KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/május
JEGYZET
• Zalán Vince: Magyar filmek Berlinben
• Deli Bálint Attila: Kísérleti filmezés Magyarországon I.
• Schubert Gusztáv: Kísérleti filmezés Magyarországon I.
VITA
• Csala Károly: Hogyan? Vita a forgatókönyvről
• Koltai Tamás: „Emberábrázolást tanultunk” Vita a forgatókönyvről. Kerekasztal-beszélgetés színészekkel

• Zsugán István: Kettős szorítottság kínjában Beszélgetés Makk Károllyal
• Bernáth László: Mozi vagy tévé? Új népszerű-tudományos filmekről
• Hegedűs Zoltán: Szatíra (galamb)epével Szívzűr
• Bikácsy Gergely: Örömragály Aranycsapat
• Zalán Vince: Táncmúzeum Cha-cha-cha
• Kovács András Bálint: A megkésettség drámája Beszélgetés Vitézy Lászlóval
• Loránd Gábor: A vád tanúi Nürnberg, 1946
• Györffy Miklós: Patkányok és emberek Amerikai nagybácsim
ANIMÁCIÓ
• Lajta Gábor: A mese és eszközei Jurij Norsteinről
• N. N.: Jurij Norstein filmjei
• Reisenbüchler Sándor: A kisgyerek és a filozófus
• Vajda Béla: A kisgyerek és a filozófus
• Varga Csaba: A kisgyerek és a filozófus

• Robinson David: A brit film koldus tehetsége
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Sánchez gyermekei
• Simándi Júlia: Milka
• Deli Bálint Attila: Egy kis romantika
• Báron György: Egy elvált férfi ballépései
• Lajta Gábor: Tizenkét hónap
• Kovács András Bálint: Alma
• Mayer Tamás Egon: Találkozás
• Schubert Gusztáv: Nyerítő nyeremény
• Deli Bálint Attila: Hegyi emberek
TELEVÍZÓ
• Losonczi Ágnes: Túl/lebecsült anyagiak és megpörkölődött eszmék A nyolcvanas évek televíziózása elé
• Koltai Ágnes: Könnyű bánat Csere
• Marx József: Milyen tévét szeretnék a nyolcvanas években?
• Kis Csaba: Moszkvától – Kamcsatkáig A szovjet televízióról
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Kubrick, avagy a pesszimizmus

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Makk Károllyal

Kettős szorítottság kínjában

Zsugán István

 

Galgóczi Erzsébet Törvényen belül – előbb folyóiratközlésben, majd két kiadásban is nagy sikert aratott – regényéből forgatta legújabb filmjét Makk Károly, Ölelkező tekintetek címmel. A forgatókönyv Galgóczi és Makk munkája; főszereplők: Jadwiga Jankowska-Cie¶lak (Éva), Grażyna Szapolowska (Lívia), Josef Kroner (a főszerkesztő), illetve Pogány Judit, Szirtes Ádám, Andorai Péter, Igó Éva, Reviczky Gábor, Ujlaki Dénes. Operatőr: Andor Tamás. Ezt a filmet választották az idei cannes-i fesztivál magyar versenyfilmjének.

A Galgóczi-regényt sokan olvasták, de valószínűleg nem mindenki. Bevezetőben arra kérem, foglalja össze röviden saját rendezői interpretációjában –, miről szól az alaptörténet; illetve miért esett a választása erre a műre, s a film hol és miben különbözik a regénytől?

