KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/szeptember
POSTA
• Veress József: Még egyszer a „kicsi, mérges öregúrról”
• Harmat György: Filmek és mozik
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Filmföldrajz Moszkva

• Dobai Péter: Oberst Alfred Redl
• Dobai Péter: Redl ezredes Részletek az irodalmi forgatókönyvből
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Trosin Alekszandr: A „hibbantak” dicsérete Tollvonások rezo Gabriadze arcképéhez

• Mezei András: Nemcsak Svájcban vannak Biglerek A csónak megtelt
• Takács Ferenc: Betegek, bolondok, magatehetetlenek Britannia Gyógyintézet
• Lukácsy Sándor: Szalma és csiriz Elcserélt szerelem
• Csantavéri Júlia: Tóparti történetek Vízipók-Csodapók
• Kézdi-Kovács Zsolt: Tiszta tekintet Közelítés Midzogucsi Kendzsihez
• N. N.: Midzogucsi Kendzsi a Magyar Televízióban bemutatott filmjei
• Kovács András Bálint: A gépfallosz és a kisember Párbaj. Változatok egy többértelmű allegóriára
LÁTTUK MÉG
• Barna Imre: Vidéki színészek
• Kulcsár Mária: Tűtorony
• Lalík Sándor: Eltűntek az élők közül
• Farkas Miklós: Gyilkos bolygó
• Lalík Sándor: Oktalan áldozatok
• Soós Péter: A néma front
• Ardai Zoltán: Tengerszem
• Lalík Sándor: Vigyázz, jön a vizit!
• Lajta Gábor: A festő felesége
• Kulcsár Mária: Álmodozás
• Vanicsek Péter: Feketepiac
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: A szegény tévé
• Bársony Éva: A felkiáltójel emberei Beszélgetés Radványi Dezsővel, a Dokumentumfilm Szerkesztőség vezetőjével
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: A divatfotótól a filmrendezésig

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Beszélgetés Radványi Dezsővel, a Dokumentumfilm Szerkesztőség vezetőjével

A felkiáltójel emberei

Bársony Éva

 

Radványi Dezsővel úgy kezdődött a beszélgetésünk, hogy a Dokumentumfilm Osztályt kerestem, és Dokumentumfilm Szerkesztőséget találtam.

 

Az új elnevezés pusztán adminisztratív változás, vagy tartalmi különbséget is jelent?

Nem jár nagyobb anyagi lehetőségekkel, ha erre gondol. Ugyanannyi pénzzel gazdálkodunk, mint eddig. Szeretnénk remélni viszont, hogy munkánk tartalmi részét tekintve inkább illik tevékenységünkhöz a sajtóban használatos megjelölés, semmint a bürokratikusan hangzó osztály. A szerkesztőség eleve felidézi a köztudatban az együtt dolgozók közös törekvését, hogy műhelyszellemben dolgozzanak; eredendően ezt igyekszünk mi is megteremteni. Műhelyt, ahol lehet vitatkozni, akár veszekedni is, megsértődni és kibékülni, de mindig a közös cél, a munka legjobb megoldásának érdekében.

A nézők többségét rendszerint hidegen hagyja, hogy egy-egy produkció melyik televíziós műhelyből kerül ki. Ahhoz mégsem kell különösen éles megfigyelőképesség, hogy észrevegyük, a televízióban több „téma-gazda” készít dokumentumfilmet a maga területéről. Gondolok itt például a természettudomány, a művészet, a társadalomtudomány, a politika kérdéseivel foglalkozó dokumentumfilmekre, amelyek nem itt, ebben a szerkesztőségben születnek. Elvben úgy tetszik, bármelyik osztály a magáénak tekintheti a műfajt. De ha ez így igaz, akkor miért van szükség különálló dokumentumfilm-szerkesztőségre?

