KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/január
• Zsugán István: Megalakult a Magyar Filmintézet Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Nemeskürty István: A Magyar Filmintézet
• Bikácsy Gergely: Zárt tárgyalás Őszi almanach
• Lukácsy Sándor: A becsület foglya Szirmok, virágok, koszorúk
• Pörös Géza: Eszmék és lelkek csatája Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Koltai Tamás: Spanyol anziksz Yerma
• Fáber András: A Vadember moziba megy Filmerotika
• Szilágyi Ákos: Kis magyar filmszexológia Filmerotika
• Balassa Péter: A látás elrablása Töredékek
• Bikácsy Gergely: Truffaut titkai
• N. N.: François Truffaut filmjei
AZ ÉN FILMEM
• Kardos Ferenc: A szabadság illúziója Négyszáz csapás
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Még és már Mannheim
FORGATÓKÖNYV
• Sára Sándor: Fúga Részletek egy forgatókönyvből
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Lady Chatterly szeretője
• Szkárosi Endre: 1922
• Bérczes László: Magányos farkas
• Szemadám György: A király és a madár
• Hegyi Gyula: Az istenek a fejükre estek
• Harmat György: Farkasok ideje
• Sneé Péter: Találkozás az árnyakkal
• Boros József: A férfiakalnd elmarad
• Ardai Zoltán: Az egyiptomi utas
• Gáti Péter: Defekt
• Barna Imre: Ki kém, ki nem kém
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Felnőtt-mese Különös házasság
POSTA
• Horváth Edit: Radnóti- és Babits-emlékműsor
• Csoma Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
• Tóth Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az Év Játéka

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Forgatókönyv

Részletek egy forgatókönyvből

Fúga

Sára Sándor

 

Amikor felkértek arra, hogy készítsek Bábolnáról dokumentumfilmet, és jónéhány napos tájékozódás, terepszemle után elvállaltam, nem lepett meg a kérdés: „Hány részes filmre gondolsz?” „Háromra” – válaszoltam magabiztosan, elfeledve a Krónika huszonöt s a Pergőtűz öt részét. Úgy gondoltam, hogy az első részben bemutatjuk Bábolna múltját, a másodikban a jelenét, a harmadik rész pénzösszegét pedig tartalékoljuk, mert reméltem, hogy a munka két éve alatt olyan életsors, történet bontakozhat ki, amit még rögzíteni érdemes. Ebben nem tévedtem, ám időközben az első két fejezet is megsokszorozódott. A tervezett harmadik rész forgatókönyvének tömörített változata olvasható itt.

Mátray: 1969-ben végeztem el az Állatorvostudományi Egyetemet.

Mátrayné: 1970-ben végeztem az Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Karán, mint általános agrármérnök.

Mátray: Budán nőttem fel, budapesti gyereknek számítottam, de soha nem akartam ottmaradni: valamilyen Pest megyei falucska volt az elképzelésem, és ezt Diósjenőn meg is találtam...

Mátrayné: 1967-ben ismerkedtünk meg a mezőgazdasági vásáron. Én vásárfia vagyok. Vagy ő a vásárfia. Akkor én elsőéves egyetemista voltam, s rendezőnek jelöltek a kiállításra. Főleg a harmad – negyedévesek mentek rendezőnek, de édesapám a szakmai napok egyik főrendezője volt, én meg szerelmi csalódástól kínlódtam, és édesapám úgy gondolta, hogy kicsit kapcsolódjak ki. Elintézte hát, hogy bár én még csak egy évet végeztem, azért hadd menjek oda. Szép volt az a három hét. Nagyon sok fiatalember forgolódott körülöttem, és valahogy a vásár végére mindenki eltűnt, egy magas, langaléta fiatalember maradt mellettem: ő volt Árpád. Aztán három évig udvarolt, és 1970-ben, mikor én is befejeztem az egyetemet, összeházasodtunk. Diósjenőn kaptunk szolgálati lakást, kölcsönbútorokkal, három kofferral és a két friss diplománkkal. Illetve nekem még nem is volt, mert fél év gyakorlat meg az államvizsga hátra volt. Tulajdonképpen a kapcsolatunk szeretet volt, nem szerelem. A szerelem jóval a házasság után jött, és nagyon jó volt, hogy ez így volt. Abban a kis faluban és abban a kicsi téeszben, gyakorlatilag, mezőgazdasági szakemberként, asszonyként, én voltam egyedül, és még az államvizsgám hátra. Mindenki tudta, hogy én Árpádnak vagyok a felesége. És én úgy is éreztem, hogy én az állatorvosnak a felesége vagyok.

A szakmai dolgokra, sajnos, a magánélet is rányomta a bélyegét. Például a téeszben rendeztek olyan bulikat, összejöveteleket, amelyekre a vezető szakemberek nem a feleségüket hozták. Mi pedig együtt mentünk. Mind a ketten szakemberek voltunk, mind a ketten vezető emberek voltunk, egyikünknek sem volt külön-külön barátja, együtt voltunk. És ez rossz volt. Rossz volt, mert a vezetés kényelmetlenül érezte magát velünk szemben. Amellett, hogy mi nem ittunk, ott meg ittak. Árpád november 13-án bevonult katonának, és akkor valahogy elhidegült körülöttem a légkör. Azt mondták, hogy Árpádnak nem jár a fizetése. Pedig a rendelkezések szerint a fizetés járt, csak levontak valamennyi forintot. Akkor vettük a bútorokat, s annyi volt az én gyakornoki bérem, amennyi a bútornak a részlete. És akkor nem kaptam megélhetésre pénzt. Egy vadidegen faluban, télen, terhesen, egyedül. Az volt a szerencse, hogy a házinéni, akinél laktunk, egy idős palóc paraszt néni volt, nagyon sokat segített nekem, hogy talpon maradjak. Végül azt mondtam, hogy ne haragudjanak, én így nem tudok megélni, adjanak egy papírt, amelyben az elnök is, a jogtanácsos is aláírja, hogy nem jár fizetés, a többit meg bízzák rám. Nem tudtam, mit fogok kezdeni, de éreztem, hogy valahova ki kell lépni, mert ez így nem mehet. Két hét múlva jöttek, hogy hát nagy szerencsém van, mert a férjem elmúlt 25 éves, tehát jár a fizetése. Nem tudtam, nevessek vagy mit csináljak. Mert ez butaság volt. Ezt én is tudtam, dehát megköszöntem. Akkor közölték velem, hogy a szolgálati lakás nem jár, mert ha ők abban a lakásban műtrágyát tárolnának, az jogos lenne. S akkor mondom az elnöknek, nem gondolják, hogy két szakembert kaptak egy lakásba? Azt mondták, vegyem tudomásul, hogy nem értünk van a téesz. Mi vagyunk a téeszért. Ez nagyon fájt, mert én mindig úgy éreztem, hogy rendesen dolgoztunk. Aztán elmentem tanulmányi szabadságra, elmentem államvizsgázni. Államvizsga után visszamentem, és vártam egy hetet, vártam két hetet, senki hozzám nem szólt. Ott tengtem az irodában, a telepeken, céltalanul. Megint beültem az elnökhöz és megmondtam neki, hogy ne haragudjon, de én innen az irodájából nem megyek addig ki, amíg meg nem hallgat. Váratott, mire aztán elmondhattam, hogy leállamvizsgáztam, és megkérdeztem, mi lesz tovább? Akkor azt mondták, marad minden, a gyakornoki idő, letöltetik velem az egy évet természetesen, és utána meglátjuk. Közben szültem, és amikor visszamentem a gyesről, még mindig a gyakornoki időt töltöttem. Amikor Árpád visszajött, mindez varázsütésre megváltozott, elfelejtődött.