– Ebben a kérdésben legalább féltucat kérdés sűrűsödik. Kezdjük a legelején. A történet 1958–1960 között játszódik, s a mai konszolidált helyzetnek azokat a szülési fájdalmait idézi fel, amelyekről gyakorta szívesen megfeledkezünk: az 1956-ot követő eszmélkedéseink, konfliktusaink; a feloldható és feloldhatatlan ellentétek korszakáról… Ha jól emlékszem, éppen a Filmvilág számára készült, közös beszélgetésünk során mondtam jó néhány évvel ezelőtt, amikor az Egy erkölcsös éjszaka kapcsán a múlt iránti vonzódásom okairól faggatott, hogy előbb-utóbb megpróbálok olyan filmet csinálni, ahol lehetséges közelebb hozni napjainkhoz a filmjeimben feldolgozott konfliktushelyzeteket és lehetőleg minél inkább a ma problémáiról beszélni. Szerettem volna túllépni azon az egyszerűsítő művészetpolitikai és művészi szemléletmódon, hogy voltak azok a bizonyos 50-es évek, amelyeknek ma már tisztán látjuk az alapvető konfliktusrendszerét; s minthogy minden dramatikus művészetet csakis konfliktusok éltetnek, a magunk számára is megideologizáltuk, hogy miért fontos föltárni történelmünknek ezeket az úgynevezett fehér foltjait. Nos, úgy érzem, hogy ennél már tovább kell lépni; ezért kerestem mai vagy maibb témát; vagy ahogy a film főszereplője megfogalmazza, őt az izgatja, hogy hol van ma nálunk a – vélt vagy valódi – igazságok kimondhatóságának határa. S Galgóczi regénye azért is jó apropót kínált ehhez a törekvésemhez, mert ennek a két nőnek a magán-drámája egybevág azzal a szintén régi fixa ideámmal, hogy a szabadság foka egyebek között azon mérhető, mennyire toleráns a közfelfogás az iránt, hogy mindenki úgy élhessen, úgy érezhessen, úgy gondolkodhasson, ahogyan képes és tud, vagy ahogyan szeret vagy szeretne élni. Az életmód vagy az egyéni élet élésének szabadság-foka vagy a közmegegyezéstől eltérő formája gyakorta fönnakad az előítéletek és a föloldhatatlan egyéni konfliktusok hálóján. Többek között erről is szól a film. S ez nemcsak politikailag, hanem talán filozófiai síkon is megpendíthet bizonyos húrokat az emberi élet szabadságának szükségességéről.

Mondjuk ki tehát nyíltan: a regény és a film már a főhős megválasztásával is tabukat sért.

– Lehet, hogy ez Ön szerint tabu – szerintem nem. Ez a Szalánczky Éva nevű újságírónő dupla „perverzió” szorításában él: egyrészt a hasonneműekhez vonzódik, másrészt képtelen hazudni, sőt, akár kompromisszumokat kötni. Ez pedig két olyan „perverzió”, ami a világon ritkán szokott happy enddel végződni. Ez a fiatal újságírónő – sokakkal ellentétben – 1956-ban nem a kivárás álláspontját választotta, hanem, amint a fölidézett 1955-ös cikkéből is kiderül, 1956-ban a megújulás, a javítás szándékával teljes személyiségével vetette bele magát az eseményekbe. Tragikus adottsága, hogy képtelen akár értelmes kompromisszumokra is, nem tud okosan mérlegelni – noha talán szeretne –, de egyszerűen alkatilag nem alkalmas erre. Bekerül egy laphoz, ahol beleszeret egyik kolléganőjébe, aki megromlott házasságban él, és akinek talán szintén látens hajlama van az egyneműek szerelme iránt. Ez a nő kettősen szorított léthelyzetbe kerül: sem a lapnál nem írhatja meg az általa tapasztalt teljes igazságot bizonyos közéleti visszásságokról, sem kolléganőjével nem sikerül harmonikus emberi kapcsolatot kiépítenie, s amikor úgy érzi, hogy a világ bezárult körülötte, öngyilkos gesztussal nekivág a határnak…

– Nyilván meghökkentést kelt majd mindjárt a film egyik alapmotívuma: a hasonneműek szerelmének ábrázolása, hiszen erről a jelenségről gyakorlatilag alig-alig esett szó irodalmunkban, s pláne filmjeinkben. Milyen mértékben volt szándékos a nézők meghökkentése netán fölháborítása ebben a hősválasztásban?

