FesztiválSanremoKözönyös felnőttek, tévelygő fiatalokZsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Eléggé rezignált hangon kezdi a fesztiválkatalógushoz írott bevezetőjét Nino Zucchelli, a Szerzői Filmek XXVI. Nemzetközi Szemléjének igazgatója, arról panaszkodván, hogy „a szerzői jellegű, minőségi igényű filmek száma egyre csökken a világ filmtermésében, és évről évre nehezebb feladat a sanremói mustra negyedszázad alatt kialakult rangjához méltó színvonalú műsoranyag fölkutatása”; s később hozzáteszi, hogy miközben az igényes filmtermelés világszerte válságtüneteket mutat, az egyre növekvő számú fesztiválok, filmtalálkozók konfúz szervezési elvei alkalmasint valamennyi rendezvény tekintélyét, szakmai-szellemi reputációját kompromittálhatják.
S tegyük hozzá: a sanremói találkozónak van mit féltenie. Az 1958-ban Bergamóban – akkor még a művészeteket népszerűsítő filmek fesztiváljaként indult – rendezvény 1966-ban váltott profilt, s a francia meg az egyéb „új hullámok” taraján alakult a „szerzői filmnek” nevezett – a szervezők értelmezése szerint a művészi önkifejezésre törekvő, nem kommersz szándékú alkotások vendégszerető fórumává. Amelynek egyik legfontosabb szekciója a minden évben megrendezett retrospektív sorozat, amelyben a filmművészet olyan vitathatatlan értékeit tárták az érdeklődők elé, amelyek addig gyakorlatilag teljesen ismeretlenek voltak ezen a tájékon. Így került sor Sanremóban – Nyugat-Európában először – többek között például a japán Kon Icsikava és Ozu, a 20-as évek szovjet klasszikusai, aztán Kozincev, Jutkevics, Trauberg, majd a „Vasziljev-fivérek” és Danyelija; illetve Jiří Trnka és Otakar Vavra, aztán Andrzej Munk életműsorozatának bemutatójára; s szintén ezen a fesztiválon ismerkedhettek meg először hazájának határain kívül is a filmbarátok a tavalyi cannes-i Arany Pálma elnyerése óta világhírneves török Yilmaz Güney nevével, akinek már 1977-ben (!) életmű-bemutatót szenteltek Sanremóban. No és végül, de egyáltalán nem utolsósorban az előző években szintén teljes életműsorozattal ezen a fesztiválon megtisztelt – s ezáltal kiterjedtebb olaszországi népszerűséget szerzett – magyar rendezők: Mészáros Márta, Gaál István, Elek Judit után idén Makk Károly hét filmjéből állítottak össze retrospektív sorozatot. A Liliomfi, a Ház a sziklák alatt, a Megszállottak, a Szerelem, a Macskajáték, az Egy erkölcsös éjszaka és az Egymásra nézve megtekintése után az olasz lapok kritikusai sokhasábos főcímekben méltatták ezt az Itáliában méltánytalanul fölszínesen ismert, kiváló magyar mestert, akinek helye vitathatatlan az egyetemes filmművészet élvonalában.
A sanremói retrospektív révén újrafölfedezett másik alkotó a tavaly novemberben, 56 éves korában hirtelen elhunyt Valerio Zurlini, aki a neorealizmus fénykorában tucatnál több dokumentumfilmmel vált ismertté, s noha 1954 és 1976 között nyolc játékfilmet forgatott – többek között olyanokat, mint a Mar del Platában díjazott, 1959-es Heves nyár, a Cannes-ban díjat nyert Lány bőrönddel (1960), a velencei Arany Oroszlánnal kitüntetett Családi krónika (egy Vasco Pratolini-regény veretes adaptációja) vagy a moszkvai fesztiválon díjat nyert, annak idején nálunk is sikerrel vetített 1965-ös Katonalányok, illetve az ismert Buzzati-regény, a Tatárpuszta 1976-os földolgozása –; az olasz kritikusok most mégis a rácsodálkozás és bizonyos mértékű lelkifurdalás hangján méltatták az életmű igényességét.
Ami a főműsort, az aktuális versenyprogramot illeti, az bizony nem cáfolt rá látványosan a fesztiváldirektor rezignált tónusú előszavára. Tizenhat ország tizenkilenc filmje pergett le az Ariston-Ritz mozi vásznán; s az immár hagyománynak tekinthető sanremói szokások szerint Nyugat-Európából többségben voltak az úgynevezett kisebb, periférikusabbnak tekintett filmgyártó országok – például Norvégia, Dánia, Finnország, Svájc, Svédország –, illetve a televíziók finanszírozásával készült produkciók; s ezúttal is bemutatta egy-egy új filmjét hat szocialista ország, Bulgáriától a Szovjetunión, Románián, Lengyelországon, Csehszlovákián át Magyarországig.
