KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/augusztus
POSTA
• Brüll Mária: Tűzszekerek vagy Illés szekere
VITA
• Koltai Tamás: Film akkor is van, ha nincs mese Kerekasztal-beszélgetés rendezőkkel

• Báron György: Budapesti ragadozók Dögkeselyű
• Székely Gabriella: A filmépítész Beszélgetés Szomjas Györggyel
• Pörös Géza: Szerelmi vallomás és népművelés Beszélgetés Dömölky Jánossal
• Schubert Gusztáv: Láthatatlan film Kísérleti filmezés Magyarországon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Hajóval a hegyen át Cannes (2)
• Csala Károly: Mi újság a harmadik világban? Taskent

• Bereményi Géza: Kurtítás Sörgyári capriccio
• Zalán Vince: Háttér nélküli világok A nyugatnémet film A bádogdob után
• Csala Károly: „Nem vagyok ünnepélyes...” Beszélgetés Peter Lilienthallal
LÁTTUK MÉG
• Simándi Júlia: Honda-lovag
• Jakubovits Anna: Legyen a férjem!
• Farkas András: Földrengés Tokióban
• Lajta Gábor: Hogyan csináljunk svájcit?
• Loránd Gábor: A menyasszony
• Lajta Gábor: A csontok útja
• Farkas András: A seriff és az idegenek
• Ardai Zoltán: Krakatit
• Sebők László: A fekete paripa
• Simándi Júlia: Apaszerepben
• Gáti Péter: Tanú ne maradjon
• Bikácsy Gergely: A vidéki lány
TELEVÍZÓ
• Hankiss Elemér: A cselekvő és merengő tévé Jegyzetek az amerikai és a magyar televízió hatásmechanizmusáról
• Rajnai András: Az elektronikus jelenség Ellenvélemény
• Bernáth László: Én nem telefonáltam Ellenvélemény
• N. N.: A világ televíziói
KÖNYV
• Richter Rolf: Filmirodalom az NDK-ban

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Dömölky Jánossal

Szerelmi vallomás és népművelés

Pörös Géza

 

Sinkó Ervin 1931 és 35 között írt, s majd két évtizedig csak egyes részleteiben napvilágot látott főműve, az Optimisták a huszadik századi magyar irodalom egyik legjelentősebb kulcsregénye. Helyesebben: nem is annyira regény, mint inkább dokumentumokkal, filozófiai disputákkal átszőtt vallomás a Magyar Tanácsköztársaság forradalmat cselekvő nemzedékéről. Egyfelől számvetésbe ojtott ars poetica, másfelől a Báti József köpönyegébe bújt szerző eszmélődésének lebilincselő históriája. A regényből most a Magyar és az Újvidéki Televízió közös vállalkozásában hatrészes tévéfilm készül. A forgatókönyvet Szántó Erika, Schulze Éva, valamint Sinkó jeles hazai ismerője, Sükösd Mihály társaságában a rendező, Dömölky János írta.

 

Eddigi pályafutása során Csehovtól (6-os számú kórterem) Beckettig (Az utolsó tekercs), Krležától (Léda) Csurkáig (A kard) jelentékeny szerzők sorának munkáit vitte képernyőre, illetve mozivászonra, az „irodalmi” választéknál talán csak az artikulációs repertoárja gazdagabb: a dokumentarista tényjátéktól a szatírán keresztül a tiszta tragédiáig jószerivel minden műfajt kipróbált. Ön mivel magyarázza sokműfajúsúgát, egyáltalán, elfogadja ezt a minősítést?

