KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/szeptember
• N. N.: Filmművészet, pénz, piac Beszélgetés Kőhalmi Ferenc filmfőigazgatóval
• Bikácsy Gergely: Bohócsipka és narráció
PRO ÉS KONTRA
• Deák Tamás: Ötletparádé, zenés holdfényben És a hajó megy
• Zoltai Dénes: Fellini Funérailles-a, olasz témákra És a hajó megy

• Fáber András: Yoyo rajzol Etaix, a filmes és grafikus
FORGATÓKÖNYV
• Esterházy Péter: Idő van Tiszán innen, Dunán túl

• Almási Miklós: Franzstadti heppening Egy kicsit én... egy kicsit te
• Barna Imre: Küldetés sehova Megfelelő ember kényes feladatra
VITA
• Hegyi Gyula: Röpirat felirat-ügyben
• Márkus Éva: A szinkron védelmében
LÁTTUK MÉG
• Bánlaki Viktor: Élet, könnyek, szerelem
• Hirsch Tibor: Androidok lázadása
• Faragó Zsuzsa: Játszóterek banditái
• Kapecz Zsuzsa: A pillangókisasszony visszatérése
• Jándor Kornél: Ádáz hajsza
• Vida János: Férfias nevelés
• Ardai Zoltán: Családi vészkijárat
• Harmat György: Törekvő tanerő
TELEVÍZÓ
• Simó Jenő: A televízió és közönsége Veszprém után
• Faragó Vilmos: Optimisták? Forradalom-lélektani tudósítás
• Zalán Vince: Fény minden mennyiségben Arany Prága
KÖNYV
• Héra Zoltán: Útadás és úttisztítás Széljegyzetek egy filmesztétikai könyvhöz
KRÓNIKA
• N. N.: A keszthelyi film- és videós szemle
POSTA
• Csatári Béla: Szükségszerű uborkaszezon?
• A szerkesztőség : Válasz

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Megfelelő ember kényes feladatra

Küldetés sehova

Barna Imre

 

Kovácsi János új filmje egy képzeletbeli diktatúrában játszódik, és a nézővel minduntalan eme diktatúra Nagy Emberének a plakát-tekintete néz farkasszemet.

Egy évvel az „Orwell-év”, 1984 után, talán nem csoda, ha már ennyi is eszembe juttatja George Orwellt és az 1984 című, sötét antiutópiát. Mentségemre szóljon, hogy Orwellről tavaly nálunk is igen sok szó esett. Még Orwell „rehabilitálására” is volt példa: az a rossz, aki rosszra gondol, a regénybeli totális állam tulajdonképpen nem is emilyen, hanem amolyan, sőt...

Az 1984 megkísértette már a film világát. Legutóbb – persze, tavaly – a Máskor, máshol kitűnő rendezőjét, az angol Michael Radfordot, aki a maga verziójában élete utolsó nagy lehetőségével ajándékozta meg Richard Burtont. És mert az igazi kihívást sohasem annyira az orwelli mű, mint inkább legendája és egyre növekvő divatja jelentette (Diamond Dogs című art-rock albumán David Bowie már tíz évvel ezelőtt 1984-ről és Big Brotherről, a Nagy Testvérről énekelt) talán még érthetőbb, hogy az ominózus év tőszomszédságában mindenkinek, akit ez a divat csak egy kicsit is megfertőzött, eszébe jut az 1984. A Juha Vakkuri finn író regényéből készült adaptáció – Juha Vakkuri és Kovácsi János műve – is feltűnően sok részletében e divat forrására, a mintára emlékeztet. Igaz, csakis a részletekben; az összkép vidám harsánysága már egy cseppet sem orwelli.

A névtelen főszereplő (Boguslaw Linda) itt is történészféle, mint Orwell regényében Winston Smith. Neki is történelmi dokumentumok manipulálása adatott feladatul, mint amannak. Ő is egy Nagy Testvér ezer meg ezer képmásról rászegeződő szemeinek és rejtett kameráknak a kereszttüzében, titkos ügynökök hálójában botladozik. Egyszer csak ő is fellázad titkon, mint az a másik, mivelhogy „kinyílik a szeme”. Előbb-utóbb neki is rá kell jönnie, ugyanúgy, mint Winston Smithnek, hogy valójában provokálták, a markukban tartották azok, akik látni segítették. És addig is, az ő lázadását is szerelem édesíti. Igaz, a dekadens vigyorú Boguslaw Linda csak úgy falja a nőket, és ebben elüt távoli, angolszász rokonától, akinek mindössze egy szenvedélyes szerelemre futja.