Ha a témaválasztás szempontjából próbáljuk csoportosítani a filmeket, föltűnő, milyen sokan és sokféleképpen szóltak a fiatalok – gyerekek és kisebb-nagyobb kamaszok – rossz közérzetéről, érzelmi, fizikai, szellemi megaláztatásairól; lelki sérüléseikről. A nagydíjjal kitüntetett norvég Vibeke Lokkeberg Árulás című filmjének hősei hétéves gyerekek, akik – néhány évvel a háború után – egyre reménytelenebb küzdelmet próbálnak vívni a felnőttek közönye, ridegsége, értetlensége, önzése ellen; s közben aligha kiheverhető traumákat szenvednek el. Az olasz Gianni Bongioanninak a RAI – az olasz tévé – produkciójában forgatott, A lányom című filmjének 12 éves kislány hősén súlyosan kóros, életveszélyes étvágytalanság hatalmasodik el, s a látszólag kiegyensúlyozott családi életet élő szülők egyre kétségbeesettebben hurcolják pszichológustól pszichiáterig, klinikáról klinikára, ahol már a mesterséges táplálás eszközét is igénybe akarják venni – míg a szülők előtt fokozatosan föltárulnak a mélyben lappangó családi konfliktusok által a gyereknek okozott lelki sérülések. (Carlotta Witting, a film társírója és az anya szerepének alakítója a legjobb női alakítás díját nyerte.) De magányosak, értelmes kapcsolatok híján céltalanul kószálnak a nagyváros utcáin a svájci Michel Rodde A pillangó szárnyai című filmjének gyermekhősei is; s szintén egy peremlétben tengődő, céltalanul tévelygő fiatalember rossz közérzetének ad kifejezést a (legjobb elsőfilm díjával kitüntetett) francia Bertrand Gauthier Céltalan ballada című filmje, amely – a zsűri hivatalos indoklása szerint – „rendkívül érett tehetséggel és formakészséggel ábrázolja a perspektívájukat veszített fiatalok nyugtalanságát és elégedetlenségét”. A csehszlovák Valdimir Drha Ma egy új srác érkezett című filmjének főhőse szintén úgynevezett „problémás gyerek”, aki rikító trikóban, koszlott farmerben jár, s ezért a kollégiumban, mint afféle „szakadt” és elszántan antikonformista srácot, egyáltalán nem nézik jó szemmel; ám az egyetemi felvételi bizottság bölcs elnöke fölismeri a fiú szenvedélyes érdeklődését a kémia iránt, s nyegle magatartása mögött felfedezi a szemérmesen titkolt valódi belső értékeket, így az ő sorsa – némileg naiv dramaturgiai fordulatok árán – végül is jóra fordul...
Harcias és hősies illúziókkal indulnak – önként – a hadseregbe, tengerésznek az amerikai – jellegzetesen tévéfilmes eszközökkel elkészített Katonalányok (rendező: Joan Churchill és Nicholas Broomfield) hősnői, akik a Georgia állambeli Fort Gordon erődben, a katonai kiképzés során saját bőrükön is tapasztalják, hogyan töri meg akaratukat, fosztja meg őket személyiségüktől a hadsereg kegyetlenül őrlő gépezete. A dán Henning Carlsen Pénzt vagy életet című filmjének hőse építészvállalkozó, akit anyagi és családi válságba kerülve az infarktus veszélye is meglegyint; s akit csúf és gonosz ellenfelei egyre zavarosabb ügyekbe kevernek bele – miközben a társadalombíráló szándékkal indult történet zagyva, zűrzavaros, ponyva-krimivé bonyolódik... Tehetséges, friss, bár kissé egyenetlen munka a lengyel Janusz Kondratiuk A tapsszervezője, amely nekünk helyenként a Hatásvadászokat juttatta eszünkbe. A „klakkőr”, Fred, ifjú színházi rendező-közönségszervező, aki egy matróna korú, immár szinte teljesen vak és süket, hajdan országszerte ünnepelt primadonna és szedett-vedett dali-társulata számára szervez vidéki turnét; s a kétségbeejtően üres előadótermekbe igyekezik odavarázsolni a tomboló siker illúzióját... Egy házasság válságának pszichológiailag finoman árnyalt rajza az amerikai Fielder Cook – Updike-novellák nyomán forgatott – Túl messzire kellene menni című filmje, amelynek főszereplőjét, Michael Moriartyt a legjobb férfialakítás díjával tüntették ki; s szintén klasszikus irodalmi adaptáció a D. H. Lawrence novellája nyomán készült angol tévéfilm, a BBC-produkcióban forgatott A kapitány babája (rendező: Claude Whatham).
Sajátosan üde színfoltja volt a fesztivál programjának a (különdíjjal kitüntetett) szovjet-észt Peeter Simm Ki mint vet... című alkotása. (A Filmvilág 1983/2. számában moszkvai tudósítónk már említette.) A közvetlenül a háború után játszódó történet főhőse Kukumeri, a lelkesen naiv ifjú pártaktivista, akit a központból egy távoli kis északi faluba küldenek afféle instruktornak, hogy irányítsa-sürgesse a kolhozban a vetési munkálatokat. Csakhogy a szövetkezet raktárában részint alig van vetőmag, másrészt a helyi viszonyok közé született falusiak jobban tudják a központi tervutasítások elkészítőinél, hogy hiába is vetnének olyan korán, amikor még jeges-sáros a föld... A dühös központi instruktor „szabotázst” kiabál, amikor kerékagyig a sárba ragad a mezőn a józan paraszti ész ellenére kiparancsolt traktor; s később a rokonszenvesen ügyefogyott, jó szándékú instruktort játszó Avro Kukumjaghi egyre elkeseredettebben jár házról házra, hogy megnyerje a zárkózott észt parasztok bizalmát… Peeter Simmnek, a harmincéves észt rendezőnek ez az első nagyjátékfilmje; nevét érdemes megjegyezni.
Végül a magyar versenyfilmet, Vitézy László Vörös földjét igen kedvezően fogadta a közönség és a kritika (noha a Corriere della Sera bírálója megjegyezte, hogy a magyarok hasonló stílusú rokonszenvesen szenvedélyes, problémafeltáró filmjeihez képest... ez a mű elbeszélő struktúrájában nem mutat fel sajátosan eredeti szerzői kvalitásokat) – más krónikások lelkesen dicsérték a film aktualitását, szókimondó őszinteségét, az úgynevezett „kisemberek” melletti elkötelezettségét, publicisztikus hevületét.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1357 átlag: 5.46 |
 |
|
