Minden adott, amiért Parkot szeretjük: a groteszk alaphelyzet, a halálnál is feketébb humor, a hangsúlyos képi világ és a fatalizmus. Játék egy hulláért – egy mondatban talán így írható le az Ítélet története. Ki képes meggyőzőbb érveket felmutatni, hogy lányának vallhassa a roncsolt arcú női tetemet? A nyertes jutalma 520 000 dollár. Archív felvételek tudósítanak egy rosszul épített bevásárlóközpont összeomlását okozó szöuli földrengésről: a hullaházban fekvő ifjú hölgy egy az áldozatok közül. A játékosok: két (ál?)szülő és a hullaházi alkalmazott. A mellékszereplők: egy bulvárriporter, egy (cinkos?) temetkezési vállalkozó, valamint a játékidő vége felé váratlanul betoppanó (ál?)leánygyermek. Csupa kérdőjel, hisz Park olyan bravúrosan egyensúlyoz, hogy a nézőnek csak találgatni lehessen, ki a professzionális szimuláns, s ki az őszinte, megrendült hozzátartozó. A hullahűtőből kivett üdítőitalokat kortyolgató „családtagok” saját igazukat a sok éve nem látott leány gyermekkori fotójával bizonygatják, továbbá azzal, hogy az apa-jelöltek a tetem szinte teljesen leradírozott arca mellé teszik fejüket, igazolván, ez a lány bizony rájuk ütött. A színészek gesztusainak és mimikájának többszöri tanulmányozása után hajlok rá, hogy végül igazságos ítélet születik: egy utórengés (deus ex machina?) következtében kiborulnak az üdítőitalok, a szereplők a földre kerülnek. Park színesfilmre vált (árulkodó előjel!), a feltápászkodó temetkezési vállalkozó leveri az asztali lámpát, az áramütés folytán egy kivétellel mindenki elhalálozik. A mindvégig statikus beállításokon alapuló képépítkezést csupán itt töri meg a rendező: nyugodt, lassú fahrt–svenk-kombinációval tekint végig a rázkódó holttesteken. A hullaházi alkalmazott az egyetlen legény a (cipő)talpán. Megilletődöttséget tükröző arckifejezésének felső kameraállásból fényképezett, kimerevített közelijével búcsúzik el tőlünk kedvesen Park.
A hullagyalázó, velejéig mocskos társasjáték nyertese talán a valódi apa lett. Talán Nemeszisz, az osztó igazság istennője hirdetett verdiktet. Egy bizonyos: Park első rövidfilmje minden pillanatában érdekfeszítő, enigmatikus, hajmeresztően zseniális mozgókép.
Park, a politikus
Ha az akciódús, melodrámai elemekben tocsogó kémtörténet (Shiri) volt az a film, amely lenyomta a nemzetközi porondra vezető roppant kapu kilincsét, akkor a 2000-es Közösen felügyelt terület (Joint Security Area) volt az, amely fényesre sikált katonai bakanccsal berúgta azt. Akárcsak a Shiri esetében, itt is inkább a téma aktualitása (Észak és Dél-Korea kapcsolata napjainkban), semmint a film remélt nagyszerűsége csalta be a dél-koreai nézőket a mozikba. Tudvalévő, a koreai háborút fegyverszüneti megállapodás (Panmindzson, 1953), s nem békeszerződés zárta le; a két ország között azóta is igen fagyos légkör uralkodik. Park időzítése tökéletes volt: éppen az olvadás, az enyhülés időszakában készítette el mélyen pacifista, s nem kevésbé humanista moziját. (Ezt a szemléletet hirdeti még például Kim Ki-duk nagyszerű Parti őrség című filmje is: szeressük egymást gyerekek, fő a béke, az ellenségeskedés és az egymás iránti utálat veszedelmes hagyománya elvetendő, hisz az csak paranoiát, szenvedést, de leginkább halált hoz.)