1970-ben alakult meg a Dokumentumfilm Osztály, s való igaz, addig is és azóta is forgatnak dokumentumfilmeket más műhelyekben. Hogy tízegynéhány évvel ezelőtt mégis létrejött egy speciális osztály erre a műfajra, azt éppen a televízió kényszerítő tempója indokolta. Ennek az osztálynak a speciális helyzete éppen abban van, hogy nem kell szolgálnia a tévé aktuális éhségét. Ez annyit jelent, hogy nem köt minket az idő, egy-egy filmünk átfutási idejét a munkaigényesség mértéke, s nem valamely dátum határozza meg. Magyarán azért született meg az osztály, hogy több időt lehessen fordítani egy-egy filmre. Most, utólag már beismerhetjük nyíltan, azért is szükség volt az osztályra, mert a különböző filmszemléken, elsősorban a miskolci rövidfilmfesztiválon kiderült, mennyivel csiszoltabbak, mesterségbelileg mennyivel kiműveltebbek a MAFILM dokumentumfilmjei, mint a televízióbeliek.

És ez csak az időn múlott?

Igen, a tévé hajrá-műfaj. Ez az osztály megengedhette magának, hogy átvegye a MAFILM munkatempóját. Ha nincs hajrá, érvényre juthat az igényesség.

Abban azért bizonyára egyetértünk, hogy lassú tempóban is lehet rossz filmet csinálni. De fogjuk fel az időt úgy, mint az igényes munka egyik alapkövetelményét. Ezek szerint az osztály a minőség megteremtésére jött létre. Feladata egyszerűen szólva a minőség?

Nem akarok szerénytelen lenni, de azt kell válaszoljam: igen. A korábbi években Miskolcon mindig azt hallottuk a szakma képviselőitől, hogy a tévé a témaválasztásban mindig jobb, mint a MAFILM, de kivitelezésben, megvalósításban mindig rosszabb nála. Akkor nem vallottuk be ilyen nyíltan, de már kimondhatjuk: a versenyszellem hívta életre az osztályt. Legyen versenytársa a tévében ennek a professzionista stúdiónak, gondoltuk. És az okok között természetesen ott volt az a tény is, hogy a közönség rendkívül élénken érdeklődött a dokumentumfilm iránt.

Ezt az érdeklődést ugyanolyan elevennek érzi ma is? Illetve: a közönség mai igényét kielégítik-e a változatlan módszerrel készülő dokumentumfilmek?

Meggyőződésem, s persze tapasztalatom, hogy az igény változatlanul nagy. Ha változott, nem a mértékében, hanem a minőségében változott. Ma már bizonyos tényekre nem csodálkozik rá senki, pusztán azért, mert kimondattak. Szerkesztőségünk munkájában a megváltozott követelmények hatására néhány éve tapasztalható egy sajátos törekvés: az eseményeket folyamatukban igyekszünk végigkísérni. A valóságot nem egyetlen filmben akarjuk rögzíteni, hanem megkíséreljük nyomon követni változásában. Néhány hónappal ezelőtt mutattuk be egyik ilyen filmünket, az elnöki nívódíjban részesített Nyertesek? című produkciót. Két éven át rögzítettük egy parasztházaspár életének eseményeit. Ezek az emberek tehenészetet vásároltak, embertelen, gyomorvérzésig menő munkával keresték meg a kenyerüket. Ezt az irtózatos küzdelmet hosszú hónapokon át követte nyomon a kamera, s ez a módszer egy sor tény és összefüggés feltárására adott lehetőséget. Ebben a megoldásban az a rendkívüli, hogy változásokat folyamatukban figyel meg, konfliktushelyzeteket képes a maguk teljességében megmutatni, keletkezésüktől a kirobbanásukig, és még tovább. Ez persze áldozatot követel: nem ez a munkamódszer az, amit megszoktak a tévések. Életmódjukban kényszeríti változtatásokra munkatársainkat. El lehet képzelni, hogy egy éveken át húzódó forgatás anyagilag is és munkabeosztás szempontjából mit jelent. Most például nemsokára beindul egy filmünk, amely Algériában fogja nyomon követni egy négy évre tervezett magyar építkezés eseményeit. Ez négy évet jelent a stábnak, csak a forgatást számítva.

A monstre hosszúságú forgatások monstre hosszúságú dokumentumfilmek létrejöttét feltételezik. Nem nyúlnak-e elviselhetetlenné a produkciók? Vagy beköszönt a dokumentumfilm-sorozatok kora? Ha igen, elvárható-e a nézőtől, hogy egyik epizódtól a másikig készenlétben tartsa fejében mindazt, ami elengedhetetlen a folytatás érdembeli megértéséhez?

