KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/május
KRÓNIKA
• N. N.: Hírek Roger Leenhardt; Anne Baxter; Lilli Palmer
• N. N.: Hibaigazítás

• Kornis Mihály: A történelem csinos rabszolgái Jancsó Miklós olasz filjeiről
• György Péter: A mulandóság építészei A magyar film díszletvilága
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Vége a misének? Nyugat-Berlin
• Antal István: Filmezzetek, testvéreim! Beszélgetés Jonas Mekasszal

• Bródy András: Mozi a víz alatt Vita a filmgyártásról
• Kovács András Bálint: A szorongás képei Az expresszionizmus és a film
• Márton László: Térfátum, síklátvány, ponteszme Fritz Lang filmjeiről
• N. N.: Fritz Lang filmjei
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Bikácsy Gergely: A rejtőzködő kamera Eric Rohmer
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Képvadászok
• Bérczes László: Az elvarázsolt dollár
• Ardai Zoltán: Szerelmi lázálom
• Faragó Zsuzsa: A part
• Koltai Ágnes: Vad banda
• Kovács András Bálint: Végtelen nappalok
• Szemadám György: Elpidio Valdes
• Kovács András Bálint: Ottó, az orrszarvú
• Vida János: Aladdin és a csodalámpa
• Máté J. György: Egyéniség
• Gervai András: Háborúban nőttem fel
• Bársony Éva: Patorale Heroica
• Hegyi Gyula: A lótolvaj lánya
KÖNYV
• Almási Miklós: A maradandóság katalógusa
• Fáber András: Ember, gép, idő

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

A maradandóság katalógusa

Almási Miklós

 

Néző és szakember egyaránt várta már ezt a könyvet, bár ez a műfaj korábban nem létezett. Hiszen ez a kalauz nem lexikon, nem is filmográfia (bár az is), hanem ismertetés, értékelés, pillanatfelvétel az egykori hatásról és a mai szemmel látható értékekről (hiányokról) – egyszerre. Nemeskürty István és a Magyar Filmintézet munkatársai (akik az egyes címszavakat írták), valamint a Magvető Könyvkiadó jóvoltából most kezünkben lehet ez a vaskos kötet: száz film, mindegyikről egy-egy fotó, adatok, ízelítők, hazai és külföldi kritikákból, majd sztoriváz és több-kevesebb értékelés. Mindez rekordidő alatt született, mert ahol Nemeskürty megjelenik, ott történik valami. Mondom, hiányzott ez a kézikönyv, bár nem is igen tudtuk, mit hiányolunk. Nem tudtuk, mert az olvasó, a mozibajáró és a szakember igényeit is Nemeskürty találta ki, egy ebben a szakmában nem létező műfajt teremtve. Hiszen egy-egy régebbi filmre csak úgy hozzávetőleg emlékezünk, él bennünk egy-egy jelenet, olykor még a történetet is fel tudjuk mondani, akkor meg a szereplők vagy az operatőr neve nem jut eszünkbe; máskor épp az egész poénját vitte el a felejtés. Most itt van mindez egy kötetbe foglalva: éppen ilyet akartunk, csak valakinek ki kellett találnia.

Pedig nem könnyű egy ilyen százas válogatottat összeállítani. Látszólag csak a szelekció a legnehezebb: mit igen, és mit nem. S valóban nagy körültekintést igényel az évi 5–8, majd később 20–22 filmből a maradandóság százas csapatát összeállítani.  Szerintem azonban még ennél is nehezebb az egykori élményünk és mai kritikai distanciánk egyenlegét megvonni. Ami annak idején „nagy ügy” volt, az az évek múltán esetleg megfakult (például: Fügefalevél) vagy ellenkezőleg, klasszicizálódott, szemben a kortársi értetlenséggel (mint a Sodrásban vagy a Szindbád esetében történt). Újabb és újabb értékrendet teremtő filmek megjelenésével egy idő után minden másképp látszik, így aztán e negyven évi filmtermés nagyobbik hányadával szemben valamennyien Dr. Utólag nagyképűségével is viselkedhetünk, hiszen ma már jobban tudjuk, mit és hogyan kellett volna... Nos, ezt a kelepcét – legalábbis a cikkek többségében – sikerült kikerülnie a kötetnek. Bár minden filmre körülbelül négy és hét oldal közötti tér jut, az igényes szerkesztés már a szöveg mennyiségével is jelezni képes a fajsúlykülönbségeket, az „inkább” és a „kevésbé” értékhangsúlyait. De ezt sem úgy, ahogy mai hangulataink esetlegessége diktálná, hanem ahogyan az idő múlása rangsorolta az értékeket. Persze még így is maradnak aránytalanságok, kinek-kinek ízlése vagy múltszemlélete okán. Én például szerettem volna több Sándor Pál filmet találni e gyűjteményben (itt kettő szerepel: a Sárika, drágám és a Régi idők focija); hiányolom Xantus János Eszkimó asszony fázik című alkotását, Zsombolyai A kenguru című első kísérletét a „művészi tömegfilmre”. Persze, minden új javaslat egy tétel kihúzását is jelenti, s máris zavarban lennék, mit kellene elhagyni, cserében, a listáról. Ezért beláttam, hogy a hiányérzetek nagy része magánvonzalom. Inkább örültem, hogy Jeles András éppúgy helyet kapott a válogatásban, mint Keleti Márton. Minden együtt van...

