Magyar MűhelyA fekete kutya – El perro negroHalálkutyákBikácsy Gergely
A spanyol polgárháború privátfilmekből felidézve is szürreális, buñueli lidércnyomásnak bizonyul.
Forgács Péter új „privát-történelmének” a huszadik század egyik legvéresebben abszurd, tömeggyilkos tragédiája adja hátterét, a spanyol polgárháború. Történelemmel zsúfolt film tehát, de nézése közben a címadó fekete kutyától rettegtem igazán, iszonyodva. Ez a lompos, nagy eb a film lidérces emblémájává válva egy kiszáradt bokros mezőn robog felénk, nemsokára utolér és felfal. Ilyen csak rémálmokban létezik. Hinnénk, Buñuel Az elhagyottak című filmjéből vágtat ide, a husánggal agyonvert kamaszfiú híres halál-víziójának folytatásaként.
Husánggal rögtön a film elején mosolyogva és táncolva e filmképeken is agyonvernek rituális tavaszünnep-játékon valakit, virágzó ágak között. Játék persze, a családi amatőrfilm anyagából. Nagypolgárok vidámkodnak, de olyan hiteles átéléssel dől gödörbe az áldozat, hogy azt a polgárháború vértől tébolyult bármelyik későbbi hőse – áldozata és hóhéra – csak irigyelhetné. (S hogy ne csak patetikusan? Irigyelhetné bármely színész és fikciós filmrendező is.)
Párhuzamos gyilkosságok
Egy Barcelona-közeli városka katalán amatőrfilmes gyáriparosa meg egy madridi egyetemista amatőrfilmes majdnem párhuzamos film-önéletrajzán alapszik a Fekete kutya. A gyáriparost és apját a „Kegyetlen Pedro” nevű anarchista parancsnok ölte-öleti majd meg, 1936 júliusában. A madridi filmrendezőt, Noriegát a francóista lázadás első napjaiban a köztársaságiak letartóztatják, majdnem halálra ítélik. Aztán a köztársaság katonája lesz. Később a nacionalisták elfogják, és ő beáll falangista katonának, túléli a polgárháborút.
Forgács Péter szenvtelen hangon adja elő kommentárját, s e szenvtelenséggel ellenpontozza a bizarrsággal töltődő kegyetlen-hátterű képanyagot. Ha nem volna történelmi tény minden, egy bomlott elme szüleményének, hagymázos víziójának vélnénk. A játékosan idilli képsorok a polgárháború előérzetét sugározzák alattomos sugárzással, mely alattomos sugárzást nem hiszem, hogy utólagos nagyokossággal érezzük. Érezhette volna azt a nagyiparos szép kastélyának minden lakója is a keskenyfilm vidámkodó, nemritkán igényesen elkészült képsorainak megtekintésekor.
Mintha Clio folyamatosan dühöngene már évekkel a Franco-puccs előtt, hogy aztán ’36 és ’39 között mindent kipróbáljon itt a huszadik század gyakorló terepén: anarchista hatalom-nélküliséget hullahegyekkel, trockista-sztálinista színlelt egységet (egymást-mészárlást a baloldal táborában), szentképek és szent szobrok zúzását (jó szürrealistaként a szobor-gyilkolást Bunuel is ünnepelte), hidegen kivitelezett katonai mészárlást és mindkét oldalon vörösen izzó, remegő gyűlölet-vezette mészárlásokat. Európa „jobbik fele”, a szellemi emberek többsége a köztársaság mellett állt értelmével-érzelmével egyaránt, akkor és ma is. Bálint György pár héttel a polgárháború kitörése előtt járt Barcelonában – utána írt köztársaság-barát publicisztikája ma is példaadó. 1997-ben a köztársaság még élő harcosait királyi kegyelem rehabilitálta.
