KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/június
POSTA
• Korompai Zsigmondné: Cenzorok vagy sietős emberek?
• A szerkesztőség : Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Rövid hírek

• Szilágyi Ákos: A tokba bújt film Enteriőr a magyar filmművészetben
• Bikácsy Gergely: A tenger habja Eszkimó asszony fázik
• Reményi József Tamás: Félrelépni tilos Házasság szabadnappal
• Bálint B. András: Párbeszéd az együttélésért Nyitott utak
• Koltai Ágnes: Biedermeier szerelem Beszélgetés Elek Judittal
• Marx József: Platonov köpenye Három fivér
• Baracs Dénes: Kínai film, kínai élet, kínai politika Beszélgetés Dósai Istvánnal és Kőhalmi Ferenccel
• Fáber András: Művész – kettős szerepben Alai Robbe-Grillet, az író és a filmrendező
• N. N.: Alain Robbe-Grillet főbb írói művei
• N. N.: Alain Robbe-Grillet filmjei
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gambetti Giacomo: A lehetetlen álom Marco Ferreri filmjeiről
• N. N.: Marco Ferreri filmjei
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: A legszebb férfikor Oberhausen
• Kovács András Bálint: Profi amatőrök vagy amatőr profik? Beszámoló a XXXI. Országos Amatőrfilm Fesztiválról

• Csontos Sándor: Sarkadi Imre kiadatlan írásaiból
• Sarkadi Imre: Sűrített pillanatok Sarkadi Imre kiadatlan írásaiból
LÁTTUK MÉG
• Lalík Sándor: Kelly hősei
• Harmat György: Sok pénznél jobb a több
• Schubert Gusztáv: A Tűz gyermekei
• Bán Zsófia: Fegyvercsempészek
• Hegedűs Tibor: Föld alatt, föld felett
• Sarodi Tibor: Balfácán
• Gáti Péter: Egy szerzetes szerelme
• Koltai Ágnes: Itália bukása
TELEVÍZÓ
• Szilágyi János: „Mester”-mű? Beszélgetés a Hírháttér hátteréről Mester Ákossal
• Faragó Vilmos: Határozatlansági reláció
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Glauber Rocha és a többiek

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Határozatlansági reláció

Faragó Vilmos

 

Az eredményeik megbízhatósága iránt szkeptikus tudósok gyakori hivatkozásalapja a Heisenberg-féle határozatlansági reláció. Lényege: a tudós nem végezhet olyan kísérleteket vagy méréseket a mikrovilágban, amelyekkel ne befolyásolná a kísérlet vagy a mérés tárgyát. A kísérlet vagy mérés eredménye tehát jó esetben csak viszonylag megbízható, rossz esetben szimplán megbízhatatlan. Nem egyéb szellemeskedésnél, amit mondok, de ha ez a határozatlansági reláció szkepszist ojt a tudósba, a tévékritikusra fordított hatással lehet: elbizakodottá teheti. Hiszen ő is méricskél, s ha ezzel akaratlanul befolyásolja tevékenysége tárgyát, többet ért el, mint amennyit tulajdonképpen szándékolt. Mert tulajdonképpen csak reflektálni szándékolt, netán nézőt orientálni. De méricskélése tárgyát – a televízióműsort – befolyásolni? Ha ez így volna, a tévékritikus olyan hatalomnak érezhetné magát, aki ront vagy javít, de nem henyél. Aki csak felmutatná méricskélése eredményét, és szégyenükben sületlen műsorkezdemények vagy talmi televíziós személyiségek süllyednének el, örömükben pedig ígéretes műsorkezdemények vagy képernyőre termett személyiségek emelkednének az amúgy persze mindenképp röpke halhatatlanságba.

Maradjunk abban, hogy ez nincs így. Annyira nincs, hogy a tévékritikus-felmutatta eredmény sokkal megbízhatatlanabb a tudósénál, hiszen az ő méricskélése nem is egyszerűen tárgyra irányuló. Hanem személyre is. A tárgy ezesetben: a műsor. A személy: a tévékritikus maga. Méricskélésének eredménye: a hatás, amelyet a műsor reá tett. Voltaképp önmagát méricskéli tehát, önmagát pedig nemcsak a méricskélés befolyásolja, hanem sokminden. Műveltség, ízlés, diszpozíció. Vagy elfogultság, ízlésficam, indiszpozíció. Rossz esetben a jóeset. A jóemberség esete. Nem akar bántani senkit (hogy őt se bántsák) – vagyis nem akar semmit. Ha pedig ez a rossz eset, akkor eredményének megbízhatatlansága sem diszkreditálja jó esetben a tévékritikust. Mert jó ugyan, ha igaza is van. De a rossz nem az, ha nincs igaza. A rossz az, ha véleménye nincs.