– Valóban, a témát nálunk legfeljebb a „sorok között”, jelzésszerűen illett érinteni. Engem a történetben a rendhagyó szituáció, mint filmdrámai feladat izgatott: vagyis azt akartam elérni, hogy a film végén a néző már ne arra emlékezzék elsősorban, hogy egy hasonneműek szerelméről szóló históriát látott, hanem hogy az alapkérdést –: két, egymást szerető ember miképpen tud vagy miért nem tud egymással élni – sikerüljön átemelni az általános jelentés szférájába. Ha ezt sikerül elérni, annál érdekesebb a történet, minél inkább hordoz olyan – akár szokatlan – elemeket is, ami érdekli az embereket.

S milyen nézői reagálásokra számít?

– A nézőnek szuverén joga meg-hökkeni, egyetérteni, elítélni – vagy elgondolkozni felőle és megérteni ezt a dolgot. S minthogy „közönség” mint olyan általánosságban nem létezik, nyilván lesznek majd, akik megértik; mások csak a felszínes kíváncsiság szintjén figyelik; megint mások talán tiltakoznak. De az ilyesmi vele jár minden olyan kockázatosabb vállalkozással, ami kevésbé ismert dolgok kimondására szánja el magát. Úgy gondolom, hogy a „kényesebb” ízlésű és a „közerkölcsöket” féltő nézők is nyugodtan megválthatják a mozijegyüket.

Nem gondolja, hogy más, történelmi-politikai vonatkozásban is úgynevezett „tabukat” sérthet a film az 1956-ot követő konszolidációs korszak első éveinek meglehetősen összetett, ellentmondásos, sőt – mondjuk így – „sprőd” ábrázolásával?

Amikor az ősember először lerajzolta a barlang falára az elejteni vágyott bölényt, tabukat sértett. Azóta is ez a művészet egyik feladata. Konkrétabban: évekig tartó közgondolkodási, történetszemléleti fejlődési folyamat volt, amíg az események fekete-fehér megítélésétől eljutottunk 1956 és az azt követő évek komplexebb, árnyaltabb történészi, gazdaságtörténeti értékeléséhez; s ehhez a gondolati folyamathoz egy film legfeljebb szerény adalékokkal szolgálhat, ha bemutatja, hogy a dolgok sosem voltak olyan egyszerűek. Sokáig küszködtünk az úgynevezett kontinuitás-diszkontinuitás problémagubancával, ami – némileg karikírozva – úgy jelentkezett, hogy szívesen beszélünk kontinuitásról 1948 óta, valahányszor azokról az eredményekről esik szó, amelyek mai életünk eredményeit megalapozták; ám rögtön előtérbe kerül a diszkontinuitás, amint a problémákról, a hibákról és bűnökről van szó, s igyekszünk minden rosszat egyedül Rákosi nyakába varrni. A politika – érthetően – mindig sarkosabban fogalmaz, ez a természetéből fakad; a filozófia és a történetírás már árnyaltabban; – a művészet meg akár naiv csacskaságokba is tévedhet. De amíg joga és módja van efféle tévedésekre, hadd tévedjen.

Ezen a tételén alighanem sokáig lehetne vitatkozni, hiszen legalább az ókori bölcselők óta tudjuk, hogy a tévedés joga nem a művészek kizárólagos privilégiuma, hanem „az ember általában is tévedékeny állat”; de beszéljünk inkább arról, hogy saját pályáján hová helyezi el ezt a filmjét? Úgy vélem, az intim, bensőséges, az apró pszichológiai megfigyelésekre koncentráló szerkesztésmód leginkább a Szerelemmel rokonítja dramaturgiai szempontból.

– Ha egyáltalán hasonlítgatni muszáj, hasonlítható akár a Ház a sziklák alatthoz, de pillanatnyilag ezt nem tudom megítélni, és nem is gondolkodom rajta. A hajónak – mint minden műnek – próbája a gyakorlat: vízre kell bocsátani, aztán vagy elsüllyed, vagy fönnmarad.

