KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/április
• Kornis Mihály: A krízis – és a divatja
• Nóvé Béla: Happening helikopter-huzatban
• Reményi József Tamás: Both Benedek emlékműve Hajnali háztetők
• Székely Gabriella: Input – output Csók, anyu
• Lukácsy Sándor: Mit takar el a fügefalevél? Banánhéjkeringő
• Pošová Kateřina: Túl sok a színes csomagolás Beszélgetés Jiří Menzellel
• Koltai Ágnes: Hit, remény, félelem O-bi, O-ba, avagy a civilizáció vége
• Matos Lajos: Vigyázat! Jön a habverő! Gyilkos robotok
• Bikácsy Gergely: Don Quijote győzelme Buñuel Mexikóban
MÉDIA
• György Péter: Reklámkorszak Remlámfilm
• Lajta Gábor: Mona Lisa szereti a banánt Reklám és művészet
• Koltai Ágnes: „Gondolkodjon, érdemes!” A magyar reklámfilmekről
• Szemadám György: A rek-lám-fil-mek fon-to-sak! Reklámfilm
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: Silverado
• Vida János Kvintus: Esti eső
• Hegyi Gyula: A tuareg bosszúja
• Baló Júlia: Szerepcsere
• Farkas Ágnes: Éden akció
• Faragó Zsuzsa: Csulandra
• Faragó Zsuzsa: Rám zuhant az éjszaka
• Tamás Amaryllis: Emlékek, emlékek
• Gáti Péter: Bagoly mondja verébnek
• Tamás Amaryllis: Becéző szavak
KÖNYV
• Báron György: Egy szerelem krónikája
KRÓNIKA
• N. N.: Levélváltás az amatőrfilmről

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A krízis – és a divatja

Kornis Mihály

 

1

a krízis

 

Kivételes pillanatot élünk.

Lényege nem a század- vagy ezredfordulóra való bugyuta várakozás, hanem a kultúra – a legszélesebb értelemben vett kultúra – internacionális krízise. E görög szó nemcsak azt jelenti: válság, de azt is, fordulópont. Egyebek közt most dől el, mint vélekedhetünk majd századunkról – a következőben. Ha lesz. Sötét és vigasztalan időként tartjuk-e majd számon, amely a haladás eszméjének végső pusztulását milliók megsemmisítésének árán hozta el, minden értéket földig gyalázott, miközben maga egyet sem teremtett, s bebizonyította, hogy reálisan a világban csak a haszonelvű önzés, a manipulált fogyasztás, és a magukat „népjólétinek” feltüntető, militarista tömegtársadalmak életképesek? Vagy századunk első nyolcvanöt éve csupán fokozhatatlanul keserű, de szükséges előjátéka volt a világkultúra gyökeres megújulásának? Lehetséges, hogy végre az emberiség megtanulja önmagát egyben tisztelni, s a mindennapi, ostoba robot, illetve a tehetség intranzigenciája helyett a másik ember szabadságát – új és új kezdeteken át, úgyszólván az új kezdet harmadik évezredbeli kultúrájának megteremtésével – mint a sajátját juttatja érvényre?

Előttünk mindenesetre kétségtelen, hogy a mindinkább kezelhetetlenné váló intézményekben, háborúkban és vezérekben megtestesülő, elitista kultúra utolsó erőtartalékait emészti – noha máshonnan támadó éhségek következtében – mind keleten, mind nyugaton. Amott megfékezhetetlen – a tőkés társadalmakra emblematikusan jellemző – terrorizmus, emitt már-már eszkatologikus jellé vergődő, szomorú Csernobil.

A manipulált telekommunikáció univerzuma képes-híradóiban akarva-akaratlan, rendszeresen önmaga ellen vall: esti mesénkké lett a kiszolgáltatott tehetetlenségünk. A bukott államfők és diktátorok – Duvalier, Marcos, s mind a többiek – úgy hagyják maguk mögött tönkretett országukat, ahogy tolvajok dobják el maguktól a terhessé vált, lopott, de kiürült bukszát; a bűnözés vaskori erkölcse jóideje már, hogy a trónokig hatolt. Elmaradott, tanácstalan földrészek, benzinnel lelocsolt autógumiban égő polgármesterek, közelkeleti inferno, délamerikai narcos, atlanti Irangate, Hell’s Angels és Moszkva-környéki ljuberek, továbbá a glóbuszon titokzatos haláltáncot járó AIDS, és elfelejtett milliókat öldöklő lepra – ez az esti újság. Miközben legalább harminc éve nem tűnt fel a porondon egyetlen korszakalkotó jelentőségű filozófus, se festő, se író, se zeneszerző...

