KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/december
• N. N.: Ember a havasokból Szőts István
• Szőts István: Egy önéletrajz részletei
• Zalán Vince: A magunk fájdalma Csonka Bereg
• Lengyel László: Kiújult napok Engesztelő
• Bársony Éva: A Módszer Statárium
• Székely Gabriella: Filmek és csavaráruk Beszélgetés Kézdi-Kovács Zsolttal
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az átalakulás kiskátéja
• Papp Zsolt: Zakatol az ultrabal A pacifista
• di Carlo Carlo: A történelem árgus tekintete Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1971
• Zsugán István: Tizennyolc év múltán Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1989
• Békés Pál: A százegyes szoba John Carpenterről
• N. N.: John Carpenter filmjei
• Barna Imre: Csak tégla A fal
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Kiálts a szabadságért!
• Nóvé Béla: A Nap birodalma
• Tamás Amaryllis: Arany és vér
• Báron György: Vidám élet
• Bikácsy Gergely: A kis csábító
• Kovács András Bálint: A bolond és a királynő
• Szemadám György: Valaki van odalenn
• Fáber András: Diótörő
KÖNYV
• György Péter: A halhatatlanság halottja Hajas Tibor (1946–1980)
• Hajas Tibor: Részletek Hajas Tibor filmes esszéiből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Egy önéletrajz részletei

Szőts István

 

A filmgyár folyosóját a Lumumba utcában, rendezők, operatőrök mellszobrai díszítik. A magyar film pantheonja ez.

Legtöbbje Morell Mihály műve.

A rossznyelvek szerint ő a magyar filmesek Kháronja, mert akit ő megmintáz, annak napjai már meg vannak számlálva. Ezek után érthető, hogy kétes értékű megtiszteltetés, ha valakiről szobor készül, mert főleg azokat a korosztályokat örökíti meg, akik már az első sorokban masíroznak a halhatatlanság felé.

Nem is olyan régen Morell Miska elkészítette az én portrémat is.

Nem akarom már a bemutatkozás első perceiben a panaszfal előtt siránkozó szerepét játszani. Méltánytalan sérelmek, övön aluli ütések felsorolásával. Vagy túlságos gyakran hivatkozni a történelem eltaposó hernyótalpaira. De el sem hallgathatom mindezt.

Senki sem választhatja meg korát és kortársait! Ebből adódik a magyarázat arra is, hogy „életművem” – nem szívesen használom a szót – miért befejezetlen, töredék, torzó.

Sok terv, amiből nagyon kevés valósult meg; forgatókönyvek, melyekből nem lett film; filmek, melyek félbemaradtak... És a befejezettek legtöbbjét is betiltotta a cenzúra.

Ha az ember túllépte az átlagos európai ember életkorát, hátralévő idejét ne kesergéssel töltse. A meddő éveket, az elsikkadt lehetőségeket már úgysem hozza vissza többé senki.

Az is gyenge vigasz persze, hogy ennek a korszaknak nemcsak én voltam az egyedüli vesztese. A magyar film csak ritkán, kivételes esetben közelítette meg az irodalom, a zene, a képzőművészetek nívóját. Németh László középiskolai tanári száműzetése, Bartók önként vállalt emigrációja, a Csodálatos mandarin és Madách Az ember tragédiájának a betiltása, Sinka, Szabó Lőrinc elhallgattatása, vagy a proletár Derkovits, a „bolond” Csontváry formalistának bélyegzett művei, Ferenczy Béni szobrai, Aba-Novák bemeszelt freskói... és folytathatnám –, ezek sokkal, de sokkal nagyobb veszteségei voltak az egyetemes magyar kultúrának, mint az a pár film, amit én nem tudtam megvalósítani.

Viszont meglepve láttam, hogy a stúdió közelében még ma is utcanév őrzi a személyi kultusz fanatikus fő inkvizítorainak emlékét.

A körém rakódott évgyűrűk valami pozitívumot is bizonyítanak. Azt, hogy egyáltalán élek. Hogy túléltem két világháborút, forradalmakat, három káplár uralmát – mert sem Sztálin, sem Hitler, sem Mussolini nem vitték többre altiszti rangnál –, a zsarnokság, a terror minden árnyalatát; a vöröset, zöldet, fehéret, barnát... Trianont, az ország megcsonkítását és szülőhazám, Erdély elvesztését – kétszer is. A határok, aknazár és szögesdrót kegyetlen anakronizmusát.

Négyszer cseréltem útlevelet, állampolgárságot, a meneküléssel és emigrációval éppúgy ismerős lettem, mint a nagyon tapintatosan személyi kultusznak címkézett, belém ivódott rettegéssel.

Lelkiismereti okból sokszor szakítani kényszerültem a filmmel, hogy elkerüljem propagandafilmek készítését, hazugságok terjesztését. Némi vigasz, hogy ezért ma sem kell megtagadnom töredékes filmjeim eszméit, ideológiáját, legfeljebb technikai vagy művészi fogyatékosságukért szégyenkezhetem.

 

*

 

Dél-erdélyi vagyok. Anyai ágon Hunyad megyéből származom.

