KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/augusztus
POSTA
• Brüll Mária: Tűzszekerek vagy Illés szekere
VITA
• Koltai Tamás: Film akkor is van, ha nincs mese Kerekasztal-beszélgetés rendezőkkel

• Báron György: Budapesti ragadozók Dögkeselyű
• Székely Gabriella: A filmépítész Beszélgetés Szomjas Györggyel
• Pörös Géza: Szerelmi vallomás és népművelés Beszélgetés Dömölky Jánossal
• Schubert Gusztáv: Láthatatlan film Kísérleti filmezés Magyarországon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Hajóval a hegyen át Cannes (2)
• Csala Károly: Mi újság a harmadik világban? Taskent

• Bereményi Géza: Kurtítás Sörgyári capriccio
• Zalán Vince: Háttér nélküli világok A nyugatnémet film A bádogdob után
• Csala Károly: „Nem vagyok ünnepélyes...” Beszélgetés Peter Lilienthallal
LÁTTUK MÉG
• Simándi Júlia: Honda-lovag
• Jakubovits Anna: Legyen a férjem!
• Farkas András: Földrengés Tokióban
• Lajta Gábor: Hogyan csináljunk svájcit?
• Loránd Gábor: A menyasszony
• Lajta Gábor: A csontok útja
• Farkas András: A seriff és az idegenek
• Ardai Zoltán: Krakatit
• Sebők László: A fekete paripa
• Simándi Júlia: Apaszerepben
• Gáti Péter: Tanú ne maradjon
• Bikácsy Gergely: A vidéki lány
TELEVÍZÓ
• Hankiss Elemér: A cselekvő és merengő tévé Jegyzetek az amerikai és a magyar televízió hatásmechanizmusáról
• Rajnai András: Az elektronikus jelenség Ellenvélemény
• Bernáth László: Én nem telefonáltam Ellenvélemény
• N. N.: A világ televíziói
KÖNYV
• Richter Rolf: Filmirodalom az NDK-ban

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Jegyzetek az amerikai és a magyar televízió hatásmechanizmusáról

A cselekvő és merengő tévé

Hankiss Elemér

 

Néhány hónapja alkalmam volt esténként vagy akár huszonnégy órákon át az amerikai tévéállomások műsorát nézni. Valósággal „kulturális sokk” ért; mégpedig kétoldalú. Nemcsak az amerikai, hanem a magyar televízió világától is sokkot kap ebben a helyzetben az ember. Mert annyira más az amerikai televízió, hogy e másság kontrasztja élesen kiemeli a megszokott, a hazai televíziózás sajátosságait, jellegét; rávilágít olyan dolgokra, amelyeket itthon ülve már észre sem veszünk. Hirtelen ráeszmél az ember arra, hogy mivel, milyen atmoszférával, magatartásformákkal, eszmékkel, színekkel, fényekkel, hangokkal sugározza be őt és társait éveken, évtizedeken át saját országának tévéműsora. Hogy milyen sugárzás-ártalmaknak és sugárzás-áldásoknak van kitéve.

 

Az alábbiakban számba veszek néhányat az említett különbségek, kontrasztok közül. A felületesebbekkel kezdem, és megpróbálok fokozatosan a fontosabbak felé haladni.

 

 

Zajszint

 

Az amerikai tévé gyakorlatilag egész nap nyüzsög, dübörög, zenél, tombol, nevet; egyetlen pillanatra sem hagyja magára, hagyja csendben a nézőt. A magyar tévében ezzel szemben vannak csendek. Nemcsak a formális szünetek, de a lassabban pergő szövegek, mondatok, bekezdések között is van egy-egy szünet, egy-egy pillanatnyi csend. Az amerikai tévé izgalmasabb, pezsdítőbb, zajosabb, ujjongóbb, mint a magyar, de egyben sokkal fárasztóbb, kimerítőbb is. Az volna a jó megoldás, ha a magyar tévé képes volna olyan színvonalú zajt, zenét, szöveget, atmoszférát sugározni, mint az amerikai, de megőrizné a maga képességét a szünetekre és a csendekre. Vagy akár továbbfejlesztené a szüneteket, a csendek dramaturgiáját. Hadd utaljak itt ezzel kapcsolatban arra a szép és közismert Böll-novellára, a Dr. Murke összegyűjtött hallgatásaira, amelyben egy rádiószerkesztőről van szó, aki belefárad már a rádióadások örökös zajába, és összegyűjti s egy önálló magnószalaggá illeszti egybe a felvételekről kivágott csendeket; és azután a csendnek ezt a magnószalagját, a csend dallamát hallgatja mint legkedvesebb műsorát.