Az bizonyos, hogy a hosszú időn át nyomon követett esemény, jelenség, emberi sors vizsgálata sokkal többet és sokkal mélyebben láttat, mint a „pillanatfelvétel”. Ám hosszabb filmet is követel magának, természetesen. Noha személy szerint idegenkedem a sorozatoktól, a megoldás mégis a többtételes film. Szándékosan használom a tétel kifejezést, mert ezekben a filmekben azt kell kitalálni, hogy minden tétel önálló, kerek egész legyen, de szervesen kapcsolódjon is a többi tételhez. A szerkezeti megoldást minden alkalommal újra ki kell találnunk a filmekhez, és ez biztos nem megy majd egyszerűen. De ha ma megkérdeznek, milyen különbséget látok a mozi és a televíziós dokumentumfilm között, akkor már nem ismétlem azt a régebbi véleményt, hogy a témáink jobbak, a megvalósítás viszont gyengébb. Már mi is megcsináljuk a filmjeinket ugyanolyan jól vagy ugyanolyan rosszul. De csak mi tudjuk megtenni, hogy folyamatosan, több tételben kövessünk nyomon életutakat, társadalmi jelenségeket. Hiszek benne, hogy ezt a módszert kell fejlesztenünk és művelnünk, ha újat akarunk felmutatni a műfajban.

Az idő- és munkaigényes többtételes filmjeikhez, s általában is megfelelően erősnek érzi a szerkesztőség szakember-gárdáját?

A kezdetektől fogva egészen a mai napig sok filmes kollégával dolgoztunk együtt. Az igényességük, a tapasztaltságuk nem pusztán filmjeiket vitte sikerre, hanem általuk és segítségükkel az évek során nálunk is kinevelődött egy ízig-vérig dokumentarista gárda, elsősorban szerkesztők és operatőrök. A rendezőket illetően már korántsem vagyunk rózsás helyzetben. Szerkesztőségünknek nincs saját rendezői gárdája, s akikkel házon belül nagyon szívesen dolgoznánk, azokat a rendezőket teljesen leköti más irányú elfoglaltságuk; emiatt hiába próbálom megnyerni őket a dokumentumfilmnek, ez csak elvétve sikerül.

Nem gondoltak rá, hogy kinevelik a maguk rendezői gárdáját?

Erre nincs módunk, a rendezővel egy-egy produkcióra szerződünk. Szerkesztőségünk rendelkezik szellemi kapacitással – dramaturgok, szerkesztők –, menedzseri kapacitással – tudjuk futtatni a produkcióinkat –, s az a feladatunk, hogy olyan külső partnereket nyerjünk meg, akik igényesen végzik el a munkát.

Nem jár-e kényszerű kompromisszumokkal az, hogy a külső munkatársakat ritkán választhatják meg az elképzelt legjobbak közül?

Jár. Különösen mert közismert, hogy dokumentumfilmet csinálni pénzért nem érdemes. Távolról sem mondható jövedelmező foglalatosságnak.

Ha pénzért nem, akkor miért érdemes mégis?

Mert nagyon nagy szenvedéllyel lehet beszélni ezekben a filmekben. Ez a műfaj – a valóság műfaja. Egy játékfilm szerelmi jelenetében lehet hazudni, egy dokumentumfilm szerelmi jelenetében – nem; hogy szélsőséges helyzetet említsek példának.

De lehet-e megbízatásra szenvedéllyel beszélni?

Meg is lehet szeretni egy témát, ha az ember elmélyed benne. És akkor máris köze van hozzá a felkért rendezőnek.

Ezek szerint a műfaj vonzereje az őszinteség. A kimondás lehetősége. De meddig terjed a televíziós dokumentumfilmek engedélyezett őszinteségének határa?