Mátray: Ott 5 évet töltöttünk el a családommal együtt. Közben egy sajnálatos betegség miatt a feleségemnek alföldi klímát javasoltak az orvosok, így indultunk el tulajdonképpen az Alföldre állást keresni.

Mátrayné: Kivettünk 3 nap szabadságot március közepe táján, és lementünk az Alföldre. Volt körülbelül öt-hat állásajánlat.

Mátray: A Békéscsabai Állami Gazdaságban kaptunk megfelelő ajánlatot, akkor még Telekgerendási Állami Gazdaság volt.

Mátrayné: Előbb még az egészségi állapotomról kellene beszélnem. Úgynevezett sokkízületi gyulladásom volt, PCP, azaz Polyarthritis chronica progressiva. Nagyon szép neve van. Én azelőtt súlylökő voltam, bajnokságokat is nyertem. Tehát sportoltam intenzíven, naponta két-három óra edzéssel. Nagyon szívesen csináltam. A szüleim leállították, mikor már IV. gimnazista voltam, féltek attól, hogy ez túl férfias sport. Akkor utána népitáncoltam. Szóval minden olyasmit csináltam, ami mozgással jár, és csodálatosan bírtam a terhességemet. Rengeteget gyalogoltam, senki nem gondolta, hogy velem valami baj lesz. Egyszerű szülésem volt, hamar történt. Aztán hazajöttem és a gyerekágyból már nem bírtam fölkelni. A szomszédasszonyom, aki velem együtt szült, egy hét múlva ment kapálni, mint jó falusi asszonyhoz illő. Mert ugye így illik. El is könyvelték, hogy én úriasszony vagyok, nekem kijár a gyerekágyi fekvés. De én nem azért nem tudtam felkelni, hanem mert a térdem, a könyököm, a csuklóm nem mozgott, borzasztó fájdalmaim voltak. Aztán már járni sem tudtam. Nagyon kemény időszak következett. Szednem kellett a Prednisolon nevezetű tablettát, amely nálam csúnya mellékhatásokat váltott ki. Például az érfalaimat kezdte felbontani. Hallottam olyan betegekről, akik több évig szedték a Prednisolont, s a szövetek között elvéreztek, így aztán három év után, mikor az első ilyen vérzéses tünetek megjelentek, a Prednisolont abba kellett hagynom. De én nem bírtam lábraállni. Ha én a Prednisolont nem vettem be, akkor gyakorlatilag tolókocsiban ültem, mert úgy megdagadtak a talpaim, hogy nem bírtam ráállni. Az ízületeim bedagadtak, és nem bírtam mozogni. Ekkor találtunk rá dr. Szilárd Róbertre, aki akupunktúrával kezel, immár tíz éve. Eleinte iszonyatos kínokat kellett kiállnom a gyógyszer nélkül, de aztán kezelésről kezelésre jobban lettem, és én gyakorlatilag dolgozom mai napig is úgy, hogy nem szedek semmiféle gyógyszert. Akupunktúrás kezelést kapok, átlagban havonta. Most például a tavalyi évet már ki tudtam hagyni anélkül, hogy bármilyen visszaesést tapasztaltam volna.

Mátray: Közel öt évet töltöttünk el a Békéscsabai Állami Gazdaságban, ahol 1974-től kezdve az SPF sertéstenyésztési programmal foglalkoztam. Az SPF egy angol kifejezésnek, a Specific Patogen Free-nek a rövidítése, ami magyarra lefordítva nagyjából azt jelenti, hogy „specifikus kórokozóktól mentes”. Az az állomány, amelyre ezt a három betűt ráütjük, az meghatározott kórokozóktól mentes. Azok az állományok, amelyek a hagyományos sertéseknél több kórokozótól mentesek, a kórokozók hiánya miatt kevesebb energiát, kevesebb takarmány eredetű energiát használnak fel a súlygyarapodásukra. Ennél fogva javul a takarmány-értékesítésük, általában az állategészségügyi státuszuk, csökken az elhullásuk, csökken a megbetegedésük. Összességében tehát gazdaságosabban termelnek, mint a hagyományos állományok. Ez a gazdaságosság akár 20–30%-kal is magasabb szintű lehet, mint a hagyományos állományoknál.

MATRAYNÉ: Mikor lementünk, azt mondta az igazgató, öt hónapot ad arra, hogy ez valóban SPF sertéstelep legyen, ha nem megy, akkor szokványos sertéstelep lesz. Már akkor öt éve tartott a beruházás. Nagy emberek jöttek le szakmai tanácsokat adni, ennek ellenére nagyon sok hiba volt ott a telepen. Árpádnak sikerült. Öt hónap múlva beindultak a metszések – a malacok így jönnek világra –, utána három évig működött az SPF telep úgy, hogy pecsét nem volt rajta. Tehát senki nem ismerte el, hogy ez SPF telep. Az igazgatónk viszont nagyon megbecsülte Árpádot, nagyon szerette, és az SPF mellett megtette őt a Békéscsabai Állami Gazdaság főállatorvosának. így aztán még tehenészeti telepe is volt, SPF telepe is volt, és ő volt a főállatorvos. Nagyon szerették a kollégái. Megengedték azt is, hogy az emeletről leköltözzünk a földszintre, az én betegségemre tekintettel. Szóval létünket ott biztosították. Nagyon szerettünk ott lakni, élni, az emberek befogadtak bennünket.