Gondolom, nem volt könnyű rendezői feladat a színészek kiválasztása, majd instruálása egy ilyen, meglehetősen bizarr szerelmi történetben…

– Azt hiszem, Jankowska és Szapołowska személyében két remek és rendkívül egyéni színésznőt sikerült megnyerni a vállalkozásnak. Elmondhatom, hogy számukra – rendkívül idegen feladat volt egymást fizikailag egyáltalán megérinteni is; az első próbák idétlen viháncolásba fulladtak. De a színészi tehetség belső parancsa kötelezte őket, hogy – akár fogcsikorgatva – megcsinálják a jeleneteket; talán éppen ettől olyan, számunkra is új árnyalatokkal, ízekkel gazdagodott a történet, amire nem is számítottunk.

A film először Cannes-ban vizsgázik a közönség előtt, ön nyilván tudja, hogy a hasonneműek szerelme oly sokáig nemcsak nálunk tabuként kezelt témájának mostanában valóságos konjunktúrája van a nyugat-európai mozikban: például az olasz Salvátore Piscicelli Immaculata és Concetta című két leszbikus nápolyi nő szerelmének témáját feldolgozó filmje tavaly-tavalyelőtt heteken át vezette az olasz mozik sikerlistáját…

– Nem ismerem sem a kollégát, sem ezt, sem más filmjét. Meg kell mondanom egyébként, hogy a hasonneműek szerelmének témaköre ezelőtt soha nem foglalkoztatott; minden szociológiai vagy szociálpszichológiai ága-bogával együtt tökéletesen ismeretlen számomra. Annak is csak a film készítése kapcsán néztem utána, hogy a törvénykönyv szerint nálunk az 50-es évekig büntetendő cselekmény volt, s valamikor 1954–55 körül törölték a BTK-ból. De engem nem is a témakör társadalmi vetülete vagy az ilyen „más” jellegű emberek szociológiai problematikája érdekelt, hanem mint lélektani, pszichológiai, emberi történés. Vonzanak, izgatnak a szorított szituációkban élő, kiszolgáltatott helyzetű hősök; Galgóczi regényében ez a filmlehetőség fogott meg.

Befejezésül arról kérdezném, hogyan látja a magyar film pillanatnyi helyzetét; annyi úgynevezett „hullámhegy” és „hullámvölgy” váltakozása után?

– Nem szívesen beszélek erről, mert a „hegyek” és „völgyek” változása szerintem természetes jelenség, aligha lehet belőle általánosabb érvényű tanulságokat levonni. Kicsit olyan ez, mint – léha hasonlattal – a kártya: van jobb és rosszabb lapjárás; vagy olyan, mint az élet: vannak az embereknek jobb és rosszabb napjaik. Persze fura helyzet, amikor az államilag dotált, nem rentábilis magyar filmgyártást az államilag dotált, szintén nem rentábilis magyar sajtó kínpadra vonja, amiért az előbbi nem rentábilis… Értékelésünkre – „külső” kritikai és belső, szakmai önkritikai értékelésünkre egyaránt – jellemző bizonyos időzavar, fáziskésés és egyfajta immobilitás. Ezt az évi húsz magyar filmet végül is viszonylag kevés produktív ember hozza létre; néha a belső és külső tényezők szerencsés egybeesése, meg a belső alkotó energiák jó kisülése színvonalasabb filmek sorát eredményezi – néha pedig jönnek a törvényszerű „hullámvölgyek”. Pillanatnyilag mintha ismét fölszálló ágba látszana kerülni a magyar filmgyártás, de hogy ez mitől van így – ha így van –, és meddig fog tartani, s egyáltalán lesznek-e igazi csúcsok, és hol, mikor, azt csak nálam több jóstehetséggel megáldott jövendőmondók tudnák prognosztizálni.

Köszönöm a beszélgetést.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/05 11-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7092