KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/december
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Őze Lajos (1934–1984)

• Hegedűs Zoltán: „...És a démon megjelenik” A pénz
AZ ÉN FILMEM
• Kézdi-Kovács Zsolt: A beavatás tekintete Zsebtolvaj

• Koltai Tamás: Kísérlet filmepikára Eszmélés
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: A tanítványok Forgatókönyvrészletek

• Bársony Éva: Mi még mindig háborúzunk Beszélgetés Palásthy Györggyel
• Dés Mihály: Céda vagy szüfrazsett? Carmen
• N. N.: Carlos Saura filmjei
• Ciment Michel: Carmenománia
• N. N.: Carmen a filmvásznon
• Szkárosi Endre: Hűvös részvét Rekonstrukció
• Tallár Ferenc: Harsány metaforák Robbanásveszély
• Szilágyi Ákos: Közérthetetlenség-történeti adalékok Avantgarde és közérthetőség a húszas években
LÁTTUK MÉG
• Bérczes László: Scapin furfangjai
• Koltai Ágnes: Végelszámolás
• Kovács András Bálint: Barbara királynő sírfelirata
• Gáti Péter: Széplány ajándékba
• Sneé Péter: Eljegyzés előtt
• Ardai Zoltán: Jazzbolondok
• Matkócsik András: Hat gézengúz
• Zirkuli Péter: Ragyogó pályafutásom
• Magyar Judit: Nem férünk a bőrünkbe
• Harmat György: A szerelem csapdája
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Rendezők iskolája Molière a képernyőn
KÖNYV
• Pap Pál: Szubjektív filmtörténet

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Carmen

Céda vagy szüfrazsett?

Dés Mihály

 

Mert az itt a kérdés. Különösen azért az, mert a film többnyire egyöntetűen lelkes kritikáiban folyton arról van szó, hogy ez a Carmen egy új-típusú, emancipált nő, egy természetes és őszinte érzésű nemzedék képviselője, aki csak a szívére hallgat, és akinek a szabadság mindennél fontosabb. Maguk az alkotók is ezt a Carmen-képet éltetik, sőt, Antonio Gades egyenesen flaubert-i nyilatkozatot tett, azt állítván, hogy Carmen olyan, mint ő, ha szeret, igazán szeret, és ha nem, hát sarkon fordul...Túl azon, hogy Carmen nem Bovaryné, Gades pedig pláne nem Flaubert, csak ámuldozni tudok az ilyen Carmen-értelmezések hallatán, mert én egy olyan ősrégi történetet láttam a filmvásznon, mely nemcsak Bizet operája és Mérimée kisregénye, de az idők kezdete óta kísért.

„Urak, akartok hallani egy szép mesét szerelemről és halálról?” – kezdi Trisztán és Izolda történetét az elbeszélő, és akár a Carment is kezdhetné ezekkel a szavakkal. De ez talán az egyetlen azonosság: a szerelem és halál összefonódása: hiszen Izolda Égi Szerelem, Carmen pedig Földi, nagyon is földi. Égi és Földi Szerelem... A keresztény kultúra e nagy férfitalálmánya. Mária-kultusz és Beatrice testetlen imádata az egyik oldalon, bűnös szenvedélyek meg Fehérkezű Izoldák a másikon. Carmen persze nem Fehérkezű Izolda (akit jobb híján vett el Trisztán, hogy aztán folyton „az igazi” Izoldáért epekedjék mellette), de nem is egyszerűen csak egy bűnös szenvedély. Hogy végül is kicsoda ez a Carmen, arra a mese, ez a szerelemről és halálról szóló mese ad csak választ.

Égy flamenco társulat Carmen-előadásra készül, és ahogy próbálják a darabot, ahogy napról-napra formálódik a Carmen, az együttes vezetője és koreográfusa, a Don Jósét alakító Antonio (Antonio Gades) és a Carmen szerepét táncoló Carmen nevű lány (Laura del Sol) között a magánéletben is létrejön a Carmen-történet... Színház a színházban, film arról, hogy egy társulat azt adja elő, hogy éppen előadja azt, hogy... – lehetne ez akár elcsépelt trükk is. De nem az. Ugyanis a próbák során kibontakozó szerelmi történet nem keretjátékként működik, hanem az eredeti Carmen-darabbal egyenrangú párhuzamos szálként, mely a film során egyre inkább összefonódik az alaptörténettel, a tragédia beteljesülésének pillanatában pedig eggyé is válik vele, akár egy Cortazar-novellában. Vagyis látunk egy flamenco Carmen-szvitet és látunk egy mai szerelmi tragédiát: de a két történet egymást élteti, egymást feltételezi. Van még valami, amitől a mai történet több, mint a keretjáték. A film alkotói folyamatot is ábrázol, azt, ahogy a Carmen-előadás létrejön, és azt, ahogy Carmen figurája megszületik. Ehhez tudni kell, hogy ez a Carmen nem a társulat tagja. Antonio hosszas keresgélés után választotta ki, mellőzve az együttesének sokkal jobb táncosnőit. Carment farag a lányból, mert érez benne valamit, ami több a tánctudásnál is. De ahhoz, hogy ezt a valamit kihozza belőle, valóban Carmenné kell tenni a lányt, és ha azzá teszi, ő már csak Don José lehet – az életben is.

