KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/augusztus
POSTA
• Brüll Mária: Tűzszekerek vagy Illés szekere
VITA
• Koltai Tamás: Film akkor is van, ha nincs mese Kerekasztal-beszélgetés rendezőkkel

• Báron György: Budapesti ragadozók Dögkeselyű
• Székely Gabriella: A filmépítész Beszélgetés Szomjas Györggyel
• Pörös Géza: Szerelmi vallomás és népművelés Beszélgetés Dömölky Jánossal
• Schubert Gusztáv: Láthatatlan film Kísérleti filmezés Magyarországon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Hajóval a hegyen át Cannes (2)
• Csala Károly: Mi újság a harmadik világban? Taskent

• Bereményi Géza: Kurtítás Sörgyári capriccio
• Zalán Vince: Háttér nélküli világok A nyugatnémet film A bádogdob után
• Csala Károly: „Nem vagyok ünnepélyes...” Beszélgetés Peter Lilienthallal
LÁTTUK MÉG
• Simándi Júlia: Honda-lovag
• Jakubovits Anna: Legyen a férjem!
• Farkas András: Földrengés Tokióban
• Lajta Gábor: Hogyan csináljunk svájcit?
• Loránd Gábor: A menyasszony
• Lajta Gábor: A csontok útja
• Farkas András: A seriff és az idegenek
• Ardai Zoltán: Krakatit
• Sebők László: A fekete paripa
• Simándi Júlia: Apaszerepben
• Gáti Péter: Tanú ne maradjon
• Bikácsy Gergely: A vidéki lány
TELEVÍZÓ
• Hankiss Elemér: A cselekvő és merengő tévé Jegyzetek az amerikai és a magyar televízió hatásmechanizmusáról
• Rajnai András: Az elektronikus jelenség Ellenvélemény
• Bernáth László: Én nem telefonáltam Ellenvélemény
• N. N.: A világ televíziói
KÖNYV
• Richter Rolf: Filmirodalom az NDK-ban

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Taskent

Mi újság a harmadik világban?

Csala Károly

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Ázsia, Afrika, Latin-Amerika játékfilm- és dokumentum-rövidfilm művészetének nagyszabású demonstrációja, a VII. Taskenti Nemzetközi Filmfesztivál, amelynek Szovjet-Üzbegisztán fővárosa a szokásos baráti, bőkezű vendéglátással adott otthont, a versengést kizárva az ismerkedést és az ismertetést szolgálta ezúttal is. (Zsűri nincs ezen a fesztiválon, bár díjak vannak, ám ezeket különböző társadalmi szervezetek ítélik oda, nem szükségképpen esztétikai mércék alkalmazásával.)

Ha azonban eljátszunk a gondolattal, s képzeletben zsűrivé tesszük meg magunkat, akkor nyugodt szívvel megállapíthatjuk: könnyű a dolgunk az ítélkezéssel. „Nagydíjra” aligha javasolhatnánk mást, mint a marokkói–szenegáli–guineai koprodukcióban készült Ámok!-ot, „a legjobb rendezés díját” nyilván a tunéziai–belga film, az Átkelések érdemelné ki, s ha emellett „a zsűri különdíját” is oda kellene ítélnünk, bizonyára a venezuelai film, a Manoa volna rá a legesélyesebb.

Mielőtt e képzelt zsűrizés eredményének indoklását megadnánk, szögezzük le, hogy ítélkezésünk csupán a hivatalos játékfilm-programra vonatkozik, mivel a párhuzamosan zajlott hivatalos rövidfilm-programba, valamint az információs és kereskedelmi vetítések műsorába kevés lehetőségünk nyílott betekinteni, hiszen ezt csak a főműsor esetenkénti mellőzésével tehettük. Pedig olyan művekkel találkozhattunk itt, mint Peter Lilienthal Nicaraguában forgatott, dokumentumértékű játékfilmje, A felkelés (ami ugyan nem a legfrissebb művek közül való, lévén, hogy az 1980-as velencei Biennálén volt a bemutatója, ám az újdonság ilyesfajta viszonylagossága az információs filmszemle számos más darabjára is érvényes volt, nem is szólva a kereskedelmi vetítések kínálatáról; ez utóbbiak ráadásul még temérdek nem művészi, kommersz munkát is fölvonultattak: japánt, indiait, egyiptomit, mexikóit elsősorban). Vagy mint a dokumentumfilmek között az ausztrál Háborús angyalok, Andrew Pike, Hank Nelson és Gavan Daws filmje Pápua Új-Guinea népéről a második világháborúban; avagy a mozambiki-angolai összefogással forgatott, megragadó erejű helyzetjelentés, az Éljen Zimbabwe!, Carlos Henriques és João Costa munkája, meg a zimbabwei Zimbabwe című film (Geoffrey Bond rendezése); nem is szólva a vitathatatlan politikai érdekességű nicaraguai, salvadori és – számkivetésben készített – chilei dokumentumokról; s a játékelemekkel építkező rövidfilmek között is akadt egy-két figyelemre méltó, mint a kolumbiai nyomor-realista „tündérmese” három gyerek kalandjairól, az El Huacán, Mady Lievano Samper és Gustavo Umaña műve.

