KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/április
• Kornis Mihály: A krízis – és a divatja
• Nóvé Béla: Happening helikopter-huzatban
• Reményi József Tamás: Both Benedek emlékműve Hajnali háztetők
• Székely Gabriella: Input – output Csók, anyu
• Lukácsy Sándor: Mit takar el a fügefalevél? Banánhéjkeringő
• Pošová Kateřina: Túl sok a színes csomagolás Beszélgetés Jiří Menzellel
• Koltai Ágnes: Hit, remény, félelem O-bi, O-ba, avagy a civilizáció vége
• Matos Lajos: Vigyázat! Jön a habverő! Gyilkos robotok
• Bikácsy Gergely: Don Quijote győzelme Buñuel Mexikóban
MÉDIA
• György Péter: Reklámkorszak Remlámfilm
• Lajta Gábor: Mona Lisa szereti a banánt Reklám és művészet
• Koltai Ágnes: „Gondolkodjon, érdemes!” A magyar reklámfilmekről
• Szemadám György: A rek-lám-fil-mek fon-to-sak! Reklámfilm
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: Silverado
• Vida János Kvintus: Esti eső
• Hegyi Gyula: A tuareg bosszúja
• Baló Júlia: Szerepcsere
• Farkas Ágnes: Éden akció
• Faragó Zsuzsa: Csulandra
• Faragó Zsuzsa: Rám zuhant az éjszaka
• Tamás Amaryllis: Emlékek, emlékek
• Gáti Péter: Bagoly mondja verébnek
• Tamás Amaryllis: Becéző szavak
KÖNYV
• Báron György: Egy szerelem krónikája
KRÓNIKA
• N. N.: Levélváltás az amatőrfilmről

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Csók, anyu

Input – output

Székely Gabriella

 

Rózsa János következetesen filmezi az ifjúságot. Az éleslátó gyerekeket, a nyiladozó értelmű, érzékeny kamaszokat. Tudja, hogy a gyerekek Magyarországon is figyelnek bennünket, a legpontosabb képet az ő szemszögükből alkotja rólunk, felnőttekről. Módszeresen feltérképezte hát a pedagógusokat, a nevelőintézeteket, a történelmet, a mesevilágot, a családot, végigpásztázott mindenütt, ahol a legifjabb nemzedék formálódik. Sajátságos „nevelésügyi sorozatot” alkotott, a Gyerekbetegségektől a Tanítókisasszonyokon, az Álmodó ifjúságon, a Trombitáson (melynek jelenetét legújabb filmjében a tévé képernyőjéről figyelhetjük), vagy a Vasárnapi szülőkön, a Kabalán, a Boszorkányszombaton át egészen a Csók anyuig. Lesújtó véleményét rólunk, családot, iskolákat, nevelőintézeteket, mesevilágot, történelmet alakító felnőttekről hol szertelenül groteszk, játékos hangon, hol dokumentatív tárgyilagossággal, máshol tragikus színekkel, a belső drámákat kutatva, vagy a történelem sorsformáló ellentmondásaival szembesítve tárta elénk.

És most elkészült a Csók, anyu; pszichológiai, szociológiai tapasztalatainak filmes összegzése. Rózsa János és a forgatókönyvíró Vámos Miklós talán okulván a magyar filmművészetet figyelmeztető megannyi kifogásból, talán a jól megformált, gyorsan pergő hollywoodi családi mozik bosszantó sikerén felbuzdulva, ezúttal semmit sem bíztak az élet meglepő, dramaturgiai skatulyákba nem gyömöszölhető véletlenjeire. A történetet, a hősöket, a környezetet, az epizódokat, a fordulatokat gondosan előre megtervezték. A pontosan betáplált információkkal aztán persze szinte hibátlanul működik a filmes gépezet.