És ugyanez áll a televízióra. Amelynek népszerűsége azon múlik, hogy szórakoztató-e. De tekintélye, súlya azon múlik, hogy véleménye van-e. Minthogy ő maga is méricskél, világállapotot, ország állapotát, eredményeibe belekalkulálandó a határozatlansági reláció; nem várhatunk tőle abszolút megbízhatóságot. De várhatunk véleményt.

Van-e neki?

És itt megint „a televízió = nagyhatalom” nevű misztifikációba botlunk. Mert csak a pozíciója nagyhatalmi. Rátelepült az életünkre, képekkel szórakoztat, szabadidőt emészt, életmintákat ad, társalgási témákat kínál, beavatottság-érzést, „itt és most” élményt. De intellektuális ereje kishatalmi. Lehet, hogy ez vizuális természetéből fakad? A közvetlen gondolat közeg-idegenként feszeng a kamera előtt, „nem jön át a képernyőn”? Tény, hogy a tömegmédiák mindegyike több véleményt záporoz ránk, mint a televízió. A rádió egy heti műsorában több, a Valóság című folyóirat egyetlen számában több az elemzés-mélységű vélemény, mint amennyit a televízió egész évben sugároz.

Kérdeztem ugyan, hogy nem a vizualitásból fakad-e ez. De nem állíthatom, hogy abból. A kép is sugározhat véleményt. A megoldás kulcsa tehát a dolog természetében rejlik: a szemlélet fölerősödésében, az elszánás megizmosodásában, a módszer megtalálásában, amellyel a vélemények sugárforrásává radioaktivizálható a kép.

Lássunk három műsorpéldát, találomra.

Az első: A Hét című vasárnap esti egy óra. Eredetileg háttérműsornak indult. És lett belőle esemény-magazin, duplájára nyújtott tévéhíradó. A műsorvezető összekötőszöveget ad és nem elemzést; ha beszélgetőpartnert hív maga mellé: dialogizált híradókommentárt kapunk. A partner vagy újságíró, s akkor zsurnálrutin működik, vagy Tárcailletékes, s akkor a hivatal-rutin. De soha vita, amelyből vélemények szikráznának elő. A saját készítésű vagy átvett külpolitikai képsorozatoknak gyakorta van rádióaktív sugárzása, a műsor ezekben a pillanatokban áll legközelebb eredeti céljához. A belpolitikai riportázs nem vállalkozik mélyfúrásra, képi energiája csekély, a kiondolált, nyakkendősített riportalanyok sminkelten nyilatkoznak, a műsorvezető kommentárjai didaktikus intelmek – feszengő unalom, vagy csipkelődő felületesség, a magyar belpolitikai újságírás gyermekbetegségei, szemléltető ábrán felnagyítva. A személycserék frisseséget hoznak, várakozásokat csigáznak, így volt ez a mostani stáb esetében is. Gyorsan elnyerték a nézők rokonszenvét: Kondor Katalin szikársága, Sándor István otthonos lezsersége és Hajdú János méltóságteljes komolysága. A személyes varázs azonban rutinná modorosult, a nézői várakozás megszokottsággá csihadt, azt igazolva, hogy a megoldás kulcsa nem a személyekben van, hanem a szemléletben, az elszánásban, a módszerben – a struktúrában tehát.