A szünetnek, a csendnek megvan a maga dramaturgiai, művészi, emberi funkciója a rádióban és a tévében; tudni kell vele gazdálkodni. A magyar tévében adva vannak ezek a szünetek, de nem tudom, hogy mennyire átgondolt és mennyire tudatos ez a csend-dramaturgia. Úgy emlékszem, hogy ezelőtt néhány évvel arról volt szó például, hogy a formális szünetek alatt is kellene szólnia valaminek, vagy akár egy rövid rajzfilmet is be lehetne vágni ezekbe a szünetekbe. Szerencsére ezt a gondolatot elvetették. Meghagyták a szünetet szünetnek. De tovább is lehetne fejleszteni a csenddel való gazdálkodást. Tudatosan hagyni olyan szüneteket, amelyekben se zene, se kép nincs; és rá lehetne nevelni a nézőket arra, hogy ezekben a szünetekben elgondolkozzanak azon, amit az előbb láttak és hallottak. Vagyis a televízió taníthatná az embereket az elmélyedésre, a dolgok megértésére, elemzésére, érlelésére. De alkalmat adnának ezek a szünetek arra is, hogy azok, akik együtt nézik a műsort, időnként egy-egy szót válthassanak, kicseréljék benyomásaikat, vagy szót kerítsenek másnapi teendőkről, és ne hurrogják ingerülten le azt, aki két egymáshoz tapadó műsor között pisszenni mer.

 

 

Mozgalmasság

 

Az amerikai tévében a látható anyag sokszorta mozgalmasabb, dinamikusabb, mint a magyar tévé képanyaga. Ez a mozgalmasság végső fokon elevenebb, élőbb, dinamikusabb világot sugároz. A magyar tévé erőtlenebb, enerváltabb, élettelenebb világot sugároz szinte minden kockájával, de főképpen egész képvilágával, képvilágának együttesével. Nem tartalmi kérdés ez, de összhatásában jelentős szerepe van. Ha az emberek gyerekkoruktól kezdve eleven, dinamikus világot látnak a tévében, illetve ezzel szemben erőtlenebb, enerváltabb, lustább, nehézkesebb világot látnak nap nap után, ez az idők folyamán belevésődik, beleivódik képzeletükbe, idegrendszerükbe, a világról alkotott képükbe. S minthogy az ember világképe, közérzése visszahat a magatartására, elképzelhető, bár bizonyítani nem tudom, hogy a magyar tévé így akaratlanul is valamiféle lassúságra, passzivitásra neveli, ösztönzi az embereket. Ámbár ez a dinamizmus-különbség nemcsak a tévéadásokban, tévéprogramokban, hanem a valóságos életben is megvan a két ország között, és ha megvan, akkor lehetséges, hogy a két ország tévéprogramja csak ezt a valóságban meglevő különbséget tükrözi. Ebből a „realizmusból” azonban nem sok hasznunk van. Jobb lenne, ha legalább a tévé sugározna egy elevenebb, dinamikusabb világot.

Hogy ezt hogyan kell csinálni, azt nem tudom. De úgy emlékszem, hogy például az amerikai műsorokban jóval több a fizikai mozgás; az emberek jönnek-mennek, szaladnak, leülnek, felállnak, másznak, ugranak; és mindenképpen több az akció, a drámai akció. Ezzel szemben a magyar tévében az emberek rengeteget ülnek, ácsorognak, beszélgetnek, semmit nem csinálnak, semmit-tesznek: és általában jóval kevesebb az akció, mint az amerikai tévében. Lehet, hogy ez az akciógazdagság egyfajta üresség ugyanakkor; mert az akciók többsége kalandfilmek, bűnügyi filmek akciója; és lehet, hogy a magyar beszélgető programok és az ücsörgések s ácsorgások alatt mondottak vagy érzettek az emberi-társadalmi lét mélyebb szféráit érintik: de kár, hogy ennek a többnek végül is bágyasztó, hervasztó az összhatása. Nehéz választani a cselekvő és a merengő tévé között.

