KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/szeptember
KRÓNIKA
• Hirsch Tibor: Egy látó, egy látás Hernádi Gyula (1926-2005)

• Takács Ferenc: A rend és a káosz Altman Amerikája
• Pápai Zsolt: Hurrápesszimizmus Altman zsánerei
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: A denevér árnyéka Batman a mozivásznon
• Géczi Zoltán: Batman: Újratöltve Batman: Kezdődik!
• Kovács Marcell: Elfújta a radioaktív szél Fantasztikus Négyes
• Nevelős Zoltán: Idegenek az éjszakában Éjszakai őrség

• Bikácsy Gergely: Kontraszex-történet Olasz érosz
• Varga Zoltán: Bestia az angyalban Kultuszmozi: Az állat
• Kemény György: A csendéletevő paróka Borowczyk és Lenica
• Kovács István: Szalmabáb-történelem Lengyel menyegzők
MAGYAR FILM
• Gelencsér Gábor: Kicsi és erős A rövidfilmes forma
TELEVÍZÓ
• Vaskó Péter: A betű éhe A Nagy Könyv
• Muhi Klára: Olvasópróba Beszélgetés a Nagy Könyvről
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Egy legendás filmkritikus Don Quijote köpenyében
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Törékeny! A porcelánbaba
• Kubiszyn Viktor: A betépett szemszög Fekete kefe
• Csillag Márton: Óbudai társaskörhinta Kész cirkusz
• Köves Gábor: Citizen Wonka Charlie és a csokigyár
• Teszár Dávid: Hiszem, ha látom Ong-bak
LÁTTUK MÉG
• Kubla Károly: A titkok kulcsa
• Vaskó Péter: A sziget
• Géczi Zoltán: Fekete víz
• Vajda Judit: Lélektől lélekig
• Greff András: Gyilkos labda – A kerekesszék harcosai
• Köves Gábor: A rettegés háza
• Simonyi Balázs: Kicsi kocsi

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kész cirkusz

Óbudai társaskörhinta

Csillag Márton

Csavaros lakótelepi vígjáték, pergő négynegyedben. Dyga Zsombor jó ritmusérzékkel építi tovább filmes kisbirodalmát.

 

Nagy betondzsungelek nagy mesélőket kívánnak. A békásmegyeri lakótelep hazai viszonylatban nagynak számít, s hozzá hasonlóan nagynak tetszik a Tesó rendezőjének tehetsége és igyekezete is, mellyel új szub(urb)zsánert kíván teremteni a magyar filmművészet ózonlyukas egén. Az aquincumi deszkásnak álcázott autodidakta filmes legfrissebb külkerületi vígjátéka a korábbiaknál nagyobb szeletet harap ki a tömbemberek cseppet sem unalmas életéből. Nem véletlenül teszi ezt, hiszen a Kész cirkusz akcióvígjáték, s a fenntartható pörgés törvényének értelmében az egy főre jutó poénok értékének el kell érnie az egy poénra jutó szereplők számát. Magyarul poén-pónem egyensúly van, azaz nincs megállás – még a cselekmény lezárása után sem. Dyga Zsombor a harmadik kerület neveltje, s mint olyan, nem csupán egy sztori erejéig vendégeskedik Óbudán, hanem helybeliként pontosan tudja, hogy a háromban mennyi az igazság, mi mivel osztható, és hogy a fenti művelet után ki marad az uralkodó alfaprím. Ez már a Tesó vallomásos romantikájából is kiderült, most azonban tágul a plán és vele együtt a Dyga-klán: a szigorúan vett betondzsungel lakói mellett bemutatkozik a csillaghegyi kertváros is, ahová a rendőrök csak feküdni járnak (lásd: bukkanó), a gumiszőnyeg-tulajdonosnők kéjgázt nyomnak kávéjukba, a leszerepelt futballisták pedig csomagtartónyi focilabdát dedikálnak az arra érdemeseknek.