Apáméknak Alsó-Fehérben, Alvincen volt birtokuk és jó ború szőlőjük Borbereken. Gliciniák borították apám régi szülőházát, csupa virág volt a kert...

Szülőfalum, Szentgyörgyváralja olyan kicsi, hogy csak a részletes katonai térképeken található meg.

Családunk még az Árpád-házi királyok idejében telepedett itt le a Sztrigy termékeny völgyében.

Egyik ősöm, Buda Péter, Barcsay Ákos erdélyi fejedelem Anna húgát vette feleségül. A váljai birtokot több más faluval együtt akkor kapta hozományként. Azóta – 350 év óta – a családnak ez az ága itt élt és itt is temették el őket ebben a földben.

Bár gyermekkorom szinte egybeesik a film, a mozi gyermekkorával, köldökzsinórom mégsem volt celluloidból.

Négy- vagy ötéves lehettem, mikor apám egyik bécsi tiszttársa karácsonykor meglepett egy laterna magicával. Petróleumlámpás, kézi kurblival hajtott vetítőgéppel.

Ebédlőnk fehér falára kitűnően lehetett vetíteni. A petróleumlámpa füstölt, a gép zörgött egy kicsit, amikor kurblizták, de ez nem zavart minket. Sem engem, sem öcsémet, sem azokat a falusi játszótársainkat, kiket meghívhattunk a csoda látására.

A megmozdult kép fényei és árnyai rabul ejtettek, de hogy kik és hogyan készítik ezt a varázslatot, azon már nem törtem a fejemet. Arra még-kevésbé gondoltam, hogy a filmnek rendezője is van, és az is egy mesterség, és hogy nekem is egyszer ez lesz a hivatásom.

Bolthajtásos, vastag falú, öreg házban laktunk Válján.

Római kőoroszlán állt őrt a tornácra vezető lépcsők előtt. Még nagyapám ásatta ki a földből. Egy Mithrász-szentély szobra lehetett. Gyermekkoromban kedvenc játszótársam, „hátaslovam” volt ez a nagy kőoroszlán.

A föld itt sok titkot őrzött: faragott köveket, csontokat, cserepeket, bronzfegyvert, ezüstpénzt, sőt aranykincset is.

Nemcsak a föld mélye rejtett titkokat, a nép is tele volt sötét, nehéz babonákkal. Hihetetlennek tűnik, ami megtörtént a harmincas években egyik kedvelt mesemondó asszonyunkkal. Máriska Mohor már nagyon öreg volt, amikor meghalt. Temetése után marhavész ütött ki a faluban. Egy vénasszony azt álmodta, hogy Mariska a vész okozója. Hogy boszorkány volt, visszajáró lelke rontja meg a teheneket... Egy reggel megdöbbenve hallottuk, hogy kiásták sírjából, fakarót ütöttek a szívébe és tüskés rőzsén elégették a holttestet.

Nagyapám nagy vadász volt. Egy reggel öt farkast lőtt és abból csináltatta azt a bundát, amit még én is viseltem.

Néha, téli éjszakákon, felvertek a kutyák vonításai és a pásztorok kiáltozása. Reggel aztán borzongva néztük a nagy farkasnyomokat és a kerítésen fennakadt vérfoltos gyapjút.

Különös, ősi világ volt szülőföldem.

Az eget figyelő, a hold és a csillagok járásához igazodó, az állatok viselkedését fürkésző pásztorok és szántóvető parasztok több ezer éves bölcsessége és tapasztalata, a természethez való szoros kapcsolata rám is hatott, s egy életen át kísért, döntőn befolyásolta ízlésemet, hajlamaimat, stílusomat.

Az Emberek a havason, a Búzamezők, a Kádár Kata, a Hallstatti ballada kritikusai mind hangsúlyozottan kiemelték filmjeim mély kapcsolatát a természettel; Dovzsenko Földjéhez és Flaherty Az aráni emberéhez hasonlították őket.

Évszázados öreg diófák őrizték a gyümölcsöst. Csendes méhzümmögés, a háromszáz éves muskotály-körtefa árnyéka és piros futórózsasövény kerítette be a sírkertet, ahonnan a Retyezát havas csúcsai, s a Sztrigy kanyargó ezüstje az állandóság tükrét tartották a gyorsan múló, egymást váltó emberi nemzedékeknek... Ide, ahonnan a legszebb a kilátás, akartam az új házat építeni római kövekből, faragott oszlopfőkkel.

Csak itt akartam élni.

Válja nélkül nem tudtam elképzelni az életet.

Nemcsak az ég és föld titkainak misztériumába avatott be szülőföldem, hanem döntő módon formálta történelmi tudatomat, erdélyi magyarság-érzetemet.

Ezen a földön évszázadok óta fenyegető veszélyben éltünk. Krími tatár, moldvai vajda, német zsoldos, Horea, Jancu lázadó parasztjainak áldozatai főként magyarok voltak. Bujdosás, menekülés volt osztályrészük, és aki túlélte, visszatért és maradt. Mint azok a csenevész fenyők, amelyek a havasok magas sziklái között senyvednek.