 

 

Lazaság, elegancia

 

Az amerikai tévé műsorszerkesztése és műsorkezelése jóval lazább és elegánsabb, mint a magyaré. Hogy csak egyetlen példát említsek: a műsort kézbentartó kommentátorok és bemondók viselkedése, szövege, megjelenése és egymáshoz való viszonya sokkal lazább és elegánsabb, mint nálunk. Az esti fő híreknél például – ami megfelel a magyar televízió esti híradójának – az azt vezető három-négy-öt kommentátor úgy tesz, mint hogyha sokat rögtönözne: beszélgetnek egymással, tréfálkoznak, a műsort a hivatalos kommentárokon túl is megjegyzésekkel kísérik; fölállnak, odafordulnak, odamennek egymáshoz, dobálják egymásnak a gondolatok, témák labdáját. Ez látszólag megint csak jelentéktelen különbség, valójában azonban rendkívül fontos. Az amerikai kommentátorok viselkedésükkel hitelt adnak annak, amit mondanak, másrészt laza, oldott, görcsök nélküli magatartásra tanítják az embereket.

Itt persze nemcsak a kommentátorok, hanem a két társadalom különbségéről is szó van. Az amerikai társadalom mindennapi életében is jóval oldottabb, lazább, mint a magyar. Még nyugat-európai országokkal összehasonlítva is feltűnik az embernek az ott élők tényleges vagy látszólagos oldottsága, nyugodtsága, az ingerültségnek, az idegességnek, a feszültségnek, a görcsösségnek a hiánya; legalábbis a mindennapi érintkezés területén. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek meg nekik is a maguk görcseik és feszültségeik, de a mindennapi érintkezésben valahogy a háttérben tudják tartani; egymással valóban oldottan és civilizáltan tudnak viselkedni. A magyar társadalom ezzel szemben tele van feszültséggel, görcsökkel, ingerültségekkel, amelyek jelen vannak a mindennapi életünkben és jelen vannak mindennapi egymással való találkozásainkban és viselkedésünkben. Nyilván ezt sugározza tévékommentátoraink merevsége, feszültsége, időnkénti görcsössége is. Kár, mert ezzel megerősítenek ahelyett, hogy oldanának egy rossz társadalmi beidegződést. Mert nemcsak a tévé-bemondók sokat emlegetett ruházata és frizurája lehet alakító hatással, hanem sokkal inkább ilyen hatással van – és a jelenleginél sokkal jobb hatással lehetne – magatartásuk, viselkedésük, jelenlétük, ha képesek volnának arra az oldott, derűs, laza, elegáns létre és együttlétre, mint amerikai kollegáik.

 

 

Jókedv, illetve komorság

 

Az amerikai tévé komolyan veszi az amerikai mindennapi élet egyik aranyszabályát, a „mindig csak mosolyogni” szabályát. A képernyőn megjelenő emberek, kivéve néhány filmben vagy tévédrámában az éppen rosszul járó szereplőt, kirobbanóan jókedvűek, örömükben táncolnak, viháncolnak, nevetnek, kicsattannak a boldogságtól. Vonatkozik ez a híradó-műsorokra, a kommentárműsorokra, a különböző társasjátékokra, az időjárás-jelentésre, interjúkra és általában csaknem a teljes műsorra. Ezzel szemben a magyar tévé tipikus atmoszférája a komorság, a szomorúság, a melankólia. Alig-alig képzelhető el, hogy a tévéhíradó valamelyik bemondója vagy kommentátora elmosolyodjék, ha pedig jóízűen fölkacagna, azon egy egész ország megrökönyödne. De ugyanez a komoly, komor és gyakran melankolikus magatartás és atmoszféra jellemzi az egész programot, a tudományos és ismeretterjesztő műsorokat éppúgy, mint a tévéjátékokat. Nálunk még a bohózatok többsége is szomorú. Végső fokon tehát az amerikai tévé egy boldog, oldott, jókedvű világ élményét sugározza, a magyar tévé meg egy fátyolos, kedvetlen, rosszkedvű világét. Itt megint fölmerül az, hogy vajon mindez egyszerűen csak reprodukálja-e azt, ami az életben adva van, vagy pedig az amerikai tévé a valósághoz képest boldogabbá, jókedvűbbé festi az életet, a magyar tévé viszont épp ellenkezőleg, az adottnál is komorabbra, hervasztóbbra színezi a világot. Azt mindenesetre valószínűnek látjuk, hogy a két tévé alapstílusát, alaphangulatát megerősíti a két ország mindennapi életének alaptónusa, alaphangulata közti különbsége.

