KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/december
• N. N.: Ember a havasokból Szőts István
• Szőts István: Egy önéletrajz részletei
• Zalán Vince: A magunk fájdalma Csonka Bereg
• Lengyel László: Kiújult napok Engesztelő
• Bársony Éva: A Módszer Statárium
• Székely Gabriella: Filmek és csavaráruk Beszélgetés Kézdi-Kovács Zsolttal
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az átalakulás kiskátéja
• Papp Zsolt: Zakatol az ultrabal A pacifista
• di Carlo Carlo: A történelem árgus tekintete Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1971
• Zsugán István: Tizennyolc év múltán Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1989
• Békés Pál: A százegyes szoba John Carpenterről
• N. N.: John Carpenter filmjei
• Barna Imre: Csak tégla A fal
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Kiálts a szabadságért!
• Nóvé Béla: A Nap birodalma
• Tamás Amaryllis: Arany és vér
• Báron György: Vidám élet
• Bikácsy Gergely: A kis csábító
• Kovács András Bálint: A bolond és a királynő
• Szemadám György: Valaki van odalenn
• Fáber András: Diótörő
KÖNYV
• György Péter: A halhatatlanság halottja Hajas Tibor (1946–1980)
• Hajas Tibor: Részletek Hajas Tibor filmes esszéiből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Részletek Hajas Tibor filmes esszéiből

Hajas Tibor

 

Roman Polanski: Machbeth

 

Az utolsó összeurópai halálélmény, a második világháború, a halálnak olyan elképzelhetetlenül intenzív és Európa-ellenes látványát nyújtotta, hogy a halálkultusz végképp tabuvá lett, érinthetetlenné és értelmezhetetlenné; a civilizáció jól lepecsételt tudatalattijába lett visszanyomva. Azóta a halál felfoghatatlan absztrakció; a média által közvetített háborúk, természeti csapások, szerencsétlenségek, az élmény szintjét el nem érő lefokozott információk, melyek legfeljebb egy laposan morális szinten mozgósítanak; az egyedi, partikuláris halálélmények pedig kommunikálhatatlanok, mert Európának erre már nincs nyelve.

Ugyanakkor a létezés fizikai, továbbá vallásos és esztétikai alapélményeinek egyikéről van szó, mely nem engedi, hogy negligálják. Ha a fizikai szükségszerűség nem, akkor a képzelet ürügyet teremt arra, hogy a szenvedés, a pusztulás és pusztítás, a lidércnyomás, a halálfélelem puszta esztétikai öröme kedvéért realizálja ennek képeit, és onániás fantazmagóriákba, a halálkultusz pótlékaiba, a művészetbe és a bűnözés művészetnek is tekinthető irracionális jelenségeibe (Manson-család) visszaszorulva hozzászoktassa az ember szemét ahhoz, amit lélektanilag képtelen elviselni; mintegy tréningben tartja, hogy a várakozás ideje alatt el ne felejtsék; a borzalom cinkosaként alapfokú kiképzést nyújt.

 

 

King Vidor: Billy, a kölyök

 

A mítosz megment, konzervál, életben tart. A mítosz óv és megőriz, mint a bunker. Szerencsés az, aki már életében átlép a mítoszba; megmenekült. Ezt a lépést elég könnyű megtenni. Csak annyi kell hozzá, hogy a megmenekülés ne legyen túl fontos. Az menekül meg, akinek van mitől; az a túlélő, akinek van mit túlélnie. Mítosz akkor keletkezik, ha az, amit túlélek, a saját kreatúrám. Ha az, ami körülvesz, nem egy reális élettér, hanem saját, semmire tekintettel nem lévő vízióm, ami biztonságosabban vezet és igazít el, mint az úgynevezett tények. Ha nem egy ember vagyok, hanem AZ EMBER. Ebben pedig semmiféle erkölcsi megkötés nem létezik, még akkor sem, ha a mítosz morális igényeket elégít ki. A vízió egyetlen lényeges követelménye, hogy csak saját logikájára figyeljen; tehát életveszélyes kell, hogy legyen. A hősök nem attól hősök, hogy a jó oldalon állnak – hanem attól, hogy sebezhetetlenek. A bikaviadalok arénáiban a viadorok állandó halál-érintettségben dolgoznak. Képességeiken és szabad belátásukon múlik, mekkora kockázatot vállalnak; de a veszély, ha kontrollálva is, érzékelhetően jelen van, és minden hibát megtorol. Tökéletesnek kell lenni és halhatatlannak.

 

 

Michelangelo Antonioni: Nagyítás

 

A fotó bizonyíték és reklám. Annyira bizonyíték, amennyire reklám. Ha nincs reklám, az áru nem létezik. Ha nincs bizonyíték, az esemény nem létezik. Amiről nincs fotó, az legfeljebb rémhír lehet, – és ez is egy jól ismert, használható műfaj. Csak éppen mások az életképesség kritériumai; megtörténni minden megtörténhet, de rémhír nem válhat bármiből; a rémhírnek lényeges információt kell közölnie. A rémhír: művészet. A fotó ennél kevésbé meghatározható jelenségként kezdte. A fotó sokkal fizikaibb, mondhatni, testibb. A fotó jelenléte az euklideszi bázis. A fotó jelenlététől átjárt szemlélet számára a fotó hiánya olyan, mint a víz-, gáz-, villanyszolgáltatás megszűnése egy nagyvárosban. Megszűnik a kommunikáció a külvilággal. A bizonyíték, dokumentum nélkül maradt történet, amely nem éri el a rémhír közérdekűségét, nem egyszerűen magánüggyé; (hanem) titkos történetté, hallucinációvá válik – és azzal mindenkinek sajátmagában kell elboldogulnia.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/12 62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5547