Nagyapám jó gazda volt, szerette birtokát és ragaszkodott hozzá. A földbirtokos is szeretheti földjét. Őrhelynek, végvárnak tekintettük, sohasem tartottuk csupán vagyontárgynak a földet.

Kora gyermekkoromtól kezdve én is gyakran menekültem. Menekültünk a szerb határszélről, Keveváráról, apám garnizonjából, az első világháború kitörésekor. Menekültünk 1916-ban a románok betörésekor, mikor Dél-Erdélyt kiürítették. Menekültünk a háború végén, a forradalomkor, 1918-ban, Váljáról, – később pedig ki Erdélyből, Magyarországra, én aztán még onnan is tovább...

Korán megtanultam, hogy a határok nemcsak a térkép vékonyka vonalát jelentik, hanem emberi sorsokat kegyetlenül eldöntő tényezők lehetnek.

Apám az új határok miatt már nem is térhetett vissza Erdélybe. Az én nevelésemről apám gondoskodott, nekem is útlevelet és állampolgárságot kellett cserélnem. A családi tradícióhoz híven apám – mint egykori hivatásos tiszt – engem is katonai pályára szánt. Így kerültem a soproni, majd a kőszegi kadettiskolába és később a Ludovika Akadémiára.

Nem vonzott a katonai pálya. Feltétlen engedelmességre nevelő, rideg módszereivel nehezen tudtam megbarátkozni. Az emberölés hivatásához – bármilyen szent célból történjék is az – nem éreztem kedvet. Gandhi vér és erőszak nélküli, passzív ellenállása volt sokáig példaképem.

A kadéti iskolában sokáig rangelső voltam; nehezen sikerült apám ellenállását leküzdve megválni a Ludovikától. Nemcsak antimilitarista hajlamom késztetett erre, hanem anyám helyzete is. Öcsém korai halála után egyre több nehézséget okozott a kis birtok vezetése.

Erdély ismét beleszólt a sorsomba. A földet meg kellett menteni. Azt képzeltem, ha megvalósíthatok egy kis mintagazdaságot, almáskertet, akkor anyámnak is, magamnak is csendes, békés életet biztosíthatok.

A történelem megint másként határozott.

Gyanús katonai múltú, majdnem magyar királyi tiszt lettem a román hatóságok szemében... Csendőrök zaklattak. Egyre gyakrabban utasítottak ki Magyarországra.

 

*

 

A művészetek vonzottak. Már középiskolás koromban is afféle önképzőköri nagyság voltam. Szavaltam, színdarabokban szerepeltem, rendeztem, sőt kulisszákat is mázoltam. Novellákkal és versírással is próbálkoztam. De hát ki nem írt verseket 18 éves korában?

Ludovikás koromban el-eljárogattam Aba-Novák és Iványi-Grünwald esti rajz- és akt-tanfolyamaira. De még idejében rájöttem, hogy az irodalomban és a képzőművészetben óriások tornyosulnak előttem Tolsztojtól Madáchig, Leonardótól Michelangelóig. Százan és ezren, akiknek én legfeljebb tizenhatezredik epigonja lehetek, s akik felé csak reménytelenül nyújtogathatnám a kezemet, hogy „Anche io sono pittore!...” (Én is festő vagyok!) De én nem akartam epigon, utód lenni. Hanem felfedező, pionír, hős!

A filmművészet területe akkor még tele volt fehér foltokkal, terra incogniták vártak felfedezőikre. Ösztönösen éreztem, hogy az irodalom, a színpad és a képzőművészetekhez való dilettáns hajlamaimat a filmnél tudom legeredményesebben hasznosítani.

Elhatároztam, hogy filmes leszek. Sikerrel pályáztam meg az Iparügyi Minisztérium által meghirdetett Hunnia-gyakornoki állást. Az Álomsárkány forgatásakor léptem át először a filmstúdió küszöbét. Ott láttam először az álomgyárat a maga kiábrándító valóságában. A művészi munka áhítata és csendje helyett zaj, kiabálás, kalapácsolás, kábelek összevisszasága között tétlenség vagy unalomig tartó ismétlések...

Az első impressziók bizony kiábrándítóak voltak.

A befutott „nagyok” között a művészetről nem sok szó esett. Ipari produktumnak tekintették a filmet. Kasszasikerek receptjét keresték, a bölcsek kövének titkát, amitől a celluloid arannyá válik.

A legtöbb gyártó száműzte a rizikóval járó külső felvételeket, mert az irányíthatatlan tényezők – rossz idő, eső, napsütés – könnyen veszélyeztették a valóban mesteri ügyeskedéssel összehozott, krajcáros költségvetést és a profitot. Pár hét alatt el kellett készüljön a film! Ez pedig csak műtermi kulisszák művilága, műfényei között volt lehetséges. Maradt a fotografált színpad, bevált sablonjaival, kabaréviccek, fülbemászó slágerek, kedvenc sztárok testre szabott szerepeivel. A harmincas, negyvenes évek legtöbb filmje erre a kaptafára készült.

A filmet sokkal többre tartottam a színpad-fotografálásnál, reprodukáló eszköznél. A modern technika komplikált gépeivel felszerelt ember önálló, új művészetének tartottam.

