KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/március
• Almási Miklós: Európa megszállása Filmpiac
1895–1995
• Ardai Zoltán: Bábszínház tüzes szekéren Méliès-utazások
• Dániel Ferenc: Megszállott az utolsó centig Griffith
TÖMEGFILM
• Király Jenő: Frankenstein és Orpheusz Frankenstein-tanulmányok (2.)

• Karátson Gábor: Ozu esküvői A Ji King és a film
• Turcsányi Sándor: ©umava, a Paradicsom Új cseh filmek
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Keleti szél Torinói jegyzetek
KÖNYV
• Komár Erzsébet: Casanova más szemmel
• Zsugán István: A kérdező Zsugán István kötetéről
• Jancsó Miklós: Levél a frontról Zsugán Istvánnak könyve megjelenésének ürügyén

• Bakács Tibor Settenkedő: Családi vállalkozás Beszélgetés Böszörményi Zsuzsával
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Nyolcadik utas: a taxisofőr Vörös Colibri
• Bikácsy Gergely: Rókapofák és szarformancia Salo, avagy Sodoma 120 napja
• Bori Erzsébet: Észak–déli átjáró Lamerica
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jobb szépnek és gazdagnak lenni
• Harmat György: Star Trek: Nemzedékek
• Nagy Gergely: Kvíz Show
• Nánay Bence: Lopakodók
• Tamás Amaryllis: Az Árnyék
• Hungler Tímea: Only You
• Barotányi Zoltán: Reneszánsz ember
• Asbóth Emil: A nagy ugrás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Zsugán István kötetéről

A kérdező

Zsugán István

Nála nincs frontvonal és harcoló felek, ahogy azt egyesek a filmesek és a kritikusok viszonyáról balgán elképzelik. Egyetlenként a szakmában interjúkból felépülő életművet és érvényes magyar filmtörténetet írt.

Lett magyar filmtörténet. Nagyszabású, enciklopédikus igényű. Minden – szinte – benne van, ami az utóbbi három évtizedben történt: a küzdelmek és az álmok, a hitek és a vakhitek, a sikerek és a kudarcok, a hullámok és az ellenhullámok, az ideák, a stílusok, a felívelő, lehanyatló és derékba törő életpályák. Régóta vágyja a szakma – s talán a fogékony közönség is –, hogy valaki megírná az utóbbi évtizedek magyar filmjének históriáját, ezt a páratlan szellemi kalandregényt.

Nem akadt rá vállalkozó.

Magvas filmelméletek mostanság a majomemberről születnek, okos esszék a háj definizsön és a vircsuöl rieliti kihívásáról. De – mióta már – sehol egy értelmes, elemző dolgozat Jancsó korszakairól, Makk pályaívéről, Jeles, Fehér, Grunwalsky nemzedékének filmnyelvéről, a dokumentarizmus színeváltozásairól vagy a legújabb generáció stílusáról. Csak törmelékek, rögtönzések, futó rápillantások… Megemészthetetlenül nagy, áttekinthetetlen talán az anyag. Vagy túl közel van, s ezért látszik annak. Sok a személyes érintettség, az indulat, a sértődés. Talán. Magyarázat van bőven, mint minden mulasztásra. Meg persze az örökös rohanás, a kapkodás, ami nem magyarázat. S a lustaság végsősoron, ami szintén nem az.

A magyar film hanyatlását még csak nyomon követi valahogy a kritika (láttuk: úgy, ahogy), de ki (mi) regisztrálja a kritika, az elmélet fegyverletételét? Legalábbis a magyar filmet elemző kritikáét? A tárgy nem oly vonzó már, mint volt annak idej én? Hja, könnyű szép hölgyek aktjait festegetni! S ha a ráncos arc, az aszott test megörökítése a kihívás?

Onnan jön, mindig, az áldás, ahonnan nem várnánk.

Mert íródott közben, csendben, észrevétlenül az új magyar filmtörténet. Évtizedek lassú aprómunkájával, araszolgatva, pepecselve, nagy türelemmel, ahogy az ilyesfélét írni szokás. (Már ahol.) Ez a magyar filmtörténet interjúkból formálódott, szerzője a filmről írók céhének egyik legkiválóbbja és kétségkívül legmakacsabbja: Zsugán István. Makacs, mert interjúkból épít életművet.

Abból pedig nem lehet.

