KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/december
• Kovács András Bálint: Európa és Amerika között Wim Wenders Amerika-mitológiája; Párizs, Texas
• Klaniczay Gábor: Különös idegenség kerestetik Florida, a Paradicsom
• Zsugán István: A negyven-ötven kilós csomag beszélgetés Makk Károllyal
• Darvas Iván: Születésnapra
• Jelenits István: Múzeum, forgatókönyv-vázlat
• Pilinszky János: Múzeum Forgatókönyv-vázlat
• Koltai Ágnes: Boldogtalan zene Városbújócska
• Takács Ferenc: Szertartás és irónia Roman Polanski portréjához
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: Bajor noteszlapok München
• Koltai Ágnes: Filmpohár Giffoni
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A mi családunk
• Bérczes László: Gyermekrablás a Palánk utcában
• Báron György: Szédülés
• Mátyás Péter: Az elefántember
• Zalán Vince: Nővérkék
• Vida János: A megkínzott ember mosolya
• Baló Júlia: Break
• Tóth Péter Pál: A tűz háborúja
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Az utolsó pillanatban Kortársak József Attiláról
KÖNYV
• Hirsch Tibor: Kísérlet kísérletekkel A Balázs Béla Stúdió kiadványáról
POSTA
• Schlett István: Ezért távoztam
KRÓNIKA
• Antal István: Szabó-Sipos Tamás (1937–1985)

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

München

Bajor noteszlapok

Zilahi Judit

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

A bajor fővárosban évente megrendezett Filmfest München – stílszerűen – olyan az európai fesztiválok között, mint a bajor polgár a többi német között: szerényebb, barátságosabb és művészet-centrikusabb náluk. A Filmfest nyolc napon át a lehető legkötetlenebb módon, hét moziban párhuzamosan folyó vetítéseken az utóbbi év játék- és hosszúdokumentumfilm terméséből nyújt válogatást. A filmek zöme más fesztiválokról: Cannes-ból, Nyugat-Berlinből vagy Velencéből érkezett, mert München nem ragaszkodik az ősbemutatókhoz, nem állít zsűrit, nem oszt díjakat, nem csap filmbörzét, sem sztárparádét; egyetlen főszereplőt ismer, magát az elkészült filmet.

Azokból viszont valóságos „terülj asztalkám”-mal szolgált a nyolc nap. Az elmúlt 12–18 hónap filmjei mellett különböző tematikus és retrospektív sorozatok is akadtak. „Női rendezők filmjei”, „Mrinal Sen műhelyében”, „Paul Schrader műhelyében”, „Hódolat Robert Altman-nak”, „Marguerite Duras filmjei”, „Amerikai függetlenek: Off-Hollywood”, „Filmek fiataloknak”, „Film-musical”-ek – nincs az a filmínyenc, aki a kínálatból ne talált volna a maga ízlésvilágának megfelelőt.

A vetítési helyszínek sokasága miatt az alábbi beszámoló sem lehet áttekintés, csupán felmutatása mindannak, amit egyetlen filmkedvelő a maga hajlandóságának engedve leemelt a „terülj asztalkám”-ról.

Élő rendező alkotói sorozaténak címe ritkán hangzik így: „Hódolat XY-nak”, Robert Altman esetében azonban ez történt. Altman élet-

műve összességében valóban oly magas színvonalú, hogy kiérdemelte ezt a megtiszteltetést, ám önmagán belül az életmű mégis egyenetlen, s ezt jól példázták a Münchenben vetített filmjei is.

A Titkos becsület sallangmentes, tömör monodrama, formailag szinte tökéletes, alaptézise azonban olyan elrugaszkodott, hogy Altmannak egy saját nyilatkozatát idézve: „Honfitársaim ezt a filmemet politikai pornográfiának nevezték”. Nem mást mondat ugyanis a rendező a Richard Nixont megszemélyesítő színésszel, minthogy az Amerikát felkavaró, sőt az amerikai pszichét közel egy évtizedre megnyomorító Watergate-botrányt ő, Nixon szándékosan robbantotta ki azért, hogy önmagát kompromittálja, következésképp lemondhasson, s ne kelljen – az őt eredetileg hatalomra juttató Százak bizottsága szándékainak megfelelően – Vietnamnál is véresebb kalandba vinnie az országot. Sátáni, és mint a bírálók megjegyezték, obszcén gondolat egy nemzetet, s vele önmagát is nyilvánosan megalázni azért, hogy közben saját egyszemélyes ítélőszéke előtt megmentse a maga „titkos becsület”-ét, de Altmannak joga van a saját Nixon-kópéhez, egy saját történelmi vízióhoz, amit azután következetesen és magas művészi fokon valósít meg.