E helyzet, önmagában véve is, minden gondolkodó ember számára kihívás. Mit tehetünk, hogy még értelmesek legyünk? A Szovjetunió, az átalakítás politikájával, e kérdésre rokonszenvesen konstruktív választ fogalmaz éppen. A szabad és demokratikus nyilvánosság az egyetlen mágikus tér ma, amely jövőt teremt. Amazt viszont nekünk kell megteremtenünk. S ha nem közösen teremtjük meg, hanem ismét csak egyvalaki – rabsággá lesz, dermesztő zsarnoksággá, faragott képpé... Napóleon, Nietzsche, s általában minden mások nevében intézkedő, militáns zsenialitás anakronizmussá vált. Most mi jövünk – vagy senki. Hisz ha ennek az elitista-technicista divatbemutatónak mihamar nem lesz vége, mindnyájan meghalunk. Most kell tudni, hogy mi a művész dolga. Hiszen ő mindig az elithez tartozott, ő volt a praktikákba beavatott, a szellemes bohóc.

De mi legyen ma?

 

 

2

a halál mocskos lapja

 

Azt semmi esetre se mondhatja, hogy katasztrófát kell teremteni. Jön az, sajnos, magától, fölösleges bíztatni. A tűz filozófiája nem azonos a fenevad gátlástalan esztétikumával. „Közös java mindenkinek a gondolkodás. (Ezért) ahhoz kell igazodni, ami közös” – ezt mondja Herakleitosz. Továbbá: „A sejtés nyavalyatörés.” és: „... Ne látszatra találgassuk a legnagyobb dolgokat. –... – Ha az ember nem reméli a nem remélhetőt, kitalálni nem fogja, mert nehezen kitalálható és hozzáférhető.”

A katasztrófa propagandája ma az idejétmúlt, renaissance elme utolsó blöffje. Miután a civilizáció csontjáról lerágta a csak kedvezményezett humanoidák számára élvezhető kultúra húsát, eltöltekezett jólétében, s nagy hasával mindhiába böködte az udvart, térjen meg józan eszéhez, ne tékozoljon, ne raboljon, mert nem marad jövője – midőn a tivornyázó, császári ész a pusztulás kapujához érkezik, mi mást is tehetne a szellemes hedonista: pusztulást jövendöl a kezdet nevében. Légbőlkapott ima. Ahhoz hasonló, mint amikor a mulatozó dzsentri, a sivár hajnal láttán, búcsúzóul lelövi a mennyezetről a lámpát, és a Tiszába küldi hegedülni a cigányokat.

Sok mindent lehet teremteni, csak a katasztrófát nem. Az legföljebb realizálódik, mint vérbaj nyomán a paralízis, mint a kauzalitás hülye zsarnoksága, mint tétlen jelenben az álszent módjára bűnhődni kész, menthetetlen múlt. A katasztrófa anticipálása a teremtés puszta lehetőségétől is megfoszt bennünket; ilyenkor épp azt felejtjük el, hogy a világvége nem számunkra, élők számára volna tabula rasa, s ilyen értelemben egyáltalán nem lenne tiszta lap: a halál mocskos lapja volna – a többi pedig azután, a homo sapiensre nem tartozik.

 

 

3

tettestárs-emberiség

 