Kész cirkuszhoz van tehát szerencsénk, annak minden előnyével és hátulütőjével együtt: az előadás pergő és élvezetes, a szereplők gyakran váltják egymást a porondon, a nyelvi és testi humor betölti az időt és teret, az elrajzolt figurák mégis legfeljebb táviratnyi hosszúságú üzenetet hordoznak zsebükben. Dyga hajszafilmjének 16 szereplője közel egyenlő porondidőt kap a bemutatkozásra, de a rövid kis jelenések karakterárnyalás helyett sok esetben csupán a staféta továbbadására, a következő attrakció felvezetésére elegendők. Vannak persze figurák, melyek biztosan ülnek meg az óbudai közegben (leginkább a Zetor-Lévisz duó, a Tesó címpárjának megfelelője), sokan azonban úgy keringenek a tömbházak körül, mint legyek a kupacok felett: idegenül és céltalanul. Budapest egyik kerületéhez sem könnyű egy tucatnál több fura és jellemző figurát rendelni, Dygának mégis sikerül olyan társulatot összehoznia, mely izgalmasabb a békásmegyeri HÉV közönségénél, és jobban leképezi a kerület mikrotársadalmát, mint az óbudai képviselőtestület. Rendezőnk a kerületi létformák bemutatásakor nem a KSH adataira támaszkodik, sokkal inkább saját élményeire, Lovas Balázs társíró fantáziájára, a színészek improvizációira és szükség esetén a statívra – mert arra mindig lehet.

Annak ellenére, hogy a Kész cirkusz a maga 74 percével a nagyjátékfilmes játékidő alsó határát súrolja, a feszesre szabott cselekménynek köszönhetően olyan élményt nyújt, akár egy kiadós nyaralás – megsokszorozza a tényleges cselekményidő érzetét. Ehhez persze az a forgatókönyvírói fogás is hozzájárul, mely a látszólag valósidejű cselekményt (74’) valójában ebédidő és este hét óra között osztja le, a jótékony időbeli csalódás azonban elsősorban mégis a szereplők közötti heves interakcióknak köszönhető. Dyga és Lovas hajszafilmje nem csupán a közönséget igyekszik szórakoztatni válogatott karaktereinek ügyetlenkedéseivel, de magukat az alkotókat is, hiszen ez a film több szokványos akcióvígjátéknál: műfaji kísérlet egy olyan cselekményszál-gombolyag göngyölítésére, melyet büszkén ki lehet tenni a rendezői-forgatókönyvírói vitrinbe. A kísérlet lényegében sikerült, hiszen a történet kerek, a szálak gyakran összefutnak, és a filmet tulajdonképpen egy szuszra be lehet fogadni. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy Dyga és gerillatársai a Tesó sikerültebb – technikai és dramaturgiai – fogásait összegyűjtve kezdték meg a Kész cirkusz alappilléreinek lerakása. Így került át a romantikus vígjátékból az akcióvígjátékba a trióvá bővült testvérpár (Welker, Schmied, Elek), a Tesó első negyvenöt percét kitevő pergő elbeszélőmód, a felturbózott karakterek gárdája, valamint az időzített viccpatronok taktikája: minden szereplőnek van a zsebében egy poén, amit a megfelelő pillanatban előkaphat és eldurranthat. A lokális kis- és középmenők mezőnye relatív nagypályás játékosokkal egészült ki, megteremtve ezzel egy porondmérkőzés tempóját és izgalmát. A lakótelepi gondolatkörre épülő, filmes és zenei idézetekkel és beszólásokkal ékesített kisromantika szünetjelmentes akciófolyammá bővült tehát, elkerülve a dramaturgiai üresjáratokat, de megőrizve a történet kistérségi báját, melyben írógép és műpénisz ugyanolyan jól megférnek egymás mellett, mint Volga és az új kiadású VW bogár.