Régóta világosodik azonban, hogy a kétoldalú tömegmészárlás egyformán bestiális volt. Orwell Hódolat Katalóniának című példaadó és páratlan helyszíni tanúvallomása perdöntően hat. „Spanyolország már a vérengzés előtt két részre szakadt” – hangzik el Forgács kommentárjában is. Ennél nagyobb gyűlölet egy népet előtte sem, azóta sem fordított önmagával szembe. Ott Franco egyik alvezére bejelenti, a már halott „vörösöket” kiássa a föld alól, hogy még egyszer megölhesse őket; itt Madridban és itt Barcelonában anarchista gyilkoló-osztagok járják az „úri negyedeket”, (a nappal oly lelkesen, anarchista-szellemű Bunuel éjjelente halálfélelemtől rettegve lesi őket szalonja ablakából). Máig kultikus esemény ez az 1936-39, a „No pasarantól”, a Dimitrov-brigádoktól Orwell mitikus kiábrándulásáig, változó tartalmakkal, de nem csillapuló rém-sugárzással. „Szent kereszteshadjáratom jelszava: éljen a halál” – szónokol Salamancában egy főtábornok, mire az agg Unamuno, aki a harc kitörésekor semmiképp sem baloldal-párti, élete utolsó tetteként szembefordul vele a professzori emelvényen. (Ez sajnos kimaradt a filmből.) „Az egész világ, a történelem most már a miénk! Nem érdekel a Köztársaság, minket a Forradalom érdekel” – így az anarchisták.
Forgács jól tudja, hogy a dokumentumrendező, ha e témát választja, a „minden megtörténhetett” históriai kísérlet-sorozatát a formanyelv és a filmes elbeszélésmód „mindent kipróbálok” gesztusával érdemes vállalnia. Annál is inkább, mert a játékfilmalkotók is az abszurdumot kísértik. Saura a diktatúra bukása után alig tudta átmenteni sokszínű tehetségét: míg az Anna és a farkasok a parabola szellemes nyelvén mélyre világított, a diktatúra utáni Ay Carmelával kevésbé. Néhány éve a veterán Berlanga óriási tömegsikerrel szólította nevetésre nézőit a Harci tehén komédiájával: a spanyol Tizedes meg a többiek azért lett mérföldkő, mert ötven évvel a háború után először készült nevettetési céllal film a kiheverhetetlennek látszó egymást-irtásról.
„A szem ösvényei”
A fekete kutya első negyede lenyűgöző, mint egy időutazásba rántó élő némafilm. Nem tényeivel, de formavilágával szinte fikciós némafilmre emlékeztető képsorok. A falombok mögött békés táj, de a lombsuhogás izzó gyilkolni vágyás erdejét rejti.
Sajnos, a hatalmas történelmi anyag óriási információáradata nagy súllyal segíti, de inkább béklyózza a rendezőt. Béklyózza a nézőt is, hiszen a néző bántó tudatlanságban leledzik. Thomas Hughes és Antony Beevor alapvető könyvének magyar publikálásához a rendszerváltás utáni másfél évtized sem volt elég... A nálunk is becsült Ken Loach-nak épp kiváló 1995-ös, orwelli szellemű spanyol polgárháborús filmjét – Land and Freedom – felejtették el forgalmazni.
Forgács a Privát történelem magyar darabjait nézve a lélegzetvétel természetességével ismerjük a hátteret, sőt, a bornírt vagy gyilkos magyar politikusokhoz is (sajnos) több közünk van, mint a spanyol hóhérokhoz. A két spanyol amatőrfilmgyűjtemény anyaga mellé az „ismeretlen háttéranyag” miatt sok magyarázó, informatív szöveget mellékel a film. A „főszereplőknek” kevés saját szövegük, levélrészletük, naplójuk van – legalábbis kevesebb, mint A semmi országa, az Örvény, vagy A Semmi országa, Rátz László Don-kanyari amatőrfilmes frontnaplója képei alatt.
A spanyol privát háború nem kevésbé érdekes, és most is hallatlan formanyelvi gondosságú rekonstrukcióját-újjáalkotását látjuk, de most kevésbé hullunk, örvénylünk ugyanolyan erősen magánéletükbe, hiába figyeljük érdeklődve a Salvans család kastélybeli idilljét, halált nem sejtő, ugrándozó jókedvüket.
Talán először Forgács Privát történelem-sorozatában egy idő múltán, a film közepén főként – soknak érzem, hallom a történelmi ismeretterjesztést.
A film közepe így aztán valamiképp „lyukas” marad: Joan Salvans gyáriparost, az egyik amatőrfilmest megölik, neki nincs anyaga a továbbiakhoz 1936 július végétől. Ezt a lyukat a történelem objektívebb, „nem privát” anyagával, híradókkal, más szemtanúk idézeteivel tölti meg a rendező. A magyar „privát történelemnél” is módszere volt, hogy szembesíti a korabeli híradók hazugságaival. Itt azonban nem hazug híradók, hanem valódi, kendőzetlen híradóanyagok szerepelnek. Nincs ellenpontozás, hanem a film középső részében a rendező, mintha elfeledkezne róla, elhagyja a „privátot”, eltűnnek a hősök.
