1982 animációs filmjeiCélpont: az emberLajta Gábor
A Sport moziban a szünetben fölgyújtották a lámpákat, a későn jövők bejöttek, zajongtak, s közben levetítették Rofusz Ferenc új filmjét, a Holtpontot. Mikor a film szerint a vászon besötétedik, a terem fénye kivilágította. Ez akár egy avantgárd filmes akció is lehetne. Mégsem kívánok beleszólni a bemutatás és a forgalmazás kérdéseibe. Nem hiszem, hogy cikkek igazán segítenének az efféle gondokon. Maradok tehát annál az élménynél, amit a Pannónia Filmstúdió kényelmes házivetítőjében az 1982-es év rövid-rajzfilmjei kiváltottak. Zavarba ejtő így is a tarkaság. Úgy látszik, hogy művészeti program, irányzat, lendület, hullám és hullámverés nincs most a magyar rajzfilmgyártásban.
A képzőművészet mindig hatott a rajzfilmre. A 60-as évek végén, a 70-es évek elején a neoavantgarde, de főleg a pop art gazdagította a mozgó rajzok művészetét. S mire a neoavantgarde igazi eredményei fölszívódhattak volna az animációban, máris tétova új kalligráfia, új expresszionizmus és még újabb figurativitás bizonytalankodik a képzőművészeti világban. Nincs jóformán semmi kapaszkodó, s a rajzfilm – bár önálló életet él – szintén nem kerülheti el az ide-oda kapkodást. Föltétlen dicséret illeti a Pannónia Filmstúdiót azért, hogy ebből a helyzetből nem a kommersszel keres kiutat. A 82-es rövidfilmekből az alkotói szabadság tiszteletben tartása érezhető ki. Elengedhetetlen feltétel is ez, mert tendenciák és inspiráló csoportosulások hiányában csak az egyéniség súlya számít, mindenki magára hagyatott. Művészeti-történeti szempontból talán szükségszerű is, hogy előtérbe kerültek a szerzői filmek és az önálló kísérletezés, s visszaszorult a csapatmunka, amelyet éppen Rofusz Ferenc hiányolt annyira egy interjúban.
Stiláris eklektikát tükröz Horváth Mária filmje, Az éjszaka csodái. (Ottawában az elsőfilmesek díját nyerte.) Eklektikája nem koncepcióból fakad, nem pontosan kiegyensúlyozott. Vannak érzékenyen rajzolt, merészen tördelt részei, de vannak unalmas montázsai és sematikus figurái. Weöres Sándor megzenésített versére készült, sajnos egy az egyben képre fordítva azt. Ha Weöres versében valami „eltűnik az éj csipkéi mélyén”, akkor bizony a csipkék meg is lesznek rajzolva. Vajda Béla Teljesítmény és siker című munkája nem eklektikus ugyan, de a mozgó rajzviccek sorozata látványként igen elavult. A film befejezéséhez, a világkatasztrófa réméhez pedig végképp nem illik a Sajdik-szerű rajzmodor.
Szoboszlay Péter a televízió számára készített rajzfilmet a lakótelepi életről. Ő, aki egyéni látásmódú, szarkasztikus filmekkel vált ismertté (Sós lötty, Rend a házban), most visszafogta formaképző törekvéseit, és tompította a bírálat élét. Gyerekek szürke háttér előtt című műve maga is jó szándékú szürke alkotás. Cakó Ferenc két gyurmafilmje egymás hatását gyengíti, mert az Autótortúra szellemes, ügyes poénsor, jellegzetes kísérőműsor, az Ad Asta című másfél perces epigramma pedig költői példázat a szárnyalókat lebénító tömegről. Vagy a rajzfilmesek skizofréniájáról? Mert míg egy költemény elsősorban jó vagy rossz, addig a jó rajzfilm lehet pusztán szórakoztatás, de lehet művészet is. Ez az animációs műfaj örök ellentmondása.
