KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/szeptember
KRÓNIKA
• Hirsch Tibor: Egy látó, egy látás Hernádi Gyula (1926-2005)

• Takács Ferenc: A rend és a káosz Altman Amerikája
• Pápai Zsolt: Hurrápesszimizmus Altman zsánerei
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: A denevér árnyéka Batman a mozivásznon
• Géczi Zoltán: Batman: Újratöltve Batman: Kezdődik!
• Kovács Marcell: Elfújta a radioaktív szél Fantasztikus Négyes
• Nevelős Zoltán: Idegenek az éjszakában Éjszakai őrség

• Bikácsy Gergely: Kontraszex-történet Olasz érosz
• Varga Zoltán: Bestia az angyalban Kultuszmozi: Az állat
• Kemény György: A csendéletevő paróka Borowczyk és Lenica
• Kovács István: Szalmabáb-történelem Lengyel menyegzők
MAGYAR FILM
• Gelencsér Gábor: Kicsi és erős A rövidfilmes forma
TELEVÍZÓ
• Vaskó Péter: A betű éhe A Nagy Könyv
• Muhi Klára: Olvasópróba Beszélgetés a Nagy Könyvről
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Egy legendás filmkritikus Don Quijote köpenyében
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Törékeny! A porcelánbaba
• Kubiszyn Viktor: A betépett szemszög Fekete kefe
• Csillag Márton: Óbudai társaskörhinta Kész cirkusz
• Köves Gábor: Citizen Wonka Charlie és a csokigyár
• Teszár Dávid: Hiszem, ha látom Ong-bak
LÁTTUK MÉG
• Kubla Károly: A titkok kulcsa
• Vaskó Péter: A sziget
• Géczi Zoltán: Fekete víz
• Vajda Judit: Lélektől lélekig
• Greff András: Gyilkos labda – A kerekesszék harcosai
• Köves Gábor: A rettegés háza
• Simonyi Balázs: Kicsi kocsi

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A Nagy Könyv

A betű éhe

Vaskó Péter

Az Ige testté lőn: a passzív befogadóvá nevelő médiavilágban, a „pörgős” tömegtársadalom korában az olvasás lassú és figyelmes belső kalandja menthetetlenül avíttnak tűnik.

 

A 18-19. században a szülők komolyan aggódtak gyermekeik miatt, és kampányok indultak – a regényolvasás ellen. Számos könyv (!) kárhoztatta a regényekbe temetkező, betűfaló fiatalokat, nem volt ritka a regényeket a fiatalság megrontójaként feltüntető prédikáció, szülők koboztak el könyveket, egyház tette indexre őket (máig tanulságos olvasmány a Stendhaltól Harry Potterig ívelő vatikáni tiltójegyzék), cenzor üldözte, katedrákról, szószékekről, ebédlőasztaloknál és pártirodákban emelkedtek fel a regényektől eltiltó, fenyegető mutatóujjak. Istentelen, romlott, léha, élet- illetve (osztály)idegen – szólt a verdikt, mikor hogyan. A regényirodalom meg csak nőtt, virágzott, szaporodott, mint eső után a gomba, a fiatalok és idősebbek pedig minden óvás és tiltás ellenére olvastak szalonban, paplan alatt, mécsvilágnál, tömlöcben.

Egy darabig.

 

 

Újbeszél

 