 

 

Optimizmus, illetve pesszimizmus

 

Az amerikai tévé nem egyszerűen csak pezsgőbb, elevenebb, mint a magyar, hanem optimistább világképet is sugall. Az amerikai tévéjátékok és filmek túlnyomó többsége happy enddel fejeződik be. A jók győzelmével, akik általában kemény, kitartó, bátor harc során végül is győznek. A magyar tévében is számos ilyen film és tévéjáték kerül bemutatásra, hiszen a szocialista realizmus annak idején igen közel állt, és a jelenlegi kommersz filmek dramaturgiája is közel áll ehhez a jó és rossz küzdelmét bemutató és végül is a jó győzelmét biztosító amerikai dramaturgiához. De nálunk ennek ellenére jóval ritkább az ilyen, az akció során kiharcolt happy enddel befejeződő film és tévéjáték. Sok az olyan darab, amelyben a rossz végül is nem győzetik le, az alapvető kérdés nem oldódik meg, és amely a tétovaság, a bizonytalanság, a rezignáció hangulatával fejeződik be. A hősök elfogadják a kudarcot. Nem hiába vált a vállvonogatós „ez van” szállóigévé és nemzeti bölcsességgé. Nálunk nagy hagyománya van a kudarcnak. Irodalmunk egyik legfontosabb hagyományos funkciója épp a kudarcfeldolgozás. Nem hiszem, hogy kultúránk mazochista volna, de hogy sokkal inkább a kudarcaink, mint sikereink vagy a siker lehetősége körül forog, az kétségtelen. Már-már azt mondhatná az ember, hogy nálunk nem a siker a siker, hanem a szépen, nemesen elviselt kudarc.

Kevés irodalomban és kevés kultúrában olyan erős az önkritikus, önironikus, önostorozó hajlam, mint a magyarban. Ez kultúránk egyik alapvető jegye s egyben értéke is. Legfeljebb néhány kelet-európai és dél-amerikai országban található olyan gazdag és értékes önmarcangoló és nemzetostorozó költészet, mint nálunk. A magyar szociografikus irodalom is ennek a magatartásnak a terméke.

Amerikai kollégákkal és diákokkal arról beszélgetve, hogy egy-egy történetet, darabot, drámát hogyan lehetne befejezni, szembeszökő volt az a különbség, hogy az eszük és ösztönük a happy endingre jár, a szerencsés befejezéseket érzik esztétikailag, művészileg gazdagnak és hitelesnek. Ezzel szemben nálunk minthogyha inkább a tragikushoz, a kudarchoz, a rezignációhoz kötődnék az esztétikai élmény. Ha ez valóban így van, akkor ezen nem könnyű változtatni, és a tévé önmagában nyilván nem is változtathat rajta. Nem is szólva arról, hogy ennek a tragikus, melankolikus, rezignációs hajlandóságnak nem a mostanában forszírozott komikum, és nem a kabaré az ellenszere.