Az output képén, ugye, mindannyian magunkra ismerhetünk. Hiszen hamisítatlanul a mi életünk adatait kódolták az alkotók ördöngős masinériájukba. A tévedés lehetősége kizárva. Mi valójában így élünk, ilyenek vagyunk. Van egy pénz-fogytán majdnem felépült budai villánk (ahová egyelőre zsalufákat kerülgetve jutunk föl), vagy éppen, környezetszínezőként, a szomszédságban egy viskónk. Fiatalosnak mondott, bár pocakosodó, infarktustól rettegő, hajszolt, műszaki középértelmiségi férj vagyunk, aki keresetkiegészítés, lakásépítés céljából esténként géemkázik. Vagy választhatjuk az idegenvezető-feleség szerepét, aki a gulyáspartikba belefáradtan esik éjszakánként az ágyba, de azért marad arra energiája, hogy családjának másnapra megfőzze az ebédet, odakészítse a reggeli teát, a lágytojást, az automata toasterba az előre szeletelt Pestikenyeret. Vagy: ott szereplünk, környezetszínezőként, a szomszédságban a lumpencsaládban; nyitva felejtett sliccel vedeljük a sört, rendszeresen elverjük nyűtt feleségünket, aki kizárólag egy félpucér gyerekkel a karjában visítozik.

Aztán van persze fiatal szeretőnk, akivel csak titokban szerelmeskedhetnénk, a barna kordbársony-huzatú Ikon-garnitúra háromszemélyes kanapéján (amely a bútor árrendezésektől függően tizenkét ezer forint körül vásárolható a Kanizsa Bútorgyár közkedvelt termékeként), ha nem csörögne közbe állandóan a telefon. És persze a betáplált szokás-információknak megfelelően vad-markolászásaink közepette rákancsítunk az óránkra, hiszen ezek lopott szerelmi órák.

Aztán van családunk is. Lányunk az érettségi és a továbbtanulás gondjaival küszködik, amiben magára hagyjuk, nem azért, mintha nem volnánk odaadó, a gyermekeiért gürcölő, lelkiismeretes szülők, hanem, mert ugye, a kétszintes villa, az automata toaster, az antik öltözőasztalka, a régiségboltok megannyi értékes csecsebecséi pénzbe, tehát időbe kerülnek. Lányunkra meg kisfiúnkra már nem telik belőle. Peti, a tehetős értelmiségi családokban újabban kialakult hátrányos helyzetének megfelelően kerüli is az iskolát. Képletesen és valóságosan is begubódzik; egy szekrénybe, onnan kukkolja fantasztikus technikai készségre valló, maga szerkesztette távcsőrendszerével a család háló- és egyéb szobájában folyó eseményeket. Ne feledjük: a gyerekek figyelnek bennünket! A tanulóifjúság fejlett természettudományos ismeretanyagát bekódolva, mondjuk: távcsővel.

Aztán van a gyermekünknek osztályfőnöke is. A statisztikai felmérések alapján: nőnemű és elmagányosodott. Hol is találhatna férjet?! Az egyetemen csak kivételes szerencsével, lévén ott is a lányok túlsúlyban, a tanári munkaközösségben aztán végképpen nem, hiszen tudjuk, a pedagógus pálya elnőiesedett. A párkapcsolatot a soha el nem váló nős férfival létesített kilátástalan szerelem jelenti.

Aztán vannak szüleink is. Szükségképpen elhanyagoljuk őket, a keresőképes középgenerációt (ez is sokszor publikált, pontos tényanyag), nemcsak a gyermeknevelés anyagi és morális terhe sújtja, foglalkoznia illenék az idősebbek, a kisnyugdíjas szülők lelkével és gázszámlájával is. Idejéből vagy pénztárcájából, az ismert okok miatt, erre sem telik. Anyánk, anyósunk magányosan, látogatatlanul hunyt el a kórházban.