A körzeti kolléga viszont megkérdezte tőlünk, amikor odamentünk: Mondjátok meg, most ti bolondok vagytok vagy milliomosok, hogy egy SPF sertéstelepre lejösztök, mikor Békés megyében – minden udvarban gyakorlatilag 20–25 disznóval – van legalább 5–10 körzeti állatorvosi állás üresen. Hát, mondtuk, bolondok nem vagyunk, úgy érezzük, milliomosok meg egyáltalán nem vagyunk. De szakmailag ez mindennél többet ér, és ez lesz a jövő útja. Mi mindig úgy éreztük, hogy ha a szakmai előbbrelépés megy, akkor a többi nem érdekes. Mert normális fizetést kapunk, amiből meg lehet élni, ez a lényeg. Meg lehetett élni, nem éheztünk; nem dúskáltunk, az igaz, de sokszáz ember nem dúskál, sokezer ember nem dúskál. Tehát ez nem lehet probléma. Vannak kivételesen jó lehetőségekkel bíró emberek, akiknek valamilyen oknál fogva anyagilag jól megy. Nem biztos, hogy boldogabbak, mint mi. Mi nyugodtan éltünk. 1976-ban rokkantnyugdíjas lettem. Addig intenzíven dolgoztam, és nem akartam ezt, bár minden orvos azt javasolta, hogy százalékoltassam le magam. Üzemgazdászként dolgoztam a Békéscsabai Állami Gazdaságban, nagyon jó munkahelyem volt. Szakmai főnökeim meg voltak velem elégedve. Ezt abból is láttam, hogy üzemgazdasági osztályvezető-helyettesnek javasoltak. Én voltam a szocialista brigádok versem felelőse. Teljesen átreformáltam a szerződést, illetve ezt a versenyszabályzatot, még csomó új gondolatot vittem bele, sok új brigádot hoztunk létre. Szóval dolgoztam intenzíven, társadalmi munkában is. 2800 forint volt a fizetésem, két diplomával. Nem tudom hány éves munkaviszony volt már mögöttem. És akkor a javaslatot megfúrta valaki. Hogy ki? Azt csak sejtem. Állítólag az a válasz jött, hogy én nem végzek megfelelő mennyiségű társadalmi munkát. Ezért nem lehetek osztályvezető-helyettes. Hanem kinevezhetnek úgy, hogy az osztályvezetőt távollétében helyettesítsem. Én ezen jót nevettem. Mert ha távollétében helyettesíthetem, akkor miért nem, amikor ő is ott van. Nagyon fájt ez az egész eljárás. Betegen dolgozom, családom van, és mégis sokszor este nyolckor még mind a ketten bent dolgozunk, a férjem is meg én is, a gyerek köztünk él a folyosón vagy a telefonos bácsival, aki az ügyeletet tartja, és papírból vacsorázik. És akkor még mindig nem elég ez? Mikor lesz elég? A fiúk, akik később végeztek az agráregyetemen, azok sokkal magasabb pozícióban és sokkal magasabb fizetésért dolgoznak. Akkor azt mondták: asszonyom, nálunk még csak elméletben van egyenjogúság. Ezt olyan ember mondta, aki ráadásul vezető ember. Hát hogy szabad mondani ilyet? Akkor én arra gondoltam, hogy a gyerek egy év múlva iskolába megy, nem tudok vele foglalkozni, és hosszú évekig kellene gürcölnöm ilyen tempóban ahhoz, hogy valamicskét emelkedjen a fizetésem meg a beosztásom. Úgy döntöttem, elmegyek Békéscsabára a Közgazdasági Szakközépiskolába tanítani. Az igazgató nem engedett el. Azt mondta, neki szüksége van azokra a kimutatásokra, és azokra a mutatókra, amiket én csinálok. És ha betegállományban vagy leszázalékoltan is, de akkor is így csináljam. Mondtam, viszont akkor én leszázalékoltatom magam. És fél munkaidőben dolgozom. Hát így történt, hogy utána elmentem egyéves betegállományba.

Én már akkor az ottani művelődési házban nőklubot vezettem, ingyen. Már nem így csinálom. Akkor így csináltam. Még itt Bábolnán is csináltam így. Kár volt. Az ottani művelődési ház vezetője úgy érezte, hogy én dolgozom annyit, hogy jutalmat ad; kaptam 500 forint jutalmat. Följelentettek. Nem a művelődési házból, máshonnan. Hogy én betegállományban vagyok, és mégis pénzért dolgozom. Az igazgatóm kiállt mellettem. Az SZTK-ból viszont jöttek ellenőrizni, hogy mi az igaz ebből. És akkor kérnem kellett az orvostól egy igazolást, hogy igaz, hogy betegállományban vagyok, de délután sétálhatok odakint, elhagyhatom a lakást. S akkor aztán nem volt probléma, hogy a nőklubot vezettem tovább. Igen. Ilyen is volt.

Mátray: 1976-ban a Békéscsabai Állami Gazdaság és a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát azt a közös feladatot kapta a MÉM-től, illetve az Állami Gazdaságok Országos Központjától, hogy a Békéscsabán kidolgozott SPF módszer segítségével, és az ottani eszközökkel mentesítsük a bábolnai sertésállományt különféle kórokozóktól. Több tervezetet is készítettünk közösen a bábolnai kollégákkal, végül is a két gazdaságnak a vezetősége nem tudott megegyezni abban, hogy egyrészt ki vállalja a költségeket, másrészt milyen elvek szerint történjen ez a mentesítés. És akkor engem megkeresett a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát, hogy miután a békéscsabai helyzet valójában kilátástalan volt – ezt én is láttam tulajdonképpen, maga a gazdaság nem volt olyan helyzetben, hogy ezt a programot egyértelműen országos szinten elismertté tudja tenni –, vállaljam el a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát induló SPF programjának a vezetését úgy, hogy már a beruházás és tervezés időszakában is itt vagyok a kombinátban.

A bábolnai miliőbe is könnyen beilleszkedtünk. Az a tempó, az a mentalitás, ami ezen a munkahelyen van, mindkettőnknek megfelelő. Egy kicsit katonás és határozott, de ezt mi így szeretjük. Tulajdonképpen a korábbi munkahelyünkön mi magunk is ezt a vonalat képviseltük, csakhogy nem voltak megfelelő társaink, akik mellénk állhatták volna. Akik ma Bábolnán dolgoznak – néhány száz embertől eltekintve – mind bevándorlók. Amíg Diósjenőnek például volt egy jellegzetes magyar falu hangulata, mert hiszen évszázadok óta ugyanazok a családok éltek ott, a falu magja lényegében változatlan maradt, addig Bábolnán ez fordítva van. Itt óriási a fluktuáció a kombináton belül is, ami egyértelműen a falun belüli fluktuációt is maga után vonja, mert hiszen aki a kombinátban dolgozik, az majdnem mind Bábolnán lakik, és ez fordítva is igaz: aki Bábolnán lakik, az majdnem mind a kombinátban dolgozik. Ennek ellenére mi az emberekkel nagyon jó viszonyt alakítottunk ki. Feleségem népművészettel foglalkozik, amellett a szakmunkásképző iskolában tanít. Agrármérnök, pedagógus, népművész – tehát elég szerteágazó a képzettsége is. Ha az egyikkel nem tud boldogulni, akkor elő tudja venni a másikat. Bár ő leginkább az összesét szereti egyszerre művelni. Úgyhogy, mondjuk, a betegsége ellenére is habzsolja az ilyen „élvezeteket”. Rendkívül széles az ismeretségi körünk. Nálunk délután 3 óra után este 8-ig, 10-ig nyitva áll az ajtó. Jönnek-mennek, csöngetnek, vagy csöngetés nélkül bejönnek, és nagyon jól megvagyunk.

