KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/január
• Zsugán István: Megalakult a Magyar Filmintézet Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Nemeskürty István: A Magyar Filmintézet
• Bikácsy Gergely: Zárt tárgyalás Őszi almanach
• Lukácsy Sándor: A becsület foglya Szirmok, virágok, koszorúk
• Pörös Géza: Eszmék és lelkek csatája Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Koltai Tamás: Spanyol anziksz Yerma
• Fáber András: A Vadember moziba megy Filmerotika
• Szilágyi Ákos: Kis magyar filmszexológia Filmerotika
• Balassa Péter: A látás elrablása Töredékek
• Bikácsy Gergely: Truffaut titkai
• N. N.: François Truffaut filmjei
AZ ÉN FILMEM
• Kardos Ferenc: A szabadság illúziója Négyszáz csapás
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Még és már Mannheim
FORGATÓKÖNYV
• Sára Sándor: Fúga Részletek egy forgatókönyvből
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Lady Chatterly szeretője
• Szkárosi Endre: 1922
• Bérczes László: Magányos farkas
• Szemadám György: A király és a madár
• Hegyi Gyula: Az istenek a fejükre estek
• Harmat György: Farkasok ideje
• Sneé Péter: Találkozás az árnyakkal
• Boros József: A férfiakalnd elmarad
• Ardai Zoltán: Az egyiptomi utas
• Gáti Péter: Defekt
• Barna Imre: Ki kém, ki nem kém
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Felnőtt-mese Különös házasság
POSTA
• Horváth Edit: Radnóti- és Babits-emlékműsor
• Csoma Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
• Tóth Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az Év Játéka

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Különös házasság

Felnőtt-mese

Faragó Vilmos

 

A világot, amelyben élünk, szociológusok vizsgálják és minősítik; ideje volna már a szociológusokat is, akik e világban élnek, vizsgálnia és minősítenie valakinek. Hátha kiderülne, hogy minősítéseik némelyike nem egyéb szellemes blöffnél? Hátha elfogulatlanabbik tudnánk körülnézni világunkban a ránktukmált minősítések nélkül? Hátha általuk diagnosztizált „civilizációs betegségeinket” például csak azért észleljük magunkon, mert hipochonderekké váltunk – s ők tettek bennünket hipochonderekké? Hátha nem számoltak valami biológiai tartalékkal, amit dilettáns módon „emberi természetnek” nevezhetnénk, s amivel még a valódi betegségeken is úrrá leszünk? Elidegenültségünkön, közösséghiányunkon, identitászavarainkon, érzelmi kiürültségünkön, rohanó élettempónkon. Az ember fiatal állat még, de rég nem létezne már – bámulatos alkalmazkodóképessége nélkül. Miért ne tudna alkalmazkodni – hiszen mondom: fiatal még – a sokat emlegetett „felgyorsult időhöz” is? Különösen, ha az sem biztos, hogy olyan nagyon felgyorsult. Hogy olyan fene nagyon rohannánk.

Ilyesmik járhattak Nemes Nagy Ágnes eszében, amikor azon kapta magát és az országot, hogy milyen türelmes érdeklődéssel várja (várják) és nézi (nézik) a Kórház a város szélén című tévésorozatot. Hogy eszébe (eszükbe) sincs rohanni. Hogy ráér (ráérnek). Hogy – mint a Filmvilágban megírta – csupa „folyt. köv.-vel van tele a világ, képregénnyel, magazinfolyamokkal, rádió- és tévésorozatok végtelenjével”, hogy – miként ezt is megírhatta volna – a könyvesboltokban és a könyvtárakban nem a rövid novellák a kapósak, hanem a hosszú regények, s hogy mindez pontosan úgy van, mint a boldog békeévekben, amikor az újságok tele voltak folytatásos regényekkel, s amikor még senkinek sem jutott eszébe kitalálni, hogy „rohanó időket élünk”. Voltaképp arról van szó, hogy mesét igényel az ember ősidők óta, s „atomkor” meg „elektronikus kor” meg „demitizált és teohnicizált ember” ide vagy oda, mesét igényel most is. „Van itt valami... a sorozatok lélektana körül, amit nem könnyű megközelíteni” – írta Nemes Nagy Ágnes. Megközelítette mégis, könnyen és remekül. Ezt írta: „Talán nem is a várakozás feloldását akarjuk elsősorban, a cselekmény erre vagy arra dőlését” – pedig ha valóban rohanók volnánk, mi mást akarhatnánk –, „hanem a várakozást magát, azt az időszakaszt, ami után következik valami szabályosan érkező eseményke, ahogyan sorra megjelenik az időben a szerda, az őszibarack, a nagytakarítás, a tél. A változatos ismétlődést akarjuk feltehetőleg, a cövekkel kijelölt folyamatot, ami annyira hasonlít... mire is hasonlít? Nos, természetesen életritmusunkra, a cselekvésre és a nyugalomra, a reggelre és az estére. A tévé-sorozatok fikciós, regényszerű műfajáról azt is mondhatnánk, hogy heti esti mese az, felnőtteknek, és itt nem annyira a mesét, mint inkább a „hetit” és „estit” hangsúlyoznám. a szakaszossá tett időt.”

