KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/augusztus
• Szilágyi Ákos: A film elszakadása
• Schubert Gusztáv: Kis magyar vállalkozás Beszélgetés Erdős Pállal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Tükörjátékok Cannes
• Zilahi Judit: „Nem a nevettetés nehéz” New York-i beszélgetés Woody Allennel
• Koltai Ágnes: A jövő ígérete Oberhausen

• Bikácsy Gergely: A halál legyőzése Cinématographe Lumière
• Lumière Louis: Kivonat a cinématographe első szabadalmából Cinématographe Lumière
• Lumière Auguste: Kivonat a cinématographe első szabadalmából Cinématographe Lumière
• Xantus János: Hiteles illúzió Cinématographe Lumière
• Esterházy Péter: Mi ez? mi van? mi legyen? mi lehet? A Horus archívum pályázata a Gödöllői Galériában
• Bán András: A forradalom reklámképei A 20-as évek szovjet filmplakátjai a Műcsarnokban
• Kézdi-Kovács Zsolt: Testvérünk, Jarmusch
• Zsombolyai János: Ezer nap fogyókúra
LÁTTUK MÉG
• Bánlaki Viktor: Mit kezdjünk az ördöggel?
• Gáti Péter: A pópa lánya
• Koltai Ágnes: Átlagemberek
• Ardai Zoltán: Éljen D'Artagnan!
• Szkárosi Endre: Önbíráskodás
• Hegyi Gyula: Piszkos munka
• Tóth Péter Pál: Vadlovak
VIDEÓ
• Boros István: A kis-nagy üzlet
TELEVÍZÓ
• Báron György: A zseniális kamasz Kawalerowicz régi filmjei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Magándíj, talk-show, aréna Nyári jegyzetek
KÖNYV
• Bársony Éva: Római szalonbeszélgetések
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Kecskeméti Animációs Filmszemle
• Nemessányi Attila: Henri Pialat halálára

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Erdős Pállal

Kis magyar vállalkozás

Schubert Gusztáv

 

Elkészült és bemutatásra vár Erdőss Pál második játékfilmje, a Visszaszámlálás. A fekete-fehérben forgatott film operatőrei: Pap Ferenc és Szabó Gábor, főszereplői: Ozsda Erika, Eperjes Károly, Újlaki Dénes, Bezerédy Zoltán, Dekleva Jenő. A forgatókönyvet Kardos István írta.

1972 és 1982 között kizárólag dokumentumfilmeket készített, hogyan lett játékfilmrendező?

– Tíz évig valóban csak dokumentumfilmeket forgattam, ennek oka egyszerűen az, hogy nagyon szeretem ezt a műfajt. A dokumentumfilmezés talán a társadalom megismerésének egyik legigazibb, legmélyebb módja, de minél inkább visszahúzódik a történelem a hétköznapokba, minél áttételesebben ütköznek az érdekek, minél rejtettebbek a konfliktusok társadalmi összefüggései – s érzésem szerint az utóbbi évekre az a jellemző –, annál kevesebb esélye van a dokumentumfilmnek arra, hogy a maga közvetlenebb módszereivel tetten érhesse a valóságot. Ha a jelenlegi szituációról pontosabb képet akarok kapni, többet kell foglalkoznom a magánéleti kérdésekkel, az emberi kapcsolatokkal, következésképpen segítségül kell hívnom az e területen otthonosan mozgó játékfilmet. Ugyanakkor a dokumentumfilmezésből igyekszem megőrizni, amit csak lehet. Mindenekelőtt a szociális érdeklődést, de az sem véletlen, hogy az Adj király katonát!-ban kizárólag civilek szerepeltek. Igaz, én szorosabban kötődöm rendezés közben a forgatókönyvhöz, mint például Dárday István, aki úgyszólván forgatás közben építi fel egy-egy művét, de bíztam abban, hogy a szereplők a kötöttebb forma ellenére be tudják kapcsolni a filmbe a maguk élettapasztalatait.

Az Adj király katonát! egy 1972-es dokumentumfilmje (Valami mást) ihletéséből keletkezett, ez is bizonyítja, hogy nem szakadt el a szociofilmes hagyománytól...

– Sőt, első játékfilmemnek még a nyitó jelenete is ebből a munkámból való s Kardos István, a forgatókönyvíró, az általam készített interjúk alapján dolgozott.