Külön csemegét kínál a csipkelődő kritikai szemle rövid ízelítője minden film előtt: a hazai és külföldi kritikusok cikkeiből a legsarkítottabb mondatokat idézi a kötet, s itt nem udvariaskodik. Istenem, mennyi butaságot írtunk össze – jómagam is –; s milyen kevés később igazolódó jóslatot. Ez a mozaik, a maga ironikus, játékos szerkesztettségében külön ízt ad a kötetnek: a kor levegőjét érzékelteti, amiben egy-egy alkotás lélegzeni kezdett. Ezen túl, megtanulhatjuk azoknak a külföldi kritikusoknak nevét, értékszemléletének néhány komponensét is, akik a legkitartóbban kísérték figyelemmel a magyar film útját: Cervoni, Louis Marcorelles, Ljudmilla Pagozseva és a tévedhetetlen David Robinson, ha „kísérőként” is, de joggal került be a válogatottba. (Igaz, ezek a szövegek az eredeti idegen nyelveken kerültek bele a kötetbe, talán hogy kevesebb sértődés legyen egy-egy pikírt megjegyzésükből...) Az 1956 előtti korszakra ma már olykor túlságosan morózusan nézünk, s lám: legalább tizenöt vagy tizenhét film került fel mégis a listára, attól függően, hol húzzuk meg az ötvenes évek határát a művészetben. A furcsaság: e korszak filmjeit részint a színészek teljesítménye „viszi”: Latabáré (Mágnás Miska, Állami áruház), részint valami csírázó, egyelőre még nem tudatos filmes látásmód, ami csak így, utólag ismerhető fel (Valahol Európában, Körhinta, Hannibál tanár úr, Bakaruhában). De még hosszú az út a Megszállottakig, amiről a recenzens joggal írja: az értetlenség kereszttüzébe került, hogy aztán néhány év múltán mint a „magyar új hullám” első klasszikus darabja emelkedjék a klasszikusok közé. De ilyen viták övezték az Így jöttem című Jancsó-filmet, vagy a Sodrásbant is: a valóban új filmi látásmód és narrációs stílus áttörése nem volt egyszerű diadalmenet: nemcsak a közönséggel, a kritikával is el kellett fogadtatnia újdonságait.

A kötet metszéspontjában az első remekmű, a Szegénylegények (1966) áll. Az elemzés itt megtakarítja a sztori leírását – feltételezi, hogy mindenki ismeri; talán joggal. Helyette a megoldás újszerűségének ismertetésére koncentrál: a hosszú snittek technikájára, a belső vágás sajátos szerepére, a filmbeli tér állandóan mozgó alakítására. Arra tehát, amivel Jancsó a filmnyelv újítójaként lépett ki a nemzetközi porondra. Aztán az is kiderül, hogy ezt az évszámot és filmet mi minden veszi körül: a Hideg napok (1966), A tizedes meg a többiek, az Apa és a Tízezer nap, majd valamivel később már az Ismeri a szandi-mandit? (1969). Azaz: a fellendülés első évei után már együtt van mindaz, ami a magyar film sajátsága volt és maradt: a stílusok, látásmódok és problémák sokfélesége, és egymást dúsító kölcsönhatása. Mindezt így, a kiemelt művek sorrendjében jobban lehet érzékelni, mint egy normál filmtörténetben. A fókuszpontok szinte maguktól rajzolódnak ki, mégpedig nem magányos remekművek képében, hanem világképek egymáson csiszolódó, egymást indukáló vitájában. Itt generációk tanultak egymástól, miközben igyekeztek egymástól elhatárolni magukat. Később, a hetvenes-nyolcvanas évek alkotásaiban már halványabb ez a földalatti összekötő szál, diverzifikálódott a fejlődés, az értékes alkotások sem így, „bolyban” ugranak ki.