Most itt az új pánik: mentsük meg a regényt! Mert beteg szegény, olvasatlan, árva, csüggeteg, halálán van, döglőben, kipusztuló félében. A könyvnyomtatási nagy bumm után a Gutenberg galaxis összezsugorodott. No nem az emberi hitványság elúrhodása, Timur Lenki hordák földperzselő pusztítása, zord puritánok tiltása, fajvédő könyvmáglyák tüze vagy sunyi képű, kopasz cenzorok fáradhatatlan zúzdái miatt – mert ezt mind kibírta. Ugyanabba a változásba gyökött bele, mint ami felemelte: elfordult alatta a kultúra tengelye, a hálátlan világ ma másban és máshogy csodálja, oktatja, sírja, neveti, szörnyűlködi ki magát, mint száz, ötven vagy akár tíz évvel ezelőtt. Az ember új játékokat talált, más kódok örömébe-bánatába öltözik, a könyvön kívül mással (is) kábítja, élesíti, feledteti magát: a könyv mellett (és egyre inkább: helyett) rádióba, tévébe, moziba, kompjúterbe, internetbe bújik, s ahogy egykor a regényre, ma ezekre hull az átok, ezektől óvnak a mutatóujjak, s a renitens regény hulltában felmagasztosul – halottakról jót vagy semmit. (Az egyik legbeszédesebb adat: a friss felmérések szerint a fiatalok mindössze három százaléka nyilatkozott úgy, hogy örömet jelent neki az olvasás, 48%-ának pedig gondot okoz a szövegértés.)

Mi sem bizonyítja ékesebben és mutatja jobban a skizofréniát, mint az önmagában ellentmondásos The Big Read, magyar változatában A Nagy Könyv. Onnan tudjuk, hogy kipusztulóban van egy faj, amikor (többnyire későn és csupán szimbolikus lelkiismeret-nyugtató gesztusként) mozgalom indul érte: „mentsük meg a bálnákat!”, „mentsük meg a regényt!”.

Különösen pikáns ízt ad a dolognak, ha a mozgalmat maguk a bálnavadászok indítják. Könyvmentés a tévében olyan, mint indián a rezervátumban: ereje- és büszkesége-vesztett, immár veszélytelen, sőt szánalomra és irgalomra méltó, nem üldözik, kap pokrócot, együttérzést, segédmunkát a fehérek farmján. A regényolvasás mint tévéshow: díszszög a koporsóban, Ülő Bika a mutatványos Buffalo Bill westerncirkuszában.

„A reklám után is maradjanak velünk” versus „olvassatok minden nap”. Ha a munkával, alvással (sporttal, evéssel, ügyintézéssel, porszívózással stb.) töltött tevékenységek után fennmaradó időből kivonjuk az európai (pláne a hazai) naponta tévénézéssel eltöltött átlagos időmennyiséget, hamar megkapjuk azt a minimálidőt, ami egy átlagembernek olvasásra jut(na).

A Nagy Könyvet tekinthetjük ezért akár bocsánatkérésnek, háborús jóvátételnek is a tévétől a könyv felé, de ez olyan mintha a gravitáció bocsánatot kérne az almától. A magányos néma olvasás (mely kultúrtörténetileg kamaszosan fiatal jelenség), az izmos regénykultúra éppen úgy változó, átmeneti, virágzó-hervadó korjelenség, mint mondjuk a telefonhírmondó, a kötött műsorfolyamú tévé, a gyárilag összeállított cédé, a plázásított vagy épp háziasított mozifilm vagy a html-kód. Egyik sem konzerválható, balzsamozható legfeljebb múltával siratható.

Platónnál még a leírt szóval szembeni bizalmatlanságról olvashatunk, pedig éppen őt, a szóbeliség és írásbeliség határfiguráját emelte fel igazán a betű, mely egyben képes volt a szóbeliséget képviselő Szókratészt is megidézni. A jelenlegi „másodlagos oralitás” korában megint változik a képlet: új hősök új szövegei veszik át a stafétát, és éppen ez a vált(oz)ás az, ami igazán érdekes A Nagy könyvben.