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne volna hangsúlyozandó a mese is. Amely nélkül szakaszossá tett idő nincs. Amelynek érdemessé kell válnia arra, hogy a folytatásai közt eltelő idő a várakozás gyermeki örömével telítődjék, miként ez a Kórház a város szélén esetében történt. Nincs titka az ilyen mesének, csak kritériumai vannak. Ilyesfélék:

1. A jó mesének tétje van. Röstelkedés nélkül írom le a közhelyet: erkölcsi tétje. Harcoljon benne az igazság, és győzzön. Hogy örüljünk neki. Vagy: bukásában is győzedelmeskedjék. Hogy megsirathassuk.

2. A jó mese rólunk szól. Szólhat rólunk egyenesben, a magunkra ismerés családias közvetlenségével, miként ezt a Kórház a város szélén tette. De szólhat rólunk közvetve is: régmúlt korok vagy idegen égtájak hősei útján, miként ezt a Fekete város vagy a Hosszú, forró nyár tette. Csak az a fontos, hogy mesehitele legyen, s ez segítsen azonosulni bennünket a hősökkel: velünk talán nem eshet ilyen, de helyettünk, lám, megesett.

3. A jó mesének fordulatai vannak. Hogy meghökkenjünk rajtuk. Megoldatlanul hagyott talányai, hogy felcsigázódva várjuk a megoldást. És – anélkül, hogy az emberábrázolás művészi mélységeiről volna szó – markáns karakterhősei, akik személyes ismerőseinkké válnak. Hogy szurkoljunk értük, vagy ellenük.

És most lássuk a Fekete város és az Abigél sikeres rendezőjének, Zsurzs Évának legutóbbi opuszát, a Különös házasságot. Előlegezett bizalommal kezdte nézni az ország, és csalódottan búcsúzott tőle.

Vajon miért?

Hiszen a meseszinopszis jó. Karinthyasan szólva: „Fiú, lány szereti egymást, sors ellenzi”. Adva van egy Mikszáth-regény kellemes olvasmányemléke: idilli szerelemmel, főúri önkénnyel, bécsi ármánnyal, feudális mélyvilággal, magyar folklórral, eleven alakokkal, anekdota-jóízekkel, s még egy máig érvényes politikummal is: miként őrölnek meg érzelmet, szépséget, igazságot a hatalmi presztízs malomkövei. És elkészült egy négyrészes tévésorozat a szinopszis alapján, hűségszándékkal a regény sugallatai iránt, ráadásul ama kétes hatásértékű aktualizálás nélkül, amely az 195l-es filmfeldolgozást egyoldalúan antiklerikális propagandaeszközzé szegényítette. És a néző is gyönyörködött a tárgyi korhűségen: kosztümök pompáján, az ételek-italok érzéki valódiságán, a kastélyok nemes architektúráján, a szobabelsők bútorcsodáin, a négylovas hintók könnyed futásán, a billikomok-ékszerek-parókák csillogásán, a természeti környezet szűzi érintetlenségén, az észak-magyarországi szlovák folklór táncos-viseletes külsőségein – de a mesét kívülről nézte. A tét elvesztését meg nem siratta, magát a történetekbe be nem helyettesítette, hőseiért vagy hősei ellen szurkolni igazán nem tudott.