 

 

Igazságos, illetve igazságtalan világ

 

Szorosan összefügg ez az optimizmus és pesszimizmus kérdésével. Az amerikai tévéprogramok egésze problémákkal, bajokkal és gonosz erőkkel megspékelt, de végső fokon igazságos világ képét sugározza. Ugyanez nem, vagy sokkal kevésbé jellemző a magyar tévéműsorokra. Nálunk sok az olyan film, amelyben az élet végül is nem szolgáltat igazságot az embereknek. Sok a gondterhelt, az élet kemény, nehéz voltát sugárzó film. Ez a szellem sugárzik társadalmi dokumentumfilmjeinkből, sok tévéjátékból és filmből egyaránt. Lehet, hogy abból fakad ez, hogy nálunk, itt, Kelet-Európában, minthogy mélyebbről indultunk a háború után, több a valóságos gond, a valóságos probléma, nehezebb abban az illúzióban élni, hogy az élet alapjában véve igazságos. Lehet az is, hogy az ötvenes évek programszerű, hivatalos, erőszakolt optimizmusára visszahatás ez az óvatosság, ez az ódzkodás a könnyű optimizmustól és az illúzióktól. De lehet, hogy a tévé még rá is tesz néhány lapáttal gondterheltségünkre: lehet hogy még tovább mélyíti, erősíti az emberekben azt a lappangó érzést, hogy az élet nem föltétlenül igazságos.

 

 

Dialógus, illetve egyoldalú befolyásolás

 

Általában megfigyelhető, hogy az amerikai tévé sokkal inkább „interakcionalista”, sokkal nagyobb mértékben sikerül bevonnia a műsorba a nézőket, mint a magyar tévének. Egyfelől azzal, hogy jóval több társasjátékszerű, szerencsejátékszerű, ki mit tud-szerű játékot ad, másrészt a tévékommentátorok, bemondók, műsorvezetők sokkal ügyesebben keltik azt az illúziót, hogy igazi dialógust folytatnak a nézőkkel, mint ezt magyar kollégáik teszik. A magyar tévé tulajdonképpen „lenyűgözi”, dominálja nézőit, kész üzenetek tömegét ontja rájuk és csak minimális erőfeszítéseket tesz arra – vagy eredményei legalábbis csekélyek e téren –, hogy a nézőket egyenrangú félként bevonja a műsorba, az együttjátszásba, az együttgondolkodásba, a világ együttes fölfedezésébe.

Érdekes volna az aktivizálás technikáit az amerikaiaktól vagy másoktól eltanulni. Az amerikaiaknál nyilván igen nagy szerepet játszanak ebben a tévé-személyiségek, akik valóban személyiségek: óriási táboruk van, az emberek milliói azonosulnak velük, és így az azonosuláson keresztül úgy érzik, hogy ők is a tévévilágon belülre kerültek. Vagy hogy egy másik példát mondjak: itt van az egyik híres reggeli torna- és tánc-show, aminek egy szőke fiatalember a vezetője, aki zenére tornázik, táncol, fecseg, beszél, tréfálkozik, tanácsokat ad, élni tanít. És nem egyedül van a képernyőn, hanem vele együtt fényképezik az ott levő, vele együtt tornázó, együtt táncoló nőket, lányokat és fiúkat. Nem manökeneket és nem sportbajnokokat, hanem a legkülönbözőbb alkatú, megjelenésű és korú lányokat, nőket és fiúkat, férfiakat, és ez a társaság ott, a zene ütemére valóban együtt mozog, együtt érez, együtt gondolkodik: együtt van. Ez az együtt táncolás, együtt tornázás, együtt örülés nagyon könnyen „beszippantja” a nézőt. A műsor magyar megfelelője a tévétorna, mint tudjuk, egy kongó teremben magányosan tornázó két-három embert mutat, akik tanítják az országot tornázni. Nem együtt tornáznak az országgal, hanem kívülről, mint profik, mutatják, hogy hogy kellene tornázni. És csak tornáznak. Tornagépek. Némák. Gyakorlatilag egyetlen szót sem szólnak azon kívül, hogy melyik kart vagy melyik lábat hogyan kell fölemelni vagy leengedni. Az egész dolog mechanikussá, lelketlenné válik így. Az egyetlen kedves színt az időnként felbukkanó három gyerek adja; az, hogy legújabban nem a stúdiókban, hanem szép tájakba állítva tornáznak az előtornázók, nem sokat old magányosságukon.

Ezek látszólag kis különbségek, mégis, minthogy a műsorok többségében van ilyen kis különbség, a hatások összeadódnak, és így végül is a különbség a két tévé hatása között rendkívül nagy. Az amerikai tévé összhatásában „népibb”, demokratikusabb, a társadalmi részvétel lehetőségét és tényét hangsúlyozza, szemben a magyar tévével, amely inkább ismeretközlő, kioktató, tanító, mindenképpen belülről kibeszélő, fölülről lebeszélő, arisztokratikus jellegű.

