KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/június
POSTA
• Korompai Zsigmondné: Cenzorok vagy sietős emberek?
• A szerkesztőség : Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Rövid hírek

• Szilágyi Ákos: A tokba bújt film Enteriőr a magyar filmművészetben
• Bikácsy Gergely: A tenger habja Eszkimó asszony fázik
• Reményi József Tamás: Félrelépni tilos Házasság szabadnappal
• Bálint B. András: Párbeszéd az együttélésért Nyitott utak
• Koltai Ágnes: Biedermeier szerelem Beszélgetés Elek Judittal
• Marx József: Platonov köpenye Három fivér
• Baracs Dénes: Kínai film, kínai élet, kínai politika Beszélgetés Dósai Istvánnal és Kőhalmi Ferenccel
• Fáber András: Művész – kettős szerepben Alai Robbe-Grillet, az író és a filmrendező
• N. N.: Alain Robbe-Grillet főbb írói művei
• N. N.: Alain Robbe-Grillet filmjei
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gambetti Giacomo: A lehetetlen álom Marco Ferreri filmjeiről
• N. N.: Marco Ferreri filmjei
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: A legszebb férfikor Oberhausen
• Kovács András Bálint: Profi amatőrök vagy amatőr profik? Beszámoló a XXXI. Országos Amatőrfilm Fesztiválról

• Csontos Sándor: Sarkadi Imre kiadatlan írásaiból
• Sarkadi Imre: Sűrített pillanatok Sarkadi Imre kiadatlan írásaiból
LÁTTUK MÉG
• Lalík Sándor: Kelly hősei
• Harmat György: Sok pénznél jobb a több
• Schubert Gusztáv: A Tűz gyermekei
• Bán Zsófia: Fegyvercsempészek
• Hegedűs Tibor: Föld alatt, föld felett
• Sarodi Tibor: Balfácán
• Gáti Péter: Egy szerzetes szerelme
• Koltai Ágnes: Itália bukása
TELEVÍZÓ
• Szilágyi János: „Mester”-mű? Beszélgetés a Hírháttér hátteréről Mester Ákossal
• Faragó Vilmos: Határozatlansági reláció
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Glauber Rocha és a többiek

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Oberhausen

A legszebb férfikor

Székely Gabriella

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Az Oberhauseni Rövidfilm Fesztivál a harmincadik születésnapját ünnepelte. Meglehetősen szomorkás hangulatban. A fesztivál szervezői és gazdái a külföldi vendégek számára kibogozhatatlan tartományi és pártviszályok okozta csökkenő erkölcsi és anyagi támogatás miatt keseregtek, mi nézők pedig a műsor láttán. Rossz idők járhatnak mostanság a világ rövidfilmtermésére, ha ennek a márkás oberhauseni fórumnak is csak ilyen szerény programra futotta. Régen mondják, nincs új a nap alatt. Az oberhauseni vetítőteremben egyre inkább az az érzésünk támadt, mintha minden filmet leforgattak volna már egyszer, és ugyanazok a kockák peregnének a vásznon, más-más rendező neve alatt. Kialakult néhány, immáron klasszikusnak mondható filmtípus, ezek az évtizedes formák és a beléjük rögződött tartalmak ismétlődnek különböző főcímekkel megfejelve. Mintha semmi sem változott volna Európában, Amerikában vagy Latin-Amerikában az elmúlt néhány évben. Mintha a jóléti társadalomban fulladozó individuum csak a feminizmus vagy az erőműtelepítés, a környezetszennyeződés átkával volna megverve, és a földi lét eme nyomasztó terhei elől önképzőköri álomrajzokba menekül, melyeket a Művészet szentsége ragyog körül, a gyermekkor mézcsurgású tiszta szőkesége színezi, a visszahozhatatlan öntudatlan boldogság langymelege fűti.

Mintha Latin-Amerikában ugyanazt a felszabadító harcot vívnák egy évtizede, mintha az erőviszonyok meg a világpolitika nem változnának hétről hétre, napról napra. Mintha Guatemalában ugyanúgy, és ugyanazért harcolnának, mint Mexikóban vagy Nicaraguában. (Kollektív Cinematografia Guatemaltica: Előre, haza!) A brazil kalapgyár munkásai ugyanazzal a fáradt magatehetetlenséggel nyúlnak el az ebédszünetben a gépeken, mint indiai sorstársaik, éppenúgy rettegnek a munkanélküliségtől, mint perui kollégáik.