Ahol a színpad három festett falú díszlete kinyílik, az egész világra kitárul. Felragyog a csillagos égbolt, meg a tenger hullámverése, vágtázó lovasok ugratnak felénk, sas köröz mozdulatlan szárnyakkal, s az óriásira nőtt emberarcon az indulatok és érzelmek legkisebb rezdülése is láthatóvá válik, akár egy lassan legördülő könnycsepp útja... szóval az egész természet, mint egy hatalmas orchester együtt játszik az emberrel (vagy sokszor ember nélkül is!), ezért neveztem a filmet az ég és föld világszínpadán játszódó „kozmikus” művészetnek.

Filmtörténeti, filmesztétikai tudásom eléggé hiányos volt. Jóformán az öt ujjamon meg tudtam számolni az általam ismert szakirodalmat. Még gyakornok koromban egy antikváriusnál rábukkantam Balázs Béla Der Sichtbare Mensch (A látható ember) és Der Geist des Films (A film szelleme) című lenyűgöző lendülettel, költészettel megírt műveire. Ezek és később Pudovkin volt jóformán egyedüli film-breviáriumom és film-katekizmusom.

A Hunnia-gyakornok lótó-futó, teddide-teddoda szerepköre afféle ötödik kerék volt a stúdióban. Valósággal el kellett lesni a mesterség titkait. Feltalálni mindennap a spanyolviaszt. Néha beugrottunk statisztálni is. A Karosszék egyik jelenetében Ranódyval együtt cipeltük ezt a nehéz bútordarabot. A Halálos tavasz hotelhalljában egy újságlap mögött rejtőzködöm.

Rossz scripter voltam és gyenge másodasszisztens: elábrándoztam vagy bosszankodtam ahelyett, hogy az aprólékos munkával törődtem volna.

A Földindulás másodasszisztensi szerepkörében filmkarrierem megszakadt. Ismét közbeszólt a történelem és Erdély. Katonai behívót kaptam és részt vettem az észak-erdélyi bevonulásban.

A nagy lovaglás Máramarostól Székelyudvarhely-Kadicsfalváig tartott. Jól beszéltem románul, így mindig előreküldtek szálláscsinálónak. Magánosan lovagoltam elhagyott erdei utakon, kedvemre vágtázhattam a szabad mezőkön.

Kadicsfalváról szép őszi időben gyakran kirándultunk a Hargitára, a Gyilkos-tóhoz, a Békás-szorosba. Mindinkább meggyökeresedett bennem az az elhatározás, hogy itt, ezen a tájon, egy erdélyi író témájából végre olyan filmet készíthetek, melyben valóra válthatom a filmmel kapcsolatos elképzeléseimet. Azokat a személyes gyermekkori emlékeket, amik a természethez, Erdélyhez fűztek.

Nyírő József halina-kötéses könyvei, a Kopjafák, a Havasok könyvének, tömör balladaízű novellái jó anyagot kínáltak egy ilyen filmhez.

Amikor leszereltem, Kolozsvárt megszakítottam utazásomat, felkerestem Nyírőt és beleegyezését kértem ahhoz, hogy a börtönből megszökött és halálra sebzett gyilkos Gergő történetéből egy rövid filmet rendezhessek.

Pesten sietve elkészítettem a forgatókönyvet, fedőlapjára fenyőágacskát rajzoltam, úgy adtam át Bingerth vezérigazgatónak.

Legnagyobb meglepetésemre Bingerth nemcsak elfogadta tervemet, hanem arra biztatott, hogy kár ezt a jó témát egy rövidfilmre elpazarolni, inkább egészítsem ki Nyírő többi műveiből egy egész estét betöltő nagyjátékfilmmé. A gombhoz készítsek egy egész kabátot.

Kapóra jött neki ez az új hangvételű filmterv, amit a Hunnia volt gyakornoka szeretne megvalósítani, egy sikeres erdélyi író könyvéből. Erdély aktualitása, tájainak szépsége, a székelyek népszerűsége is biztosították a siker előfeltételeit.

Az elkészült nagyjátékfilm forgatókönyvét is minden kifogás nélkül akceptálta a Hunnia, annak ellenére, hogy a fiataloknak ez a merész és úttörőnek tűnő kezdeményezése élesen eltért a filmgyártás megszokott módszereitől: a felvevőgépet a színpadi kulisszák áporodott és műfényes börtönéből kivittük a természet valódi és változatos világába, s ott hiteles emberi arcok szerepeltetésével igazi emberi sorsokat mutattunk meg.

Az állami támogatással készült filmek irányítói megpróbáltak divatos propagandát becsempészni a filmbe.

Mereven elzárkóztam minden ilyen irányú kísérlet elől. Pedig könnyű lett volna a gonosz fakitermelőből egy ellenszenves zsidó figurát kreálni, s ezzel antiszemita gyűlöletet szítani. A főhőst is kakastollas magyar csendőr lövi le, nem román csendőr, mert ezáltal menthetetlenül soviniszta, irredenta filmmé vált volna ez a legendaízű, humánus történet.