Mindenekelőtt tisztázzunk két fogalmat. Az egyik a valóság, a másik az őszinteség. A valóság: adott tényekkel kell szembenézni, s tudomásul kell őket venni. A kérdés az, hogy nyilvánosságra kell-e hozni ezeket a tényeket, vagy nem kell őket nyilvánosságra hozni. Az őszinteség kérdése akkor kerül előtérbe, amikor az ember elkezd a valósággal foglalkozni. Az ember mindig elemez és latolgat, mennyi tartozik a publikumra, és mi az, ami nem tartozik rá; mekkora türelme van a befogadónak, s mikor következik be az a pillanat, amikor már elutasítja a közléseket. Tehát: megrövidítem a valóságot, mert figyelemmel vagyok a nézőre. Azaz: itt csorbát szenved a valóság teljessége, mert rövidítve adom át. Az őszinteség azt jelenti, hogy az énem, az egyéniségem a gondolkodásmódom, a világlátásom épül be a filmbe. Mondok egy példát. Egy teljesen kifogástalan filmünk maradt dobozban. A minden emberhez közel álló halál kérdésével foglalkozik; tudományosan, magas színvonalon, humánus szemlélettel. Mégis kérdéses, hogy foglalkozzunk-e ezzel a kérdéssel, kell-e most a halálról beszélni, amikor annál több gondja van fiatalnak-öregnek, semhogy még azon is meditáljon, hogy létezik a halál. Ez esetben nem valamiféle politikai meggondolás, hanem emberi motiváció játszik közre: zaklassuk-e a nézőket ezzel a témával? Szerintem igen. Azért, hogy még jobban figyeljenek az életre, az életükre. De ha ez a film így nem megy, csináljunk egy másikat – az életről. A kettőt összedolgozzuk, és szembesítjük a születést és a halált egy 8 részes vallomásban. A kétoldalú valóságot felmutatva kiegyensúlyozódik a film hatása.

Közelítsünk a másik oldalról: meddig terjedhet a kimondhatóság határa?

Mint minden az életben, ez a határ is mozgásban van. Amiről egy adott korban lehet beszélni, arról esetleg öt év múlva nem lehet. Nem kanonizálható, hogy mit, hogyan és mennyit mondhat ki egy dokumentumfilm, mert ezek a kérdések szoros összefüggésben vannak a társadalmi közérzettel. Amikor áremelések, gazdasági gondok foglalkoztatják az embereket, és ezzel járó bosszúságok érik a társadalmat, akkor a dokumentumfilmesnek el kell gondolkodnia azon, hogy örömet kiváltó témákat válasszon-e vagy pedig lehangoló dolgokkal bombázza a nézőt. A társadalmi hangulatot keserítsem-e tovább, vagy a bosszantó témákat elhalasszam egy jobb, kedvezőbb időre...

Nem letagadása-e viszont ez a valóságnak, annak a felfogásnak az alapján, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is?...

Nem, csupán annyit jelent, hogy amiről beszélni szeretnék, most nem beszélek. De nem alkalmazok Barbatrükköt sem! Nem mondok helyette jót! Nem csinálom meg a rossz hangulatot keltő filmet, ennyiről van szó. Megvárom, míg elérkezik rá a megfelelő idő. A legpraktikusabb és egyértelműen valósághű, hogy ötvözöm a jót és a rosszat. Lehet például olyan filmet készíteni, amely a valóságnak megfelelően, őszintén és jogszerűen bizonyítja, hogy az eltartási szerződések irtózatos visszaélésekre, már-már a bűncselekmény határát súroló esetekre adnak alkalmat. Ugyanakkor lehet filmet csinálni olyan partnerekről is, akik boldogan élnek, míg meg nem halnak. És lehet a kettőt egymással ötvözni, s elemző módon vizsgálni. A cél fontos, ami ezúttal nemcsak felkiáltójel, kérdőjel is: vajon a jelenlegi-e a leghumánusabb formája az eltartási szerződésnek? Nem kellene-e ennél jobbat kitalálni?

Pedig a dokumentarista azt hiszi magáról, hogy ő a felkiáltójel embere. Azért kell feltűnést keltenie, hogy egy jelenség ellen fellépjen. De ehhez meg kell lennie benne annak a képességnek is, hogy megérezze, mikor, kire, milyen hatással van az, amit csinál. Ez nem kompromisszum, hanem annak a tudomásulvétele, hogy a tényeket egymással szembesíteni kell. A film készítőjének tudnia kell, hogy a befogadó, a néző gondolataival, érzelmeivel, lelkiállapotával nem gazdálkodhat felelőtlenül.

