TelevízóVeszprém utánNépművelés vagy önismeret?Koltai Ágnes
Négy évvel ezelőtt írta segélykérő, vészterhes cikkét Mihályfi Imre a tévédráma lassú haláláról. Úgy tetszik, az idő igazolta is félelmét: a Mentsük meg a tévédrámát! (Filmvilág 1982/7.) című írás statisztikai adatokkal igazolta a drámai főosztály pozícióvesztését; az 1975 és 1981 közötti időszakban majdnem felére csökkent az itt készült produkciók száma. Ami még fájóbb, ezek a művek kiszorultak a főműsoridőből, megtűrt darabok lettek, legfeljebb a krimik, publicisztikai műsorok, ismeretterjesztő filmek után, valamikor késő este vetítik őket. A műfaj hanyatlásáról vallanak a Televízió elmúlt évi műsorstatisztikái és a veszprémi tévétalálkozóra benevezett filmek arányai is. Lehetne persze az alkotó – egyébként jogos és természetes – elfogultságát említeni, azt a „minden szentnek maga felé hajlik a keze” bölcsességbe sűrített tényt, hogy kiharcolt előjogairól senki sem mond le szívesen. Mihályfi Imre keserűen említi cikkében, hogy nem csupán a tévédráma és a közönség kapcsolata romlott meg, hanem a gyártási körülmények – kevés a pénz, emelkednek az árak – és a Televízió értékrendje is. A magyar tévédrámák és tévéjátékok reménytelen helyzetbe kerültek, olyan produkciókkal kell versenyre kelniük, mint a Derrick, a Tetthely, a San Francisco utcáin. A közönség visszajelzései pedig azt mutatják, hogy szívesebben nézik az amerikai tucat-krimiket, mint mondjuk a Bánk bán újabb feldolgozását.
Az amerikai műsorözönnel nemcsak a Magyar Televíziónak kell megbirkóznia, verseng vele minden európai televízió, annál is inkább, mert a piac, a kíméletlen verseny és a horribilis gyártási költségek megfontolásra kényszerítik a műsorgyártókat. A helyzet pedig évek óta az, hogy olcsóbb műsort venni, mint készíteni, mivel a legtöbb produkció az Egyesült Államokban készül, értelemszerűen innen vásárol mindenki. A probléma tehát nem az – miként azt Mihályfi Imre felvetette –, hogy „tíz vásárolt filmmel kell egyetlen magyar tévédrámának szembenéznie, és vállalnia azt az ellentmondást, amely a többségükben krimik, krimi-sorozatok nemegyszer bevallottan csak »good for the family« igényű szórakoztató szériák, apolitikus, időnként nyíltan a miénkkel szembenálló világszemléletű külföldi filmek teremtette igényszint és a saját szándékai között feszült”. Nem kárhoztatjuk azért a Magyar Televíziót, mert külföldi produkciókat is bemutat. A magyar közönség nyilvánvalóan nem azért fordult el a hazai tévédaraboktól, mert belekóstolhatott a külföldiekbe.
A kérdések kérdése az: hogyan képes a Magyar Televízió ellensúlyozni a krimik és más „good for the family” igényű szórakoztató produkciók özönét?
A magyar tévédrámák és tévéjátékok utóbbi időben tapasztalt visszaszorulása nemcsak az anyagi nehézségekkel és a „károsan befolyásolt” közönség ízlésváltozásával magyarázható. Egyfajta műsorátrendeződés tanúi vagyunk mostanában. Megnőtt a riport- és publicisztikai műsorok száma – talán éppen a külföldi produkciók hatásának ellensúlyozására. Igaz, hogy a nemzeti önismeret és öntudat fontos forrása a magyar tévédráma, de nem egyetlen letéteményese, s ha csökkent is ugyan számuk, nem szorultak a perifériára. Legfeljebb a Magyar Televízió is tudomásul vette azt, hogy rugalmasabban kell alkalmazkodni bizonyos közönségigényekhez. Például a nemzeti önismeretet igenis segítő publicisztikai- és vitaműsorok sugárzásával, belpolitikai és gazdasági magazinokkal, dokumentumfilmekkel stb.
Ezt az átrendeződést a veszprémi szemle programja is tükrözi. Örvendetesen megszaporodott a Televízióban korábban csak megtűrt dokumentum- és riportfilmek száma, különösen az úgynevezett dokumentumjátékfilm nyert teret. A találkozón mindjárt három produkciót is láthattunk ebből az egyébként sokat vitatott filmtípusból. Nógrádi Gábor dokumentumai nyomán készült az Egységben az erő, a tévédráma mellett pálcát törő Mihályfi Imre rendezésében; Szálai Györgyi forgatókönyvéből készítette Erdőss Pál a Hazárdjátékot; R. Székely Julianna riportja ihlette a Krízist, amelynek rendezője Málnay Levente. Jelentős áttörés ez még akkor is, ha a művek színvonala ingadozó. Két dolgot is jelez a dokumentumműfaj előretörése: a Televízió nyitását a magyar valóság felé, s azt, hogy az alkotók felismerték, a dokumentumfilm ideális helye és közvetítője a televízió. (Igazolja ezt egy másik példa is. Nemrégiben mutatta be a Televízió Erdőss Pál első játékfilmjét, az Adj király katonát, s aki a mozi után itt is megnézte, megdöbbenve tapasztalhatta a különbséget. Az intim környezet, az otthonosság, a szűkebb képkivágások és a másfajta térérzet segítette a filmet. Ahogy a kissé pongyola szakzsargon mondja: „jobban átjött”.