De vannak más eltérések is. Orwell hősének lázadási kísérlete tökéletes kudarccal, testi és főleg lelki megtöréssel végződik. Óceániában a legfőbb Gonosz, a Nagy Testvér uralma és állama mindenek fölött áll; és ehhez képest még az is mindegy, hogy – ki tudja? – él-e egyáltalán az a Nagy Testvér. Kovácsiék embere viszont csak színleg adja be a derekát az amúgy eléggé jó kedélyű hatalomnak, és tovább spekulál, sikerrel. Az ő titkos, nagy felfedezése épp abban áll, hogy a hivatalosan rég halott Nagy Testvér, azaz – bocsánat – Parancsnok él. S ez a Parancsnok vissza is tér a végkifejletben, megbüntetni a forradalmával, nevével és képével visszaélőket, és megjutalmazni titkos híveit, köztük az olyanokat, mint hősünk. Őt ugyan a titkosrendőrség vezette rá, próbatételképpen (?), a titokra, de szerencséjére nem egy egyszerű spicli, hanem egy ellenállhatatlanul vonzó kettős ügynök (Fehér Anna) jutott neki; legott magáévá is tette. (Többek közt így győződve meg róla, hogy a szóban forgó személy tényleg nem egyszerű spicli.)

Orwell regénye egy London nevű, szebb napokat látott városban játszódik. Eléggé konkrét helyen ahhoz, hogy fantasztikus szorongásokat tudjon kelteni.

Hát a Megfelelő ember...? Hol vagyunk?

A mesélők válasza az, hogy ez mindegy. Ezért nincs neve az országnak, sőt, a szereplőknek sem, ezért olyan nehéz betájolni a külső helyszíneket. Nem úgy a tárgyakat. Az autó neve Mercedes, a fényképezőgépé Nikon, a cigarettáé Marlboro. Igen, még véletlenül sem, mondjuk, Győzelem, mint Orwell néven nevezett Londonjában, ahol egyébként a pálinkának és még sok másnak is Győzelem a neve. Az emberek itt a legújabb nyugati divat szerint öltözködnek, formatervezett számítógépek tömkelege búg és kattog diszkréten, a telefonok tenyérbe simulva ciripelnek, a liftek hangtalanul suhannak...

Semmi kétség, a tárgyak egy valóságos jelenkorra, egy fejlett és gazdag, inkább nyugati, mintsem keleti országra utalnak. De milyen forradalmat, miféle Fordulat Évét emlegetnek folyton a szereplők? És hogyhogy elfajzott ez a forradalom? A jólét és a vezetők jó kedélye csak kulissza, és a nép valójában nyomorog? Hol a nép? És miért kell végül is örülni a Parancsnok visszatértének? És miért Jó Ember ez a Nagy Testvér?

Sejtem a választ. Mercedes, Nikon, Marlboro, hardware: Nyugat. Forradalom: Kelet. Mindez összerázva: se ez, se az. Világos. És a mesének azért van jó vége, mert csak mese. Mert minden jó, ha jó a vége; a szorongások ideje lejárt.

Kovácsinak megvan hozzá a tehetsége, hogy egy komolytalan, jó kis krimit csináljon. Van ritmusérzéke és humora, sőt, feszültségeket is tud teremteni. Ráadásul zordonan is szépek a (finn) tájak, érezni ifj. Jancsó Miklós sokszor bravúros képein, milyen élvezetes lehetett fényképezni őket földön, vízen és levegőben. Várkonyi Mátyás, a zeneszerző jóvoltából meg akkor is tudni, melyek a feszült, a lírai vagy a groteszk pillanatok, ha egy-egy rendezői vagy operatőri fogás mégse válna be. És a színészek – ahogy mondani szokás – jól játszanak.