Az elit közönség szemlélete szükségképpen cinikus. Az elitből kizártak szövevényéről, benne szerezhető ismeretek híján hajlamos a legrosszabbat feltételezni, s azután ennek alapján önhatalmúlag intézkedik. Mindegy, hogy az elitet származás, önkény vagy tehetség választja ki, e csoport az, amely abban a hitben él, hogy többet tud másnál, s e hitéhez már csak azért is ragaszkodik tűzön-vízen át, mert nélküle illegitimitása nyilvánvalóvá válna. Az elit fennsőbbséges szellemi dominanciája tán hasznos lehetett más századokban, különösen a telekommunikáció kialakulása előtt – például értékmegőrző funkciója volt –, de tarthatatlan ma – amikor több földrész több atomkatasztrófája után, a civilizáció körén belül lényegében mindenki mindent tud. Mindenekelőtt tudja a véget, a kijevi takarítónő éppúgy, mint a japán császár, s ezért a lelke mélyén sem tartja közönségnek magát. Tudja, hogy résztvevő, holott nem is kérte; tettestárs, akár bűnösnek, akár áldozatnak hirdetik őt a plakátokon. Tudja, hogy nincs közösség – volna bár, csak volna egységes Törvény –, tehát magára számít, csak magával számol, akár az elit – s épp ezért ő sem szereti, ha okítják. (A telekommunikáció manipulálhatósága, avagy a hamis tudat ezt a mindentudást nem torzíthatja el, tudásunk ugyanis axiomális; saját nemkívánt végünket tagadjuk, természetesen.)

Innen van, hogy ma minden didaxis unalmas, a művészi is. Mert a mű ma nem esemény, és az esemény nem mű. Az esemény valódi, teljes terjedelmével a realitásban van, s a művészet számára valósággal megközelíthetetlen. A realitás modellálása, a parabola vagy a tézismű most mindössze megszaporítja a realitást, még üresebbé teszi, még súlytalanabbá: hiába a szép ház, ha az ember beléje nem tervezhető. Márpedig az ember, különösen korunk krízisében, kiszámíthatatlan. Ha sakkfiguraként látja magát bármiféle vásznon, azon csak nevet. Mint ahogy a szíve mélyén azt a kultúrát se tekinti kultúrának, ahol ez ismeretterjesztést jelent: soha nem ad, mindig csak visszanyúl, merít.

 

 

4

mozgékony agyagszobrok

 

Az ideologikus művészet hagyományának (beleértve összes, 1968 körül született, demonstratíve utópikus, kétségbeesett válfaját) végérvényesen leáldozott. Jelenünkben mindenki okkal ódzkodik az előjátszott-propagált útmutatásoktól, s még a közösséget-játszók jószándékában sem hisz: csak úgy nézi őket, mint a realitásba tévedt, gyanúsan mozgékony agyagszobrokat.

A művész nem világi közvetítő, még ebben a szocializmusban sem. Ha így cselekszik: képviselt eszméi, ki tudja, honnan sugallt, baljós, életidegen tanácsokként hatnak, melyeknek igazságtartalmát megjelenési formájuk maga cáfolja meg – rejtelmes tartalmú, ámbár zökkenőmentesen megfestett plakátok. Nagyvonalú eligazítás – az elitnek. A határok közt önfeledten verekedő, eszmeileg megalapozott, művészi különszabadság visszatetsző. Mind egy bográcsban fövünk, s dühítő, ha szokásosan nagy tervéhez esztétikus dekorációnak lát minket az ész. A nő nem melankolikus hús, s a férfi nem eszme-kaszkadőr. Nem vagyunk riadókész állapotban, és nem vágyunk semmilyen bevetésre. Mi, itt ötmilliárdan most az életünket igyekszünk megmenteni, csak hogy így a gyerekeinket is megmenthessük. Életünk megváltásához a militáns táborok deklarált érzelmi aurája, a férfiszolidaritás gyalázatosan kevés. Ide szeretet kéne, ha volna. A jó nem reklámozható tovább, mert megveszik, és elteszik maguknak, mint egy utcán talált, csőre töltött, arany vízipisztolyt. Most minden megfordul. S. 0. S. a világ. S ez is az, amit ma mindenki tud.

Az ideologikus művészet időnként úgy hat előttünk, mintha az óegyiptomi halál-kultúra egyik kései hajtása volna. Azok a megfeszülő állkapcsok, wagneriánus lázban égő szemek! – s mindez mégis merev reliefben, szintagmákban, mintha démon nyűgözné az alakokat, hogy ők ne legyenek, akik – hanem mások. Nem vonzó kamaszbáj. Amikor még csak úgy jó a jó, ha nem a miénk. Öngyűlölet. A halálvágy agresszióba oldása, harcokkal és háborúsdival. Embertelen bálványok szörnyűségesen kodifikált tisztelete: mauzóleum és Bauhaus. Sötét rivalizálás mindazzal, ami – nincs.