Visszatérve az általunk „díjazott” munkákra: szembetűnő Afrika előretörése. Hogy Szenegálban Szamben Uszman (Sembene Ousmane) mellett szakmailag jól felkészült, társadalmilag elkötelezett, tehetséges rendezők raja dolgozik, arról már korábban is hallottunk, bár munkáikat éppúgy nem ismerjük, mint a trópusi vagy arab Afrika számos más alkotójáét, akiket pedig már számon tartanak a nemzetközi filméletben: a mauritániai Abid Med Hondo, a nigeri Mustapha Alassane, a kameruni Jean-Paul N’Gassa, a gaboni Pierre-Marie Dong, a nigériai Ola Balogun, a guineai Jean-Pierre Dikongué-Pipa nevét említhetjük. A taskenti filmek alkotói közül az Ámok! marokkói rendezője, Souheil Ben Barka s az Átkeléseket rendező tunéziai Tateb Louhichi merőben szakmai szemszögből nézve is kifejezetten a nemzetközi élvonalba tartozó mesterként mutatkozott be.

Az Ámok! cselekménye Dél-Afrikában játszódik, s a rasszista ország viszonyainak ilyen árnyalt és hitelesen drámai ábrázolásával még nem volt alkalmunk moziban találkozni (a film címe a Johannesburg–Soweto-i rohamrendőrség átfésülő akcióinak fedőnevére utal). Kacagtatóan humoros jelenettel indul a film – s a legvéresebb tragédiába torkollik. Lukács György hajdani megkülönböztetését kölcsönvéve: nem az – elvben – ismert viszonyok leírása, hanem felfedeztető elbeszélése. Az egyik rezervátumszerűen elszigetelt, „saját” közigazgatással rendelkező zulu terület kicsiny falujának tanítóját levél szólítja Johannesburgba, ahol bátyja, húga és fia él. A tanító életében először teszi lábát a hegyváros aszfaltjára, s lassacskán megismerkedik a számára addig elképzelhetetlen körülményekkel, konfliktusokkal: a néző az ő sorsáért is aggódva, vele együtt fedezi föl a hétköznapi erőszakot, a hipokrízist, a politikai erők harcát. Kiderül, hogy Matthew, a tanító húga, Josephine nem beteg, miként az ismerős lelkész levele jelezte, hanem – prostitúcióba süllyedt, s ráadásul abból sem képes megélni, kénytelen volt bekapcsolódni a kábítószer-kereskedelembe, ami életveszélybe sodorta, mert a rendőrség már fölfigyelt rá. A tanító bátyja, Delius egy gyárban dolgozik, ahol épp sztrájkot szerveznek – ennek brutális leverése a film egyik legmélyebb nyomot hagyó jelenete. Gashar, a tanító fia pedig közönséges tolvaj és bérgyilkos. (Egy liberális fehér újságíró megírja az igazat a sztrájkról és letöréséről. A gyár vezetői a rendőrséggel együttműködve a néger fiút bérelik föl – büntetlenséget ígérve neki – az újságíró meggyilkolására. Gashart végül persze cserben hagyják: halálra ítélik, kivégzik.) Mindez a becsületes, naiv falusi tanítónak kezdetben teljesen érthetetlen; a cselekmény kibontakozása egyben az ő fokozatos öntudatra ébredésének ábrázolása.