Épeszű ember nem szívesen készít interjúkat. Tapasztalatból beszélek. (Már amennyiben magam volnék ama épeszű; ami ebben az összefüggésben – látni fogjuk – nem oly nagy dicséret.) Rendes szerző már annak is örül, ha a saját gondolatait írásos formába önti, ha önnön mondatait farigcsálja-csiszolgatja. Az interjuör ezzel szemben mások kifejezéseit teszi grammatikailag tisztába. Úgy, hogy a mondatrészek egyeztetésével se legyen gond, ám a megkérdezett stílusának bukéja is átsüssön a rendbe tett mondatrészek mögül. Ha sikerül, attól az interjúalany lesz bölcs, szellemes és találékony; az interjú bekerül majd az ő kötetébe, életművébe. Ha nem, mentségnek mindig ott a csacska riporter. Életmű interjúkból tán csak úgy építhető, ha a kérdező – szellemileg legalábbis – letaglózza beszélgetőpartnerét. Tom Wolh csinál ilyeneket, nagyon tehetségesen, de ő kivétel, mert ilyet mívelni általában csúnya dolog. Amúgy az interjuörtől szerzetesi erények kívántatnak meg: szerénység, altruizmus, alázat.

Nos, Zsugán István nem kifejezetten ilyen alkat. Ezért tudott mégis életművet írni – egyetlenként a szakmában – a filmes beszélgetésekből. Ugyanakkor nem is az a lerohanós, önmagát előtérbe toló típus. Őt a megkérdezett érdekli, s a beszélgetésben legföljebb azért tesz szert olykor fölényre, mert érti, amiről szó van: ugyanazon céh tudó és tudós beltagja, mint beszélgetőtársai. Nála nincs frontvonal és harcoló felek, ahogy azt egyesek a filmesek és a kritikusok viszonyáról balgán elképzelik. Nála ügy van, s emberek, akik közösen küzdenek: alkotók, írogatók vegyesen. (Talán létezik másik oldal is, ott a hülyék állnak: alkotók, kritikusok, szintén vegyesen.) Zsugán tehát mégiscsak szerény, ha tetszik: alázatos, mint minden interjuör, csak épp nem beszélgetőtársának rendeli magát alá, hanem mindannak az értéknek és eszménynek, amit hite szerint közösen kellene képviselniük. Ez utóbbi tulajdonsága tette lehetővé, hogy – ugyancsak egyetlenként a szakmában – megírja az elmúlt három évtized magyar filmtörténetét. Ráadásul e kétfajta különlegességet – az interjúkból felépülő életművet és az érvényes magyar filmtörténetet – egyazon gesztussal, egyazon kötetben cselekedte meg. Ez legalább akkora fegyvertény, mint amikor Bikácsy innen, Budapestről megírta a modern francia film históriáját.

Ezzel azt is elárultam, hogy az utóbbi évek – a B. Nagy László, Bíró Yvette utáni időszak – két legfontosabb, megmaradó filmkönyvének e két különös munkát gondolom.

A feladat – a filmtörténet – tehát elvégeztetett. Több száz interjú, kezdődik Fábrival, végződik Gothárral, benne mindenki – csaknem, Jeles például nincs, kivétel, ami erősíti a szabályt –, a régi és újabb történetek, gondolatok, s általuk felidéződik a magyar film történelme. Vonulnak a halottak a lapokon: Fábri, Huszárik, Bódy, Szörény és a többiek, mert, mint minden rendes filmtörténet, ez is az időről szól, a mozgásról, a változásról, a veszteségekről, a halálról és az újjászületésről, a hanyatlásról és a felemelkedésről, akár az egyes alkotók életpályáján belül, akár a dialógusok sorából összeálló teljes filmhistóriában.

Van ezenkívül e vaskos kötetben jó és korrekt filmográfia, bőséges, gondosan válogatott alkotói bibliográfia, azaz mini-lexikon is egyben, s még persze sok egyébre is használható: a képeit nézni például, vagy nehezéknek akár, jó súlya van. Tekintélyét ez a súly is megadja: munka van benne, sok évtizedes szenvedélyes munka. Interjúgyűjteménynek vaskos – filmtörténetnek épp a megfelelő méret. Nem szükséges egyben végigolvasni: inkább kóstolgatni, nézegetni javallt, vissza-visszatérni hozzá, munka közben elővenni, bizonyosságért leemelni a fontos kézikönyvek polcáról.

 

Zsugán István, Szubjektív magyar filmtörténet 1964–1994, Osiris–Századvég Kiadó, 1994.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/03 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=815