Aztán közismert, nem felejthető, felhasználandó információ: az alkoholizmus mellett (lásd a szomszédos proli családot) az öngyilkosságok számát tekintve is elöljárók vagyunk a világban. Lányunk meg is kísérli, lévén meg nem értett, minden dologi jóval elkényeztetett, csak éppen lelkében magára hagyott kamasz, akit nem elégít ki a konyhai üzenőtáblára firkált szülői gondoskodás. Az egyetlen technikai zavar az ő esetében mutatkozik a tökéletesen működő filmes gépezetben: ha egy pohár vízben feloldott Tardyl tablettákat iszik szegény Mari kétségbeesésében, a gyomormosáskor hogyan kerülhetnek ki azok egészben. Szinte szégyenkezve említjük eme egyébként elfelejthető technikai malőrt, ha nem rína ki olyan leleplezően a tudományos, pontosabban társadalomtudományos szerkesztettségű filmből.

A Csók, anyu precíz leltár-történetének láttán ugyanis egyre inkább az az érzésünk, mintha nem is film, az emberi természet váratlan megnyilvánulásainak izgalmas meséje peregne a vásznon, hanem a Statisztikai Évkönyv képes illusztrációját lapozgatnánk. Mert igaz, hogy Magyarországon ennyi meg ennyi az átlagkereset, de én ezerrel kevesebbet vagy háromszáznegyvennel többet kapok havonta. Fizetésünkből, a könyv szerint, ennyit költünk öltözködésre, annyit meg utazásra, ezzel szemben én háromszáznyolc forinttal többől ruházkodom, és ötezerrel kevesebből vásárolok valutát meg repülőjegyet. Hiába hisszük el, hogy igaz és pontos minden statisztikai adat, mégsem találunk egyetlen olyan magyar családot sem, aki a számokból a saját életkörülményeire ismerne rá. Kivétel: a filmbéli apu, anyu, Peti meg Mari. Ők hajszál pontosan olyanok, úgy élnek, cselekszenek, viselkednek, mint a róluk, az életükről, a cselekedeteikről, szokásaikról készült szociológiai, pszichológiai felmérések bizonyítják.

A Csók, anyu magabiztosan cáfolja a magyar filmművészetet ért sok vádat. Ez a történet valóban nem szakadt el a magyar valóságtól. Papírokkal bizonyíthatóan ráépül minden egyes kockája, annyira ismerősen igaz, hogy amikor a vásznon viszontlátjuk, alig hiszünk a szemünknek.

Nem találkozunk deviáns, meglepően különleges személyiségű hősökkel, apu meg anyu annyira átlagfigurák, amilyenek szinte nincsenek is életben.

Ez a film nem foglalkozik ezoterikus jelenségekkel. A széthulló család, a magukra hagyott gyerekek, az életet felmorzsoló különmunka tematikájához megnyugtatóan nem szolgál felkavaróan új és botrányosan ismeretlen adalékokkal.

A Csók, anyu fordulatai nem kalandoznak el idegen tájakra, semmi zavaró meglepetés, annyira átgondolt és logikus, hogy mi, nézők is pontosan kiszámíthatjuk a soronkövetkező jelenet szereplőinek viselkedését. Színészei kellemesen és kulturáltan játszanak a vásznon. Intelligensek lévén, megértették a feladatot, ezúttal nem kell a lelkük mélyéről előbányászniok különleges érzelmeket, gazdag eszköztárukból előcsalogatni soha nem látott gesztusokat. E filmbéli apunak, anyunak, osztályfőnöknőnek erre nincs szüksége. Pontosan olyanoknak kell lenniök, amilyennek széles körű ismeretanyagunk alapján csakis a képzeletünkben létezhetnek. A valóságban soha. Jóleső megelégedéssel nyugtázzuk tehát az újabb Koltai Róbert-, Udvaros Dorottya-, Bánsági Ildikó-, vagy a „special guest-sztárként” pillanatokra feltűnő Bodnár Erika-produkciót.

Elkészült egy új magyar film, amely ellen senkinek sem lehet semmilyen kifogása. Nem is lehet igaz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/04 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5551