– Ezzel tulajdonképpen egyetértek. Úgy gondolom, a televíziós filmkészítőnek csak akkor van esélye az „életben maradáshoz”, ha sok mindennel megpróbálkozik. Ez nemcsak szükséges, számos vonatkozásban kifejezetten hasznos is. Amíg egy mozifilm-rendező – aki szerencsés esetben jó, ha kétévente jut játékfilmhez – szükségszerűen életművet épít, mi műsorokat csinálunk. Ez a tény a puszta mennyiséget tekintve alkalmasint elképesztően nagy tehertételt jelenthet. Velem is megesett, hogy egyetlen esztendő alatt három filmet csináltam. De akárhogyan vélekedjünk is erről a helyzetről, az ember csakis szüntelen kísérletezéssel, rendszeres „skálázással” maradhat önmaga, illetve csakis így lehet több tegnapi önmagánál. Sietek hozzátenni, kísérletezésen korántsem nézőuntatásra vagy lila mutatványosdira gondolok, hanem a különböző művészi képességek kipróbálására. Mert egy rendezőben általában többféle képesség, többirányú érzékenység szunnyad, és ezek a bizalom, vagyis a lehetőségek függvényében bontakozhatnak ki. Nekünk a televízió határain belül megvan a módunk a rendszeres megmérettetésre, s oktalanság lenne erről lemondani. Mindez persze nem jelenti a vezéreszme hiányát. Nekem is van néhány filmem, amelyeket azért szeretek, mert a legtöbbet mutatják meg belőlem. De ha már itt tartunk, megemlíteném, hogy néha tréfásan azt szoktam mondani: én még csak főiskolás vagyok. Mert amit eddig csináltam, azokban ugyan mindben benne vagyok, mégis úgy érzem, ezek csak novellák voltak. Részazonosságok. Szeretnék tehát a részazonosságok után majd egészet csinálni: filmet, esetleg filmeket, amelyek az én „nagyregényeim” lesznek. Végül is – bocsásson meg, ha ez most nagyképűen hangzik – Antonioni is csak 40 éves kora után készítette el az igazán jelentős filmjeit.

– A folyamatos jelenlét kényszere, a gyakori munkalehetőség tapasztalata szerint miként hat a műgondra?

– Műgond nélkül nincs film. A munka valamennyi fázisában az a hit élteti az embert, hogy művének minősége által hasznos legyen a többi ember számára. Más a helyzet, ha a rendező valamilyen oknál fogva nem tud azonosulni azzal, amit csinál. Ilyenkor az idegenség, a belső hit hiánya bizonyosan lecsökkenti a minőséget.

– Rátérve új filmjére, miért épp az Optimistákból készít most filmet?

– Elemi létmegnyilvánulás, hogy reagálunk a külvilág nyílt vagy kevésbé nyílt kihívásaira. Ha süt a nap, ingujjra vetkőzünk, ha beáll a tél, felvesszük a nagykabátot. Az az érzésem, hogy mind ez ideig kevés erőfeszítést tettünk közeli és távoli múltunk teljes szellemi birtokbavételére. Olvastam valahol, hogy a „megszépített múlt a megszépített jelen záloga”. Engem nagyon idegesít, ha elhallgatással vagy akárcsak tendenciózus információszelekcióval találkozom, mert ezeknek egyformán a hazugság a gyökerük. A hazugságok felhalmozódása pedig megbénítja a közösségi létezést, hiszen aki takargat valamit, az óhatatlanul is védekező stratégiát folytat, mozdulatait a zavar és a bizonytalanság határozza meg. Napjainkban a társadalom különböző rétegeiben – közöttük elsősorban a fiatalabb korosztályokban – felerősödött az érdeklődés a szocializmus korábbi korszakai és eseményei iránt. Jóleső érzéssel nyugtázhatjuk, hogy a film és az irodalom az utóbbi években sokat tett például az ötvenes évek „fekete dobozainak” kibontása érdekében, ám sohasem lesz teljes és tiszta képünk a szocializmus történetéről, ha nem megyünk vissza egészen a kezdetekhez, így mindenekelőtt a századelő progresszív mozgalmait megkoronázó 19-es Tanácsköztársaságig, ami az egész európai kultúra egyik lényeges fejezete volt. Keresni kell tehát a módját annak, hogy végre felnőttként, kendőzetlenül nézhessünk szembe múltunk teljes és igazi valóságával. Meggyőződésem: e kezdet őszinte analízise segítséget nyújthat a mi életünkben jelentkező ellentmondások árnyalt értelmezéséhez is. Meglehet, tudományosan tán vitatható, amit mondok, de gyanúm szerint a történelem spiráljának alacsonyabb szintjén fellelhető ellentmondástípusok mutatnak némi hasonlóságot a magasabb szintek konfliktusaival, ennélfogva a kezdet tanulmányozása módfelett termékeny az „utána” titkainak a feltárása szempontjából. Sinkó Ervin Optimistákját a Tanácsköztársaság bibliájának tartom. Egyfelől dokumentum érvényességű krónikája a tárgyalt időszaknak, másfelől a benne megfogalmazódó egyetemes érvényű történelmi lecke révén túl is mutat az akkor és ott konkrét jelenségvilágán.