A film címe arra a demilitarizált zóna mellett létrehozott térségre utal, ahol a két állam tisztjei szemtől szembe találkozhatnak. A rendező kínos precizitását jól mutatja, hogy a teljes hitelesség kedvéért megépíttette Panmindzson hű mását, amely azóta is áll. Park Sang-yeon DMZ című bestselleréből készült alkotás egy rejtélyes gyilkosságot dolgoz fel, amely két észak-koreai katona életét követelte. A felettébb kínos incidens kivizsgálására a Semleges Nemzetek Ellenőrző Bizottságának egyik tagját, egy szépséges svájci-koreai keverék hölgyeményt, Jean őrnagyot kérik fel. Nincs könnyű dolga, evidens, hogy mindkét fél homlokegyenest mást állít: a déliek szerint a „galád komcsik” elrabolták Lee őrmestert, akinek kiszabadulása s elmenekülése követelt északi emberáldozatokat. Az északiak szerint Lee átszökött hozzájuk, és kivégezte két emberüket. Miként az a későbbi flashbackekből kiderül, egyik vád sem bizonyul igaznak, a tényállás sokkalta egyszerűbb, ugyanakkor meglepőbb képet mutat: az egyik dél-koreai katona ugyanis barátkozás céljából átszökik északi kollégáihoz. A „hé, ez nem szokás” begyöpösödött gondolat leküzdése után valóban cimborálni kezd a két észak-koreai a két dél-koreai közlegénnyel (időközben az őrtárs is csatlakozik a kompániához). Együtt múlatják az időt, beszélgetnek, játszanak, ugratják egymást – Park a már-már szentimentális férfibarátság képében a testvériség és a bajtársiasság nemes eszméit hirdeti. A mókázás persze nem tarthat soká, elvégre Damoklész kardja lebeg fejük fölött. Betoppan egy észak-koreai tiszt, a krízishelyzetre a kevésbé stabil déli militáns lövéssel reagál, innen pedig már nincs visszaút. „A látszólagos nyugalom fenntartása csak az igazság eltitkolásával érhető el. Mindkét fél azt akarja, hogy a maga vizsgálata az égvilágon semmit se bizonyítson” – szól bölcsen Jean őrnagy felettese. A hölgyet elbocsátják, s még ha ő maga össze is rakta a puzzle-t, senki sem kíváncsi rá, az ügyet lezártnak tekintik.
A JSA bravúros flashback-szerkezetre épülő, dermesztően professzionálisan fényképezett (operatőr: Kim Sung-bok), mesteri színészi alakításokkal (két alapnév odaát: Lee Byung-hun az átszökő, Song Kang-ho az életben maradt északi) tarkított, elfogulatlan mozi, amelyben a „galád komcsik” a dél-koreai film történetében először ábrázoltatnak kifinomult lelkületű, érző lényként.
Az Erinnüszek tapsa
A Közösen felügyelt terület bődületes sikere után Park azt csinálhatott, amit csak akart, szabad kezet kapott a stúdiótól. Előkapta hát a kilencvenes évek közepén megírt, régóta dédelgetett forgatókönyvét, amely egy erőszakban bővelkedő bosszútörténetet mesél el. A Mr. Bosszú (Sympathy for Mr. Vengeance, 2002) a trilógiává izmosodó tematika első tétele, 129 percnyi vegytiszta zsenialitás, könyörtelen és nyomasztó mozi, filmélmény a legjavából. Irgalmatlan erejű, megrázó thriller, amely egyszerre csodálatosan szép és sokkolóan brutális.