A Fekete kutya így is értékes, megragadó. A gyilkolás, a gyilkolni vágyás érzelem fűtötte dokumentuma, de „csillapított zuhanás”. A tárgyilagos hang és nyitott szem fortyogó indulatokba világít, tanulságot levonni nem akar, mindezt rábízza a nézőre.
Disznók, kutya, betöretlen ló, bezárt és kiengedett öklelő bikák, máskor egy kifehérített képen szamár halad felfelé egy lépcsőn. Bunuel egyik fenyegetően emblematikus állata, a skorpió is ijeszt – természetesen Salvans családi filmjéből.
Kislány, ugrókötéllel
Vörös-fekete zászló lobog az (itt kiszínezett) fekete-fehér amatőrfelvételen.
Húsvéti körmenet – karnevál a nacionalista oldalon – bikaviadal a „proletárok vezette” Barcelonában, kupacba rakott halottak Madridban. Ekkor már minden a halálról szól, a fűszáltól a napsütésig. A kommentár jól adagolja, hogy a köztársaság politikusai ostobán hányódtak az alaptalan optimizmustól a tehetetlen vesztes kapkodásig.
Azana elnök (a legrokonszenvesebb közülük) nem sejti, hogy lemészárolt gyáriparos kastélyában lakik. A rokonszenves, de erőtlen politikus sok mindent nem tudott, a kommunistákat támogató „szocialista” miniszter Largo Caballero még tudatlanabbul „Ibéria Leninjének” képzelte csekély személyét – bomlott szerepjátszás, politikai vakság, vagy tébollyal vegyes sunyi számítgatás? Madrid és Barcelona városközpontjában Sztálin óriás méretű fénykép-plakátja lóg a legnagyobb épületeken.
Hetven éve Joris Ivens, negyven éve Frédéric Rossif ugyancsak baloldali szimpátiájú, kiváló filmje (Meghalni Madridban) mára filmtörténet. Rossif sok híradót használt, Forgács azokat javarészt (mindet?) mellőzte. A Meghalni Madridban kiváló pillanata, amikor a nagy hidegben, jégben, hóban kisméretű szovjet tankok először törnek ki váratlanul a már elesettnek hitt Madridból, futásra késztetve a nacionalista hadakat. Forgácsnál kopár, letarolt mezőn szétszórva, botladozva és nem katonásan civilek nagyon is civil bátorsággal, kézifegyverekkel törnek előre a madridi csatában. Ehhez a filmhez ez a kép illett – és nem a tankok vagy Robert Capa heroikus halál-rekonstrukciója.
A Don menti magyar tragédia képei alatt Pilinszky mondta el saját verseit. Hasonló csengésű most egy másik versrészlet: „Végtelen ösvények a szemekben” – García Lorca különös szépségű sorai spanyolul. Az ösvények mind-mind a halál végtelenjében értek össze. Féktelenül korlátolt nacionalista tábornokok és állatias csicskásaik öldökölnek, vagy nem kevésbé állatias (de talán bátrabb) lumpenproletárok a gyilkos utópiák egymást kioltó vonzásában? Szörnyű volt a vereség, de a másik oldal Sztálin-hunyorítású győzelme sem lett volna felemelő.
Napfénnyel teli film: halálfények ösvényei. A halálról sok mindent sejtő vagy érző, de mégis gyanútlan ugrókötelező kislány, és a rémálmok fekete kutyája – ezek a képek maródnak, égnek be a szomorúan rémüldöző kései szemtanú (a néző) tudatába, a kései nézőébe, aki a történelemben hiába keres értelmet. A „talált tárgy”, a családi filmtekercs olykor fölös, mégis kevésnek bizonyuló históriai magyarázatokkal terhelődött meg, de Forgács új filmje így is nagy kísérlet. Jelentékeny, igényes alkotás, még akkor is, ha a hispán históriai zuhatag olykor elnyomja a „privát történelmet”. E félsikerért becsülöm annyira, mint hibátlanabb, kerekebb és egészebb alkotásainak havas fényeiért.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 881 átlag: 5.63 |
 |
|