 

 

Homogenitás, illetve heterogenitás

 

Az amerikai tévé programja jóval homogénebb a magyarénál; abban az értelemben, hogy műsoraik túlnyomó többsége otthon, Amerikában készül. Javarészt Hollywoodban, kisebb részük a keleti parton, főleg New Yorkban. Ezzel szemben a magyar tévé műsora heterogén. Gyakorlatilag minden nap a világ különböző részeiről érkező műsorok, vagyis különböző kulturális környezetekben készült műsorok kerülnek leadásra. Nem ritka az olyan szombat, amikor reggel amerikai és angol rajzfilmeket lát a néző, délután egy régi magyar filmet, utána szovjet vagy lengyel utazófilmet, természetvédő filmet, aztán esetleg egy nemzetközi sajtókonferenciát, este egy amerikai filmet, késő este egy olasz művészi filmet. Mindez Amerikában elképzelhetetlen. A napok túlnyomó többségében egyetlenegy külföldön készült film vagy dokumentumfilm sem kerül levetítésre. Az amerikai kultúra jelentős mértékben autonóm, autokton, ellátja magát mindazzal, amire szüksége van. Szemben a magyar, illetve gondolom általában az európai kis országok kultúrájával, amelyek jóval nyitottabbak a nemzetközi kulturális piacra. És ez nagy érték: újra és újra kiemeli a nézőközönséget saját kulturális közegéből, kinyitja előttük a világot és megtanítja őket sokféleképpen látni a dolgokat. Ebből a szempontból az amerikai tévénéző tudata zártabb, egyenirányítottabb.

 

 

Egybehangoltság, illetve annak hiánya

 

Összefügg az előző pontban mondottakkal. Az amerikai tévéadások szelleme, rejtett üzenettömege, világképe konzisztensebb, egybehangoltabb, mint a magyar. Amerikában az immár több évszázados plurális-demokratikus közélet és mindennapi élet hatására kialakult egy viszonylag sokszínű, de lényegét tekintve rendkívül konzisztens és egybehangolt kultúra, amelynek alapvető értékeit az emberek jelentős többsége, legalábbis a széles közép- és felső rétegek osztják. Személyes szabadság, a vállalkozás lehetősége és fontossága, az emberi autonómia, az emberi személyiség, az individualitás, a szabadság: tudjuk, a gyakorlatban nem mindig érvényesülnek ezek az értékek, de az amerikai tudatban mindenképpen erősen élnek és egymással erős, összefüggő rendszert alkotnak. Ezek az értékek besugározzák Amerika múltját, jelenét és jövőképét.

Magyarországon nincs ilyen értékkonszenzus. Nem alakult ki az elmúlt 30 évben egy társadalmilag elfogadott, átélt, többé-kevésbé homogén értékrendszer. Nem alakult ki a különböző érték-szubkultúráknak az az együttműködése, mint ami Amerikában megfigyelhető minden belső villongás és konfliktus ellenére. Másutt részletesen kifejtettem, hogy a magyar társadalom értéktudata milyen belső ellentmondásokkal, feszültségekkel, tisztázatlanságokkal küszködik; és írtam arról is, mi az oka annak, hogy három évtized alatt nem alakult ki, nem alakulhatott ki egyfajta társadalmi értékkonszenzus. E konszenzus hiányában a tévé is csak e hiányt és bizonytalanságot sugározhatja. Nehéz helyzetben van, mert a hatvanas-hetvenes években a központi kormányzat lemondott arról, hogy önmaga szabja meg és alakítsa a társadalom értékrendjét. Az érték-szocializáció feladatát rábízza egyfelől az oktatásra, másfelől a tömegkommunikációra. Ezek az intézmények azonban nem felelhettek meg e feladatnak, e megbízásnak. Mert tabuk, korlátok, ad hoc figyelmeztetések és korholások sokasága zavarta munkájukat és végtelenül bizonytalanná, óvatossá, „jaj, csak ne sértsünk meg senkit” elvéhez igazodóvá, semmitmondóvá, ezt is-azt is mondóvá, de semmit nem vállalóvá, eklektikussá tette őket.