A Streamers, az 1983-ban készült színmű adaptációja. Altman egyetlen, klausztrofóbiásán szűk szobára korlátozza filmje színterét, szinte kiapadhatatlan eszköztárából is csak egyetlen egyet használ, a közelképet. David Rabe darabja a Vietnamban behajózásra váró katonák szorongásokkal, félelemmel, baljós előérzetek-kel teli napjairól néhány évvel korábban kirobbanó siker volt a Broadway-n, az Altman-féle filmváltozat hatása mérsékeltebbnek mondható.

John Landis nem Altman-rangú rendező, csak jó mesterember. Ám mint ilyen, műfajteremtő: az a kamasz-humorra épülő filmtípus fűződik a nevéhez, melynek egyes darabjai mindjárt a Spielberg–Lucas-féle különleges effektus filmek után szerepelnek az amerikai filmtörténet legnagyobb kasszasikereinek listáján. A „Filmek fiataloknak” című sorozat keretében bemutatott, A Blues fivérek című munkája fergeteges tempójú, 1 perc = 1 poén ritmusképletű vígjáték, ahol a hihetetlenül balga történet hihetetlenül jól szolgálja a célt, melyre hivatott. Keretet, ürügyet ad kiváló komikusoknak (John Belushi, Dan Aykroyd) és még kiválóbb popzenészeknek (Ray Charles, Aretha Franklin, Cab Calloway és a Blues Brothers Band), hogy azt tehessék, amihez a legjobban értenek, s amihez ők értenek a legjobban: nevettessenek és muzsikáljanak. A müncheni Cinema zsengekorú közönsége nem is habozott tetszését a sajnos már nem zsengekorú újságíró számára túlzottan is sok decibellel kifejezésre juttatni. (Csak lábjegyzetként, de mégis ide kívánkozik: a filmben szereplő „Gonoszok” sorában az Amerikai Náci Párt emberei is a hősök üldözésére indulnak, de amúgy barnaingesen és horogkereszttel ékesítve lezuhannak a semmibe egy félig megépült autópályáról. A müncheni tizenévesek pedig önfeledten megtapsolják ezt az epizódot is, nem érezve, s nem keresve a kapcsolatát városuk történelmével.)

Montxo Armendarisz Tasioja, egy Baszkföldön, a szűz erdőkben lakó szénégető csendes, szinte eseménytelen napjait pergeti nyolc esztendős korától lánya esküvőjéig. Témája nem is állhatna távolabb Eldar Rjazanov Volgái románcától, mely Osztrovszkij Hozomány nélküli menyasszony című darabjából készült, s széles tablókban ábrázolja a 19. századi oroszországi kisváros nyüzsgő, színes életét. A két film mégis rendkívül hasonlít egymásra: letisztult realizmusuk a megannyi modernebb, s valljuk be, izgalmasabb mű között olyan volt a müncheni „terülj asztalkám”, mint a kenyér: hétköznapi, de nélkülözhetetlen.

A Filmfest München programjának három legsikeresebb filmje cannes-i utánjátszás volt. Emir Kusturica A papa szolgálati úton van című filmjét, valamint Paul Schrader Misimá-ját lapunk a cannes-i tudósításban már ismertette. A harmadik Alan Parker Birdyje volt, mely valóságos egyéni, rendezői diadal.

A brit Alan Parker Amerikában amerikai színészekkel forgatott, filmje mégis ízig-vérig európai: strukturálisan bonyolult és képileg egyszerű, emberibb léptékű vitorlásgép a lökhajtásos monstrumok között. E hasonlat ide kívánkozott, a Birdy ugyanis a repülésről szól, illetve két barátról, akik közül az egyik a madarak iránti vonzalmában végül odajut, hogy önmagát is madárnak képzeli. A címszereplő, Birdy (Matthew Modine) közelebbi hazájának, Dél-Philadelphia nyomornegyedeinek látványa meggyőz, hogy a repülés itt egyszerű szimbólum, a valóságtól való menekülésé. De Parker egyrészről oly sokat ad, másrészről oly sokat hallgat el, hogy a film egyszerűségében sem lesz szimpla. A két barát egymást kiegészítő karakterének ábrázolása, cselekedeteik motivációja, az érzékletes környezetrajz gazdaggá, a trauma eredetének homályban hagyása, a titokzatos, szubliminális erotika költőien emelkedetté teszi a filmet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/12 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5954