Az olvasó persze kedvenceit lapozza fel először, talán, hogy tesztelje a katalógus ítéleteit. S a bemutatások színvonala, az ítéletek megalapozottsága bizony eléggé szélesen szór: vannak remek miniesszék (például Szindbád, BUÉK), és kedvetlenítő, száraz vagy a sorok között leértékelő írások (Békeidő, Megáll az idő). Azt sikerült ugyan elkerülnie a kötetnek, hogy ne legyen e „százas válogatott” apológiája – a kritikus distancia végig jelen van, még a remekművek esetében is. De akad olyan cikk, ahol a sztori felmondása majdnem kitölti a rendelkezésre álló teret (Az idő ablakai), s van, ahol az elemzés elvontsága majdnem képtelen a mű „ízét” érzékeltetni. Ez a helyzet például egyik kedvencemmel, az Ismeri a szandi-mandit? című filmmel. Szó esik itt a cseh új hullám hatásáról, a líráról és groteszkről, kicsit a cselekményvezetés polifóniájáról is; – de valahogy épp az a különösség sikkad el, amitől oly maradandó – sok tekintetben utolérhetetlenül friss – e film látásmódmeghatározó lendülete. Gyarmathy Líviának az sikerült, ami oly ritkán a filmművészetben: minden jelenetének több rétege van, miközben minden kockáján ugyanaz a humor és groteszk bujkál, más-más ruhába öltöztetve. Itt összemérhetetlen a szöveg és a mű. Persze, lehet, hogy én vagyok elfogult – hiszen kedvencemről van szó –, de meggyőződésem, hogy ez a film hosszú időre befolyásolta a hazai groteszk-ironikus filmnyelvet. S ha Gyarmathy később nem érte is el ezt a szintet, az általa felfedezett forrás másutt tört elő. De hogy magamról is szóljak a „tartozik” rovatban: Gábor Pál filmjeinek jelentősége számomra csak a rossz lelkiismeret tükrében tudatosodott: annak idején valahogy fafüllel mentem el alkotásai mellett, ez a katalógus viszont méltó módon figyelmeztet profetikus kérdésfeltevéseire, úttörő válaszaira (Horizont és az Angi Vera).

Így aztán abba is hagyom a szövegek kipécézését. Mindenkinek megvan a maga tévedése, s ez a kötet sem szabadulhat e szakmai betegségtől. Az ideális eset talán az lehetett volna, ha az egyes filmekről azok írnak – ha kell, önkritikusan –, akik annak idején is látták, azzal a szemmel is elemezték a filmeket, és az újramegtekintéskor az egykori köz- és magánlátásmódjuk, valamint jelenbéli élményük ütköztetéséről számolhattak volna be. De egy ilyen dupla optikának is lehet korlátja: az önigazolásé, valamelyik látványvégletben való elfogultság (akár az eredeti élmény, akár az újralátás revelációja vagy kritikája mellett). Így aztán talán épp ez a sokféle látásmód és tárgykezelési módszer segít a kötetnek: hol vitára ingerel, hol tanít, hol értelmez, hol csak adatokat közöl. S mégis, valahogy a sokféle elemzési módszer, írói eljárásmód között – talán a szöveg mélyén – mégis kialakul valaminő értékrend. Még akkor is, ha az olvasó csak kézikönyvként használja ezt a kötetet, visszakeresni egy-egy éppen szóbakerült vagy felújított alkotás adatait, sztoriját, formai megoldásának egyszeriségét.

Kezdetben volt a „Tizenkét legjobb”, aztán a „40 év 40 filmje”, most már száznál tartunk. Infláció ez vagy nosztalgia, adatbankbővülés vagy értékszóródás? Egyik sem. Ez a filmmúlt demokratizálódása: a közönség ebből a kínálatból úgyis ki fogja alakítani saját, egyéni válogatottját. Vagy e katalóguson kívüli anyagból. Végül is – van miből.

De mi lesz, ha holnap egy újabb jó film születik, az milyen számot kap? A százas lista betelt. De ne legyünk babonásak...

 

 

Magyar Filmkalauz. Negyven év száz magyar nagyjátékfilmje. Magyar FilmintézetMagvető Kiadó, 1985. 632 oldal.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/05 63-64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5837