Varga Csaba többféle anyaggal, műnemmel kísérletező alkotó. Korábbi díjnyertes filmjei közül az Időben elmosódva rajzfilm, az Ebéd plasztilin animáció volt. Mostani Aktrakciója egészen más: élőszereplős, pixillációs film egy festőről és modelljéről. A festő hiába brillírozik a vásznán, az igazi műalkotás összekent köpenyén születik meg. Az Aktrakció fő érdemei játékfilmes érdemek: néhány igen merész kameraállás és az annak megfelelő speciális montírozás. A technikai érdekesség viszont az alig észrevehető poén mellett kevés. Kísérletezés, tapogatózás Molnár Péter első önálló filmje is. Festményszerű rajzfilm. Lassan mozgó absztrakt hátterek, növekvő repedéshálózat, szaporodó írás, elröppenő madár – mindez az esetlen címmel együtt (Majd a tisztáson) túlságosan is titokzatos, mintha állandóan mondani akarna valamit, amit mégse mond ki. Ennél is szűkebb érvényű kísérlet, szinte műhelyjellegű a Bartók István nevével jelzett első magyar komputer-animáció, a Dimenziók. Oscar Fischinger és Norman McLaren 40–50 évvel ezelőtt a pontok és vonalak sokkal merészebb játékát produkálta, igaz, komputer nélkül.
1982-ben készült még Varsányi Ferenc rendezésében a Gyermekstúdió II.; a Statisztikai zsebfilm (rendezte: Hegyi Füstös László); valamint a Kutyagumi Kaim Miklós rendezésében.
A dohogások után azonban szeretnék kiemelni és külön elemezni kettőt az 1982-ben készült tizenhárom animációs film közül (az egész estés filmekről és a tévésorozatokról most nincs szó), kettőt, amely maradéktalanul tetszett.
Riportré
Lisziák Elek és Kovásznai György közös filmje valódi riportalanyok valódi hangjának felhasználásával készült. Ez még önmagában nem volna újdonság, például Vajda Béla Pléh-boy című, 1973-as szatirikus rajzfilmjéhez is egy, a rádióban elhangzott interjú szolgáltatta a hanganyagot. A karikaturisztikus figura ekkor még csak illusztráció volt a szöveghez, a rajzolók fantáziája szülte. Lisziákék nagyobb dokumentatív hitelességre törekedtek. Az interjúalanyokat körbefotózták, a fotósorozatok alapján készítették el a figurákat – nem mechanikus utánzással, de mindig megtartva a karaktert. Így például fájdalmas-örömteli fölismerés az egyik riportalany, Huszárik Zoltán rajzolt beszélő arca. A hangot egyébként az ősi Walt Disney-módszer szerint „kikockázták”, és ehhez igazították a pontos szájmozgást. A szociográfusi igényesség nem előzménytelen Kovásznai György munkásságában sem. Az 1971-es Rügyfakadás című filmjéhez egy albérlő lakását dolgozták föl – fotózták, festették, rajzolták az életteret. Az 1972-ben készült Körúti esték pedig már animációs riport a járókelőkről. (Lisziák Elek asszisztense volt mindkét filmnek.)
Miről is szól a Riportré? Látszólag semmiről. A szereplők beszélnek szexről, gazdasági kérdésekről, erkölcsről, asztrológiáról. Kétségtelen, a film nem úgy objektív, ahogy a Pléh-boy, ahol a tetőfedő folyamatosan beszél önmagáról, és ezzel az életformáját leplezi le. A Riportré hosszabb beszélgetések részleteinek zsúfolt montázsa. E részletekben azonban mindenki azt adja, ami belőle a legjellegzetesebb. Huszárik Zoltán arról beszél, hogy „nincs a kornak etikája”, Lázár Ervin iskolát szeretne alapítani, a pártfunkcionárius arról, hogy látott marxista iskolázottságú csöveseket és így tovább, az egyetemistán keresztül a belvárosi striciig. Mindez összességében szinte megjegyezhetetlen zsibongássá változik, olyan káosszá, mely érzés akkor kap el bennünket szorongatón, ha egy forgalmas utcán egy pillanatra kívül helyezzük magunkat a dolgokon. Az arcok ilyenkor kitágulnak, a gesztusok fenyegetővé válnak. Kovásznaiék is így tekintenek az emberekre, s hogy a kép nem hízelgő, az nemcsak rajtuk múlik.
Az interjúalanyok figurája adott. Tudatos megválasztású viszont a háttér, a négyszögben összefutó box, akárcsak Francis Bacon festményeinek perspektivikus ketrece. A rajzmodor (némileg Kovásznai Habfürdőjéből ismert) jellegzetessége a fotografikus hatás és a pop artos képregény-stílus keveredése, de mindenféle erőltetettség nélkül, ha kell, gáttalanul előtörő szürreális torzításokkal. Néhány mozdulat, tekintet kíméletlenül belénk vésődik: a párttitkár villámgyors ide-oda fordulása, egy cigarettaszívástól önmagába eső arc vagy Huszárik Zoltánon a csíkszerű fekete árnyék.