Játékfilmes bemutatkozása rendkívül jól sikerült: az 1983-as cannes-i fesztiválon megkapta a legjobb elsőfilmért járó Arany Kamerát, aztán elnyerte a locarnói nagydíjat is. Minek szólt a külföldi elismerés, a dokumentarista stílusnak vagy talán egy azon belül érvényesülő „egyedi hangzásnak”?

– Hogy a zsűritagok mire adták voksukat, nem tudom, viszont Los Angelestől Kirgíziáig több közönségtalálkozón jártam. Úgy vettem észre, a filmet mindenhol értették, azt hiszem azért, mert az ábrázolt probléma az internacionális, a szakképzetlen vidéki fiatalok nagyvárosba áramlása világjelenség, konfliktusaik is mindenütt hasonlítanak; iskolázatlanságuk, a várositól eltérő kulturális-erkölcsi hagyományaik miatt és társadalmi segítség híján nemigen tudnak beilleszkedni, magányosak, könnyen kihasználhatóak, eleve vesztésre állnak. Persze annak idején fel sem merült bennünk, hogy egy mindenhol érthető filmet kellene készítenünk, egyszerűen így alakult. A sikerekben legalább ilyen nagy szerepe van Ozsda Erikának, aki Jutkát, a szövőlányt annyira hitelessé és emberivé tudta formálni, hogy a nézők hamar megszerették, kíváncsiak lettek a sorsára, képesek voltak azonosulni vele.

Ozsda Erika önmagát alakította?

– Nem, akkoriban még gimnazista volt, időközben pedig felvették a MAFILM színésztársulatába. Új filmemben ismét főszerepet játszik, most éppen Szlovákiában forgat Stefan Uherrel.

A külföldihez képest a hazai fogadtatás mintha hűvösebb lett volna.

– A film az 1983-as játékfilmszemlén KISZ-díjas lett, a bemutató után nagyjából fele-fele arányban kapott lelkes, illetve fanyalgó kritikát. Igazából a külföldi sikerek után kezdett felmenni az ázsiója az itthoni szakmai körökben is. Ami persze jóleső érzés, csak hát kicsit furcsa, mert a film ugyanaz maradt, a díjaktól se jobb, se rosszabb nem lett. Ha a hazai közönségre gondolok, akkor kevésbé érzem az említett kettősséget, hiszen az Adj király katonát! nézőszáma most már 200 ezer fölött van, ami egy ilyen kritikai szándékú filmnél nem kevés.

Játékfilmje tehát eljutott a nagyközönséghez; dokumentumfilmesként is utat talál a nézőkhöz?

– Jóval nehezebben, és ebben nem vagyok egyedül, annak ellenére, hogy az elmúlt tizenöt év a dokumentarizmus újjászületését hozta. Színvonalas művek egész sora bizonyította, hogy ez a műfaj nem alacsonyabb rendű a játékfilmnél, ám a változatlan forgalmazási rendszer továbbra is megakadályozza egyenjogúsodását. Nyilvánvaló, hogy a szórakoztató filmek terjesztésére létrehozott mozihálózatban a „17 perces kísérőfilm” mesterséges időhatárait túllépő dokumentarista művek nem lelik a helyüket. Igazi fórumot egyrészt a filmklubokban, stúdiómozikban, másrészt a televízióban találhatnának. Hanem itt már a filmkészítési gyakorlat ésszerűtlenségébe botlunk.

Magyarországon ugyanis megkettőzött filmgyártás van. A Mafilmen kívül a televízió is gyárt játék- és dokumentumfilmeket. A két vállalat produktumai azonban egymás forgalmazási hálózatába, ritka kivételektől eltekintve, alig-alig kerülnek be. Egy televíziós alkotás akár jó, akár nem, automatikusan adásba kerül, egy filmgyári produktum esetében erre a magasabb színvonal sem biztosíték. Azt hiszem, ez a fajta protekcionizmus, különösen ilyen tőkeínséges időben, megengedhetetlen pazarlás. Nem is beszélve arról a szellemi tékozlásról, hogy a dokumentumfilmezést megfosztják a televízió milliós nyilvánosságától. A dokumentumfilm még mindig nem emancipálódott, nem kapta meg azt az elismerést, azokat a lehetőségeket, amelyekre szüksége lenne ahhoz, hogy a demokratikus informálás, a véleménycsere, a társadalmi önismeret igazi eszköze lehessen.