Bábolnán, a hagyományos kommersz gazdaságból idekerülve, olyan érzésem támadt, hogy teljesen korlátlanul kitárultak a lehetőségeim. Ma már, ötéves bábolnai múlttal, a korlátokat érzem, de ezeket akkor szinte nem is láttam. Az előző gazdaságban gond volt egy teherautó útnak indítása. Itt nemhogy a teherautó nem volt gond, hanem bármit kértem, megkaptam. Az ember megpróbálta az akkori szemléletével a legolcsóbbnak tűnő megoldásokat megvalósítani, és most már látom, hogy nem az lett volna a legolcsóbb, amit én akartam. A Békéscsabai Állami Gazdaságban, egy munkatársammal együtt, magunk készítettük a műtéthez szükséges berendezéseket, a malacokhoz szükséges steril inkubátorokat plexiből, a plexihajlító berendezést is mi készítettük házilag. Tehát tulajdonképpen olyasmire fecséreltük el az energiánkat, ami nem a mi feladatunk lett volna, de számunkra úgy tűnt, hogy ez a legolcsóbb megoldás. Mert a gazdaságnak nem kellett pénzt kiadni érte, nem kellett külföldi vállalatoktól esetleg dollárért vásárolni. Mire kialakítottuk a megfelelő berendezést, addigra egy-két év is eltelt, s közben ugyan a program ment, de a veszteségeink jelentősek voltak. A bábolnai gondolkodási mód, a bábolnai szellem, az úgynevezett bábolnai iskola tanított meg arra, hogy nem mindig az az olcsó, ami annak látszik.

Itt Bábolnán egyrészt az volt a feladat, hogy vegyük fel a kapcsolatot Nyugat-Európában olyan Tetra-sertést tenyésztő telepekkel és teleptulajdonosokkal, akik már maguk is rátértek az SPF programra. így jutottunk el az egyik nyugatnémet céghez, amelyik vállalta is azt, hogy legyártja a mi igényünknek és nagyságrendünknek megfelelő berendezéseket. Végül is 1980-ban megkezdtük az SPF laboratórium és a két, egymással szomszédos SFF tenyésztelep építését, ahol 210–210 kocát – szaporulattal együtt – tudtunk elhelyezni. Az építkezés maga viszonylag rövid idő alatt lezajlott. Úgyhogy az építkezés megkezdése után másfél évvel el tudtuk indítani a programot. így került sor azután 1981. május 21-én az első műtétre. Én április 14-én, lovaglás közben, eltörtem a lábamat. Az előttem levő ló felugrott és háromfelé rúgta a sípcsontomat. Akkor már biztos volt, hogy az első műtétet nem én fogom csinálni. Hát aki már volt olyan helyzetben, hogy egy számára rendkívül nagyjelentőségű témában éveken keresztül dolgozott, az el tudja képzelni, hogy mit éreztem a rúgást követő percekben: el fogok esni attól, amire éveken át készültem.

Mátrayné: Árpádot leemelték a lóról, s amíg a mentő megérkezett, addig ő diktálta az ott levő embereknek, hogy mik a teendők másnap. Hogy el tudják a dolgokat kezdeni.

Mátray: Mindent elkövettem annak érdekében, hogy május 21-re olyan mértékben felgyógyuljak, hogy legalább a műtéten jelen tudjak lenni. Két mankóval, combig begipszelve vettem részt a műtéten, és utána a munkatársaimmal kiértékeltük azokat a hiányosságokat, amelyeket ott mindjárt az első műtéten tapasztaltunk, és úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy nekem személyesen még jó néhány hónapig nem sikerült részt vennem a program manuális részében, a munkatársak azért nagyon jól elsajátították rövid idő alatt ennek a munkának a legapróbb részleteit. Ehhez hozzásegítettek azok a nyugat-európai partnereink is, akiknél a technológiát tanultuk. Amikor ezt a balesetet meghallották, két szakemberüket ideküldték. Néhány hetet itt töltöttek, ők vezették a munkát.

Mátrayné: Tudom, hogy egy kicsit elfogult vagyok a férjemmel kapcsolatban. De az én férjem, szerintem, nagyon tehetséges, reálisan gondolkozó, jó koponya. Akiben több van, mint az átlagban. És ha olyan feladat van, amelynek meglátja az értelmét, akkor azt végigcsinálja. Az ilyen embernél nem dönthet, hogy beteg vagy nem beteg.

Mátray: Még lábadoztam, a program sterilitási vizsgálatait végeztem, ami abból állt, hogy a szomszédos állategészségügyi laboratóriumban azokat a tamponmintákat dolgoztam fel, amelyeket kitakarítás, fertőtlenítés után az inkubátorok falából, takarmányból és egyéb eszközökből vettek a dolgozók. Ezeknek a vizsgálatoknak a segítségével alakítottuk ki az eszközök és berendezések megfelelő sterilizálásának az eljárását. Amikor felgyógyultam, visszakerültem az SPF-re. Ami a metszéseket illeti, a műtét maga rendkívül gyorsan és nem éppen orvosiasan zajlik. Én magam ezt nem is szeretem túlzottan műtétnek nevezni, de valahogy meg kell jelölni. Ha a klasszikus császármetszéssel hasonlítjuk össze, ami valóban műtét, kétórás beavatkozás, ez a maga 70 másodpercével tényleg rendkívül gyors, vágóhídi beavatkozásnak tűnik. A műtőbe érkező anyakocát a hátulsó lábainál fogva, gurtnik segítségével függőleges helyzetbe emeljük. Utána a hasi felületet lemossuk, fertőtlenítjük. Ezt követően a kocát egy vágóhídi kábítópisztollyal főbelőjük, és egy hosszanti hasmetszést végzünk, amin a vemhes méhet, mint egy zacskót kibuktatjuk és a körülbelül 80 centiméterre levő műtőizolátornak a bukófürdőjén keresztül a steril légterű műtőizolátorba bocsátjuk. Itt a malacokat kibontjuk a méhből, szárazra töröljük, a köldökcsonkot ellátjuk, a farkasfogakat lecsípjük, egyedileg megjelöljük őket, és utána egy steril fóliacsatornán át az ugyancsak steril légterű inkubátorba kerülnek. A lövés elhangzásától az utolsó malac kiemeléséig 70 másodperc a normaidőnk. Ezen belül kell elvégezni a munkaműveleteket ahhoz, hogy biztosan károsodás nélkül emeljük még ki a malacokat. Ugyanis ha ennél hosszabbra nyúlik ez az idő, akkor a méhen belül az oxigénhiány következtében a malacoknál már vissza nem fordítható szervezeti károsodás lép fel, elsősorban a központi idegrendszerben. És azt tapasztaltuk, különösen a kezdeti időszakban, amikor még volt erre példa, hogy ha elhúzódott a műtét, akkor az első 24 órában megnövekedett az inkubátorban az elhullás mértéke. A műtétet követően, illetve a méh kiemelését követően az anyakocát elvéreztetjük, és a vágóhídra kerül. Ez a hús teljes értékű, tehát minden további nélkül elfogyasztható.