 

 

Az egri csillagok háborúja

 

Szerepcsere történt: új hősök magasztalják a régieket. Míg sokáig a nagy írókat és költőket (a „világ törvényhozóit”) kérdezték az élet egyéb, szakmájukon kívüli dolgairól, addig az új kor új felállást sejdít, sőt sulykol: a médiakor hősei, ismert arcai és sztárjai árulják, védik, óvják, dicsérik őket: a halhatatlan Ganxsta Zolee olvasnivalót ajánl: „Vian egy nagy fazon”, az évülhetetlen Rácz Zsuzsa tanúskodik Jane Austen nagyszerűsége mellett, mert jó pasik vannak a könyvében (és nyilván mert valaki úgy gondolta, a Büszkeség és balítélet olyan terézanyus). Nyilvánvaló, hogy az árukapcsolásban immár nem a regényszerzők, hanem a médiaarcok és sztárok a húzónevek, akik hírnevükkel kisegítik a kulturális felejtés tőzegébe süppedő szegény lúzer írókollégákat, kik úgy tűnik, immár saját néven, önértéken nem kelnek el.

A képkorban a képernyő szabályai kőkemények: nem a „szöveg”, hanem a jó kameraarc és a hírnév szelektál: Megdöbbentő és különös látni a celebritások performanszait, ahogy a Nők Lapja halványabb könyvajánlóit idéző mondatok kíséretében a világirodalom csúcsteljesítményeihez adják az arcukat – az ember hirtelen mindkét felet megsajnálja.

Elkerülhetetlen? Szükségszerű?

Ebben a környezetben igen, a tévé csak azt adhatja, mi lényege, márpedig maradandó irodalom és tévészereplés bár jócskán van, lehetne közös metszetük, nem igazán kompatíbilis műfajok. A tévé mantra és zsolozsma, végtelenített rózsafüzér az ismert imákhoz: reggeli magazin, déli marketing gezemice, délutáni szappanozás, esti vérhíradó és csodatár, majd csomagolt tengerentúli katarzis, éjjelre tojásfejűek szittyós töprengése kontra szoftszex vagy épp a Private Goldon anál-orál kajakbaszás. A tévé inkubál és szaturál: mesterséges lélegzés és szívverés, világtabletta a helyes vér/cukor szint beállításhoz. Ha játékból vagy igaziból valóban meglep és sokkol, mint Welles rádiójátéka vagy a komótosan toronyba repülő Boeingek: az pánik és kétségbeesés – a világ dől össze (mennyivel békésebb és megnyugatóbb a hűvös robotrepülők híradóba szerkesztett Afganisztánban, Bagdadban célratartó kamerája – amikor „minden rendesen működik”).

A tévé kötött tempó, temperált lüktetés, a napok csupán tömegében hízlalják, mint a félig állat, félig növény korallt. A mindennapok sormintáiba szőtt tévétransszal azonban éppen ellentétes lelki dinamika mozgatja a népszerűsíteni vágyott csúcsirodalmi teljesítményeket. A lektűrirodalom gazos vagy épp jól nyírott gyepén és a sznob pipiskedések művirágain túl az igazán Nagy Könyvek a rengeteg mélyén vagy a szakadék oldalában nyílnak. A kimagasló irodalom nem lelki wellness, műbalhés szellemi bungee jumping, kultúr-marketing, hanem ontológiai botrány, viviszekció és újjászületés, a nyelv és a világ visszaszerzése a rutintól. Az ilyen irodalmi élményt nem lehet „megúszni”, legfeljebb a jelen kor technikáival: iróniával, tompasággal vagy tiszteletteljes hódolattal hatástalanítani. Itthon mind a kettőre akadt példa: a Nagy Könyvre reagálva egyes fórumok a gúnyt látták megfelelő gesztusnak, míg maga a műsor inkább a kincstári tisztelet langyos, lassú sodrását választotta, minden értelemben megkoszorúzva az irodalmat.

