KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/december
• N. N.: Ember a havasokból Szőts István
• Szőts István: Egy önéletrajz részletei
• Zalán Vince: A magunk fájdalma Csonka Bereg
• Lengyel László: Kiújult napok Engesztelő
• Bársony Éva: A Módszer Statárium
• Székely Gabriella: Filmek és csavaráruk Beszélgetés Kézdi-Kovács Zsolttal
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az átalakulás kiskátéja
• Papp Zsolt: Zakatol az ultrabal A pacifista
• di Carlo Carlo: A történelem árgus tekintete Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1971
• Zsugán István: Tizennyolc év múltán Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1989
• Békés Pál: A százegyes szoba John Carpenterről
• N. N.: John Carpenter filmjei
• Barna Imre: Csak tégla A fal
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Kiálts a szabadságért!
• Nóvé Béla: A Nap birodalma
• Tamás Amaryllis: Arany és vér
• Báron György: Vidám élet
• Bikácsy Gergely: A kis csábító
• Kovács András Bálint: A bolond és a királynő
• Szemadám György: Valaki van odalenn
• Fáber András: Diótörő
KÖNYV
• György Péter: A halhatatlanság halottja Hajas Tibor (1946–1980)
• Hajas Tibor: Részletek Hajas Tibor filmes esszéiből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Engesztelő

Kiújult napok

Lengyel László

 

Amikor Hargitay Lajosné huszonöt éves fiatalasszony 1956. december 14-én felébred a császármetszés utáni kábult álmából, azt hallja, hogy mellette arról beszélnek, két salgótarjáni acélgyári mérnököt fogtak ki holtan az Ipolyból. Bizton tudja, hogy az egyik az ő huszonnyolc éves férje. Miért, hogy ez az asszony és két leánya harminchárom éven át nem keresi az áldozat sírját? Miért nevel fel úgy két gyermeket egy anya, hogy ne érezzék az apa hiányát, tán ne is igen tudjanak az apáról? Miért nem beszél szűkebb és tágabb közösség a pufajkások brutális gyilkosságáról? Fel lehet-e, fel szabad-e ébredni harminchárom év után?

Kérdéseink a Kádár-kor kérdései. Bármennyire fontos szál Schiffer Pál filmjében a gyilkosok keresése, az események pontos képének összerakása, a nyomozás – bevallom – kevéssé érdekel. A gyilkosok, a közreműködők gyilkolnak, majd dicsekszenek, majd hallgatnak, majd tagadnak – ez a természetes logikája a folyamatnak. A film a tagadó és hallgató szakaszban közelíti meg a pufajkásokat. A hatóságok se nagyon érdekesek. Természetes, hogy az ügyészség, a bíróságok, a rendőrhatóság nem akar elmélyedni az ügyben, hiszen további kisebb-nagyobb, és időben sokkal közelebbi ügyek lavináját engedné magára. Az igazi kérdéseket nem is a hatósági embereknek, a gyilkosoknak, hanem az áldozatoknak és hozzátartozóiknak, mindnyájuknak teszi fel az élet. Magunkkal kell szembenéznünk és nem a lesunyt tekintetű véres kezű régi géppisztolyosokkal, álságos udvariasságú hivatalnokokkal.

Teljesen egyértelmű, hogy a mi drámánk valahol ott kezdődik, amikor a politizáló férjnek nem is cselekedeteit, hanem magát a politizálását kell megítélni. Az asszony nyíltan is kimondja: aki két gyereket csinál, akinek családja van, az ne politizáljon, az maradjon békén és védje, óvja családját. A film kezdetén vagyunk. A megtorlások időszakában, még ha a felvételek 1989-ben készültek is. Ez a hang a megtorlások hangja: maradt volna a fenekén, minek ártja magát a nagyok dolgába. A Hargitay Lajosok a Kádár-kor logikája szerint abban hibáztak, hogy beleártották magukat valami olyasmibe, amihez nem volt közük. Valaha úgy mondták volna, hogy az „urak dolgába”, most meg az „elvtársak dolgába”. Csinálhatsz bármi jót és szépet a politikában, lehetsz ártatlan vagy bűnös cselekedeteid szerint, egy bűnt máris elkövettél: nem maradtál otthon a suton, hanem ugráltál. Ne csodálkozzunk, hogy a feleség és a gyermek ítélete kezdetben egybeesik a Kádár-korszak ítéletével. Az tette éppen olyan tartóssá a Kádár-rendszert, hogy nemcsak az áldozatok vére, a megfélemlítés tartotta össze, hanem az a közítélet is, amit az egyszerűbb emberek közt igen könnyű volt feltalálni: olyanba ártakoztunk, ami nem ránk tartozik. Az a munkamegosztás, hogy a kisemberre a szorgos munka és a család élethelyzetének javítása vár, a politika pedig helyi és központi elvtársak dolga, mert csak jobban tudják ők, 1956-ban néhány napra felborult. De aztán jött a hatalom, és újra a fejekbe verte. És tegyünk hozzá valamit a film személyes oldalához. Nem érzi-e át minden asszony Hargitayné magányosságát, aki utolsó órás terhes, és férje nem mellette marad, hanem a gyárba megy vissza, ellenőrizni, lesz-e energia? Az átkozott politika miatt a fiatal férjnek talán örökre el kell bujdosnia. Elgondolkodtató dilemma. „Miért kell éppen neked csinálnod ezt” – véljük hallani a féltő, de mégis haragos asszonyi kérdést.