Az inkubátorba három csoportban kerülnek a malacok. Egy-egy csoportba három-négy malacot teszünk. Elsősorban a nőivarú malacoknak a felnevelését végezzük, ugyanis a tenyésztelepeken mesterséges termékenyítés van, és mesterséges termékenyítésnél sokkal kevesebb kanra van szükség. A mesterséges nevelés két fázisban, összesen 20 napig történik. Az első 14 napot ebben a kisméretű fólia inkubátorban töltik el a malacok, ahol steril tejjel, illetve steril vízzel és gammasugárral sterilizált tejpor alapanyagú takarmánnyal etetjük őket. A levegőnek a baktériummennyiségét üvegszálas baktériumszűrő biztosítja. A nevelés ideje alatt a termeket légkondicionáljuk. Ez azt jelenti, hogy kezdetben 30–34 fokos hőmérsékletet biztosítunk, ami azután fokozatosan 25 fokra csökken. És ezzel a 25 fokos hőmérséklettel indulunk az úgynevezett térizolátoroknak a termébe, ahol egy-egy térizolátorban 24 malacot tudunk elhelyezni. Itt már nagyobb mértékű berendezésekben, rácspadlón, önetetőn és önitatón tápláljuk a malacokat, sokkal kevesebb gond is van már a kezelésükkel, nevelésükkel. Itt is gammasugárral kezelt takarmányt adunk. És 28 napos korban egy szállítókonténerbe rakjuk őket át, és azzal visszük őket ki a tenyésztelepre. Tulajdonképpen a tenyésztelep az első olyan hely, ahol már szűrésmentes, hagyományos levegőt szívnak és mindenféle különösebb sterilizálás nélküli takarmányt és vizet fogyasztanak. A 210 kocás telepen összesen három embert foglalkoztatunk. A nappali műszak során ebből egy az inszeminátor és a tenyészgondozó, egy az elletős vagy fiaztatós, egy pedig a tesztistálló kezelője. Ők a műszaki feladatokat is megoldják. A dolgozók megválogatásánál elsődleges szempontként vettük figyelembe azt, hogy az illetőknek ne legyen otthon sertésük. Ezt ki is kötöttük, hogy a telepen történő munkája során senki sem tarthat otthon sertést, sőt a telepre érkezésekor minden dolgozónak, vezetőnek és ellenőrző személynek is alá kell írnia, hogy 72 órán belül hagyományos sertés közelében nem tartózkodik. Ha esetleg ez történt, akkor az illető kap három nap szabadságot, és ha azt letöltötte, akkor jöhet be a telepre. A telepre lépéskor a feketeöltözőben le kell vetkőzni, utána fertőtlenítő zuhanyfürdőn megyünk keresztül, és az úgynevezett fehéröltözőben vesszük fel a telepen használt ruhát, amit a telepről mi ki sem szállítunk, ott mossuk, vasaljuk. 530 műtétet végeztünk, és több mint 2300 malacot neveltünk fel mesterségesen. Mintegy 5000 állatról van már adatunk, az elmúlt két és fél év során gyűjtöttük ezeket. Az eddigi adatok egyértelműen igazolják, hogy az SPF állatok sokkal magasabb gazdasági eredmény elérésére képesek a nevelésük és hizlalásuk során, mint hagyományos társaik. Ezen a két telepen ezek a számok a következőképpen alakultak. A tesztelt kansüldők hizlalási eredményei során 1 kg hús felhasználásához 2,67 kg takarmányt használtak fel, ami szembe állítva a 3,2 kg-os hagyományos takarmányfelhasználással, önmagáért beszél. A telepen a születéstől a meghizlalásig az elhullás és a kényszervágás 4,7 százalék, egy hagyományos telepen jónak mondható a 12–15 százalékos kiesés! A gyógyszerköltségek minimálisra csökkentek le ezen a telepen. Több mint 50 százalékkal kevesebb gyógyszert kell felhasználni. A partnergazdaságok részéről, ahogy az tulajdonképpen várható volt, igen nagy az érdeklődés.

Mátrayné: Ez az SPF sertésprogram tíz évet késett. Mert 1974-re, amikor az SPF-et átvettük, már fölépültek Magyarországon a dotációval készült hagyományos sertéstelepek. Ha ezt megelőzi az SPF, akkor az újonnan készült sertéstelepekre ez mehetett volna be, ütőképes magyar sertéspiaccal. Ez tíz évet késett. Így most utólag lecserélni, újabb beruházásokkal, termeléskiesésekkel, sokkal nehezebb. Bizonyos fokig meg is értem az embereket. Én fanatikus híve vagyok ennek az SPF programnak, azt mondom, hogy a jövő érdekében meg kéne csinálni mindenképpen, de azért ha belegondolok, hogy pármillió forint az emberek zsebéből kiesik, az nem mindegy. Ha szakmailag ez nagyszerű dolog, akkor is.

Burgert Róbert: Mindenhova új telepeket építeni – erre nincs magyar beruházás. Magunkban itt szépen elhatároztuk, hogy mi az egyik régi, hagyományos telepünket kitakarítjuk, fertőtlenítjük. Addig fertőtlenítjük, míg kiderül, hogy egyáltalán nem fertőződik vissza egy régi telep. Úgy látszik, ez járható út. Ma tehát ott tartunk, hogy tudjuk, mit ajánlhatunk a partnereknek. És örülünk annak, hogy nem kell kizárólag új telepeket követelni, hanem régi telepeket is mentessé lehet tenni, és mentes állatokkal be lehet telepíteni. Sajnos, amint ez nálunk lenni szokott, először külföldön kell mindennek rangot szereznie, és mikor kintről beköszön, akkor itthon is lesz. Hát így történt, hogy az első SPF tenyészanyag Kínába ment tőlünk – nem magyar partnerekhez. A következő szállítmány most megy Ausztriába. Az azt követő meg le van kötve Spanyolországba. Tehát külföldre megyünk. És már itthon is vannak azért apaállattelepek, ahová mentes állatokat adunk. Bízunk abban, hogy egyre több hazai telepet tudunk majd ellátni. Meggyőződéssel állíthatjuk, hogy viszonylag rövid időn belül, mondjuk, a Közös Piac követelményként fogja fölállítani, hogy SPF húst követel. És akkor azt fogják hinni azok, akiknek nincs, hogy diszkriminációról van szó. Holott nemcsak diszkrimináció ez – azért az is van benne mindig –, hanem lemaradás. Nem jó, ha mi a lemaradásunkat mindig becsomagoljuk a diszkriminációba.