 

 

Jövőre, illetve múltra orientáltság

 

Különbség van ebből a szempontból is: az amerikai tévé lényegét tekintve jelen-, illetve jövőorientált; a magyar tévé viszont alapjában véve jelen-, illetve múltorientált. Hogy csak egyetlen példát hozzak fel erre a különbségre: az amerikai tévében gyakorlatilag minden nap látható sci-fi film, amely többnyire ostoba, misztikus, képtelen csinálmány, de mindenképpen valamiféle jövőállapot bemutatása. Nálunk ezzel szemben alig-alig van sci-fi, de annál több a történeti film. Csaknem minden héten lehet látni belőlük egyet vagy akár többet. Mi valahogy a múltunkat szeretnénk újraélni, megoldani, tisztába tenni. A múltunkból visszamaradt görcsöket, szorongásokat, érthetetlen rejtvényeket akarjuk újra és újra megfejteni. Az amerikai társadalmat nem nagyon érdekli önmaga múltja; inkább a jövő felé fordul. A jövő lehetőségeit keresik, a jövő félelmeivel, szorongásaival akarnak újra és újra szembenézni.

Megvan a maga értéke és funkciója mind a múlt-, mind a jövő-orientáltságnak. Ami a múlt felé fordulást illeti, biztos vagyok benne, hogy az amerikai társadalomnak is szüksége volna arra, hogy saját múltjával a jelenleginél gyakrabban és komolyabban szembenézzen. Múlttalan társadalom ez, múlttalan, mint a gyerekek. A magyar társadalom ebből a szempontból felnőttebb, tapasztaltabb vagy koravénebb, annak ellenére, hogy múlttudata zavaros, ellentmondásos. És annak ellenére, hogy nagyon belebonyolódtunk múltunk szövevényeibe, s hogy mindez minket inkább tépelődésre, tétovaságra és tétlenségre nevel, mintsem cselekvésre. Ami másfelől a jövő felé fordulást illeti, az amerikaiak jövőképe – ismétlem – kusza, misztikus, legalábbis a sci-fik ilyennek tükrözik. De önmagában a jövő felé fordulás valamiféle dinamizmusra utal, amire nekünk is nagy szükségünk volna.

 

 

Népszerűség, illetve a műveltek tévéje

 

Az amerikai tévé hagyományosan népszerű, lehetőleg az egész hallgatóközönségnek szóló műsorpolitikát épített ki. Különösen vonatkozik ez a három nagy adóra. Csak az utóbbi években, a kábel-televíziózás elterjedésével jelentek meg olyan tévécsatornák, amelyek szűkebb, mondjuk elitebb közönség számára sugároznak műsorokat. Amerikában emögött piaci kényszer áll: minél nagyobb a nézőszám, annál többet kapnak másodpercenként a hirdetésekre. Nálunk, Magyarországon az arány más. A fő műsoridőben az első adón is sok olyan műsor van, aminek a népszerűsége korlátozott, és amely inkább csak a műveltebb közönséghez szól; és fokozottabb mértékben vonatkozik ez a második adóra. Nálunk egy határozott kultúrpolitikai szándék emeli a műsorok átlagát egy magasabb értékszintre, a tévé ugyanis valamiféle népnevelő, társadalomnevelő funkciót is hivatva van ellátni. A két hagyomány között helyezkedik el – ha jól tudom – a BBC műsorpolitikája, amely a népszerű műsorokat próbálja igen magas művészi színvonalra fölemelni.

 

 

Magánélet, illetve közélet

 

Az amerikai tévék műsorában nagyobb helyet foglal el a magánélet, a mindennapi emberi élet, mint a magyar tévében. Vonatkozik ez nemcsak a fő műsoridőben játszott filmek és tévéjátékok összességére, hanem gyakorlatilag reggeltől estig a tévé egész műsorára. Említettük már korábban a reggeli táncos-tornázó műsort, amelyben a műsorvezető könnyed, játékos hangnemben ugyan, de foglalkozik az ott táncolók és az otthon velük táncolók mindennapi problémáival, még lelki problémáival is: de különben is tele van az egész adás hasonló műsorokkal, a délelőtti kozmetikai tanácsadástól kezdve a lelki tanácsadásig és a családi élet különböző dilemmáival foglalkozó műsorokig. A szombat délelőtti gyerekműsorok a szó szoros értelmében zseniális módon tanítják játszva a gyerekeket a világ megismerésére, civilizált viselkedésre, problémák megoldására, az idő hasznos eltöltésére és így tovább.