Formai bravúrkísérletek esetében a tartalom könnyen háttérbe szorul – esetünkben is ez a helyzet, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy ilyenkor maga a forma, az elbeszélő technika is tartalmi rangra emelkedik. A pergő jelenetek sora – közhelyesen szólva – bolond és rohanó világunkról, dolgaink állásáról tudósít, a „Dyga-életmű” és a kortárs filmművészet tükrében vizsgálva azonban ennél eredetibb és izgalmasabb a mű üzenete. Az új magyar közönségfilm „virágzásának” korát éljük, ám a „film”-es ismertetőjegyek sajnos sokszor a vélt közönségakarat nyomására háttérbe szorulnak. A Szeszélyes évszakok és egyéb időszaki kiadványok modorában készülő népiesített mozgóképek (Le a fejjel!, Argó) között üdítő kivételt jelentenek azok a munkák, melyekben tartalom és forma egymást erősíteni képesek, és nem átallják kissé megkapirgálni a felszínt. Dyga filmje nem vakarja véresre a valóság hámját – ilyen sűrű cselekményszövéssel, ennyi szereplővel és ilyen rövid játékidő alatt nehezen is tehetné –, de legalább karakter- és környezetábrázolásában konzekvens, a külkerületi létkérdések tárgyalásában személyes marad. Korábbi, sikeres munkáihoz hasonlóan most is a vágás ritmusával ad tempót filmjének (illesse itt dicséret Czakó Judit vágót), és a plánok gyakori és innovatív váltogatásával nem egy tanultabb kollégájának mutatja meg, mi tartja izgalomban a nézőt és lendíti előre a cselekményt. Horváth Árpád operatőr szép és egyszerű képeket komponál, az óbudai ózonlyukon besüt a nap, a funky-alapú kísérőzene pedig helyenként olyan érzést nyújt, mintha Kojak kiemelné szájából a nyalókát és bátorítólag belefújna angolkürtjébe, vagy éppen szirénázna egyet.

A CGI-követelő implantátummal világra jövő tizenéves filmőrültek persze nem fogják magukat eldobni az akciójelenetek kivitelezésétől, de ennek ellenére az esések, ütések és elvágódások olyan organikusan épülnek bele a filmszövetbe, akár kiköpött Donald-rágó a Moszkvics üléshuzatába. A Kész cirkusz nézői célcsoportjának meghatározása legsikeresebben a KGST-eklektika koordináta-rendszerében végezhető el, ám ez nem túl hízelgő a produkcióra nézve, hiszen a magyar közönségfilm újraéledésének korában egy film kampányát nem lehet a kifinomult ízlésű különcökre építeni. Nem csupán műfaji kísérlet tehát, de a minél szélesebb nézői réteg megszólítására tett próbálkozás is a film ékes beszólásokkal díszített villámelbeszélése: kényszerű megoldás, mely mégis működik, hiszen a cselekmény mindvégig követhető, az állandóan váltakozó hang és kép szinkronban van, a poénok kifutási ideje elegendő. Kényes egyensúlyt tart fenn Dyga és csapat tartalom és tempó között – ki tudja, következő filmjükben merre billen a mérleg nyelve?

Szokatlan dolog filmkritika végére hagyni az alapvető cselekmény leírását, a Kész cirkusz azonban sokkal inkább szól egy műfaji kísérlet megvalósíthatóságának kérdéséről, mint egy számzáras női retikülről, melyben kéjgáz és egyéb gyógyászati segédeszközök mellett egy kompromittáló fotósorozat is lapul. Ezt a táskát üldözi és adja egymásnak egy csapat furcsa szerzet – az óbudai suhancok, a hűtlen rózsadombi feleség, a harcsabajszos nyomozó, a bukott focista, három kétbalkezes bankrabló és még sokan mások –, hogy a történet végére sok probléma megoldódjon, és még több kérdés maradjon megválaszolatlanul. Aggodalomra semmi ok, Dyga filmje nem nyitott mondat, hanem körkörös dramaturgiai bravúrkísérlet, emberes tempójú eszme- és színészfuttatás a véletlenek és elkerülhetetlen találkozások lakótelepi erdejében, ifjúsági kalandfilm és társadalmi minitabló egyben. A rendező meggyőző magabiztossággal vezeti „saját nevelésű” és „sztárrangú” színészeit egyaránt, és ezzel egyszerre két tételt bizonyít: 1. jól gondolta Hitchcock, hogy a színész nem több fényvisszaverő felületnél, akinek számos más tényező mellett tökéletesen kell beilleszkednie a rendezői vízió szabta filmszövetbe; 2. ha a forgatókönyvíró konkrét színészekre ír szerepet, a legnagyobb húzónevek is jól megférnek a vásznon a kevésbé ismert nevekkel.

A Kész cirkusz kész film, mely, ha irányt nem feltétlenül, de példát mindenképpen mutat a magyar közönségfilm jelenlegi és leendő alkotóinak: ha mindenképpen meg akarjuk nyitni cirkuszunk kapuit, akkor lehetőleg a benne osztogatott kenyér formájára is figyeljünk oda, mert a sületlen és amorf péksütemény ízét és látványát egy jó bohócszám sem mindig képes ellensúlyozni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/09 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8377