Ha a dokumentumfilm nem is, az aktuális társadalmi kérdések iránti érdeklődés mégiscsak elfogadottá vált. A 60-as évek zömmel történelmi ihletésű, nemegyszer parabolisztikus filmjeit, a 70-es évek derekától a társadalmi konfliktusokat mai megjelenési formájukban ábrázoló alkotások sorozata követte. Ezek a művek azonban, miközben a magyar valóság eddig játékfilmen nem látható tájairól hoztak híradást, mintha időnként megfeledkeztek volna arról, hogy a bemutatott világ valódisága csak a művészi megformálás révén válhat hitelessé. Érzésem szerint ennek a „dokumentarista játékfilm” fogalmának tisztázatlansága is oka, hiszen azáltal, hogy műfajnak tekintik, holott stílus, mintegy kivonják a kritikai megítélés alól, mondván, hogy játékfilmes mércével éppúgy nem mérhető, ahogy a dokumentumfilmessel sem, saját esztétikája viszont nincs. Nem zavarja ez a teoretikus bizonytalanság?

– Nem, mert az Adj király katonát! én egyszerűen játékfilmnek tartom, hiszen egy előre kigondolt történetet kiválasztott személyekkel játszat el, a hagyományos játékfilmtől csak annyiban különbözik, hogy a szereplői civilek és a párbeszédei improvizáltak. De meg kell jegyeznem, hogy ezt a különbséget egy külföldi néző már egyáltalán nem érzékeli, az Adj király katonát! szereplőit általában színészeknek vélték.

Persze civileket nemcsak azért szerepeltetek, hogy az ismeretlen arcok a valódi közeg benyomását keltsék. Egy mai témájú filmben lemondani a civil szereplőkről olyan értelmetlen volna, mintha egy szövőgyárat a műteremben igyekeznék reprodukálni. Ugyanakkor egy történelmi filmet csak színészekkel és előre megírt dialógusokkal tudok elképzelni, egész egyszerűen azért, mert amíg a mai világról rengeteg rejtett ismeretünk van, hiszen benne élünk, és ezt az improvizáció képes felszínre hozni, addig a történelmi szituációk rögtönzött előadásához már komoly előtanulmányokra volna szükség. A mai tárgyú, de hagyományos stílusú játékfilmek szövege túlságosan precíz, stilizált, nem hasonlít hétköznapi beszélgetéseinkre, míg az improvizált szöveg közelebb kerül a mindennapi nyelvhasználathoz, az élőbeszédhez. Meglehet, a rögtönzött, spontán dialógus esetenként pongyolább, érdesebb, ám ugyanakkor hitelesebb is. Minden módszer kizár egy másikat, még egy előnyös választás is lemondással jár. Végső soron mindig a kész filmben válik megítélhetővé, hogy ez vagy az az eljárás itt és most helyén van-e.

Új filmjében színészeket szerepeltet, nem kerül ez ellentétbe az előbb mondottakkal?

– Bár a Visszaszámlálás szerepeinek többségét valóban színészek alakítják, ők olyan új színészstílust képviselnek, amely szakít az emelkedett, kifinomult előadásmóddal, és közelít a köznapisághoz. Gondolom, hogy az oldottabb, eszköztelenebb játékfelfogás kialakulásában a „budapesti iskola” civilszereplős filmjeinek is része van. Különben magam sem hittem, hogy ilyen nehéz feladat a színészek számára e természetesség elérése. Különösen nagy élmény volt rendezőként együttműködni Eperjes Károllyal; látni azt, hogy alakításának „egyszerűsége” mögött milyen igényesség, mennyi testi-lelki erőfeszítés rejlik.

Az Adj király katonát!-hoz képest a Visszaszámlálás dramaturgiájában is közelebb áll a klasszikus játékfilmhez; első filmjét nézve időnként az volt a benyomásom, mintha a publicisztikus hevület és nem a hősnő jelleme alakítaná a cselekményt, új filmjében viszont a külvilág, a társadalom csak annyiban van jelen, amennyiben a főszereplők magánéletét áthatja. Ez a „befelé fordulás” érzésem szerint javára válik a műnek, nemcsak drámaibb, feszesebb a szerkezete, de paradox módon ezáltal még a társadalomkritikája is mélyebb lesz.

