KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/december
• Almási Miklós: A szentek is csak emberek Guernica
• Koltai Ágnes: Kettős portré A látogatás
• Kozák Márton: A művészet nem magasugrás Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Spiró György: Remekmű a léten túlról Agónia
• Hegedűs Zoltán: Drámai diagnosztika Jelenetek a bábuk életéből
• Molnár Gál Péter: Amerikai álmatlanság Esküvő
• Bajor Nagy Ernő: Nevük nem szerepel Riport statisztákról
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A dolgok állása Velence
• Létay Vera: Eltűnt leopárdok nyomában Locarno

• Máté Judit: Akkor jó a film, ha... Római beszélgetés Agéval a forgatókönyvírásról
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Kölcsön vagy ajándék
• Gáti Péter: A névtelen zenekar
• Simándi Júlia: Asta, angyalkám
• Greskovits Béla: A Kisdarázs
• Peredi Ágnes: A csendbiztos
• Hollós László: Lány tengeri kagylóval
• Deli Bálint Attila: Kenyér, arany, fegyver
• Farkas András: Isten veled, kicsikém!
• Varga András: Bűnös dal a Föld
• Gervai András: Az éjszakai utazók
TELEVÍZÓ
• Rózsa Gyula: Korniss Péter fotóesztétikája Fotográfia
• Rózsa Zoltán: Száznyolcvan folytatásban, csúcsidőben A brazil telenoveláról
• Kézdi-Kovács Zsolt: A francia tévé és a filmek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A hatalom változatai Egy újabb olasz Jancsó-monográfiáról
• Csala Károly: Az animációs film története Giannalberto Bendazzi kísérlete

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Fotográfia

Korniss Péter fotóesztétikája

Rózsa Gyula

 

Ha a művészeti-vizuális ismeretterjesztésnek ismert fogalom jobbára nem megfeneklett tudományoskodást, rövidre ollózott kézikönyveket és kézikönyvek helyett készült rövidre ollózásokat jelentene nálunk, több passzust megtakaríthatnánk Korniss Péter sorozatáról elmélkedve.

Tisztelet, természetesen, a kivételeknek.

Ha a vizuálisan megjelenített művészeti ismeretterjesztés nem az imigyen művelt rövidre ollózások megvizualizálását, jobbára a megfeneklett tudományoskodásnak megfeneklett moziművészeti ambíciókkal történő előadását jelentené mostanában, az egymásnak kölcsönösen megtakarított körülírás- és evidenciamennyiség már egészen tetemes lehetne.

Megint csak tisztelet, természetesen, a kivételeknek.

Végül, ha fotóművészeti nevelés, fényképészetesztétikai ismeretterjesztés bármilyen is volna a magyar nyelvű kultúrában, közös végiggondolandóinkat egészen rövidre foghatnánk a Fotográfia-sorozattal kapcsolatban.

Korniss Péter hatrészes fotóesztétikai ismeretterjesztő műsort csinált a televízióban – elég baj, hogy a mondat önmagában, kommentár nélkül ma félreérthető. S bár to-vábbmagyarázása terhes és nagyképűség-gyanús, kívánatos és folytatandó, mert egymás és a műsor megértéséhez tisztázni célszerű, mit nem csinált ebben a hatszor harminc percben Korniss Péter. Hogy nem mondott papír-zörgésű mondatokat, egyéni gondolat- vagy szókincshiányt leplező szakzsargonmonológot, nem illusztrálta mindezt sejtelmesen megforgatott, lant- és csembalózenével alábélelt, esetleg oly artisztikusan árnyékbafordított műtárgyakkal, ez, vélem, tapasztalt ismeretterjesztés-alanyoknak már az eddig írottakból is nyilvánvaló. De nem tanított hat héten át egyetemes és magyar fotótörténetet sem, nem ismertette a fényképezés kémiáját és fizikáját, a fotografálás technikatörténetét, a fotó szociológiáját és etikáját, különös tekintettel a fotográfusra, az amatőrre és a befogadóra. Megtehette volna, akármelyik nyomon halad, hiányt pótol – a könyvkiadás, a nem létező múzeumok és gyér kiállítások, előadások, füzetsorozatok, s nem utolsóként a televízió ilyesfajta hiányait.