A süketnéma, világoszöld hajzatú Ryu (a JSA északi közlegénye, Shin Ha-kyun nagyszerű) olvasztógyári jómunkásember, kinek haldokló nővére vesetranszplantációra szorul. Nem egyezik a vércsoportjuk, de a szervkereskedő brigád a biztonság kedvéért derekasan kihasználja: elszedik a pénzét a veséjével együtt, őt pedig meztelenül otthagyják egy parkoló betonján. Időközben megfelelő donor érkezik a kórházba, pénzmag nélkül viszont nem hajtják végre a lányon az életmentő operációt; hogy minden „harmonizáljon”, Ryu-t még a munkahelyéről is elbocsátják. Ryu szélsőbalos aktivista barátnőjével (Bae Du-na bájos és tehetséges) azt terveli ki, elrabolják a gyár tapló természetű főnökének (Song Kang-ho megint szuggesztív) lányát, így kényszerítve ki belőle a műtéthez szükséges összeget. Innentől utánuk a vízözön, indul a láncreakció (ha bosszul a főszereplő munkás fiú, büntet a főnök is), a szereplők pedig menthetetlenül menetelnek saját végzetük felé, bukásuk törvényszerű. Lakheszisz moira példásan gombolyítja életük fonalát, helyzetét Atroposz könnyíti meg, ki bedolgozik neki, előbb-utóbb minden főbb szereplő elhalálozását eredményezve. A direktor nagy fatalista (minden bizonnyal a görög tragédiaíró triász – Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész – szimpátiáját is elnyerte volna), most is meggyőződhetünk róla.
Park a legkülönbözőbb formai és tartalmi elemekből alkot egységes egészet: a markáns, hihetetlen műgonddal komponált, statikus képi világ (operatőr: Kim Byeong-il) és az elliptikus szerkezet olcsó B-szériával vegyül, a következetes minimalizmus véres grand guignollal párosul (a barátnőbe áramot vezetnek, Ryu vascsővel bosszul, a boncteremben a csontfűrészt hallhatjuk használat közben), az ébenfekete humor pedig komoly-komor szcénákat fest groteszkké (lásd a nővér agonizálására onanizáló tizenéves fiúcsapatot). Érdemes elidőzni a politikai allegória értelmezési lehetőségénél. Felmerül a kérdés: süketnémaság, mint a társadalmi státuszból fakadó (nullával egyenlő) felszólalási lehetőség szimbóluma? Szegény gyári munkás vs. gazdag cégvezető (ezen örök antagonizmus a Vágásban is előjön majd). Antikapitalista élharcos barátnő vs. disznófejű nagyúr. Kisember vs. hatalom. Vagyoni és ideológiai szakadék az életben – Park szokásához híven a legvégén csak véleményt mond, amint a középkori danse macabre-t idézi meg: a földi egyenlőtlenségek dacára azért a túlvilágon mindenki egyenlő. A Mr.Bosszú összességében szikár, szigorú, pesszimista mozi, amelyben a hosszas szenvedés megoldás nélkül végződik: a bosszú nem jár feloldódással, nem hoz megnyugvást, csak halált.
Az Oldboy előtt Park az Ha a helyemben lennél (If you were me, 2003) című szkeccsfilmben rendezett egy epizódot. A programfilmként is definiálható alkotás a Dél-Koreai Emberi Jogi Bizottság megrendelésére készült, amelyben csupán egyetlen kikötéssel szolgáltak a hat jónevű hazai rendezőnek: készítsenek egy-egy rövidfilmet az országon belüli (negatív) diszkrimináció bármely megnyilvánulási formájáról. Teljességgel különböző kisfilmek születtek, karakter híján csak felsorolásra van lehetőségem: szó van a kevésbé karcsú hölgyek megkülönböztetésről, a pedofilokról, a fogyatékkal élőkről, az angol nyelv diszkriminatív voltáról, az arc szerepéről, a Park Chan-wook rendezte, mélyen ironikus című Véget nem érő békesség és szeretet (Never ending peace and love azaz N.E.P.A.L.) pedig a külföldiekkel szembeni előítéletekről. Park kisfilmje megtörtént esetet dolgoz fel: egy nepáli asszony meghurcoltatását meséli el, aki Dél-Koreában vállalt munkát, de mivel nem tudta magát igazolni (elveszítette a papírjait), s nepáli akcentussal makogott koreaiul, több mint hat évre bezártak az elmegyógyintézetbe. (A kafkaian abszurd, minden komolyabb indokot nélkülöző bezáratás témája az Oldboyt előlegzi.) Már az első öt rövidfilm megtekintése után felmerülhet a nézőkben a gondolat, hogy koreaiak tökéletesen idióták, Park azonban kétséget sem hagy e felől. Egészen szubtilis, lírai munkájában újra eljátszatja a nepáli asszonnyal az eseményeket, arcát a szubjektív kamerás megjelenítésnek köszönhetően nem látjuk, csupán a hangját halljuk. A N.E.P.A.L. talán az összes kisfilm közül a legsúlyosabb kritika, az emberi gondoskodás, törődés és odafigyelés teljes hiányának megdöbbentő erejű látlelete.