Valóban nem könnyű belátni és elfogadni, hogy a regények megszűntek a világról való beszéd elsődleges csatornájaként, biztos hivatkozási pontként, közös élményanyagként funkcionálni (hasonlóképpen, mint a görög-római mitológia vagy a bibliai utaláskészlet). Habár több a könyv és betű, mint valaha, a szépirodalomnak hosszú ideje talán most van a legkisebb hatása a kultúrára és annak alakulására. Meglehet, nem is lenne haszontalan bevallani, hogy a magyarság nyelvében való megőrzése, a csinosabb nemzetekhez való szellemi csatlakozás bizonyítása, a sorok közé írt önérzet- és becsületmentő politikai protestálások nagyívű programjai után immár nálunk is azzá lett a szépirodalom, ami tőlünk nyugatabbra már jó ideje: közös ügyek hitvalló produktuma, témája, tárgya és közösségi ikonja helyett vékony rétegigények szerint szétszervírozott kultúrcsemege, privátélmény, magánöröm. Közössé már csak akkor válik, ha őt a közös médium szerepében felváltó képben-hangban utazó, később született, de folytonos növésben lévő nagyobb testvére saját fénykörébe emeli (lásd a tévészereplés egyenes összefüggését az eladott példányszámokkal műsorvezetőktől a súgógépből okos bemondókon át a kamerák előtt seggüket mosó bigbrader-sztárokig).

 

 

Egy könyv mind fölött!

 

Az eredmények és a szavazós népszerűsítő-technika miatt érthető az értelmiségi fejvakarás is, aminek alapvető oka, hogy míg az olvasás demokratikus, a művészet nem az. A legkisebb közös többszöröst (azaz a kötelező olvasmányokat, az aktuális divatkönyveket, sikeres filmváltozatok visszfényét vagy épp a politikai mellékvágányon bevontatott műveket) nehéz jó lelkiismerettel nagy teljesítményként, példaértékű győztesként felmutatni (még ha van is köztük jelentős irodalmi értéket képviselő mű). A közízlés ezen a módon csupán önmagát és a suliban magához vett klasszikus kánont tudja megerősíteni, iskolai év- és társadalmi trendismétlésre ítéli magát. Hogy mennyire nem aktuális és forró téma az írott regény, jól jelzi, hogy a Harry Potteren kívül nincs friss könyv az élmezőnyben (a filmek és főként a tévéműsorok esetében valószínűleg éppen fordított tendenciát lehetne megfigyelni).

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a könyv mint médium lett korszerűtlen – a ma „korszerű” szemlélet, élet- és lélekvitel éppúgy inkompatibilis lett a regénnyel. A klasszikus nagyregény, mint bonyolult és összetett idea-ácsolat a befogadói koncentráció olyan fegyelmét követeli meg, amely ma nem egyszerűen luxusnak, de „veszélyesnek” is számít, mivel következetességet feltételez. A fogyasztói társadalom jelszava ugyanis a lazaság, a blazírt rugalmasság, a trendekhez, a fogyasztás körforgásához idomuló alkalmazkodókészség – címerállata a medúza: langyos vízzel teli lebegő, rugalmas héj (a „bevállalom”, a „benne vagyok mindenben”, valódi jelentése: „nekem mindegy”).

De egyáltalán: veszítünk-e a regényolvasással bármit is? A tévés finomfőzelék, a mozifilmek egyre töredezettebb dramaturgiája és képvilága, a netes site-ok hiperhivatkozásokkal összefércelt infótöredékei pontos képei a jól szervezett káosznak, amit a 21. század kissé neurotikus és a zsúfoltságában is idea- és célhiányos átlagembere napi környezeteként megél. A könyv fekete-fehér „kisképernyőjének” absztrakt kódját olvasó embert, aki a világot (mint a Nabukodonozor operátorai a Mátrixban) írott kódként látja és fordítja, épp most váltja fel a médiakor valóságkettőző, színes képfolyamát pásztázó (elődjénél nem jobb, nem rosszabb) néző, aki immár nem belső képeket hoz létre, hanem akinek a külső képekről is más külső képek jutnak eszébe.