A magyar tévé sokkal inkább közélet-orientált. Ez talán az első pillanatban furcsán hangzik, minthogy inkább arról szoktunk beszélni, hogy nálunk hiányzik, fájóan hiányzik az igazi közélet, s hogy a közösségi cselekvés hiányában az emberek beleszorulnak a magánélet, a családi élet keretei közé. A valóságban ez így is van. A tévé műsoranyagából azonban más arány bontakozik ki nálunk. A műsorok jelentős százaléka közéleti, politikai, társadalmi dilemmákat mutat föl, ezekkel foglalkozik, és viszonylag kisebb a fontossága és a súlya a magánéleti problémáknak. Úgy szokás ezt mondani, hogy az elmúlt két-három évtizedben elsikkadt nálunk az „emberi dimenzió”. Túlzott mértékben csak a társadalmival foglalkoztunk, és a magánéletnek, emberi sorsnak, a mindennapi emberi életnek a problémái viszonylag kis hangsúlyt kaptak és kapnak az iskolában és a tömegkommunikációban. – A közéletiség és a magánszféra jó egyensúlyát véleményem szerint még egyik tévé sem találta meg.

 

 

Illúzióvilág, illetve valóság

 

Az amerikai tévé napi 24 órában illúzióvilágot sugároz. Az említett nevelő-tanító-oktató műsorok egy része is az illúziók világához tartozik, de ezek hasznos, pozitív illúziók. Elhitetik a testedző negyvenévesekkel, hogy újra karcsú alakjuk, fiatalos mozgásuk lesz. Ezek és az ezekhez hasonló illúziók, ismétlem, hasznosak, emberileg, társadalmilag pozitívak lehetnek. Másfelől viszont filmjeik, tévéjátékaik túlnyomó többsége egy romantikus „bűnöző világban” vagy bűnüldöző világban vagy a képtelennél képtelenebb sci-fi fantáziákban és ehhez hasonlókban mozog. Ha a tévének valóban olyan erős hatása volna, mint ahogy azt a tömegkommunikáció egyes szakértői feltételezik, akkor az elmúlt 20-25 év alatt az amerikai társadalomnak már teljesen el kellett volna veszítenie a valóságérzékét. Ezzel szemben a magyar tévé műsoranyagának jelentős hányada (és ezt nem semlegesíti az, hogy sok felületes, lakkozó, mellébeszélő műsor is van) alapvetően realisztikus, gyakran naturalisztikus. Következetesen és keményen konfrontálja a nézőt a valósággal: igen sok a társadalomkritikai dokumentumfilm, a dokumentszerű játék és a tévéjátékok, filmek jelentős százaléka is társadalomkritikai, történelemkritikai felhangú. E társadalmi-politikai dokumentumfilmekhez hasonlót – ha eltekintünk a jó hírszolgáltatástól és a többnyire kitűnő politikai-gazdasági-társadalmi interjúktól és vitaműsoroktól – az amerikai televízióban nagyon ritkán látni. Itt a mérleg nyelve egyértelműen a magyar tévé felé billen, ámbár, mint már föntebb mondottuk, a túlzott önmarcangolásnak, múltba fordulásnak, a „reménytelenség realizmusának” minden bizonnyal van hervasztó hatása is.

 

*

 

Ilyen és ehhez hasonló különbségeket fedez fel az ember, ha hirtelen átkerül a magyar tévé környezetéből az amerikaiéba. Érdemes lenne ezeket és a még bizonyára létező további hasonlóságokat és különbségeket számba venni és alaposan elemezni. E kontrasztok tükrében láthatnánk igazán világosan meg azt, hogy a magyar tévé milyen szerepet játszik a társadalom tudatának alakításában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/08 54-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7014