A fiatalok új kezdeményezése ellen – profitféltő módon – közös frontot alakított mind az „őrségváltás”, mind pedig az általuk háttérbe szorított „régi szakemberek” nagy része. A filmiparosok, akik hallani sem akartak a film művészetéről.

Megindult minden oldalról a szokásos intrika. Tapasztalatlan fantaszták vállalkozása – jósolták. Bukással fog végződni! Csak növelni fogja a Hunnia deficitjét.

A Hunnia-filmkölcsönző igazgatója felháborodva arra akart rábeszélni, a forgatókönyvből hagyjam ki a halott asszony vasúti hazaszállítását, mert az olyan gusztustalan... ebből botrány lesz... a közönség kényesebb és jobb ízlésű része el fogja hagyni a mozit.

Bingerth pedig azt proponálta, halasszuk el a film kezdését jövőre. De ha én ezzel az ajánlatával nem értek egyet, ő visszalép, én ismét szabadon rendelkezhetem a témával.

Én viszont a fiatalság makacs hitével ragaszkodtam mindezekhez. Mert meg voltam győződve, hogy csak így tudom megvalósítani az eddigiektől eltérő, új és művészi magyar filmet.

Ifjú pályatársaim, a szakma fiataljai is biztattak, drukkoltak a vállalkozás sikeréért.

Az idő sürgetett, május végén le kellett forgatni a csíksomlyói búcsút.

Saját költségemre, Makay Árpád barátommal együtt leutaztam pünkösd táján Csíksomlyóra és ott egy kézi felvevőgéppel leforgattuk az egész búcsú színészek nélküli, külső jeleneteit. Mindezt ketten végeztük el, fél nap alatt: egy mai filmgyártó-rendszerben legalább 20 ember dolgát.

Végre elkészültek a film első biztató felvételei.

Ezeket folytatni kellett. A tavaszi külsőket legkésőbb lombhullás előtt, kora ősszel be kellett fejezni.

A következő évig nem akartam várni. A háború s a katonai behívó veszélye is fenyegetett mindnyájunkat. Utolsó reményként egy merész és hazárd terv bontakozott ki előttem.

A stáb tagjai és a két főszereplő hajlandó volt gázsi nélkül elvállalni ezt a munkát egy későbbi folytatás és honorárium reményében. Csupán a szállás-, élelmezési és utazási költségekről kellett gondoskodni. Ezt a minimális költséget kellett valahonnan előteremteni.

A Hunnia-gyakornokok szolidaritása a Ranódy – Kóczián pár személyében is jelentkezett és egy váltó aláírásával hozzásegítettek egy 5000 pengős személyes kölcsönhöz. Ez már elég volt az induláshoz!

Leutaztam a Gyilkos-tóhoz. Ott egy panzióban szobákat béreltem és napokig vártam, hogy az egyfolytában zuhogó eső elálljon. Végre kiderült az ég, táviratoztam Pestre.

Megérkezett Szellay Alice, Görbe János, Morell Miska, Paál Lajos, Ferenczy Zsiga és Makay kiesése után az új operatőr, Fekete Ferenc is, aki idáig még csak híradókat és dokumentumfilmeket készített; ez volt az első játékfilmje. Összesen heten voltunk. Csupa ismeretlen fiatal kezdő. Naiv hittel, sok idealizmussal, nagyon kevés pénzzel valami különleges és szép film elkészítésére szövetkeztünk.

Csípős, kora őszi kolompszavas hajnalokon – tavasz helyett szeptemberben!

– a Gyilkos-tói boronaház-panzió előtt már türelmesen várt egy békási román paraszt kis mokány lovával. Fanyergére pakoltuk a könnyű kézi felvevőgépet, a „ruhatárat”. A többit, ami nem fért el a ló hátán, azt vittük mi, a saját hátunkon! Festék, fodrász és sminkmester nélkül dolgoztunk. Görbe János bajuszát fenyőgyantával ragasztotta fel egy székely favágó, kiderült ugyanis, hogy több óra járásra fekvő szállásunkon hagytuk a ragasztószert.

Morell éjjel faragta a kicsi Jézus szobrát, amire már másnap kora reggel a búcsújelenet felvételénél szükség volt.

Mind a heten mindenesei voltunk a filmnek.

Minden reggel hat órakor megmásztuk a Kis Cohárd meredek lejtőit. Gyakran hiába, mert egyszer túl sűrű volt a köd, máskor meg a felhő hiányzott az égről.

Különleges és nehéz feladatot jelentett sokszor az irodalmi szöveg lefordítása a kép nyelvére, csupán a természet különleges fényeinek felhasználásával.

Annak a jelenetnek a során, amikor a beteg asszonyt viszi férje a búcsúra és megszólal a távoli harangszó s ők is rázendítenek egy énekre – Nyírő szép lírai mondattal jellemzi ezt a különös búcsúmenetet: „...ők már a magasságok tisztaságában jártak...” – egy legendaízű mondatot kellett képpé formálnunk. Ki kellett várnunk azt a rövid ideig tartó, különös és ritka világítást, amikor ők közvetlenül a felhők fölé kerülnek, és alattuk elkezd ragyogni a világ. S a felhőtenger puha fehér fényességéből, mint sötét szigetek emelkednek ki a hegycsúcsok és a fák koronái.