Mátray: Néhány hónappal ezelőtt a sertésműtétekkel párhuzamosan már anyajuhokon is végeztünk SPF műtéteket, és több mint száz olyan bárányunk van, amelyik a vizsgálatok értelmében és az állategészségügyi kontrollvizsgálatok értelmében is a legkülönfélébb vírusos és baktériumos fertőző juhbetegségektől mentes.

Burgert: „Csináltunk” SPF birkát. Most játszunk vele, visszafertőződik-e ez? Egyelőre nem. Külön tartjuk. Dióson van vagy ötven darab. Aztán megnézzük, mi lesz vele, kiengedjük... a legelőn hogy lehetne ezt tartani? Hogy lehetne SPF-et ide bevinni?

Mátray: Figyelembe kell vennünk azt, hogy a juh sokkal extenzívebb körülményekhez szokott, mint a sertés. Ennek ellenére nekem személy szerint az a véleményem, hogy az SPF-juh gondolata nem utópia. Én még az SPF-legelő kifejezést is lehetségesnek tartom. Hiszen, ha én jó előre tudom, hogy egy területre kórokozómentes vagy meghatározott kórokozóktól mentes juhállományt kívánok majd helyezni, akkor azt a területet én körbekerítem, felszántom, megfelelően megművelem, és utána legelőnek bevetem, két éven keresztül csak használom, és közben még különféle fertőtlenítő eljárásokat is elvégzek. De a napsugár fertőtlenítő hatása, az ultraviola sugárzás a legelőn untig elegendő, ha egyéb szennyeződés nem éri. Fontolgatjuk az SPF-kutyák lehetőségét is. Ez év novemberében tervezzük az első kísérleteket: metszést és nevelést. Elsősorban a humán gyógyszeripari kutató intézetek részére kísérleti kutyákat kívánunk fölnevelni. Ezzel az a célunk, hogy a különféle gyógyszervegyészeti kísérletek egyértelműségét fokozzuk. Jelenleg 1200 dollár egy 9 hónapos, kísérletre alkalmas állat.

És ez nem is SPF minőségű, hanem hagyományos, és általában már importálás után a műtőasztalon vagy a kísérleti állatházban derül ki, hogy mi mindennel fertőzött. Egy kutyán december elején elvégeztük az első műtétet. A gyógyszerkutató intézetből kaptunk kölcsön egy értékes vemhes állatot, és ott a klasszikus császármetszést végeztük el. Ezt követően neveltük a kiskutyákat a sertéséhez és a bárányéhoz hasonló körülmények között. A tapasztalatlanságunk miatt itt is jelentkezett egy hiba. Ugyanabban az inkubátorban, egyforma belső nyomás mellett folyt ezeknek a kiskutyáknak a nevelése, s a 6–8. nap között a nevelésre alkalmasnak ítélt öt kiskutyából négy hirtelen elhullott tüdővérzés következtében. Az egyetlen megmaradtat kiemeltük ebből a miliőből és egy alacsonyabb nyomású inkubátorba helyeztük át. Azóta is megvan, és jó egészségnek örvend. Azoktól a betegségektől, amelyek a kutyáknál leginkább problémát jelentenek, ez a kiskutya jelenleg is mentes.

Mátrayné: Az életben egyetlenegy fontos dolog van: meg kell tanulnia élni az embernek a problémáival. Én tudom, hogy fura, meg kicsit nevetséges a mozgásom, ahogy jövök-megyek, meg gyötröm magam, meg nagy a kilengésem, de nem hagyom abba a mozgást akkor sem. Én ugyanúgy jövök-megyek, meg kimegyek a kertbe, elveteményezek, virágot nevelek, ha kell, állatot nevelek. Féltem pedig eleinte, amikor elhatároztam, hogy tanítani fogok. Hogy a tanítványok mit fognak szólni, amint én ott besántikálok, vagy „becseplinezem” magam. De nem volt semmi probléma. Természetesen mindegyik gyerek rendkívül kíváncsi volt, hogy mi bajom van? És én úgy döntöttem, hogy rögtön az első alkalommal elmondom. A gyerekek végighallgatták, kérdéseket tettek föl, tudakozódtak a magánéletem felől. Ezeket mind szépen megválaszoltam. Nekem utána semmi problémám nem volt a gyerekekkel. Ha rosszabb állapotban voltam, csak annyit kellett mondanom, hogy fiúk, én most nem tudok közétek menni, hogyha dolgozatot írunk, ne lesődjetek füzetből, könyvből, mert nem tudom ellenőrizni. Soha nem éltek ezzel vissza. Soha ki nem csúfoltak. Kaján neveket vagy csúfneveket én nem kaptam a gyerekektől.

Az emberek általában is nagyon jók hozzám. Egyedül Budapesten nagyon nehéz. Ott az emberek abszolút nem törődnek azzal, hogy a másik nehezen mozog. Sokszor nagy gond átmenni az úton, tehát nagy félelmem is van, bizonytalan vagyok. Ott az emberek nem figyelnek erre. Elrohannak mellettem, és én ott vagy megvárom a következő zöld lámpát, vagy megpróbálok átkacsázni. Falun az emberek még mindig jobban figyelnek a másikra. Bábolnán is, ha elmegyek az üzletbe vásárolni, s többet veszek, mint képzeltem, biztos, hogy egy-két kislány vagy asszony fölajánlja a segítségét. Sokszor kisegítik a kocsiig a kosarat. Sajnálatot is érzek viszont, és én ezt nem szeretem. A gyerekektől nem kapok sajnálatot. Tőlük egészséges megértést, egészséges tudomásulvételt kapok. A felnőttek azt gondolják: ó, szegény! Nem vagyok én szegény. Attól, hogy körülményesen tudok menni. Én az életemet tudom élni. Viszont, ha egyszer tolókocsiba kerülök, ugyanúgy szeretnék mozogni, tehát az emeleti lakást el kell cserélnünk. Ezért arra gondoltunk, hogy építkezünk. A lehetőségek olyanok, hogy meg kell próbálni mindenféleképpen itt építkeznünk, és húsz-harminc évre kialakítanunk az életlehetőségeinket. Amikor összeházasodtunk, elhatároztuk, hogy legalább három-négy gyerekünk lesz. Na most, hogy én megbetegedtem, nem engedték, hogy több gyereket szüljek. Lehet, hogy igazuk volt, több, mint valószínű. De nekem azért ez örök fájdalom maradt. És úgy határoztunk, hogy majd gyerekeket fogadunk örökbe. Hosszú ideig lebeszéltek róla bennünket.

Mátray Gyöngyi: Én nagyon szerettem volna mindig. Arról beszéltem édesanyáméknak, hogy vegyünk ki az intézetből egy kisfiút vagy kislányt, mert én nagyon rosszul éreztem magam egyedül. És akkor ők azt mondták, hogy jó, majd, jó, majd. Dehát én már nem nagyon hittem ebben.