Milyen is hát ez a Carmen? Íme néhány árulkodó epizód a filmből.

Antonio Carmen-keresőben egy másodosztályú flamenco-iskola óráját nézi. Egyszercsak nyílik az ajtó, s belép egy gyönyörű lány. Még semmit se tudunk róla, csak azt, hogy elkésett, de nyilvánvaló, hogy csak ő lehet Carmen.

Carmen nem a legjobb táncos, tán nem is a legszebb, de tudja, amit tud, és magabiztosan mondja az impresszáriójának: „Nyugi, az enyém lesz a szerep.” És igaza lett.

Egyik éjszaka Carmen megjelenik Antoniónál. Előbb kicsit visszaad abból a megalázó leckéből, amelyben Antonio részesítette a szerep betanítása során, majd magából is ad egy kicsit: lefekszik Antonióval. Aztán az éjszaka közepén kikel mellőle az ágyból, és elmegy.

Carmennek férje van, aki most szabadult a börtönből. Antonio féltékeny rá, de Carmen megnyugtatja: csak téged szeretlek; a férjem tudja, de nem bánja, csak pénzre van szüksége, hogy elmehessen innen. Antonio később ad pénzt a lánynak – a férj számára.

A kulcsjelenet: Antonio rajtakapja Carment, amint az egyik táncossal hetyeg az öltözőben. Figyelemre méltó körülmény, hogy az illető táncos kopasz és kissé hájas. Carmen ezúttal még kimagyarázza magát.

Ez lenne hát az új típusú nőideál? A szerelem szabadságharcosa? Szabad, persze hogy az, de ez körülbelül olyan, mintha azt mondanánk, hogy a tél hideg, az éjszaka sötét, Don Juan pedig nyughatatlanul hódít. Carmen szabadsága jobban hasonlít Nana zabolátlanságához, mint Nóra vagy Anna Karenina igazi lázadásához. Persze nem is egyszerűen valami hűvös és végzetes kurtizán: annál azért több, és főleg érdekesebb. Ambiciózus bár, de nem számító. Szeszélyes és szilaj. Ha a kedve úgy tartja, képes felrúgni mindent. Vad. Talán ezért nem épülhetett be az opera sikerével egyidőben kibontakozó Femme Fatale mitológiába. Talán ezért nem került föl Klimt, Rosetti, Böcklin, Moreau, Lévy-Dhurmer és a századforduló többi festőjének asszonyi démonokat, vampokat megelevenítő vásznaira. Mert tönkretesz ugyan, de ő is tönkremegy belé. Mert nem szalonképes. Mert nem dekadens. Mert proli, cigány, kétes egzisztencia. De nem emancipált nő ő, csupán törvényen kívüli. Nem a szerelme őszinte, hanem a szeszélyei. Nem szerelmes, hanem szerelmi párbajhős. Ő a vágy titokzatos tárgya. Ő Swann szerelme, a Kék angyal, a Feleségem története. Ő Lulu. Esetleg Wilde Saloméja. Elgondolkodtató, amit Nietzsche írt a Carmen operaváltozatának széljegyzetéül: „A szerelem eszköz a nemek harcában..., alapjában pedig a nemek halálos gyűlölete.”

Már annyi szó esett a filmbéli Carmenról, és még egy szó sem arról, aki megszemélyesíti őt. Pola Negri. Dolores del Rio, Theda Bara, Rita Hayworth, Maria Callas, Teresa Berganza, Viviane Romance, Maja Pliszeckaja, Alicia Alonso és egy sereg más világsztár operai, táncos és filmes Carmenja után szinte szentségtörésnek látszik ennek a névtelen, elsőfilmes lánynak a szerepeltetése. De végül is Carmenhez illik a szentségtörés, és Laura del Sol olyan Carmen, hogy hitelesebbet – filmen – nehéz elképzelni nála. Ebben az értelemben valóban mai nő, valóban mai Carmen. Kórista volt, az anyja flamenco-együttesével még Budapesten is föllépett, néhány évvel ezelőtt. Csak akkor még nem Carmen volt. Vagy ki tudja? Most ezzel a filmmel viszont eljött az ő nagy pillanata. Carmeni pillanat. A filmből való pillanat. A kórista, akiből sztár lesz, férfiak bálványa. Ideális Carmen. Gyönyörű, vérbő, de nincs benne semmi cigánylányosan egzotikus. Kicsit közönséges, de csak annyira, amennyire kell. Mint, mondjuk Jessica Lange A postás mindig kétszer csöngetben. Álmaink elérhetetlen asszonya, de ugyanakkor otthonosan ismerős. (A szépség mindig ismerős, mondta Szerb Antal.) Flegma és ugyanakkor végtelenül természetes. Hiteles a Carmen-jelmezben, civilben pedig olyan, hogy nyugodtan el tudom képzelni, amint hiába várok rá egy randevún. El tudja hitetni, hogy leveszi lábáról a jóképű és nagymenő Antoniót, de ugyancsak jellemző rá a rosszarcú, maffiózó férj is. A táncjátékbeli vetélytársnője, Cristina (akit Cristina Hoyos, Gades legjobb táncosnője, és a színpadi változat Carmenje alakít) letáncolja őt a színpadról, mégsincs kétségünk, hogy ő a Carmen, és neki kellett megkapnia a szerepet.