A búcsúra menők most már tényleg a paradicsomkert fényei között – már nem is e világon – a magasságok tisztaságában jártak. De hogy mégis e világhoz tartoztak, mutatta egy és más: a hegyek, a fenyőfák csúcsai és a tehén.

Ezt a különös kettősséget: a valóságot és annak szinte irreális, stilizált égi mását – trükk, műfény és mesterséges beavatkozás áruló nyoma nélkül értük el. Makacs türelemmel és kitartó várakozással a reális történetet a földről a költészet régióiba emeltük.

A nagy rizikó, amit a dupla vagy semmi kockájára tettem, – beütött.

Szerencsénk volt.

Gyönyörű szép hosszú ősz volt. Igazi vénasszonyok nyara. Későn nyílott virágokat tűztünk a felvevőgép elé, pillangókat fogtunk és eregettünk az objektív előtt, s az ég futó felhői, s a lombok ellenfényes ragyogása tavaszi hangulatot varázsolt szeptemberben.

Híre ment a szép képeknek. Diadalmasan tértünk vissza Pestre. Sikerült a Hunniával új szerződést kötni.

És most már valamivel kényelmesebb körülmények között utaztunk vissza Erdélybe, a téli külsők forgatására.

Erdélyi ember lévén nem titkolhatom el azt a természetes emberi örömet, amikor a méltatlan és megalázó kisebbségi sors évtizedei után a Keleti pályaudvaron útlevél nélkül ülhettünk be a Hargita expresszbe. Örömmel hajoltunk ki, szívtuk magunkba a Királyhágó erdeinek friss leheletét, hallgattuk az erdei patak sebes vizeinek zúgását. Ismét magyarul olvashattuk a vasútállomások neveit: Nagyvárad, Bánffyhunyad, Kolozsvár, Gyergyószentmiklós. Kinek jutott eszébe akkor, hogy ezt Hitler és Mussolini politikai bűnének fogják minősíteni, s hogy ezért a számlát ismét nekünk fogják benyújtani?

A belső felvételek alatt tudtuk meg az örömhírt, hogy a filmet sietve be kell fejezni, mert benevezték a Velencei Filmfesztiválra, ami akkor nagyon rangos és előkelő, Európában egyedüli fóruma volt a film művészetének.

Kisebb zökkenők, akadályok még Velencéig is előfordultak. Nemkívánatos agrárproblémának minősítették Bihari búcsúztató szavait Görbe ravatalánál: „... akkor mégis eredj, mert ebből a nagy, gazdag világból annyi hely sem volt a tiéd, ahová a könnyedet lecseppented...”

Volt, aki a film Velencébe küldését azért ellenezte, mert a favágók között túl sok a rongyos ember, s ez rossz szociális képet mutat a díszmagyaros Magyarországról...

Mikor később, a nagy siker után Szellayval együtt végre mi is leutazhattunk Velencébe, a kivágott részeket magammal vittem és visszaragasztottuk a filmbe.

Sem a bemutatón, sem a díjkiosztáson nem voltam jelen. Az elnyert serleget sem láthattam, mert diplomáciai úton azt már Pestre küldték... Egy ideig a Hunnia vitrinjében őrizték. Az ostrom alatt nyoma veszett.

A sikerről már csak másodkézből, a még jelenlévő újságírók lelkendező tájékoztatásából és a kritikákból értesültem.

„... A velencei Bábel legnagyobb szenzációja volt ez a film... Bemutatón ekkora kavarodás még nem volt... amikor a főhőst elérik az igazságtalan sorscsapások, a közönség felhördült. Majdnem nekiugrottak a vászonnak, hogy letépjék...”

Az olasz kritikák egyöntetűen – szinte érdemén felül – dicsérték a filmet. Talán azért, mert ez a film, költészetével, és humanizmusával tűnt ki a sok háborús és propagandafilm közül.

Il Messagero: „... Gyönyörű ez a film, egyetlen és utánozhatatlan. A magyar film ezzel a darabbal bűnbocsánatot tart és bebocsátást nyer a paradicsomnak abba a sarkába, mely a szeplőtelen filmművészetnek van fenntartva...”

Il Giornale d’Italia: „Két-három jelenet tökéletesen és stílszerűen szép és oly kifejező erejű, ami csak nagy epikus tehetségű rendezőknél található, mint például a Halleluja King Vidora vagy Az aráni ember Flahertyje...”

Majdnem minden kritikus kiemelte a film „kozmikus” jellegét:

„... Új stílust jelent ez a film... Az emberi élet és természet misztériumába hatol be... A drámai mesét úgy fogja körül a természet fenséges glóriája, mint egy dallamot a kórusok szólamainak zenéje.”

A Cinema köré csoportosult fiatalok, az eljövendő neorealizmus későbbi nagyságai – Lattuada, Lizzani, Visconti, Umberto Barbaro és a többiek – magukhoz közelállónak érezték a film stílusát, bátorította őket készítésének módja, követendő példaképnek tartották, lelkesedtek érte.