A nemzeti kisebbségek felfedezésének is lassan végeszakad, bemutatásukat az ismert, sztereotip együttérző felháborodás kíséri, mint Oberhausenban a lappokról szóló filmben. Semmi elemzés, semmi társadalmi háttérösszefüggés, helyette felületes jelszavak és a zsűri egyik fődíja. (Skule Eriksen, Kare Tanncik: Hogyan foglalják el Lappföldet).

Az elsivárodott rövidfilm esete azért is elgondolkoztató, mert műfajánál fogva ez a filmtípus hivatott a valóság változásainak gyors felmutatására, híradásra, ha nem is mindig a konkrét dokumentumokról, hanem akár a társadalmi közérzet, akár a gondolkodás módosulásairól. A fődíjas magyar versenyfilmet, Vajda Béla: Hanyas vagy? című munkáját bizonyára azért is fogadta a fesztivál legnagyobb közönségsikere, mert a Szilágyi György rádiómonológja nyomán készült film teljesítette hivatását. A számos történelmi sorsfordulót megélt nemzedék önvallomása, a huszonnyolcasok személyessé formált történelmi emlékei Róbert bácsi konyhájáról, a „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” ritmusára menetelő katonákról, csak a diákhecc kedvéért sebtében falra ragasztott röpcédulákról, melyek értelmét csak évek múltán fogták fel, a Dunába lőtt sárgacsillagosokról, és ugyanannak a Dunának partjain lelkesen újjáépítő, fölgyűrt ingujjakról, a görcsös mosollyá fagyasztott lelkesedés éveiről, a tragikus félreértések drámai őszéről, az újabb nemzedékek egyenfarmerétől kicsinykét rettegő jelenről – pontos történelmi képpé szerveződtek. Vajda Béla korabeli dokumentumfelvételeket és -fotókat rendezett a monológ köré, egyszer erősítve, máskor ellenpontozva a szöveget. Oberhausenban úgy látszott, nemcsak a huszonnyolcasok, hanem a Hanyas vagy? nézői is félszavakból értették egymást. Európa felénk eső féltekéjének képviselői, például a lengyelek vagy a bolgárok, de még a BBC IV. csatornájának munkatársai is pontosan és értőn elemezték közelmúltunk ötven évének történelmét, ha tetszik, privát történelmét.

A nyugat-német Heribert Sohwannak azonban nem volt szerencséje Vajda Béla filmjével. A Mindnyájan tudtátok című munkája a Hanyas vagyot követte a fesztiválprogramban, sőt a másnapi sajtóértekezleten is. A nyugat-német újságíró-filmrendező is kínos történelmi emlékeket feszegetett: egy washingtoni archívumban talált, amerikai katonák által leforgatott dokumentumanyagot vágott össze háromnegyed órás filmmé. A rendező kísérőszövege szenvtelenül felelősségrevonó. A felszabadított buchenwaldi és dachaui koncentrációs táborok képeivel, a sietség okán eltakarítatlan halottakkal és félhalott túlélőkkel, a halálgyárak mechanizmusának rekvizitumaival szembesülnek a környék polgárai, a weimari lakosok, akiket az amerikai katonák kényszerítenek a „városnéző” kirándulásra. A „nem tudtuk, semmiről sem hallottunk, ártatlanok vagyunk” kezdetű, német lelkiismeretfurdalást altató nemzeti önvédekezés gyökerei, úgy látszik, ilyen messzire nyúlnak vissza – magyarázza a film. A többségében nyugatnémet közönség tulajdonképpen elutasította Heribert Schwan munkáját. Kevésnek, üresnek, felszínesnek tartották a leíró dokumentációt, minduntalan Vajda Béla elemző, az eseményeket több oldalról, ellentmondásaiban is dokumentáló filmjére hivatkoztak, azt a fajta nemzeti önismeretébresztést kérték rajta számon, amelyet a magyar versenyfilm legfőbb erényének tartottak. Szerencsére az elfogult magyar néző is elfogulatlanul egyetérthetett külföldi társaival.