Miért soha nem avval, aki van?

 

 

5

partvonalon kívül, fegyelmezetten

 

Az új emberiség, melyet két világháború szült meg, városlakó. Ők azok, akik a világon, meglepően nagy számban, nagyjából azonos színvonalon élnek, és nagyjából ugyanazt a híradót nézik. Partvonalon kívül, ám fegyelmezetten élünk. Huszadik század: sejtjeink mélyén tudást őrzünk a botrányos halálról, mindenre fel vagyunk készülve, igyekszünk jól lenni, de kicsit unatkozunk, életünk anonim száműzöttségben telik el. Karneváli létünk teherként borul reánk – nincs hozzá közünk. Meg vagyunk rendezve, és meg vagyunk ijedve. De már nem félünk semmitől, mert már nem tudunk. Alapállásként a szerencsétlenséget sajátítottuk el. Otthontalanságunkban persze cinkosnak találjuk magunkat, s e gyötrelmes gondolat elől sztereotípiáink mélyére bújunk, mint latrinába a halálraítélt, szökött fogoly. Még önnön ágyunkban is számkivetésben, magányunk emigrációjában, a Fazekas meséjén feszengünk, már-már otthonosan – a választásunkból született, s immár ténnyé kövült realitások roppant nyomása alatt. Túljutottunk a vagonokon, a fürdőn és a roboton, különféle sosehitt éhségek apátiáján, a csontvázerdőn és a szartengeren, még a szögesdrótokon is, mindenen túljutottunk – s most itt állunk, katonáktól ajándékozott, érdekes rongyokban, hófehéren, süketen és vaksin, kicsit felhizlalva, de tanácstalanul.

Az új Jancsó-film első – városban töltött – tíz perce zseniális. Aztán kezdődik az untig ismert, táncos léptű mű-balhé, mintha a lélek a dermedt városból, tért keresőn, a művészet álmába szökne, holott a feszült realitásból csupán a koncepcionált baráti falanszter „forgatható” lombikvalóságába disszidál.

Maga mögött hagyja az új emberiséget.

 

 

6

irónia és satanizmus

 

Az irónia, végső stádiumában valamiféle satanizmushoz jut el. Örül, hogy szabad, hogy mindent szabad, de az öröméből hiányzik a derű. Inkább megfagyott, összehúzódott: lucidus lett, csak sziporkázni tud. A humor meleg derűjében ott csillog a szenvedés képességének tudata, az irónia „derűjében” csak a szenvedésképtelenségé, így az irónia, igazolást keresve, végül is vájkálni kezd a teli létezésben, hosszú körmöket és farkasfogakat növeszt, majd csalódását megbosszulandó, egy rossz szabadság vámpírjaként ráveti magát az elemi dolgokra, agyarával felhasogatja az ősképeket, megszentségteleníti a szentségtartókat, egyszóval belerondít, amibe tud, miközben esztétikájában őszintén zokogja: boldogtalan vagyok, boldogtalan vagyok. S a finálé fináléja során, pótlólag, fordított bűntudata támad, egyenesen azt hiszi, ő a Gonosz, ámbár Prometheusként mentegeti magát: A bukás szédületét hoztam, az ellentmondás feneketlen űrét hoztam, a sötétbe a világosságot hoztam el nektek és mégis ti vagytok az én keselyűim.

Mert az iróniának az a végső, dédelgetett titka, hogy nem szereti Istenben az embert. Nem akarja, nem ő, nem és nem... S akkor már csak azt a hirtelen végérvényesen rosszá váló szabadságot – magában!

 

 

7

a csőd-jelentések unalma

 

Akárcsak korunk, keresztút elé érkezett a művészet is. Vagy végérvényesen a tömegkultúra eleve manipulált, alpárian happy közönyébe tagolódik, mint a fogyasztói társadalom bazári gadgetje, miközben trónfosztott, arisztokrata apja, a magasművészet, zabigyereke elől kis társaságával klubszerű karanténba zárja magát az Olympos (nem citromlé, hanem hegy) csúcsán, és nyelvi laborban, particulariter képez jövőt jólnevelt hegymászóknak –- vagy, a nagy bajból konstruktív következtetéseket levonva, az egymástól elrekesztett művészetrészek megpróbálnak pozitív kapcsolatra lelni egymással, hogy ily módon, bizonyos erkölcsi impulzustól hajtva, megszólíthassák végre az elhagyatott új emberiséget.