Örömünnep egy ázsiaifilm-rajongónak, amikor az ottani alkotások nem kizsigerelt amerikai remake-ek formájában érik el hazánkat. Nagy ritkán még olyan kaliberű távol-keleti mozikat is forgalmaznak itthon eredetiben – még ha bátortalanul is, minimális kópiaszámmal –, mint az Oldboy. A 2003-es esztendő kiemelkedően nagyszerű produkciója Cannes-ban „csak” nagydíjat nyert; a híresen nagy ázsiaifilm-fan Tarantino persze – jogosan – kitörő lelkesedéssel fogadta e mozit. Moore viszont jött az ő Fahrenheit 9/11-ével és vitte az Arany Pálmát. A tanú-béli cellákat járó pap axiómaszerű megállapítása pedig sokadik alkalommal bizonyult igaznak: „Minden politika, fiam!”
Park bosszú-triptichonjának második epizódja kisebb részben Nobuaki Minegishi és Garon Tsuchiya azonos című mangáján alapul (az egyszerű, hétköznapi családapa elrablása és bebörtönzése egy hotelszobának tűnő zárkába), nagyobbrészt azonban a négytagú forgatókönyvíró-brigád saját elmeszüleménye. Már maga a szkript is igazi bűvészmutatvány: minden ízében precíz, eredeti, meglepetésekkel és csavarokkal teli munka – a film szinte mesélteti magát, székbeszögezően dinamikus, sodró lendületű és üresjáratoktól mentes. Park hiperaktívabb, őrültebb, mint valaha; nála eddig a fahrt mozgóképi bodor volt, most viszont a hatás kedvéért mindent a végletekig járat, tobzódik az erőszakban (Miikéhez méltó fizikai és pszichológiai hadviselés!), a furmányos képi megoldásokban (legendás például a vágás nélküli, egyetlen hosszú kocsizással megoldott kalapácsos abálás), és a mindeddig mellékes zenében. Maradt a fekete humor, plusz a fatalizmus: Oh Dae-su elbukása megint csak szükségszerű, a sors által determinált. „Vajon a vérbosszúm után is megmaradok a régi Dae-su?” – mormolja magában a főhős. Nem, a szélsőséges helyzetek morál nélküli, elemi szinten vegetáló vademberré deformálják a trilógia valaha normális (életet élő) kisembereit. Nem részei már a társadalomnak, néhai életük és énük megszűnt, a bosszú számukra gépies folyamat, egyetlen életcéljuk a megtorlás.
A durvulás persze korántsem öncélú; a lelkiismeret furdalás átruházásáról szól az Oldboy, amelyben a kárörvendés mestere, a káprázatosan ellenszenves iskolatárs Oh Dae-su-t hibáztatja saját maga által elkövetett bűnéért. A kamaszkorában nyegle, pletykás Oh megmérettetett és könnyűnek találtatott; büntetése természetszerűleg bosszút szült, a tökéletes csapdának köszönhetően azonban a játszma végkimenetele sohasem volt kétséges, a kívánt riposzt a kezdetektől fogva bukásra volt ítélve. Végül Oh is belátja, értelmetlen már a bosszú, sokkalta bölcsebb dolog visszacsinálni az egészet, s megmaradni a boldogító tudatlanságban. A talányos, kétértelmű zárlat méltó pontot tesz a hibátlan Oldboy végére, a címszerepével igazi sztárrá váló Choi Min-shik pedig a mennybe megy (mellesleg 2006-ban jön a kötelező amerikai remake).