„Az Ige testté lőn”: a passzív befogadóvá nevelő készen kapott képek világa, a tárgy- és ego-kultusz, a minden szellemit konkrétumokban kiárusító fogyasztói környezet más élményekre tesz fogékonnyá. A kényszerítően elvárt „pörgős”, extrovertált (tömegtársadalomra fordítva: alapjáraton mániás-depressziós) lelkiállapot felől idegennek, lassúnak, ósdinak érezhető a lineáris módon olvasott regény lassan kibontakozó, többszázoldalas világában való elmerülés, szereplőinek és történéseinek fejben való követése, a hősökkel való tartós empátia és azonosulás, a külső képek helyett a belső látás mozgósítása.

Az olvasott regény, természeténél fogva, a belső ember kalandja, nem szolgálja ki önműködően az érzékeket, nem pereg le automatikusan mint a film vagy a zene, nem kiált ránk, villan a szemünkbe. Épp ellenkezőleg: csak szólításra felel, ráadásul kizárólagos figyelmet, szellemi erőfeszítést, befektetett munkát igényel. Regényt éppúgy nem lehet háttérolvasni, ahogy mondjuk háttérálmodni sem lehet. A regény, mint az álom: zsarnok, teljes embert követel, annak minden érzékszervét kisajátítja – a regényolvasó ember, mint a halott, az álmodó vagy igazság: „odaát van”. Így az egyszerre sok mindennel (tehát semmivel sem igazán) foglalkozó, az életről lemaradni félő (és így igazán semmit meg nem élő), kapkodó modern ember ezt: a regény és az absztrakt, írott elmélyült kódfejtése nyomán feltáruló szellemi kontinenst, gondolatkészletet, összefüggésrendszert veszti el (s így szabadságából is egy darabot).

A fantáziára építő testetlen ideák és hősök korszaka lejárt – bár századokon át százan százféleképpen képzelték el, Akhilleusz és Heléna képe fennmaradt, ma, amikor tudjuk, hogy Akhilleusz Brad Pitt volt, már nem olyan érdekes az egész. Amikor a tévé sztárokkal (és ne feledjük, Petőfi, Byron vagy Ady maga is sztár volt a saját korában, igaz, ők még elsősorban a szövegeik miatt) showként próbálja visszacsempészni az olvasást, inkább csak megerősít abban, hogy a tévé ezt is pótolja.

Kép és írás, film és könyv, ugyanazon bonyolult világ részei, mely a másik nélkül szegényebb lenne. A jószándékú regénymentő műsorban bírósági tárgyalásuk után a regényeket sorban kiszavazzák: csak egy maradhat?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/09 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8372


előző 1 következőúj komment

Tünde#2 dátum: 2005-09-24 23:00Válasz
Ami a méda változását illeti, vagy 10 éve arról álmodoztunk, hogy majd eljön az az idő, amikor az ember az internetről böngészve válogatja magának össze a műsorokat / filmeket, hogy mit akar nézni.
Azt tapasztalom azonban, hogy az utóbbi években alig keresek új site-okat. Valószínűleg a tévé a győztes és nem az internet, hiába okosabb és szabadabb az utóbbi. Ha valaki nem tudja, hogy van Zhang Jimou, nem keres tőle filmet. Az IMDb-t vsz. senki nem használja böngészésre. Az internet bizonyos szempontból közelebb áll az irodalomhoz, mint a tévéhez.
Előzmény: lullaby #1

lullaby #1 dátum: 2005-09-20 12:05Válasz
Kedves Péter!

Mélyen egytértek a cikk állításaival, bár mielőtt olvastam volna, másképp láttam pár dolgot.
Tényleg gyökeres kulturális átalakulás előtt állunk, és biztosan számosan lesznek azok, akik a régi kultúra védelmezőinek maszkjában megpróbálják a változás kimondásától is védeni az írott kultúrát, éppezért nagyon bátor (és nagyon színvonalas) cikknek tartom ezt az írást.