Mátrayné: Országos továbbképzésen voltunk Balatonalmádiban, és ott egy kis barátnőm, aki Foton a gyermekvárosban tanít, szólt, hogy van egy négyéves kisfiú, akit örökbe lehet adni, s rám gondolt. El is határoztuk, hogy szeptemberben el fogunk menni, és meg fogjuk nézni a kisgyereket. De közben elmentünk Gyulára nyaralni, és átugrottunk Telekgerendásra, meglátogatni Mariska nénit, aki ott sokat segített nekem. És ott Mariska néninél nyaralt az Anikónk...

Mátray Anikó: Ott ismertem meg édesanyáékat, vagyis hát először Gyöngyit, vele mentem el sétálni.

Mátray Gyöngyi: Én már nem nagyon emlékszem, hogy miről beszélgettünk, csak arra emlékszem, hogy elsétáltunk a régi iskoláig, meg vissza.

Mátray Anikó: Azt hiszem, hogy a zenéről beszélgettünk, hogy ő a komolyabb zenét szereti, én meg a könnyebb műfajt szeretem, mondjuk a komolyat is, de... Aztán egy fél óra nagyon hamar elröpült, és Gyöngyösek elmentek.

Mátray Gyöngyi: Amikor elmentünk, rögtön az volt az érzésem, hogy most tulajdonképpen lehetne nekem egy testvérem.

Mátrayné: Mind a hárman szinte egyszerre kérdeztük meg egymástól, hogy mi volna, ha Anikó hozzánk jöhetne.

Mátray Anikó: Édesanyáék utánunk jöttek Békéscsabára, és elkértek engem egy napra Gyulára, mert ők akkor Gyulán nyaraltak. Elmentünk az Omega koncertre, vagyis a végére értünk oda, dehát az is nagyon jó volt.

Mátray Gyöngyi: Körülbelül fél 10-kor jöttünk haza, amikor már vége lett az Omega koncertnek, úgy hogy nem sokat láttunk belőle, csak a fölépített színpadot. Aznap este ott aludt Anikó, aztán lementünk a strandra, és utána őt haza kellett vinni. De nálunk felejtette a pulcsiját, s azt másnap visszavitték édesanyámék.

Mátray Anikó: Úgy találkoztunk megint, hogy mentem a kútra, és akkor édesanyáék jöttek, és visszahozták a pulóveremet.

Mátray Gyöngyi: Amikor hazajöttek, elmesélték, milyen nagy örömmel fogadta őket az Anikó.

Mátrayné: Anikó mozgássérült kislány, dehát ez nem akadály nálunk. Az volt a lényeg, hogy értelmes gyerek. Ismerjük meg jobban, gondoljuk végig.

Mátray: Tudtuk, hogy egy mozgássérültnél mire kell számítani, sokkal kisebb problémát jelent ez, mint az egészséges emberek vélik. Egyáltalán nem féltünk sem attól, hogy mozgássérült, sem attól, hogy állami gondozott, sem attól, hogy tizennégy éves. Egyszerre úgy éreztük, hogy ez a kislány olyan, akit el tudnánk képzelni közvetlen környezetünkben.

Mátrayné: Még az alatt a nyaralás alatt találkoztunk Anikóval kétszer vagy háromszor. És az egyik ilyen találkozás után sírva mondta a kislányunk a nyaralóban, hogy ha a szeretet megoszlik is, ő azért nagyon szeretné, ha ez a kislány hozzánk jönne. Akkor megmagyaráztuk Gyöngyikének, hogy a szeretet az nem oszlik meg, az megsokszorozódik. A pénzünk az meg fog oszlani természetesen, de a szeretet nem, és ha ő ennyire így érzi, és mi magunk is így érezzük, akkor csináljuk végig.

Mátray: Az éppen ott levő tanár néni elmondta, hogy a kislány örökbe adható, miután a szülei több éven keresztül nem is látogatták, nem is foglalkoztak vele, tehát jogilag a lehetőség megvan. De fölkészített arra, hogy ez rendkívül hosszú tortúra, amely másfél-két évig is elhúzódhat. Az állami gondozott gyerekeknek az általános iskola elvégzése után nincs megoldva a további gondozásuk, istápolásuk, állami szinten, ezért szerencsétlen dolog lett volna, ha az örökbefogadás másfél vagy két év múltán zajlik le, s nem akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá.

Mátray Anikó: Aztán eltelt egy hosszú időszak, s valamikor szeptember körül vagy októberben – éppen énekóránk volt –, édesanya bejött az iskolába Pesten, avval kapcsolatosan, hogy hozzájuk jöjjek. Hozott nekem bonbont, és arra emlékszem, hogy nagyon haragudtam, inert nem engedtek ki az énekóráról.

Mátray Gyöngyi: Én éppen fenyőünnepen voltam Tatabányán, úgyhogy én nem is fogadhattam őt, amikor hazajött, csak utána egy pár órával. Örülök, hogy lett egy testvérein.

Mátray: Óriási karácsonyi ajándék volt neki és nekünk, a családnak.

Mátrayné: Érdekes volt, hogy a falu ezt hogyan fogadta. Felemásan. Szóval nem mindenki találta ezt egyértelműen jónak. Csúnya és rossz pletykákat is hallottunk vissza. Például, hogy Mátrayné idevett magához cselédnek egy kislányt. Nagyon csúnya dolog. És csúnya az, aki ezeket terjeszti.

Mátray Anikó: Először furcsa volt... még most is úgy megdöbbenek, csodálkozom, pedig már lassan egy fél éve, hogy itt vagyok. Végülis én egy zárt intézetben voltam, és ott nem tudtam a világ dolgairól semmit. Pedig kéthetente jártunk uszodába, a Rudas-fürdőbe. Aztán a történelemtanárnőnk nagyon aranyos volt, ő elintézte, hogy állandó bérletünk legyen az Erkel Színházba, meg cirkuszba mentünk. Aztán a Vöröskereszt jóvoltából az a gyerek, akinek jó volt a tanulmányi eredménye és a magatartása, kimehetett Bécsbe.