Az ideológiák által mindenkor olyannyira megvetett, úgynevezett erkölcsi impulzusra azért van feltétlenül szükség, mert ennek hiányában a magasművészet szinte valamennyi vívmánya a kultúra piacán technológiai újdonsággá redukálható, és akadály nélkül megvehetővé, illetve eladhatóvá válik, bármiféle aljasság számára. Egy műalkotás technikai virtuozitása nem pótolhatja a hiteles szellemi aurát – mára mindenesetre ennyi kiderült. De megfelelő elvi-etikai bázis nélkül a magasművészet sem reménykedhet benne, hogy szférájába gyanútlanul átemelheti, s műgondjával megválthatja a tömegkultúra olyan leleményeit, mint a videoclip, a sci-fi, vagy a horror. Az elitművészet divatra bazírozó agyafúrtságai a (megvetésben) elkülönültek hajóját alattomban lékeli meg; a vásári holmi – minthogy lényege a hatás – dominálni fog, és a gondolatot óhatatlanul a piac iszapos színvonalára süllyeszti.

A világvége divatjában mindig az adott kultúra önmagára kiszabott, halálos ítélete fejeződik ki. Szorongás és bűnélvezet jellemzi, mint társait, a zombie-t, a sci-fit, a horrort, a new wave misztikus pornográfiáját, s megannyi más, mai spiritualista divatot. Bennük azonban ugyanannak a vereségnek a félelme ölt testet, mint amelyik a magasművészet belsejét rágja, körülbelül a koncentrációs táborokban végezhető genocidiumok létezhetőségének tudomásulvétele óta. A tömegkultúra satanisztikus divatpózai mégsem a felismerést, hanem a vereséget forszírozzák: sematizálják a bűntudatot, megszoktatják velünk a szokhatatlant. A világvégén nincs mit gondolkodni, se átélni, se tanulni. De Samuel Beckett is azóta hallgat mind mélyebben, amióta erre rádöbbent. Úgy volna jó megszólalni, ha mondani tudnánk valamit. A rettegés helyben áll: nem történik semmi. Ami végső soron a botrány jóváhagyása.

A huszadik századi művészet talán túlságosan is belemerevedett már a szerencsétlenség tudomásulvételének extatikusan kéjelgő Laokoon-pózába; nem szabad, hogy sorstalanságunk nyomán támadó kétségbeesésünk a léhaság – az úgyis-undorító végre bazírozó kápó-lét – szabadságába vezessen. Márpedig egész jelenkori művészetünk az iszonyattal való találkozás okozta tehetetlenség hol előkelő, hol aljas igézetében él, már hosszabb ideje. Panaszhegyeken ücsörögjük át az életünket. Mind a magas, mind a tömegművészet a múlt kultúráját emészti, egészen az özönvizes katasztrófa szezonvégi kiárusításáig – mégsem hatékony annyira, mint régen: az új emberiség, aki már túljutott rajta, halkan, de biztosan: unja. Jelenünkből nem kezdődik semmi, nem következik semmi: ha van katasztrófa, ez az.

De mintha már ezen is túljutottunk volna.

 

 

8

túlélők a másvilágon

 

E századi világtörténelmünk kitűnő túlélőket faragott belőlünk, ám ez nemcsak kaméleon-tudást jelent, hanem bizonyos, kiszolgáltatottságunkból fakadóan dacos gyermekiességet is, mely vészhelyzetben mind kevésbé tűri az értelmetlen tiltást. Civil kurázsink azonban illegális, azaz szubkulturális, végső soron törvénytelen, ami azért baj, mert a krízis viszont internacionális. Az új emberiség mai drámájában a tékozló fiú evangéliumi problematikája jelenik meg: a bűnbeveszettség ól-melegének sötét méze, a bukás fenyegető tudatának bestiálisan ismerős hétköznapisága: a globális honvágy és depresszió. Most ugyan mindenki legszívesebben eldobná a maszkját, és segítségért kiáltana, de aki ezt nem teszi, jól teszi, mert ennek még nem született kultúrája, s e hiány legundorítóbb jelképe ma a terrorizmus.