Az elkedvetlenítő fesztiválprogramban csöndesen meghúzódott néhány film (díjak reflektorfénye se nagyon hívta fel rájuk a figyelmet), amelyek azonban szerényen, hivalkodón nagy szavak nélkül a valóságról valóban tudósítottak. Az egyik az ötperces lengyel Kezdet, Dorota Kedzierzawska rendezése. Fülsüketítő szövőgyárban fejezik be éppen a műszakot megfáradt arcú asszonyok, amikor az interjúvoló kamera az egyiknek útját állja. Láthatóan a szokványos kérdezősködés kezdődne a munkakörülményekről, a családról, a szabad idő hasznos eltöltéséről, az olvasmány- és moziélményekről, ám az asszony üres szemekkel mered a kérdezőre, és csak ennyit ismételget: sietek haza, a férjemmel váltóműszakban dolgozunk, a gyerek egyedül van otthon. Sietek haza, a férjemmel váltóműszakban dolgozunk… A huszonhat éves rendezőnő filmje hirtelen befejeződik. Ez az asszony úgysem tudna többet és érzékletesebbet elmesélni a napi nyolc óráról, a bevásárlásról, a főzésről, a takarításról, a tévé előtt átszunnyadt estékről, mint amit a szeme, védekezőn maga elé emelt, kérdéseket elhárító keze árul el. Tudományoskodón mondhatnánk: a rendező hagyta, hogy a valóság filmmé, ötperces filmmé szervezze önmagát. Valójában egy tehetséges filmessel van dolgunk, aki érti a mesterségét.

A grúz kisjátékfilm, az Apa alkotója is egy filmes közhelyet fordít a visszájára. A történet itt is szokványos módon kezdődik. A börtönből szabadult apa Tbiliszibe utazik, hogy évek óta nem látott kisfiával találkozzék. Időközben elvált felesége telefonon bele is egyezik a „láthatásba”, egyetlen feltétele van csupán, nehogy a kisfiú összezavarodjon, az apa barátként mutatkozzék be. A találkozás megtörténik, a férfi megszólítja a ház előtt játszadozó gyereket, végigcsavarogják Tbiliszi zegzugos utcáit és átjáróházait, mindenféle kalandok esnek meg velük, összemelegednek, megbarátkoznak. Az apa már kutatja a közös vonásokat a gyerek arcán, pedzegeti az együttélés lehetőségeit, hallhatóan nagyot dobban az apaszív, az olasz neorealisták meséire emlékeztető fordulatok könnyeket csalogatnak a szemekbe. Aztán egy ironikus fintor: kiderül, az igazi, keresett kisfiú azóta is kinn játszik a járdán, a férfiban egy idegen, kalandokat kedvelő, barátságos kisfiú ébresztette föl a tévedhetetlen apai ösztönt. Levan Zakarisvilit, az Apa alkotóját a Fipresci jutalmazta díjával, egyébként ez a fiatal grúz rendező diplomafilmje. Reménytkeltő belépő a híres-neves grúz filmiskolába.

A holland színekben versenyző lengyel Piotr Andrejew bizonyára látta és megkedvelte Huszárik Zoltán Capriccióját. Az ő Amszterdami capricciója az öreg város természetes lélegzetvételének ritmusára szabadon és kötetlenül váltogatja a rendező szeszélyes asszociációinak sorát. Andrejew filmversének éppen az a titka, hogy szavakban elmesélhetetlen. A rendező a képek nyelvén fogalmazza az önmagát megőrzően változó város karakterét, az ódon házak közé tolakodó acélszerkezetek parvenü magabiztosságát; a nyugodalmas csigalépcsős bérházak és a műanyag- meg üvegcsodák árnyékát az emberi arcokon pásztázza végig. Szamárfület mutat a színes, diaszagú műemlékes útifilmeknek. Nemcsak a főcím bizonyítja foglalkozását; rendező ő, a javából.

Bárcsak ezt mondhatnánk a többi oberhauseni hetvenegynéhány film alkotójáról is! Rövidfilmet, dokumentumot vagy kisjátékot forgatni manapság sok országban nem is olyan drága mulatság. A szupernyolcasok meg a videók viszonylag könnyen hozzáférhetők. Jó volna azonban elgondolkozni azon: vajon a filmrendezéshez pusztán csak filmszalag vagy kazetta, meg kézbekapható kamera szükségeltetik?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/06 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6408