Az Ámok!-ot természetesen csak igen kis részben forgathatták az eredeti helyszínen, még sincs nyoma benne annak a technikai szegényességnek, ami az imitált külföldi színhelyeket és személyeket annyi filmben azonnal leleplezi a néző szemében. A hitelesség éppúgy formai, mint tartalmi kérdés; a fesztivál több más filmje negatív ellenpélda lehet erre. Ilyen a máskülönben rokonszenves líbiai A tagrifti csata (az első nem koprodukcióban készült, önálló líbiai játékfilm, rendezője: Khalek Mustafa Khusaim), amely 1928-at idézi föl, a beduinok hősies vereségét a túlerőben levő olasz gyarmatosító hadsereg ellenében, s amelyben Graziani tábornokot és olasz tisztjeit arabok alakítják, kevés hitellel; s ilyen az iraki Mutawa és Bahiya, amely egyiptomi környezetben kíván játszódni, s voltaképpen Szadat és Camp David elleni vitapamflet (elképesztő színészi dilettantizmussal realizálva; rendezőként Sahib Haddad jegyzi).

A kevés jó film és a jóformán nézhetetlen sikerületlenségek mellett igencsak hiányzott a fesztiválon az erős és érdekes „középmezőny”; kivételt éppen az egyiptomi film, Ahmed Yassin rendezése, A törvény ellenében jelentett, valamint még a perui Kutyaszemek (rendező: Alberto Durant). Az előbbi Lev Tolsztoj Feltámadásának mai egyiptomi környezetbe történt adaptálása: egy ügyész és az általa joghallgató korában elcsábított, prostitúcióba kényszerült lány reménytelen, kudarccal záruló próbálkozása, hogy föltámadó szerelmüket elfogadtassák a világgal. Az utóbbi történeti visszatekintés a perui szakszervezeti mozgalom egy emlékezetes epizódjára, néhány jól sikerült drámai jelenettel, egészében azonban nem túl sok eredetiséggel. Tolsztoj mellett Dosztojevszkij is az adaptálás sorsára jutott egy fesztiválfilmben: A földalatti ember (Nicolas Sarquis rendezte) a Feljegyzések a holtak házából alapján játszódik századunk elejének Argentínájában (s csupán kellő lelkierővel nézhető végig).

Latin-amerikai filmként szerepelt Taskentben Szergej Bondarcsuk új filmje is, a Vörös harangok. A mexikói–szovjet koprodukcióban készült mű John Reed alakját állítja elénk (akárcsak az Oscar-díjat aratott Vörösök, az amerikai Warren Beatty filmje), az ő életének és a mexikói forradalomról írott – magyarul is olvasható – riportkönyvének motívumait olvasztja egybe egy meglepően külsőséges és invenciótlan filmeposzban, Franco Nero és Ursula Andress szerelmi románcával a vitathatatlan giccs felé sodorva a történelemről jószerint semmit sem mondó, közhelydús tablót. A fesztivál legnagyobb csalódását szolgáltatta ez a film mindazoknak, akik tisztelői Bondarcsuk tehetségének.

Latin-Amerika filmművészetét méltó színvonalon Solveig Hoogesteijn Manoája képviselte. Cselekményének keretét, műfaját tekintve nem új: egyike a világ filmvásznain gyakran fölbukkanó „on the road” („útközben”) filmeknek. Egy fiatal zenésznek meggyűlik a baja a rendőrséggel, s barátja kíséretében autón elmenekül. Hosszú utazásuk közben (a film egyetlen, de nem jelentéktelen hibája a hosszadalmassága) a mai venezuelai társadalom kiáltó ellentmondásaival, érdekesnél érdekesebb típusaival akadnak össze, s végül persze nem jutnak el vágyott úti céljukhoz, Manoa városába, ami voltaképpen az értelmes és hasznos tevékenységgel töltött élet szimbóluma számukra.