Kérdés persze, hogy mit tartunk a dokumentarista igazi feladatának: azt-e, hogy a közhangulatot alakítsa, vagy azt, hogy a valóságra figyeljen?

A televízió lényegéhez tartozik, hogy közhangulatot képes kelteni. Bármi hangzik el, azt 4–5 millió ember ezerféle okból más és más módon értelmezi. Ezért legfeljebb csak kimondani egyszerű, hogy gyerünk fiúk, csak keményen, bátran, mondjatok csak oda! Mert nem lehet egyformán beszélni a valóságról olyankor, amikor maguk a körülmények változnak. A tévében bármiről divatot lehet csinálni, és veszedelmes dolog, ha valaki ezzel nincs tisztában. Én emlékszem még, évekkel ezelőtt egy tévéjáték hatására micsoda tömeges öngyilkossági hullám következett be. Tudom, mert akkoriban a mentők munkájáról készítettünk filmet. De visszatérve a televíziós dokumentumfilm továbblépési lehetőségéhez, én ezt a valóság folyamatos nyomon követésében látom. Mert például el lehet mondani, hogy vezetői hibák tönkretettek egy gyárat. De izgalmasan mai téma akkor lesz ebből, ha végigkísérjük, mi történik ezután: van-e módja a kibontakozásnak, s ha igen, ez miből áll. A rögzített pillanatkép helyett a mozgást, a folyamatok nyomon követését tekintem feladatunknak.

Ha filmjeik címével akarnánk a szerkesztőség korábbi és mai tevékenységét jellemezni, milyen listát állítana össze emlékezetből?

Valóban csak a teljesség igénye nélkül vállalkozom a felsorolásra, hiszen aligha van mód valamennyi jelentősnek ítélt filmet felsorolni, sem a televíziós, sem a filmes rendezők nálunk forgatott munkáiból. A legfrissebbek közül ott van a Nyertesek? és a Lékai bíborosról készült a Megnyesett fa kizöldül. A korábbiakból: Mihályfy László a Bagóhegy boszorkánya, amely tavaly Oberhausenben nyert több díjat, Kovács András Menekülés, Gábor Pál Pannonhalma című filmje vagy a nyilasok által kivégzett Káló esperesre emlékező Ami a képek mögött van című munkánk, Bohó Róbert rendezésében. Nevezetes filmemlékeinkből, ugyancsak rögtönözve, ide kell sorolnunk Zolnay Pál munkáit, a Soroksári út 160. címmel készült két filmet, meg az Ötvenéveseket; Oláh Gábortól a Szombat 14 óra 10 perc, a Gettó és a Társbérlőnk az ecetfa című produkciókat, az Urbán Ernő közreműködésével készült filmeket Szücs László rendezésében – Kántor család, Csatkai búcsú, Néptanító –, Szemes Mihálytól a Morbus Hungaricust, Vitézy László–Szegvári Katalin Hogy a lifttel mennyi baj van című filmjét, Lakatos Vince négyrészes Naplementéjét, a rákról szóló „De aki meggyógyult, arról nem készül örömjelentés” című Kárpáti György rendezte sorozatot, Bánki Szilárdtól A halál után 5 perccel című filmet, ifjú Lakatos Vince és Bajor Nagy Ernő produkcióját, a Kősivatag remetéit. Kigyós Sándorral együtt készítjük a külföldön élő magyarokról szóló filmeket. A lista persze hiányos.

Mi foglalkoztatja a szerkesztőséget jelenleg?

Szokatlan, ám hiszem, reményteli dologra vállalkoztunk a Pannónia Rajzfilmstúdióval közösen. Szilágyi György nagy visszhangot keltett Hanyas vagy? című rádiójátékából animációs filmet rendezett számunkra Vajda Béla, Kálmán György közreműködésével. A produkció kész, bemutatásra vár. Most talán eddigi legnagyobb vállalkozásunk előkészítésén dolgozunk. A Népszabadsággal közös gondozásban 7 részes dokumentumfilmben szeretnénk összefoglalni mindazt, ami nálunk a felszabadulás napjától 40 év alatt történt. Két év múlva, a felszabadulás 40. évfordulójára készül a sorozat, amelynek összeállítását Berecz Jánossal, a Népszabadság főszerkesztőjével jómagam végzem majd.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/09 60-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6903