Cinema: „A hegyi ének, amit a fiatal Szőts adott Magyarországnak, jöjjön el hozzánk is, hogy felbátorítsa a lagymatagokat, felébressze a szunnyadó nemes érzéseket és űzze ki a kapzsi nyerészkedőket Velence utcáiról.”

1944. március 19-én, német tankok dübörögtek a főváros utcáin. Majd megkezdődött Budapest bombázása. Le kellett hát mondani a költséges történelmi filmek forgatási tervéről. A Tűz a hegyent háborús kényszerből választottuk. Egy olyan pontján az országnak kezdtük el Gárdonyi regényét forgatni, amelyet minden valószínűség szerint megkímél a háború.

A velencei kritikák és a díj természetesen kedvezően befolyásolták a hazai kritikákat.

A Nemzeti Újság velencei beszámolója kiemeli a 3. osztályú kocsi halottszállítási jelenetét: „... csak a kalauz keze látszik, amint megreszket és kilyukasztja a jegyet... Olyan dörgő tapsot ritkán hallottak a San Marco falai, mint ahogy erre a pillanatra felelt a díszbemutató közönségének elragadtatása...”

A „gusztustalan” jelenetért, úgy látszik, mégsem hagyta el a mozit a díszbemutató finnyás közönsége!...

Persze akadtak olyanok is – és nem is kevesen a szakmából –, akik a velencei siker és a hazai bemutatók dicséretét fanyalogva fogadták.

Ennek a nemkívánatos filmművészeti irányzatnak fanatikus hirdetője és kezdeményezője én voltam. Ezért egyes számú céltáblája lettem minden oldal filmiparosainak.

Az ostrom után politikai rágalmakkal próbáltak kiszorítani a pályáról. Mindenáron rám akarták bizonyítani a jobboldaliság vádját, főleg a jobboldali sajtó dicsérő szavait kifogásolták. Az igaz, hogy a jobboldal igyekezett kisajátítani, zászlóként lobogtatta a filmet, mint az eddigiektől eltérő magyar filmstílus úttörőjét. Az is igaz, hogy nyilatkoztam jobboldali lapokban. De mindig csak a filmművészet érdekében. Nagyítóval sem találni bennük semmi politikát vagy uszító propagandát.

És hol voltak akkor a baloldali lapok? Miért nem kérdeztek ők is? A Népszava furcsa módon épp a kaputos városi polgárokat védte meg az ál-népiesnek titulált favágók, pásztorok, s a havasok többi rongyos népével szemben, akik a Népszava szerint a haladás és a civilizáció ellenségei...

Épp ily váratlanul ért az Actio Catholica támadása is. Eltanácsolja a hívőket a film megnézésétől. Gorombán lehordta, pantheisztikus újpogánynak, s a csíksomlyói búcsút értelmetlen lökdösődésnek nevezte. Pedig Velence után a Vatikán hivatalos lapja, az Osservatore Romano két vezércikkében is foglalkozott a filmmel: „... végre friss és tiszta levegőt kapunk az Emberek a havason című filmből... Szereplői egyszerű emberek, akik a természet ölén élnek... Isten ismeri és szereti őket... Hinnünk kell, hogy van még a világon nép, aki ártatlan bizalommal szól Istenhez és a körülvevő természethez... És ez a nemzet Magyarország...!”

Mikor a Nemzeti Újság szerkesztőségét felkerestem elégtételt kérve, Róma korábbi álláspontjára hivatkoztam. Tóth László főszerkesztő arra kért, ne blamáljam az Actio Catholica vagdalkozó bajnokát, aki sanda mészáros módjára az Emberek a havason íróján a papi hivatásából kiugrott Nyírőn akart ezzel a cikkel ütni egyet, de ez az ütés, sajnálatos módon, a film hátán csattant.

Hasonló módszerrel később is operáltak.

Göbbels Berlinbe rendelte, ott nézte meg a filmet. „... zu katholisch!” (túl katolikus!) Nem engedélyezte vetítését a Harmadik Birodalomban. Ugyanezzel a váddal – 1945 után, vallásossága miatt, a hazai baloldal nyomására – később nálunk is betiltották a filmet. 1957-ben, mikor ismét műsorra tűzték, a Népszabadság lelkesen dicsérte haladó szocializmusát.

Bár gondosan ügyeltem arra, hogy semmiféle mérgező propaganda ne fertőzze meg az Emberek a havason tiszta levegőjét, 1945 után mégis a teljes megsemmisítés veszélye fenyegette a filmet. Most az írót, a nyugatra menekült, volt erdélyi képviselőt, Nyírő Józsefet vették célba. Őreá hivatkozva próbálták a fasiszta filmek listájára tenni a filmet. Ha ezt megvalósítják, a filmnek még az emlékét is eltörlik, mert ebben az esetben a negatívot és az összes pozitív kópiákat meg kellett volna hivatalból semmisíteni! Csupán a koalíció szürke eminenciása, Balogh páter közbelépésével tudtam ezt a kultúrbotrányt megakadályozni. Különben Velence ide, Velence oda, már rég körömlakk vagy szitaszövet lett volna belőle...