Számos koprodukció szerepelt a taskenti műsorban (a venezuelai film is a Bayerischer Rundfunk közreműködésével készült), de micsoda különbségek tapasztalhatók a koprodukciók elvei között! A kanadai koprodukcióban készült kameruni film például tipikus esete az Afrikából egzotikumot kihalászgató, mondhatni, anti-afrikai filmnek (Ribo, rendezője Joseph-Henri Nama): törzsi háborúság látványossága, love story meztelen keblű szépséggel, tamtam és harci tánc... De ez nem téma: szemlélet kérdése. A kitűnő ellenpélda, a tunéziai–belga Átkelések hiába minden látvány-részletében európai (Afrika még csak fölvillanó helyszínként sem fordul elő benne, a film mindvégig Dover és Ostende kikötőjében s a köztük közlekedő belga komphajón játszódik), a szuverén rendező-művész, Tateb Louhichi minden beállításban érezhető szemléletmódja okán vitathatatlanul tunéziai, afrikai film. Két főhőse, egy valószínűleg jugoszláv (egy kicsit minden az allúziók bizonytalan ködében lebeg a filmben!) vendégmunkás, meg egy feltehetően észak-afrikai – de külsejéről ítélve akár latin-amerikai – fiatalember nem léphet angol földre, s nem térhet vissza Belgiumba sem: hazátlanságuk története bontakozik ki a filmben. (Az előbbit Julian Negulesco, az utóbbit Fadhel Jaziri alakítja, mindkettejük színészi teljesítménye kimagasló.) Az apolitikus kis mitugrász balkáni munkás anarchikus lázadása végül mindkettőjük tragédiáját okozza: ő rendőrgyilkosság miatt börtönbe kerül, politikai üldözöttként számkivetett társa pedig egész addigi tartását, rendíthetetlenségét kényszerül föladni a máskülönben kiúttalan helyzetből való szabadulása érdekében. Kár, hogy a lenyűgözően kezdődő és váratlan fordulatokkal folytatódó film utolsó része mintegy idegen test az előzményekhez képest: a hős megalkuvása egy ad hoc szerelmi jelenetben s átlátszóan szimbolikus képsorokban fogalmazódik meg. Ezt leszámítva, az Átkelések a szó legjobb értelmében modern, izgalmas filmnarráció példája, s a rendezés atmoszférateremtő eszközei behatóbb tanulmányozást és elemzést is megérdemelnének.

Még némi szót vesztegetve a koprodukciókra: a szovjet–mongol A Góbin, és a Hinganon át című kétrészes film, Vaszilij Ordinszkij rendezése, jellegzetesen szovjet háborús kalandfilm, némely helyszínét leszámítva nem sok köze van Mongóliához. Ordinszkij biztos kezű mester, filmjét azonban már műfaja is minősíti. Valamelyes meglepetést okozott, hogy milyen csekély mesterségbeli tudással készült viszont a szovjet–türkmén film (Hajnali lovasok, rendező: Mered Atahanov és Hodzsadurdi Narlijev) – e sorok írójának már volt ugyanis szerencséje hatásos és kemény társadalomkritikát tartalmazó türkmén filmet is láthatni korábban, nevezetesen a Tudj nemet mondani című alkotást (s ami még furcsábbá teszi a dolgot: Hodzsadurdi Narlijev abban is közreműködött, igaz, még nem rendezőként, csak forgatókönyvíróként – annak rendezője Hodzsakuli Narlijev volt). Csalódást keltett a visszaemlékezés-dramaturgiával építkező kirgiz Férfiak nők nélkül is (rendezője: Algimantas Vidugiris); voltaképp még a kazah történelmi film, A sárkány éve képviselt viszonylag magasabb színvonalat a szovjet köztársaságok bemutatott munkái közül (Aszanali Asimov és Coj Guk In rendezte), csak ebben meg a helyenkénti aktualizáló ál-történelmiség volt a zavaró. (A film az ujgurok Kína-ellenes lázadásairól számol be, cselekménye a XVIII. században játszódik.)

Ázsia filmnagyhatalmai, Japán és India nem szolgáltak meglepetéssel ezen a fesztiválon. A Gotoh Tosio rendezte Az öreg medvevadász afféle ifjúsági film – az Észak-Japánban forgatott szerény, kedves história minden fordulata előre kiszámítható módon következik be. Muzzaffar Ali kétrészes indiai filmje, az Umrao Jaan, a címadó, valóságosan is élt múlt századi hősnő – híres táncos-énekes-költőnő-örömlány – népszerű regényben is földolgozott története természetesen csak ürügy a tánc- és énekszámok előadására, technikailag mindenesetre tökéletes kivitelben. Végül említésre méltó még a bangladesi Küzdelem, amely tisztességes szándékú, a társadalmi elmaradottság leküzdésére buzdító alkotás, csak hát oly kusza és naiv cselekménnyel, a lélektani hitelességet olyannyira nélkülöző, sematikus jellemábrázolással, hogy vajmi kevés esélye lehet hazáján kívül bárhol is hatást gyakorolhatni a nézőkre.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/08 26-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6998