És itt következik a második gond. Sem az áldozat özvegye, sem a leányai nem lehetnek biztosak abban, hogy a férj és apa nem volt-e tömeggyilkos, nem tudják hogy valójában mit is tett. A hatósági emberek rémesebbnél rémesebb rágalmakat közölnek, vagy ami rosszabb, sokat sejtetően csóválják a fejüket. „Nézze, asszonyom, jobb, ha nem is tudja, hogy milyen ellenséges cselekedetek fűződnek a férje nevéhez.” – szinte halljuk a fenyegető megjegyzést, miután két órát ültették és várakoztatták. Ezért a család nem „néz oda”, nem is kérdezősködik. Persze az apánk akkor is az apánk marad, ha bűnöző volt, de jobb ezt nem megtudni. Ne beszéljünk róla. Megint a Kádár-kor logikája: a nyugodt életet megválthatod, ha nem kérdezősködsz. De a logika ennél mélyebb is. Ennek az asszonynak, akárcsak a társadalom nagy többségének az a vágya, hogy gyermekei boldogulását, a középosztályba emelkedését mindenáron megteremtse. Rátekintve a jól ápolt és jólöltözött középosztály stílusában beszélő lányokra, ez sikerült is. Ez a beilleszkedés és felemelkedés azonban nemcsak az anya, hanem a Kádár-kor sikere is. Lám, ha valaki nem politizál, nem megy bele a múlt boncolgatásába, hanem dolgozik, pótolja az elveszítettet, az boldogul. A család elfogadja a logikát, de megfordítva, a Kádár-kor is magáévá teszi a család logikáját. Bontsunk fátylat a múltra, nem fontos a mindennapi megélhetéshez tudni, hogy mi is történt 1956-ban, sőt, mi is történt apánkkal. Vannak, akik ezt egy tál lencséért való eladásnak tartják. Akik úgy vélik, hogy egy rossz csereüzlet jött létre hatalom és család között: ennivalóért, biztonságért, gyarapodásért cserébe: hallgatás. Úgy vélem, hogy kifinomultabb, bonyolultabb a helyzet. Először is, nem egy alkalmi dologról van szó, hanem húsz-harminc évről. Nemzedékekről, akiknek a tudatában fel sem merült, hogy mi után kellene érdeklődni, miről is kellene hallgatni. Nem biztosított-e nagyobb külső és belső védettséget anyának és leányainak, ha nem foglalkoznak apjuk sorsával, 1956-tal? Helyzetük sok tekintetben azonos a Holocaust áldozatainak gyermekeivel. Jó-e az, ha nemzedékek úgy nőnek fel, hogy állandóan ott motoszkál bennük üldözöttségük tudata, ha sérelmeiket, amelyek kiélhetetlenek, maguk ellen fordítják? Ha hallgatnak zsidóságukról és az áldozatokról, az a baj; ha beszélnek róla, az a baj. A társadalom ugyanis sajátos, beszédes hallgatást követelt.