– Sinkó műve egyszer már megihlette egyik pályatársát. Magyar Dezsőre gondolok, akinek Agitátorok című, 1969-ben forgatott filmje – többek között – éppen az Optimistákon alapul. Hadd kérdezzem meg, hogy munka közben nem zavarta az esetleges „összehasonlítás lehetősége”?

Magyar Dezső filmje a 60-as évek végén készült, annak a kornak az élményvilága szülte, én viszont most készítem a filmet, egy attól sok mindenben eltérő periódusban, így tehát nagyon is különböznek a fogantatás determinánsai.

Az Optimisták több száz oldalas mű, feldolgozása sokféle lehetőségét rejti magában. Ön miféle formakoncepció mellett döntött?

– Sinkó könyve számtalan megoldást kínált. Lehetett volna ebből egy polifon szerkezetű, bonyolult szimbolikájú, kétórás mozifilmet készíteni, tehát elindulhattunk volna egy elvontabb filmmodell irányába is. Mégsem ezt tettük. Ha ugyanis egyszer a televízióban csinálom a filmet, akkor kötelességem élni ennek a médiumnak a lehetőségeivel. Én egyébként a televíziót csak akkor nem szeretem, ha csupán kiszolgál, és nem szolgál, ha a könnyebb megoldást választva rendre az „átlagnéző” szellemi teherbíró képességét veszi alapul. Mi az Optimistákban a lehető legszélesebb közönségréteget kívánjuk „megcélozni”, de úgy, hogy egy pillanatra sem kívánunk lemondani a katarzisról. Mert ezt is lehet. Szándékunk szerint a leghűségesebben kívánjuk adaptálni a regényt, mind a szerkezet, mind a szemlélet szintjén. Nem korrigálunk, nem csempésszük be a mi mai ismereteinket a mű szövetébe, hanem maradéktalanul felvállaljuk Sinkó Ervin 1935-ös világképét. Ily módon Lukács György, Kun Béla vagy Szamuely alakját úgy ábrázoljuk, ahogyan Sinkó idézi fel őket a regény lapjain. Tehát nem parabolát csinálunk, ellenkezőleg, egy abszolút realista formakoncepciót igyekszünk követni. Arra törekszem, hogy az Optimisták egyidejűleg legyen szellemi kaland egy kétkezi dolgozó, egy középiskolás és, mondjuk, egy filozófus számára. Magyarán: egyszerre legyen szerelmi vallomás és népművelés.

– Bevallom, mindez igencsak rokonszenvesen hangzik, ám az is igaz, hogy nagy gondban volnék, ha most a sorozatforma és az intellektualitás színvonalas összekapcsolását kellene bizonyítanom.