– Beszélgetésünk elején említettem, hogy a játékfilm azért vonzott, mert a dokumentumfilmnél nagyobb lehetőséget kínált az emberi kapcsolatok árnyaltabb bemutatására. Már az Adj király...-t sem pusztán társadalmi problémák tablójának szántam; meglehet, hogy új filmemben a magánélet még inkább előtérbe kerül, de én mégsem örülnék annak, ha valami „előrelépést” fedeznénk fel ebben, ha rangsorolnánk a két munkát.

A Visszaszámlálás mennyiben kapcsolódik előző filmjéhez?

– Voltaképpen az Adj király katonát! folytatásának szánom, Jutka történetét szerettem volna tovább szőni benne. A két film között összefüggést teremt az is, hogy a Visszaszámlálás női főszerepét Ozsda Erika játssza. Bízom abban, ha ezeket a munkáimat egymás után levetítik, a nézők összetartozónak fogják őket érezni. Kardos Istvánnal – ismét ő írta a forgatókönyvet – megpróbáltuk tovább gondolni Jutka életét. Mi lehet ennek a lánynak a sorsa azután, hogy ottmaradt a gyárban a szövőgépnél? Nyilván dolgozni fog, újra megismerkedik majd egy férfival; tegyük fel, hogy ez a kapcsolat jobban sikerül az előzőeknél, hozzámegy feleségül. Ezek a lányok általában az övékhez hasonló sorsú, vidékről jött férfiakkal ismerkednek össze, önálló lakása egyiküknek sincs, egyedüli lehetőségük az albérlet, ahol viszont gyakorlatilag képtelenek pénzt félrerakni. Közben megszületik az első gyerek. Mit tehetnek? Visszamennek vidékre, ahol valamivel könnyebb lakáshoz jutni vagy házat építeni, kikötnek valamelyik vidéki város környékén, és megpróbálnak valahogy pénzhez jutni.

Ezen a ponton indul a film cselekménye...

– Napjainkban leginkább vállalkozással lehet tisztességesen komolyabb összeghez jutni. Sanyi, a férj gondol tehát egy merészet, és bérbe vesz egy teherautót a termelőszövetkezettől, ahol addig sofőrként dolgozott, csakhogy a licitáláson irreálisan magas bérleti díjért szerzi meg. Hogy vállalását teljesíteni tudja, napi 16– 20 órát kell robotolnia, eközben felépül a ház is. Ezt az eszeveszett hajtást fizikailag nem lehet soká bírni, Sanyi összeroppan, olyannyira, hogy már sohasem lesz belőle épkézláb ember.

Ez a filmje is megtörtént eseményre épül?

– Igen, jártuk az országot, riportokat készítettünk, gyűjtöttük az anyagot, mígnem találkoztunk Sanyi modelljével. Ő egyébként a házépítésig sem jutott el, már előtte belerokkant a hajszába.

Meglehetősen kilátástalannak mutatja a vállalkozók helyzetét. Ennyire sötét volna a kép?

– Elterjedt egy mítosz, miszerint a vállalkozáshoz mindössze tőke szükséges, ha már beindult, csak sikeres lehet; én nem így láttam. Anyaggyűjtés közben sok bukott emberrel találkoztam, és a számuk alighanem gyarapodni fog. Nem tudunk vállalkozni. Az elmúlt harminc év nemigen készített fel az önállóságra: mindenkinek megvolt a biztos helye, ahol valahogy elboldogult. Az emberek nem kockáztathattak, nem próbálhatták ki, mire képesek. A mai romló gazdasági helyzet, megtetézve egy mind anyagiasabb, a lelki, erkölcsi értékekre mind süketebb világszemlélettel, nem kedvez a józan mérlegelésnek, a kisvállalkozás sokak szemében az emberhez méltó élet megteremtésének utolsó esélyeként tűnik fel, s valami hisztérikus önbizalommal vetik bele magukat. A feltételek, a játékszabályok ismerete a vállalkozók többségénél éppúgy hiányzik, mint az önismeret; nem csoda, hogy annyian belebuknak a kitörési kísérletbe.

Egyáltalán nem vagyok a vállalkozások ellensége, sőt életbevágóan fontosnak tartom, hogy merjünk kockáztatni, hisz e nélkül semminek sincs súlya; csak éppen kételkedem abban, hogy megfontoltság és vállalkozó kedv összeférhetetlen tulajdonságok volnának. Átgondolt, megalapozott vállalkozásokat szeretnék látni, nem önpusztító kamikaze akciókat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/08 07-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6037