Csömörünket az elitművészettől a mélyben irdatlan közlésvágy kíséri. Az új emberiség létét és gondjait nem hirdetik sem a hónap filmjei, sem a hónap könyvei közt. Tengerfenéki életünkbe nem hatol be a kultúra, és a kultúrába nem hatol be az élet.

Egy elhasznált kastélyt képzeljünk, melynek romladékos tetőteraszán a jólinformált és tehetséges kiválasztottak épp „megint-végérvényesen” berendezkednek; sajtókonferenciákban és művekben fejezik ki magukat, s csak az eget mérik, mert a földet utálják; alattuk kommerszgyártó, „megvilágosodott” kupecok mulatoznak, önzésük örvényében novaborukat kínálgatják, és ordenáré szemérmetlenségüket súlyos bankókkal fizettetik meg az ablakpárkányra mászó, kukucska-kíváncsi kasznár-gyülevésszel; míg alattuk, a földszinten úgynevezett művészeti élet pezseg: tárgyától-közegétől szabadult buborékserege az Isten szódájának, alkalmian alattomos, tőkeerős csoportosulások, műveltkedően politizáló reklámok – jól-rosszul reklámozott különféle nagypolitikák. Az élet valósága pedig a pincében lakik, a hétköznapok másvilágában, mint valami örökszürke, határtalan mezőn; milliárdok egymáshoz préselve s tanácstalanul – a szájukba fagyott kiáltással.

Holott egyáltalán nem szólíthatatlanok.

 

 

9

egymásra vagyunk hagyva

 

Bármeddig kérdezhetjük is magunkat, mi az, amit ma a művésznek vállalnia kell, ami elől nem szabad kitérnie, különben előbb-utóbb lidércként az arcába harap, és kiszakítja a fogával a nyelvét – a válasz mindig egy: a felelősség az, amit a művésznek itt vállalnia kell. Vállalni kell a felelősségünket – mindenért. Kivétel nélkül mindenért és mindenkiért. A művész ma az igazság egyetlen makulátlan őre. Ezért neki akkor is ébren kell lennie, ha az nem kényelmes, mert ő az, aki a másikra vigyáz. Mi nem kaszt-főnökök, vagy őrtorony-parancsnokok vagyunk, hanem az igazság, az őrzöttek igazságának szolgái: értük felelünk válasszal. A másik is ugyanúgy született, ahogy én. Különbséget is csak ő meg én találok emberségünk között, senki más soha. A másik, hölgyeim és uraim: kedves elvtársaim, a másik én vagyok. Egymásra vagyunk hagyva. A Föld adott ki magából mindannyiunkat, hogy szeme legyen, és füle legyen, hogy az élet érdemben hűséges lehessen önmagához. Hiszen minden ember őr, de mi még tudjuk is, mi tehát hétszeresen azok vagyunk. Felelősségünk centrumában nem szépség lobog, hanem szabadság.

A sokfajtájú szakadék szélén, ahol az emberiség ma áll, a katasztrofikus látás szükségképpen bukásra van ítélve. Korunk elitművésze dönthet, vele vész-e vagy átalakul. Nem volt még kedvezőbb alkalom az újkorban a szabad és demokratikus kulturális nyilvánosság megteremtésére, most ugyanis minden egyébnek az erőltetése – a tömegek számára is nyilvánvalóan – a katasztrófa irányába terel. Ma elsősorban a kezdet, a nem számítható kezdetek kultúrájára volna szükség, hogy legyőzzük az egymás közötti távolságot, anankénkat, a múltat, s mindazt, ami belőle következik, előre is kiszámíthatóan. A társadalmi és a társadalmak közötti dialógus sem a magasművészet, sem a tömegkultúra ismert keretei között nem bontakozhat ki, mert a beszédre vágyó, elfelejtett lakosság egészen új kulturális jelenség, amelynek játszóterét csak a dialógus megindulásával együtt lehet kialakítani – nincsenek hiteles médiumok.

Meg kell teremteni. Mert remélni kell a nem remélhetőt, igenis remélni kell – ez ma a teremtés, s ebben áll minden kezdet. Érteni véljük Herakleitosz dühét. Hát van remény? Nincs remény: azért kell remélni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/04 02-04. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5548