A film technikailag abszolút pontos, kivitelezése jó értelmű profi munka.
Holtpont
Falikút. Lassan csöpög a víz. Téglafal. A képkivágat az ereszcsatorna és a villanydrót mentén fölsiklik a fal pereméig. Fölötte ólomszürke felhők. Madárhanggal keveredő, ziháló sóhajtást hallani. Mint egy rossz álomba merülve, lassan tudatosul, hogy börtönudvaron vagyunk. Valahol, valamikor. Az épület belsejéből ajtócsapkodás hallatszik, s a csapódások ütemére a láthatatlan elítélt tekintete ide-oda ugrál, kémleli a vasajtók mélyét. Csikorgó lépésekkel egy férfi lép elé, s kendőt helyez a szemére. Most már lehetetlen nem érezni, hogy a mi szemünket kötik be, néhány pillanatra elsötétül a kép. Lenézünk, a durva bakancs orrára egy légy száll. Vezényszó, menetelés, megállás. Újabb vezényszó, lövés zaja. Összecsuklás közben a tekintet még egyszer fölrándul a felhős égre.
Rofusz Ferenc A légy után minden poéntól, csattanótól mentes filmet készített. Technikája se különös, mondhatni anti-rajzfilmes. A vízcsöpögést, a bakó és a légy mozgását kivéve álló rajzokon mozdul el a kamera. Mégis: a megrajzolás, a vágás, a hanghatások tökéletes összhangja, a feszültségoldó katarzis abszolút pontos időzítése a formára ágyazott erőteljes mondanivalóval együtt – véleményem szerint – A légy fölé helyezi a Holtpontot.
Egy végsőkig szűkített drámai helyzetet látunk. Ki ez az elítélt? Nem tudni. Lehet, hogy bűnös, lehet, hogy semmit sem követett el, lehet, hogy parancsot tagadott meg, lehet, hogy szökött, lehet, hogy föllázadt. De közünk van hozzá, ő most mi vagyunk. A bőrünkön érezzük az erőszakot. Nézzünk csak magunkba: talán nem is olyan tiszta a lelkiismeretünk, hogy egy őrült álomban vagy egy őrült korban ne állhatnánk mi is a sortűz elé? A film időtlenített, de árulkodó jegyei azért vannak. Golyó általi halál. Vagy katonáknál, vagy rendkívüli esetekben alkalmazzák. Köztörvényes bűnözőknél nem jellemző. Nem az akasztás naiv réme ez, a fegyver, a mindenütt jelenlevő, sokkal fenyegetőbb. S talán az sem véletlen, hogy a film hangjából a menetelés és sortűz zajára, valamint a lezáró zenére Rofusz a Doorsnak azon a nagylemezén talált rá, amellyel az együttes a vietnami háború elleni tiltakozását fejezte ki.
Rofusz Ferenc az első hallásra talán morbid témából azért tudott általános érvényű drámát formálni, mert eszközeit tökéletesen birtokolja. Az elítélt tekintete ugrál, a montázs gyorsul, már-már eléri a „gépfegyver-montázs” gyorsaságát, amikor a szembekötésnél újfajta feszültség nehezül ránk. A menetelés zaja már az egyszerű, fájdalommentes befejezést előlegezi, felharsan a dobpergés, de ezzel egy időben a bakancs orrán a légy összedörzsöli két első lábát. Muszáj nevetni, ahogy az állatok gesztusain olyan jókat szoktunk mulatni. S ekkor megérezzük a legnyomasztóbb érzést: a légy a lövés után el fog röpülni. Rofusz rajzstílusa (egy interjúban azt mondta: legjobban akkor érzi magát, ha rajzol) érzelmesen objektív. Noha hideg, taszító világot rajzol, a tárgyakat mégis szinte szeretettel formálja szálkázó, finoman eldörgölt zsírceruza vonalakkal, majdnem fényképszerűen. Részletmegfigyelései sohasem öncélúak. Észreveszi, hogy a régi, ferde szájú csapban a vízcsöpp előbb egy félfordulatot tesz, majd utána csöppen le. Ez a fordulás még inkább visszafogja a vánszorgó időt.
A légy szemszöge után a Holtpont az ember szemével nézi a világot. S ez a kép nem kevésbé fenyegető.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1713 átlag: 5.43 |
 |
|