Vajon miért?

Mondhatnám azt is, hogy olyan szakmai fiaskó miatt, amelyet forgatás közben nem érezhették még készítői, talán még vágás közben sem, csak amikor az egész egybeállt, s a monitoron végigpergett, akkor üthette meg őket fájdalmasan: ez a sorozat üres maradt, érzelmileg üres. Nézzük meg ezt a dolgot a fenti – iskolásközhelyes – kritériumok alapján.

A tét nem hiányzott. De több okból is nehéz volt azonosulni vele. Bizonytalanul állítok, ezért az okok felsorolását „talán”-okkal indítom:

Talán az nehezítette az azonosulást, hogy az igazság és a szerelem győzelme elé egy ma már fantomszerűnek tetsző egyházjogi dogma tornyosult. Minden praktika azért érvényesült, mert ezt a fantomot mindenki érvényesnek tekintette. Buttler gróf és Dőry bárókisasszony keze összeköttetett a stólával, de jure tehát házasok – és kész. Akik harcolnak ellene, azok is kész ténynek tekintik, a mai nézők pedig – talán – meséi gesztust várnának tőlük: a gordiusi csomó kettévágását. Nem ez történik, tehát nem helyettünk történik: a mese nem rólunk szól.

Talán a főhős passzivitása is nehezítette az azonosulást. Gyerekesen reagál, még főúri gesztusai is gyerekesek, az epizódfigurák cselekszenek helyette. És ez már szereposztási hiba: a főszereplőnek szinte arca sincs. Benkő Péter nem teremtett élő figurát. Kifejezéstelen, indulattalan bábu, átélés helyett a rendező mozgatja, szerelmi öröme éppoly hiteltelen, mint szerelmi bánata. Nem engedi, hogy vele örüljünk, érte sírjunk.

És talán a következő szakmai gyengeségei is nehezítették:

– a szomorú menyasszonyt eldugja a dramaturgia, alig látjuk. Ki ő? Ha fel-felbukkan, csinoska bábu ő is, hogyan szurkoljunk érte?

– az epizódfigurák közül is csak Garas Dezső ügyvédje, Haumann Péter rendőrkopója és Székhelyi József Vidonkája él igazán. Bessenyei Ferenc rutin-Dőryt alakít, a nézőt viszolygásra készteti a szájába adott folytonos „kutykurutty”, Szabó Sándor ihlettelenebb a megszokottnál, a feleségét játszó Náray Teri rikítóan hiteltelen. Az egész színésztrupp mintha csak vendégszerepelne a maszkban-kosztümben, mintha csak elmondanák szövegüket, eljátszanak – tónusban-felfogásban nem is egyeztetett – szerepüket, ahelyett, hogy eleven figurákat teremtenének. Hogyan válhattak volna így személyes ismerőseinkké?

– a mesemenet tempótlan, az expozíció kínosan hosszú (anélkül, hogy a szereplőket nézőközeibe hozná), a fordulatok vagy kiszámíthatók vagy kimódoltnak hatnak, megrendülés helyett komikus hatást keltve (Buttler valamennyi papi pártfogójának és egyetlen ügyvédjének egyszerre-hirtelen halála), a dialógusok kínosan irodalmiak és túlbeszélők (talán a regény iránti tiszteletből), ahelyett, hogy filmesen életszerűek volnának (a műfaj és a néző iránti tiszteletből). Hogyan nézhettük volna beléfeledkezéssel a mesét, és hogyan várhattuk volna felcsigázva a, folytatást?

Pedig Nemes Nagy Ágnes éppen ebben a várakozásban jelölte meg a sorozatok legfontosabb nézőlélektani hatáselemét. S ha már a várakozásról van szó, nem udvarias formulának szánom befejezésül: a néző bizalmából maradt azért annyi, hogy várakozással tekintsen Zsurzs Éva újabb felnőtt-mesei vállalkozása elé.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6236