– Nekem is vannak félelmeim, de azért reménykedem, és talán nem egészen alaptalanul. Bizonyos értelemben Sinkó minden egyes fejezete ugyanarról szól, az eseményrajz után bölcseleti elemzés következik hitről, kételyről, helytállásról, szerelemről. Mi is hasonló módon építjük fel az egyes részeket: minden részben lesz epikus történés, mindenütt felvázoljuk a históriai alapmozgásokat, aztán egyszer csak megjelenik a szerelmi szál, majd átfordul a dolog tömény filozófiába. Azt szeretném, hogy a nézőt ne csak a külső cselekményréteg ragadja meg, hanem ennek segítségével kapcsolódjon be a gondolati áramkörbe, élje át a hősök döntéskényszerét, fogalmazza meg a saját viszonyát Bátihoz, Flamm Jutkához, Czinner Erzsihez, Vérteshez és így tovább. És ha ez valamelyest sikerül, akkor a néző már a szellemi-intellektuális játékért várja majd az egyes részeket. Persze, magam is tudom, némiképp azért rendhagyó a dolog, mintha egyszer csak Pilinszky János Sheryl Suttonját kezdené folytatásokban közölni az Esti Hírlap.

– Az Optimisták egyik legfontosabb konfliktusa abból adódik, hogy a forradalmár értelmiségi – Báti József – „magánetikája” rendre ellentétbe kerül a forradalmi gyakorlat napi követelményeivel. Mennyiben ítéli ezt a problémát időszerűnek?

– Annyiban, hogy meglehet, most – szerencsénkre – nincs nyílt konfliktus az erkölcs és a mindennapi élet között, letagadhatatlanul létezik egy alapvető igény az erkölcsi megújhodásra. Nekem úgy tűnik fel, hogy az elmúlt évtizedekben a gazdasági és a kulturális forradalom mellett kevés figyelmet fordítottunk erkölcsiségünk minőségére. Pedig a szocializmus nem csupán a gazdasági és a művelődési struktúra radikális átalakítását jelenti, de magában foglalja az emberi karakterek átalakulását is.

A filmben Vértes, azaz Lukács György mondja azt, hogy most, vagyis 19-ben, ezt az erkölcsi forradalmat nem lehet végigvinni, mert harcolni kell. Napjainkban nem kell fegyvert fogni, tehát az idő kedvező erre. Persze, a körülmények mindig nyújtanak kibúvót a cselekvés elnapolására... Vannak példaként állított hőseink, vannak eszméink, de valahogy azt tapasztalom, hogy ezek az eszmék hétköznapi cselekedeteink során töredék-létre kényszerülnek; inkább csak hivatkozunk rájuk. Hol egy karrier, hol egy kocsi vagy egy külföldi kiküldetés érdekében. Az erkölcsi üresedés jelensége ugyanakkor összefüggésben van a hit valóságával is. A hit – ahogy Vértes mondja a filmben –, éppen azt jelenti, „hogy az ember tudatosan irracionális magatartást vesz fel a saját egyéni életével szemben”. Tehát a hit több, mint a puszta tudás – ezért „irracionális valóság” –, hite csak annak lehet, akinél a mindennapi cselekedetek egy akart holnap jegyében szerveződnek. És talán az sem véletlen, hogy az Optimisták hősei, akiket a proletár világforradalom közeli megvalósulásának messianisztikus hite éltetett, közösségben csinálták a dolgokat. Bennem, de nyugodtan mondhatom: nemzedékem legtöbbjében nagyon erős nosztalgia él a közösségi létezésre, az együttgondolkozásra. Gondoljon csak Sándor Pál megalomániájára. Mert tényleg kell egy csapat. Erről is szól az Optimisták... Mielőtt hozzáfogtam ehhez a filmhez, szembe kényszerültem nézni történelmünkkel, önismeretünkkel, jelenünk számos neuralgikus pontjával. Mert Báti József sorsa, jelleme nemcsak felszólítás, biztatás is erre a számvetésre. És ha a nézők „engedelmeskednek” ennek a felszólításnak, ha az Optimisták képes lesz katarzist kelteni, akkor talán használtam valamit.

Köszönöm a beszélgetést.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/08 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6995