2004-ben, az Oldboy után Park az Extrém esetek (Three... Extremes) című horror-antológiában rendezett Vágás (Cut) címmel egy epizódot. A három rövidfilmet tartalmazó pán-ázsiai filmes akció előzményének, a Három (2002) című válogatás sikerének köszönheti létrejöttét. A thai Nimibutr helyére japán rendező került (Miike), Dél-Korea (Park) és Hongkong (Fruit Chan) most is képviselteti magát. Csak röviden: Miikének nem való a kisfilmes forma (A doboz), Chan esetében pedig úgy hiszem, bölcsen döntött az idei Titanic Filmfesztivál szervezőbrigádja, hogy a Gombócok bővített, teljes változatát tűzte vászonra. Hogy a vendetta Park számára rögeszme, azt bizonyítja a Vágás, amely vitán felül a legkiválóbb a háromból. A büntető félnek (csóró filmes statiszta) ez esetben nincs indoka, csak egy igen abszurd és illogikus ürügye: a megbüntetendő fiatal filmrendező (Lee Byung-hun, a JSA átszökője) fiatal, sikeres, gazdag, jóképű, nagy házban él, szép felesége van, s mindennek tetejében még kedves is az emberekkel. Mondanom sem kell, a statiszta pszichopatológiai eset: a rendező zongorista-feleségét (Kang Hye-jeong, az Oldboy Midója) zongorahúrokkal kötözi ki, ujjait a billentyűkhöz ragasztja. Ismerteti a játékszabályokat: lehet választani, vagy ötpercenként lekanyarít baltával egy ujjat a feleség kezéről, vagy a kikötözött filmes megfojtja a kanapén ülő kislányt. Park egyenesen pofátlanul él a fekete humorral, groteszk szituációkra jutván: a statiszta különböző nevetséges maskarákba bújik, és kitalálósdit játszik a rendezővel, sőt, még a direktor egyik filmjében ellejtett táncát is prezentálja. Faggat, kérdezősködik, azután hirtelen órájára pillant, felszisszen, és levág egy ujjat. A Vágás egyszerre bizarr és nevetséges; önreflektív volta tovább hangsúlyozza a véresen komoly tortúra könnyed, játékos voltát. A szobáról több ízben mutat Park külső felvételeket, amely így egy berendezett stúdióteremre hasonlít; a végkifejletkor a feleség ugyanúgy vért hány, mint a rendező éppen forgatott horrorfilmjének vámpírhölgye, hogy a cut szócska többértelműségét (filmbéli vágás, ujjlevágás) már ne is említsem.
A trilógia utolsó darabját, a hihetetlen várakozással övezett Ms. Bosszút (Sympathy for Lady Vengeance, 2005), július végén mutatták be Dél-Koreában; bődületes sikert aratott, tódult rá a tömeg, az első hétvégén a készítési költség dupláját hozta vissza. Ezen írás megjelenésekor minden bizonnyal már európai szem is letesztelte a Velencei Filmfesztiválon, hogy a törékeny, JSA-ból visszatért Lee Yeong-ae hogyan torolja meg sérelmeit a Choi által alakított, gonosz óvóbácsin. A Variety szerint: jól. A koreanfilms.org szerint: még annál is jobban. Park most sem rúgott luftot.
„A legtöbb emberhez hasonlóan – nyilatkozza valahol Park –, életem során én is vágytam már a bosszúra. Vannak újságírók, akik szóban áradoznak a filmjeimről, aztán meg írnak egy cikket, amelyben a földbe gyalázzák őket – ilyenkor valóban szomjazom a bosszúra.” Megkönnyebbültem: ezek után már nem kerülhetnek fülcimpáimra elektródák.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1339 átlag: 5.44 |
 |
|