Kovácsi azonban két legyet akart ütni egy csapásra. Először is jól eladható, látványos filmet akart, ehhez kellett a finn koprodukció. Másodszor: a mondanivalóhoz is ragaszkodott. Nyilván meg akarta mutatni, hogy egy magyar filmrendező egyénisége nem mindig eladó egy tál külföldi lencséért. Ennek érdekében mélységeket és példázatszerűséget képzelt bele egy olyan történetbe, amelynek egyik legfeltűnőbb tulajdonsága épp az, hogy nincsenek mélységei, és hogy a földgolyó egyetlen pontjával, az emberi társadalmak egyikével sem hozható értelmes összefüggésbe.

Talán maga sem bízott benne igazán, hogy sikerül ez a „kettőt egy csapásra”. Talán ezért csupa szemfényvesztés a film: káprázzon a szeme a nézőnek, hogy ne láthassa a kudarcot.

A főhős például egy kicsit karrierlovag is, aki ugyanolyan szivart szív, mint főnöke, a miniszter; aki szinte hivatali kötelességből mászik ágyba a Beata Tyszkiewicz alakította, veterán funkcionáriusnővel; és aki tulajdonképpen csak azért csábul titkos utakra, mert elcsábítóitól egyértelműbb utasításokat kap, mint a főnökétől. A film befejezése nem is hagy kétséget afelől, hogy okosan választott új gazdát, nem fog rosszul járni.

Csakhogy ő egy korrupt, rossz államgépezet kiszolgálását cseréli ám fel a visszatérő jó Parancsnokéval! Innen nézve értelmetlen ötlet volt ellenszenvessé tenni őt. Na persze, ha tudnám, hogy végül is hova a csudába tegyem ezt a Parancsnokot... Lehet, hogy mégis csak egy ócska kis diktátor?

Kovácsi ilyesmit nem és nem köt a néző orrára. Mintha a kizökkentésnek, az elgondolkodtatásnak csak a gesztusát tartaná fontosnak, azt már nem, hogy gondoskodjék róla: legyen is mire gondolni.

Az ilyen üres gesztust úgy hívják, hogy blöff. Kovácsi az orránál fogva vezeti a nézőt. Sehova. Nem úgy, mint néha, egy-egy tréfásan baljós közelképpel, egy-egy álösszefüggés megcsillantásával Hitchcock tette: nem céllal, hanem céltalanul. Jellemzően semmitmondó fogása, hogy neves színészek szerepeltetésével kelt hamis érdeklődést egészen érdektelen szerepek iránt is: Így kerülhetett a filmbe Rajhona Ádám vagy Kun Vilmos. Még a Parancsnok minden falon ott lógó fényképéhez (!) is Zenthe Ferenc adta kölcsön a maga jól ismert arcát. Az ember ebből arra következtet, hogy Zenthe Ferenc – tehát a Parancsnok – szerepelni is fog. De nem: mindössze néhány másodpercig, messziről látható a film közepe táján.

Vagy mindez csak nagyvonalúság? Nem valószínű. Talán inkább még az is valamiféle geg, hogy Boguslaw Linda kétheti raboskodás után is legfeljebb kétnapos borostával kerül elő a magánzárkából. Talán a mögött is cseles megfontolás lappang, hogy némelyik (nemcsak külföldi) szereplő időnként úgy beszél, mintha idegen nyelvből, rögtönözve fordítaná a szövegét. „Tehetek valamit önért?” – kérdi egy titkárnő. „Időt kell biztosítanom a számára” – morfondíroz a főhős.

A legbosszantóbbak a bátorságpatronok. Áldemokrácia! Álcázott cenzúra! Lóvá tett közvélemény! Így, hogy egy ilyen sehol-ország a háttér, az efféle pukkanások csak abban kelthetnek kéjes borzongást, aki egy disznó vicc helyett beéri annak egyszavas poénjával.

Nem az a baj, hogy Kovácsi filmje sekély, hanem hogy a mélység látszatát keltve az. Se szórakozni, se gondolkodni nem lehet rajta igazán. Gondolkodni legfeljebb azon lehet, hogy miért ilyen. Hogy az első Kovácsi-film, a Cha-cha-cha közép-kelet-európai tánciskolájából, ahol frusztrált kamaszok taposták ügyetlenül egymás lábát, hogy kerültünk – és micsoda hanyag eleganciával – máris sehova?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/09 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6018