Mielőtt még indokolatlanul sokat örvendeznénk a dokumentarizmus térnyerésén, meg kell állapítanunk, hogy a veszprémi tévétalálkozón a dokumentum- és játékfilm határán mozgó, jobb híján dokumentumjátékfilmnek nevezett köztes műfaj alkotásai szerepeltek. Olyan filmek, amelyek erős szálakkal kötődnek a valósághoz, a hétköznapok publicisztikusan megragadható felszíni rétegéhez, ám ezt a játékfilm jól bevált, könnyen emészthető történetelmesélő módszerével formálják műalkotássá. A tévétalálkozó programjában szereplő dokumentarista filmekből az Egységben az erő állt legközelebb a zsurnál-valósághoz, és megformálásában is ez volt a legfegyelmezettebb. A film, amely egy lakóhelypártoló egyesület létrehozásának nehézségeit mutatja be, színészekkel,(Téry Sándor, Fodor Tamás, Szabó Éva) jeleníti meg néhány vállalkozó kedvű fiatalember konfliktusát a szűklátókörű kerületi vezetőkkel. Bár a rendezettség és a mindannyiunk által átélt, vagy könnyen elképzelhető valóság néha kínos ellentétben áll egymással, a Krízis vagy a Hazárdjáték szerkesztési anomáliáit szerencsésen kerülte el a rendező. A drámai kategóriában indult alkotások közül az Egységben az erő kapta a zsűri díját, a Krízis pedig a közönségdíjat nyerte el, maguk mögé utasítva olyan hagyományos televíziós drámákat és tévéjátékokat, mint a Míg új a szerelem (rendező: Szőnyi G. Sándor), a II. József (rendező: Ádám Ottó), az Élő holttest (rendező: Havas Péter), a Leviathan (rendező: Horváth Z. Gergely) és az Ember és árnyék (rendező: Gábor Pál). A tények, azt hiszem, önmagukért beszélnek.
A társadalmi zsűri elnöke, Huszár Tibor a záróünnepségen elhangzott beszédében kiemelte a Televízió missziós szerepét, hogy egy-egy adaptációval milliók közkincsévé teszi Lev Tolsztoj, Németh László, Móricz Zsigmond, Örkény István művét, de maga sem tagadta e kultúraközvetítés kétes hatását. A veszprémi szemle díjai is tükrözik a drámai műfaj visszaszorulását.
Veszprém hagyományosan a drámai és a szórakoztató művek seregszemléje. Az idei tévétalálkozó azt is bizonyítja, hogy a szórakoztatás, elsősorban a kabaré műfaja talán a kelleténél is nagyobb szerepet kap. Az a fajta tingli-tangli, szórakoztató egyveleg, amilyen például A legboldogabb ember, vagy a Nem volt ez Amerika! semmivel sem emelkedettebb, mint egy amerikai krimi, amit néhányan hajlamosak az ördög eszközének kikiáltani. Látva ezeket a kabarékat (s azokat is, amelyek nem szerepeltek a tévétalálkozón), el kellene gondolkodnunk azon, hogy miért ragaszkodunk oly makacsul a két világháború közti Magyarország jórészt csak sikamlós, helyenként egyenesen bárdolatlan humoreszkjeihez, illetve, hogy napjainknak miért nincs Nagy Endréje és igazi politikai kabaréja? Még a Tabi László ötletéből írt, s a zsűri díjában részesített Mennyei hang is a legkonzervatívabb hagyományokhoz nyúlt vissza. Ez a burleszkfilm is széjjelesik huncutkodó kabaréjelenetekre- és tréfákra. Nálunk a humort és az iróniát a televízióban még mindig a kupié, a lesimított haj, a pipiskedő mozdulat és néhány kétértelmű célzás jelenti. Mi még mindig úriasszonyok félrelépésein, lepcses szobalányok kifecsegte titkokon, megcsalt és ügyefogyott férjeken nevetünk. Egyre kínosabban... Mert lassacskán mindenkinek lefagy a mosoly az ajkáról, ha ilyen kiáltó ellentétet lát a kabaré és a hétköznapok között.
Egy országra az is jellemző, hogy min nevet, és hogyan szórakozik, – ahogy így elnézem, nem vagyunk nagyon felszabadultak, még mindig csak a múltunkon nevetünk, pedig akadnak helyek, ahol a jövővel is mernek viccelni.
A sokat kárhoztatott nemzeti önismeret és öntudat hiányáról beszélve sajnos alig említik nálunk a humort és az öniróniát, pedig ez legalább olyan fontos, mint a történelmi eseményeket közvetítő sorstragédiák. Lehet, hogy a tévédrámák térvesztése súlyos veszteséget jelent az öntudat fejlesztésében, de hogy a szórakoztató műfajok meg sem kísérlik e veszteséget ellensúlyozni az legalább ennyire elkeserítő. Már csak azért is, mert a nézők az utóbbihoz ösztönösen jobban vonzódnak. Ebből pedig csak a „Tádé, mért vagy málé...” szintű dalocskákat kapják, meg Hacseket és Sajót, s kikapcsolódás kedvéért Kellér Dezsőt, aki kétségtelenül a magyar kabaré egyik koronázatlan királya, de megdöbbentően újat utoljára a hatvanas években mondott.
Ha van egyáltalán értelme Veszprém tanulságait összegezni, úgy ezúttal a felszabadult nevetéstől és az iróniától való félelmet említhetjük. Csak remélhetjük, hogy a közeljövőben nemcsak nevethetnékünk, hanem jókedvünk is támad.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 892 átlag: 5.58 |
 |
|