Mátrayné: Csodálatos élményekben volt része, de gyufát nem tud gyújtani, kályhára nem tud rakni, a hétköznapi életben, az emberekkel szemben nem tud eligazodni. Ő nem tud szelektálni az emberek között. Hogy valakivel óvatosnak kellene lenni, mert hátha rossz irányba visz, ő azt nem érti. Nem tanulta. És ezért van az, hogy nagyon sok állami gondozott gyerek, ha 14 éves korára kikerül az intézetből, az első nagy pofon után tulajdonképpen vagy megáll a lábán – ez a ritkább – vagy elkezd lefelé csúszni. Különösén, ha egy mozgássérült gyerekről van szó. A másik meglepő dolog az volt, hogy szerintem Anikót nem is látták el rendesen. Ők számonkérték tőlünk például, hogy fogjuk-e biztosítani a gyereknek az egyéni tornáját, az úszását, mert ez kell neki ahhoz, hogy járóképes legyen. Mi egy kicsit félve mondtunk igent, aztán Pannika, a barátnőm, aki engem is tornáztat, megnézte a gyereket, és azt mondta, hogy a gyereknek az izmai nincsenek lelazítva. Tehát tulajdonképpen neki jóval előbbre kellene tartania a járásban; nem így kellene járnia. Mert az ő mozgáskészsége ezt lehetővé tette volna, ha ugyanolyan szigorúan, határozottan vezetik korábban az ő tornáját, mint ahogy mi most tesszük. Elvittük orvoshoz is, ott is azt mondták, Anikó születésekor agyvérzést kapott, és ahogy az agyvérzés felszívódott, ennyi maradt vissza. Ez csak maradványtünet, tehát mozgatással maximálisan javítható. És ez nem történt meg az iskolában. Ez az, amikor nincs család a gyerek háta mögött.

Békés Andrea: Panni végigcsinál rajta mindent. Kifárad utána, de könnyebben mozog. A fájdalmas kezelést követően van egy zenés torna. Ezeknek a gyerekeknek olyan élmény, ha ők zenére mozoghatnak, hogy ez széppé teszi nekik az egészet, elfelejteti a szenvedést, amit a kezelésen átéltek. A haladók meg már labdával is, karikával is dolgoznak, s ez csudára megszépíti az életüket. Azt hiszem.

Mátrayné: Jár lovagolni is. Az orvosok, akikkel beszélgettünk, mind azt mondták, hogy az orvosok 90 százaléka megijedne, ha lovaglásról lenne szó, de tulajdonképpen miért ne? Csak javítja a mozgást.

Mátray Anikó: Én mondtam édesanyáéknak, hogy szeretnék lovagolni. Az egyik nagy álmom az volt, hogy lovagolni megtanuljak. Elsősorban azért, hogy vágtázhassak. Most már leszállni le tudok, de felszállni még nem, azt is meg kell tanulnom. Amikor először felültem, úgy éreztem, minthogyha egy vadnyugati filmben játszanék valami szerepet, és akkor elképzeltem, milyen cowboy ruha van rajtam, csak az kellett volna, hogy pisztoly legyen a kezemben...

Mátrayné: A szüléink itt voltak, és megkérdezték, hogy ez a sok-sok munka – mert sok munka, hogy ő családhoz szokjon – megéri-e? A férjem azt mondta: édesanyám, a mag jó helyre hullik. Ennyi az egész. Ennek a gyereknek biztosítani kell a jövőjét, mert ilyen értelmi képességű gyereket nem szabad hagyni elveszni. Én úgy látom, hogy most mind a két lányomban – mert azóta én saját lányomként kezelem őt, ugyanúgy, mint Gyöngyikét is – van valami kis plusz. Így aztán az egész házépítés arra alapozódik, hogy ha a két lány úgy dönt, hazajöhet, lesz hely. Olyan jó érzés nekünk, hogy Anikó itt van. Reméljük lassan már neki is jó lesz, mert neki most sokkal nehezebb, elviselnie ezt a sok-sok gyötrő tornát. Egy tizenhárom éves kislánynak ezt végigcsinálni nagyon nehéz. És én úgy érzem, hogy csak akkor tudunk neki segíteni, ha nagyon szeretjük őt, és ha ő minket nagyon szeret. Ha szeretet nincs közöttünk, akkor nem tudunk egymáson segíteni. Akkor nincs mibe kapaszkodni. Mert ha én összeszidok valakit a családból, akár a férjemnek mondok valamit, akár Gyöngyinek, akár Anikónak, ha ók nem szeretnek, fájó, vágó szavak kopognak. Ha viszont szeretnek, akkor tudomásul veszik, hogy jót akarok. Anikó ezt megértette, hála Istennek.

Mátray Anikó: Sokszor úgy haragszom, hogyha édesapáék rámszólnak, de ha jobban belegondolok, akkor tudom, hogy igazuk van. Szóval az egy pillanatnyi düh. Aztán hamar el is múlik.

Mátray Gyöngyi: A szüleim megbíztak, hogy figyelmeztessem Anikót, hogy szépen menjen. Mert nagyon szépen tud menni. És én szóltam is neki. De egyszer hazafelé azt mondta, hogy ő most nagyon siet, és nem fog szépen menni, úgyhogy én menjek másik úton, ő is megy majd másikon. Én elindultam, és egyszercsak jött utánam. Mondom neki, látod, nem tudsz egyedül hazamenni. Akkor sarkonfordult, és elindult hazafelé. Aztán rájöttünk, hogy mind a ketten butaságot csináltunk, és akkor Anikó arra kért, ne szóljak rá mindig mindenért, mert akkor ő nem tudja magától, mikor mit lehet csinálni. Amikor valami probléma van, mindig ránézek, de mindig el is veszem a tekintetemet, hogy na, most nem szabad rászólni. Ez egy kicsit nehéz. De már megszoktam. Úgyhogy már könnyebb. Most már kezd jó lenni.

Mátrayné: Anikó majdnem másfél évvel idősebb, mint Gyöngyi, de Gyöngyi az itthoni életben tapasztaltabb. Gyöngyösnek kellene Anikóra hallgatnia, de valójában Gyöngyösre kell, hogy hallgasson Anikó. Nekünk, szülőknek az a feladatunk, hogy ez idő alatt a két gyerek ne hidegüljön el egymástól. Naponta beszélgetünk ilyen dolgokról. Anikó tíz év múlva fogja igazán érezni, hogy mit kapott. Addig egy kicsit hálátlan ez a szerep, amit játszunk, mert hisz állandóan nevelni kell őt – nem, ez nem jó szó –, szóval állandóan segíteni kell, hogy bele tudjon illeszkedni az életbe. Én gondolom, hogy Gyöngyösnek is jó ez nagyon, hiszen ő eddig egyedül volt. És ő is megszokja ezt az újfajta megosztást, amit testvérek között kell kialakítani. Tehát nem szeretnék abba a hibába esni, amibe beleesett egy másik ismerős házaspár: kivettek egy gyereket, és visszaadták. Az a gyerek azóta nem találja önmagát. Ilyen felelőtlenséget felnőtt embernek nem volna szabad elkövetnie. Hát remélem, hogy ez nem következik be, mert miért következne ez be? Alakítják a kis életüket, mi meg az övékét. Nagy-nagy szeretettel, mert csak ez segít. Semmi más. Énnekem is azért könnyű elviselni ezt a betegséget, ami adatott, mert mi nagyon szeretjük egymást. És, na..., ez a világon a legfontosabb.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 44-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6224