Korniss Péter mindezek helyett azt tette, amit szombaton délutánonként (rossz időpont) október-novemberben láttunk: leült egy dohányzóasztal mellé és elmondta, kivált pedig illusztrálta mindazt, amit fontosnak tartott a fényképezésről. Korniss Péter a mai magyar fotóművészet rendkívüli alakja – ezt a fennköltre sikerült négy szót azért nem röstellem leírni, mert magát fotóriporternek titulálja, de mások, a munkái, könyvei, kiállításai minősítik művésznek ebben az önminősítésre hajlamos céhben; – következésképp a vállalkozás elméletileg nem volt túlságosan kockázatos: nekünk, a nézőinek mindenképpen fontos, hogy mit tart fontosnak a fotóból Korniss Péter. Csakhogy abban az információ- és elméletínségben, amellyel a magyar fotóélet kirí még az általában oly információ-és szemléletínségben szenvedő magyar vizuális művészeti kultúrából is, sikerülhetett volna meglehetősen kuriózum-értékűvé egy ilyen egyszemélyes szellemi show. A magyar fotó történetét a maga teljes száz-ötven évében Hevesy Iván sem írhatta meg, az egyetemes história is hetekkel e tévésorozat előtt került magyar nyelven először kinyomtatott könyvformába, olyan nemzeti klasszikusok értékelése nem jutott tovább a kismonográfiánál, mint Székely Aladár, s Plohn József hetvenkilenc esztendővel ezelőtti történeti-etikai-esztétikai teljesítményét néhány éve kezdjük cikkben, kiállításban, reprodukcióban (nem történeti szakmai dolgozatban!) felbecsülni.

El kell ismerni: ebben a közgondolkodás-sivatagban egy mégoly jelentős alkotó szóló műsora, egy mégoly színes egyéniség televíziós jutalomjátéka (akárha délutáni műsoridőben is) lehetett volna különös – a nem létező körülmények közepette bizarr. Csakhogy Korniss a maga teljes munkássága mellett oly alapos és szenvedélyes ismerője a fényképezés-mesterség-művészet történetének hosszában Niepce-től és Daguerre-től napjainkig, s széltében a nyugatitól a keleti féltekéig, mintha ez a história-ismeret volna a hivatása. Minden nagy művész – sőt, alighanem minden hivatását hivatásból csináló ember – többé-kevésbé ismeri munkájának előzményét, tevékenységének a történetét, de azt hiszem, Korniss jóval alaposabb művészettörténész annál, amennyit egy jeles alkotótól általában el szoktunk várni. Ez az élő történettudása pedig –- amelyet a nem beavatottak két korábbi televíziós sorozatából ismerhettek meg – önmagában valamelyes biztosíték volt ahhoz, hogy személyes mondanivalója nem lesz szubjektív, pontosabban, szubjektivitása nem lesz önkényes. A sokat tudás regulázó és szerkesztő erejű. Aki hiányosan vagy alkotói elfogultságokkal ismeri a művészettörténetet, irigylésre méltó könnyedséggel mellőzhet s emelhet ki korszakokat, mestereket – ha maga is alkotó, még dicsérik is érte. De aki túl sok tényt és művet túlságosan is szenvedélyesen ismer, azt önnön tudása köti és nyugtalanítja: a súlyos tények, ha tudott tények, követelőzöek, benyomulnak és helyet feszítenek maguknak egy mégoly kötött és mégoly személyes történelmi rendszerben is.