1956 áldozatainak ügye éppannyira tisztázatlan, mint korábbi történelmi korszakainké, így 1944–1945 áldozataié. Ha viszont az áldozatok maguk sem akarnak és tudnak szembenézni áldozatmivoltukkal, titkon magukat is bűnösnek tartják, akkor hogyan viszonyuljon ehhez a megbékélésre vágyó társadalom? Csakhogy van ennek az egésznek egy gyűlési, felhalmozódásos folyamata. Ahogy a Holocaust gyermekei hiába próbálnak menekülni, kamaszlány, kamasz fiú korukban, brutálisan figyelmeztetik őket zsidóságukra és üldözöttségükre. Nem tudom, hogy mikor és ki figyelmeztette Hargitay Lajos lányait. Mit éreztettek velük osztálytársaik, tanáraik, a felvételi bizottságok. De annyi bizonyos, hogy erre az első reakció az elfojtás: nekünk nem kell apa. Nekünk az anyánk pótolta az apát. Mi nem vagyunk 56-osok. Nem jártak össze senkivel, akihez apjuknak 1956-ban köze volt. Nem néztek körül, nem kérdezősködtek, nem keresték fel a másik áldozat özvegyét és fiát.

Mikortól érezzük, hogy baj van ezzel a magatartással? Talán, amikor hagyják, hogy 1984-es levelük válasz nélkül maradjon. Amikor nem mennek el a boncoló orvoshoz. Amikor nem kérdeznek meg egyetlen sírásót sem. Nem is nekünk van bajunk e kedves és kulturált leányokkal, hanem nekik kezd bajuk lenni önmagukkal. Elvesztik a megértő-kedvüket. A film legdrámaibb és legjobb jelenete, amikor a három nő felkeresi az áldozat régi nemzetőr-társát, aki teljes magától értetődéssel mondja el, mit tett Hargitay Lajos. Ebből az elbeszélésből nemcsak az áldozat teljes ártatlansága derül ki, hanem az is, hogy mindezt az anya és leányok már régen megtudhatták volna, csak be kellett volna kopogniuk ezen az ajtón. A munkatárs, a barát nem fél, és valószínűleg nem félt volna beszélni 1980-ban vagy 1984-ben sem. Miért nem jöttünk mi ide? – mintha ezt a szorító kérdést fejezné ki az idősebb és magabiztosabb lány sírása. Igen, nem kereshették apjukat 1957-ben, bár voltak, akik megtették. Mégis, jogos a megtorlástól való félelem. Nem kereshették 1969-ben, mert ez a keresés megakadályozta volna őket az érettségiben, az egyetemi felvételiben. De mintha már megtehették volna ugyanezt 1980-ban, vagy 1984-ben. S ezekben a kiújult napokban – ahogyan a film egyik szereplője mondja – a mai átállásoknak, a mai hirtelen jött 1956-os hősiességeknek éppen itt az erkölcsi csavarja. A harminc éven át folyamatosan kitartók kivételek, őket a társadalom nem érzi maguk közé valóknak.

Nem lehettünk mindnyájan hősök. Csakhogy a fordulatot kissé megelőzők, a nem éppen akkor érkezők az igazán érdekesek. Amikor még volt kockázat, de már meg lehetett lépni, sőt meg kellett lépni. Amikor már egy nagy rés repedt végig a Kádár-rendszer falán, s nem volt szégyen benézni. Az idősebb lány felszabadító sírása ez: megtehettük volna, és meg kellett volna tennünk. Most omlottak le a Kádár-kori középosztályi magabiztosság szilárd falai, amik közt anya és leányai otthonosan mozogtak. Nem az az érdekes, hogy néhány rozoga és beijedt ávóst és pufajkást felelősségre vonunk-e, hanem az, hogy ráérzünk-e arra a felelősségre, ami mindannyiunkat a nyolcvanas években már terhel: bizony mi nem törődtünk a gazdasági válsággal, bizony mi fordítottuk el a fejünket a szegényedőkről, bizony mi voltunk, akik nem néztünk Erdélyre, a Felvidékre vagy a Kárpátok aljára, bizony mi toltuk félre 1956-ot, mint megoldott kérdést. Mással voltunk elfoglalva? Bizony mással. És miért nem volt ez érdekes a 70-es, vagy a 60-as években? Azért, mert a kiegyezéses társadalom akkor még nyújtott távlatokat. A 80-as években már elhibázta, aki nem nézett oda. Talán sírnia is kellene. Siratnia önmagát, reményeit, vágyait, megcsalatásait. És mi, filmnézők, nézzünk az idősebb, fekete lány szemébe, amely a könnyektől most tisztábban lát. „Fegyverrel, virággal bánni, / mások tetemén megállni – / boldogulni a világ tanít. /Hurcolom hajdani fejem, / mint a gyaur-főt a török, / ifjú főt, európait.” (Szécsi Margit: Fegyverrel)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/12 19-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5528