A második: a Hirháttér. Ez még nevében is magyarázatot, gondolatot, véleményt ígér – háttérelemzést. És formailag mindig teljesíti is. Időszerű társadalompolitikai témák, nézőket képviselő okos műsorvezetők, riport- és adatdokumentáció, szakember-faggatás, néha még vita is. Sőt, az egyik nemrégi, szociálpolitikai témájú adásban, nézői kérdések. Mikor adna háttérelemzést, nemcsak formailag? Ha a szakemberek között jó arányban volnának jelen a szakhivatal és a szaktudomány képviselői. Akkor tudniillik nemcsak a műsorvezető vitatkozna vendégeivel, hanem a vendégek is egymással. Korántsem a hecc kedvéért, hanem a mélyebb összefüggések felszínre hozása kedvéért. A szakhivatali ember ugyanis munkamegosztás-szerűen pragmatikus, a szaktudományi ember pedig munkamegosztás-szerűen antipragmatikus. Az első azt képviseli, amit a gyakorlati szükség (vagy érdek) megenged, a másik azt képviseli, amit a társadalmi szükség és az elvi-elméleti végiggondolás megkövetel. A két képviselet között diszkrepancia van; ha ők nem folytatnak közelítő vitákat, a diszkrepancia tovább nő. A szociálpolitikai témájú adás lecövekelt a nyugdíjrendszer – egyébként égetően fontos – gyakorlati kérdéseinél. Háttérműsorrá akkor vált volna, ha a szociálpolitika általános, elvi kérdéseit is fölteszi, s legalább megpróbál válaszolni rájuk. Soha időszerűbb és égetőbb témát (a nyugdíjrendszert is magába ölelőt)! Ahogyan a gazdaság váltói a piacra állítódnak át, úgy áll váltás előtt az egész hazai szociálpolitika. Ha csökken a vállalati dotáció és a fogyasztói ártámogatás, csökken a „borítékon kívüli juttatás” szociálpolitikája is. Hogyan kompenzálódik az állampolgár számára a csökkenés? – ez most a kérdés. Ha vigaszt nyújtott a sovány borítékért eddig az, ami „kívül” volt rajta, mi lesz ezután a vigasz? Mivel vigasztalódjunk például az állami bérlakásépítés megszűnése (illetve minimálisra csökkenése) miatt? A szakhivatali ember örül, ha erre a kérdésre nem kell válaszolnia. A szaktudományi embernek viszont az a kötelessége, hogy ezt a kérdést föltegye. Minthogy – jelen sem lévén – föl nem tehette, ez az adás csak hírt adott, háttér nélkül.

A harmadik: a Jó napot, Magyarország! Jó estét, Magyarország! című monstruózus élő adás volt. Ha illúzióim volnának a „tárgy” befolyásolhatósága dolgában, még büszke is lehetnék. Féléve sincs, hogy számonkérő nosztalgiával emlegettem e műsortípust, ezt írván róla: „A közvetítések megzökkentek, a műsoridőn folyton túlszaladtak, a helyszínről eltűnt János bácsi, akinek a cseréppipakészítés mesterfogásairól kellett volna beszámolnia, s ennek az elragadóan természetes zűrzavarnak a közepén ott ült Vitray Tamás, rendületlen derűvel, mindig megtalálva azt a kérdést, melyet a helyszíni riporter elfelejtett föltenni soros alanyának. Országos népünnepély volt ez – egy új, videótechnikai folklórhagyomány születésének lettünk részesei.” És most itt volt, április 4-én ez az „elragadóan természetes zűrzavar”, mintha a „tárgy” válaszolt volna számonkérésemre. Persze, hogy nem arra válaszolt. Belső parancsnak engedelmeskedett, annak a szemléleti-elszánási-módszertani követelménynek, amely a média lelke kéne hogy legyen, megmutatni, mire is való a televízió, hogyan is rádióaktivizálható benne a kép. Ennek az adásnak az első képtől az utolsóig véleménye volt – csak úgy sugárzott belőle. Mi volt a véleménye? Banális, ha leírom: az volt a véleménye, hogy ebben az országban nem riportalanyok élnek, hanem eleven emberek, akik dolgozni tudnak, ünnepelni tudnak, vitatkozni szeretnek és játszani akarnak; az volt a véleménye, hogy készen áll itt egy vezetői és nem vezetői emberanyag arra a modern-plebejus demokráciára, amelyet az ország politikai jövőjéül remélünk. Hogy a demokrácia végre alulról is fölépülhetne, mert megvannak a helyi építőelemei. És hogy amit demokrácia-beli „iskolázatlanságunkként” emlegetünk, az nem lehet többé akadály. Kell-e számolni itt is a határozatlansági relációval? Azzal, hogy a tárgyát mérő élő adás befolyásolta a mérés tárgyát, eredménye tehát megbízhatatlan? Persze, hogy kell, hiszen a televízió nemcsak az adás (a „mérés”) közben rendezte, hanem már előtte szervezte tárgyát, a látványt. A kísérlet tehát preparált anyaggal folyt, de akkor is mintát kínált ahhoz, hogy az önszerveződő anyag hogyan viselkedjék.

Hátha úgy is viselkedik majd?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/06 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6421