Kornissnak tehát nem kellett volna egyéb körülmények híján sem mást csinálnia, mint fotóismereteit érvényesítenie. Hagynia, hogy ezek a súlyos történeti és jelenkori mozzanatok elhelyezkedjenek, s köztük némi objektivitással – a közszereplő műsorgazda tárgyszerűségével – rendet teremtenie. Csakhogy a műsor és az eddigi Korniss-életmű ismeretében nyilvánvaló, hogy a sorozat író-műsorvezetőjének még erre a kívülről segítő előadói objektivitásra sem volt szüksége. Képeiben, művészetében ugyanis eleve és mindig ott él a megörökölt fotótörténelem. A Korniss-művek természetesen messziről megismerhetők és összetéveszthetetlenek, de mint köztudomású, az egyéni karakternek két fajtája ismeretes. Az egyiket modornak, manírnak, súlyosabb formában affektációnak hívják, s ebben a minőségében tökéletesen mindegy, hogy nagy elődök leleményének az elorozásáról vagy egyéni találmány ismételgetéséről van-e szó. A másfajta, a valóságos egyéniség-vonások mélyebbek, lényegibbek, következésképp felső rétegeikben és külső eszközeikben kevésbé szavatoltak. Anélkül, hogy ebben a nem alkalmas pillanatában részletesen megvizsgálnánk a Korniss-képek lényegi és mélységbeli egyedülvalóságát, emlékeztetni kell azokra a kritikákra, amelyek szerint ez az emberi-esztétikai lényeg a fotó- és általában a művészettörténet eddigi vívmányainak szabad és autentikus továbbalakításával (vagy mellőzésével), azaz teljes autonómiában jelenik meg. Más megfogalmazásokban ez úgy hangzik, hogy Korniss Péter kategorizálhatatalan művész, mert sem meghatározott klasszikus formai-stilisztikai hagyományokhoz nem kötődik, sem aktuális (aktuálisnak vélt és hirdetett) szakmai tendenciákra föl nem esküdött – ellenben eljutott az egyéni világlátásnak arra a magasára és a kifejezésnek arra a fokára, ahol a szuverének szuverén világot teremtenek.

Márpedig ha a fotográfus Korniss túl van azon, hogy példák kössék, de túl van az experimentumokon is, mert nyitott ugyan, de kísérletek helyett képeket csinál, nyilvánvaló, hogy ez a szellemi szabadság és magabiztosság jól szolgált a forgatókönyvírónak és műsorvezetőnek is. Két ilyen feltétel pedig – az érvényes tudásanyag, amiből válogatni lehet és természetes alkotói nagyvonalúság, amivel válogatnak – elegendő biztosíték ahhoz, hogy valamely „egyemberes” műsor, egyéniségre épített produkció személyességében is objektív, következésképp hiteles és meggyőző legyen.

Elég visszaemlékezni arra, hogy a sorozat egyik alapeszméje, egyszer történeti, máskor vizuális, harmadszorra elvi-logikai megközelítésben visszatérő gondolata a fotószerű fotó princípiuma volt, a festészettől, színpadiasságtól, grafikai ambícióktól megszabadult fényképezés igazsága – s elég egybevetni e tényt azzal az ügyszerető türelemmel, históriai méltányossággal, amellyel a klasszikus piktoralizmus (és a kevésbé klasszikus későbbi piktoraliz-inusok) temporális értékeit elismerte, történelmi indokoltságát bizonyította. Elegendő tudni, hogy nemcsak Korniss nevezi magát fotóriporternek a telefonkönyvben, hanem a munkássága valóban mindig riporter-munkából felmagasodó művészet, s máris kitetszik a nem magára vett, a természetes objektivitása azokból az adás-részletekből, amelyek túlnyomó részt az akt-fényképezés, a tárgyfotográfia, a montázs, fotogram vagy a portré klasszikusait (és élő művelőit) ismertették és szerettették meg tévénéző-tömegekkel.

Nem kívánom elősorolni a Fotográfia című műsor-sorozat tanításait – még az egymásra gyönyörűen épülő gondolat-konstrukcióját sem vázolom. Az olvasó bizonyára jobban jár, ha suta rezümálás helyett csak annyit regisztrálok, hogy a történelemben és műfajokban, alkotók és technikák között, világnézetek és magatartásformák találkozáspontjain biztosan, természetesen és láttatóan mozgó, nézőit biztosan vezető műsor csorbítatlan tudományos értelemre épült. Látvány, előadói közvetlen szó, igaz sztorik és más műveltségek felé kinyújtott segítő gesztusok éltették ezt a tudományos tisztánlátást, de azok az eszközök, amelyek révén a műsor populáris műsor, s nem akadémiai referátum lett, akadémiai referátumban is helytálló eszméket tettek érzékletessé. Nem is csupán fotótörténeti, fotóesztétikai igazságokat: aki tanult vagy tanított valaha is esztétikát, az tudja, hogy a közvetlenség adottságával megáldott, megnyerő műsorvezető vetített képei általános esztétikai igazságokat hitelesítettek egy olyan terrénumon, ahol olykor az általános esztétika illetékességét vitatják, más pillanatokban az esztétika méltóságát féltik.