A románok – bármennyire is igyekeztem érzékenységükre tekintettel lenni – a filmet mégis irredentának minősítették, mert színmagyar Erdélyt mutat. Csupa székelyt.

A gyors és váratlan siker a bemutató után irigyeim számát is megnövelte: könnyű volt Erdély gyönyörű hegyei között egy szép képeskönyvet készíteni. Vak tyúk is talál szemet... majd meglátjuk, milyen lesz a folytatás...

A siker valóban bénított, mert tisztában voltam azzal, hogy a lécet most még magasabbra emelték előttem és a nívót tartanom kell.

Válaszul a hitetlen tamáskodóknak, csakazértis meg akartam mutatni, hogy ugyanazokkal a színészekkel és stábbal, akikkel az Emberek a havasont forgattuk, – nemcsak Erdély vadregényes tájain, hanem az Ének a búzamezőkről monoton és kopár Alföldjén is tudunk művészi filmet készíteni.

A Filmbizottság akkori elnökénél, báró Wlassits államtitkárnál folyt a hosszadalmas vita a forgatókönyv körül. Én, mint a szülőszoba folyosóján várakozó ifjú apajelölt, az előszobában idegesen vártam a döntésre.

Wlassits pulykavörösen jött ki a dolgozószobájából. Zavartan mentegetőzött: „...nem megy, nem megy... lehetetlen! Ez a film defetista! Most, amikor hadilábon állunk az oroszokkal, egy magyar nem foghat kezet egy orosszal... Nem lehetne – próbálta menteni a helyzetet –, az oroszból szerbet csinálni?...”

 

*

 

1943-ban kezdtem el Kádár Kata balladáját forgatni.

A ballada, a film indító, inspiráló motívuma a Gyilkos-tó vízbe süllyedt erdeje volt. Ez a különös, ritka látvány nap, mint nap provokált, csábított, de nem tudtam az Emberek a havasonba beépíteni. Mikor a víztükör megmozdult, remegni kezdett, s a mélybe zuhant fenyőfák kopár ágai és bizarr gyökerei, mint valami hatalmas polipkarok megmozdultak és szinte a mélybe húztak, fantasztikus formák, fények és árnyak bontakoztak ki. Ez a tó és a halott erdő csontkarjaival, nemcsak kerete és háttere lett a vízbeölt lány történetének: vizuális motívumainak gazdagságával valóságos főszereplője lett a balladának.

Ekkor ismerkedtem meg Kodállyal. Villája kertjében, földig érő görög vászoningben olyan volt, mint egy ezüstös hajú próféta.

Szigorúan tiszteletben tartottam Kodály művét, zenéje üteméhez mértem és komponáltam a képek hosszát és hangulatát. Dulovits Jenő, a kitűnő amatőrfényképész első önálló operatőri munkája volt ez a film.

A szakma tiltakozása ellenére bíztam meg őt, az „ellenfények mesterét” a felvételek készítésével.

A film nem úgy sikerült, ahogy azt elképzeltem. Sokszor művi, mesterkélt jellege talán azzal is magyarázható, hogy túlságosan ragaszkodtam a szöveg illusztrálásához, ahelyett, hogy egymással csak lazán összefüggő, de annál erőteljesebb hangulatú, érzelmi töltésű képsorokkal a ballada zenei hangulatát vizuálisan is fokoztam volna.

Mindezeket a hibákat egy balladamondó öregasszony vagy a balladát gyönyörűen recitáló Török Erzsivel szerettem volna korrigálni. Sajnos erre már nem volt lehetőségem, mert a producer megkérdezésem és beleegyezésem nélkül egy jó nevű operaénekesnőt szerződtetett a ballada eléneklésére.

Ami a filmben művi, mesterkélt volt, azt most még jobban felerősítette a kulturált, operaházi énekstílus.

Tiltakozásul nem tehettem mást, levettem a nevemet a film főcíméről.

Kodálynak tetszett a film, ő vezényelte személyesen a zenekart a hangfelvételkor és a maga szűkszavú módján csak annyit mondott: „... legalább három ilyet kellene még csinálni...”

 

*

 

1943. decemberében a Magyar Esztétikai Társaság rendezésében Nemzeti jelleg a film művészetében címmel filmvetítéssel illusztrált előadást tartottam a Corvin moziban. Ahol nemcsak svéd, német, olasz, hanem az akkor már betiltott amerikai, francia filmek jellegzetes művészi alkotásait is bemutattam. Sőt, a zsákmányolt szovjet filmanyagból egy erőteljes, népi típusokban gazdag színes filmrészletet is, Nyikoláj Ekk Szorocsinci vásárából.

Ez volt az első nyilvános szovjet filmbemutató a háború utolsó periódusában. A mozi igazgatója igyekezett lebeszélni a szovjet film vetítéséről. Attól félt, hogy a német érdekeltségű moziban botrány lesz, a közönség tüntetni fog a film ellen.

Hát tényleg tüntetett is, de a film mellett!

A filmkészítés körüli tapasztalataim arra késztettek

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/12 03-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5526