A többiekről is lehet néhány jó szót szólni. A filmben Antonio azt mondja, hogy jövőre abbahagyja a táncot. Ez az életben is Gades fixa ideája. Utolsó előtti budapesti fellépésekor – a Vérnászt adták elő – esküdözött, hogy abbahagyja a táncot, és valóban, vagy öt évig nem táncolt utána. A filmben azt válaszolja neki Paco de Lucia (aki mellesleg a világ leghíresebb flamenco-gitárosa és a film zenéjének összeállítója), hogy, ugyan már, egyre jobban táncolsz. És valóban. Felejthetetlen pillanatai vannak. Koreográfusként sem éppen utolsó. Már jónéhányan készítettek táncváltozatot a Carmenból: Petipa még az opera megszületése előtt, 1845-ben, Roland Petit 1949-ben, Ruth Page 1937-ben, Alberto Alonso a 60-as években. Nyilván Gades Carmen-táncjátéka (amit egyébként a film elkészülte után falrengető sikerrel színpadi változatként játszanak szerte a világban) szintén az emlékezetes feldolgozások közé tartozik majd, bár szigorúan táncszempontból a Vérnász igényesebb alkotás volt. Ebben nincs olyan tánctörténetileg is számontartható jelenet, mint a Vérnász késpárbaja vagy szerelmi kettőse. Vannak benne viszont fergeteges tömegjelenetek: a dohánygyári epizód, a ritmust verő cigányasszony-kórussal, vagy a születésnapi mulatságon rögtönzött bikaviadal-paródia.

Egyébként is imponáló kavalkádot vonultat föl a film: jelen van a teljes flamenco-arisztokrácia, Gades együttesének világhírű tagjai, a leghíresebb spanyol cigányművészek, Andalúzia legjobb zenészei, táncosai, énekesei. Még Gades felesége, a Spanyolországban énekesként és színészként is sztár, szép szőke Pepa Flores is elénekel egy dalt a film elején.

A film javára lehet írni még, hogy milyen természetesen keverednek benne a különböző elemek: a cante jando és a Bizet-opera (Regina Resni és Mario del Monaco előadásában), a mantilla és a farmernadrág, a tánc stilizációja és a táncjáték létrejöttének realizmusa. Valószínűleg ez minden idők legtermészetesebb Carmen-változata. Végtére is „hazakerült” a mű, és a flamenco-folklór, a flamenco-együttes olyan természetes és népi környezetet ad neki, amilyet más előadás nemigen nyújthatna.

Nehezebb megítélni Saura munkáját: mennyi az ő érdeme, és mennyi Gadesé? Kitérőnek tekinthető ez az életműben, vagy teljes értékű, önálló munkának? Ő az utóbbit vallja. A nyilatkozatok szerint még a koreográfia elkészítésben is részt vett. Akárhogy is, előző közös munkájuk, a Vérnász egységesebb volt, kivitelében is artisztikusabb. Igaz, ott egy kész, meglevő táncjátékot vitt filmre, többet törődhetett a beállításokkal. Mégis, a Carmen fontosabb film, és nem elsősorban a sikere, hanem a témája miatt. A Carmen-mítosz ma sokkal érdekesebb, mint a Vérnász problematikája. Ezt jelzi a világot elöntő carmenománia. (A Sauráén kívül lásd Brook, Godard, Rosi filmjét.) A Carmen-divat – visszatérve a kiindulóponthoz – egyáltalában nem az emancipációs hullám utórezgése, hanem éppen ellenkezőleg, a feminizmus elvirágzásának, a hagyományos, a nőies nőideál visszatérésének, a romantikus szerelmi szenvedély iránti igény föléledésének a jele.

Bizet operája megbukott az 1875-ös párizsi bemutatón. Másfél évvel később viszont Pesten, a Nemzeti Színházban diadalmas sikert aratott. Saura és Gades Carmenje feltehetőleg minden idők legnagyobb spanyol filmsikere. Most, másfél évvel a bemutató után ez a Carmen is eljutott hozzánk. Megint rajtunk a sor, hogy döntsünk ügyében.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/12 30-32. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6245