S mielőtt az a vád érne, -hogy túlságosan sokat foglalkozom a műsor-gazdával, a forgatókönyvíró-műsorvezetővel, hadd tegyem ezt szóvá magam. Meggyőződéssel és szándékosan foglalkozom vele. Hitem és tapasztalatom tudniillik, hogy az efféle vállalkozások sikere személyiségtől függ. A hiteles, szuggesztív ismeretterjesztés általában is, a bonyolult, az idegen témákat traktáló, s kivált a tévhiteket eloszlatni szándékozó ismeretközlés pedig különösen. Kell egy megszállott, megszállottságának arányiban felkészült, s felkészültségéhez méltó kapcsolatteremtő képességgel dolgozó egyetlen ember, aki bizalmat és rokonszenvet kelt, s aki jól, okosan él – nem visszaél, nem is tehetségtelenül prédál – a bizalommal. Televíziós produkciókban  (több,  külföldről  beszerzett, magával ragadó művészeti ismeretterjesztő műsor bizonyította már) nem kell feltétlenül látnunk ezt a műsorteremtő individuumot. Lehet, hogy csak a stáblistán olvasható a neve, a szellemét a képernyőn megjelenítheti jó esetben színész, egyéb médium is. De az ilyen vállalkozásoknak mindig van egy gazdája.

S van aztán – ha jó a műsor – együttalkotó teamje. Nem a személyes megbecsülésük miatt csupán – a megfeneklett tudományoskodás megfeneklett moziművészeti ambíciókkal történő oly gyakori előadása miatt is szeretnénk meggyőzni szakmabelieket, kritikustársakat és nézőket, hogy ennek a műsorstábnak a tagjai mind alkotótársak voltak. Igazi alkotók, nem értekezés-szöveget olcsó lírával egybekomponálok, nem műtárgyakat álpoetikus megvilágítással és szépelgő részletfelvételekkel meghamisítók, a zenei közhellyel andalítók, a szakszerűség helyén operatőrálmokat, rendezőbecsvágyakat, költőallűröket tolakodóan kiélők. A szakmabeli olvasó pontosan tudja, milyen kemény, emésztő, fegyelmezetten is szárnyaló munkát követelt e produkció hibátlan, szép profizmusa Kremser Edit szerkesztőtől, Szabó Attila rendezőtől, a vezető operatőr Káplár Ferenctől és munkatársaiktól. Jómagam az ekrán előtt ülve csak találgattam, miként csinálták, hogy minden fénykép, függetlenül a dimenziótól, jól látható volt és megcsonkítatlan sem maradt – de bizonyára nagy bravúrt csináltak, mert régen láttam kép-ernyő-el-nem-vágta műalkotást. S ráadásul nem festmény, szobor, grafika volt, amit nem vágtak el, hanem eleven fénykép, fotográfia, amely pedig köztudomásúan meghűl és megmered a mozgókép ernyőjén – biztosíték rá valamennyi tévéhíradó valamennyi, témájában izgalmas kép-távíró- és sportriport-fotográfiája.

A zene mindvégig értelmező, de tapintatos, az elhangzott szöveg természetes és gazdaságos, a grafika elegáns és a díszlet meg a fotók változó színű és faktúrájú háttere mértéktudóan hatásos maradt. Magyarán: Kornisson kívül is mindenki cselekvően tudta, hogy ebben a kusza áttekinthetetlenségben, amelyet magyar fotókultúrának hívnak, csak ihletett egyszerűséggel és esszéisztikus egyértelműséggel szabad véleményt formálni. Hiszen ez a műsor egy olyan közönségnek szólt, amelynek az egyik része – nem is a leg-iskolázatlanabb része – még ma is a „gép csinálja, tehát nem művészet” szellemi magaslatairól ítélkezik, miközben egy másik töredéke (sajnos, nem feltétlenül a legkulturáltabb töredéke) a fotó helyett prezentált szellemi-technikai rögtönzést hiszi csak fotóművészetnek, s mögöttük-közöttük ott csattogtat és blendézik egy harmadik – milliós – tábor, amelynek hite, hogy fotózás és művészet kérdése csak protekcióhiány és protekció kérdése, árnyalattal sem több.

Van másfajta, értő, vagy legalább nyitott közönség is, nekik készült a Fotográfia című műsor. Félek, nincsenek annyian, hogy könyvkiadás nélkül, múzeum és rendszeres kiállítási élet nélkül, tisztuló szakmai közgondolkodás nélkül egyetlen televíziós sorozat megerősíthetné vagy megválthatná őket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/12 56-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6739