KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/augusztus
• Fáber András: Alkony neonfényben Davis Cone hiperrealista mozifestményei
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Világunk, Elvis képmása alatt Cannes

• Bikácsy Gergely: Sólymok és csigák Hingsmith filmen
• N. N.: Patricia Hingsmith regényei filmen
• Hirsch Tibor: A 007-es történetei Détente-barométer a moziban
• Bikácsy Gergely: A bennszülöttek Hat bagatell
• Székely Gabriella: Gyerekbetegségek gyógyíthatatlan szövődményei Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Mészáros Márta: Ázsiai udvarok Útinapló
• Lukács György: Két Lukács György-levél Guido Aristarcóhoz
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az ideiglenes parlament A Napzártáról
LÁTTUK MÉG
• Fábián László: A rátóti legényanya
• Báron György: A hal neve: Wanda
• Kovács András Bálint: A hekus
• Szemadám György: Tanmesék a szexről
• Fáber András: A légy
• Koltai Ágnes: Disznó szerencse
• Tamás Amaryllis: Moonwalker
KÖNYV
• Kelecsényi László: Luís Buñuel: Utolsó leheletem
KRÓNIKA
• N. N.: Szőts István szeminárium Esztergomban
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Filmsorozatok
• N. N.: Reklám...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Útinapló

Ázsiai udvarok

Mészáros Márta

Mészáros Márta Napló gyermekeimnek és Napló szerelmeimnek című filmjeit márciusban ankétokkal összekapcsoltan, a rendező jelenlétében vetítették a Szovjetunió több városában. Erre a körútjára Mészáros Márta forgatócsoport kíséretében indult el: az azóta leforgatott dokumentumfilm utómunkálatai már befejezés előtt állnak. A rendező és munkatársai nem csupán a közönségtalálkozókat dokumentálták, hanem e keleti „érzelmes utazás” egészét is, s közben számos beszélgetés- jellegű interjút készítettek. Az alábbiakban az így összegyűlt írásos dokumentumanyagból közlünk részleteket. Első szemelvényünk annak az (eredetileg hangrögzített) monológnak a szövege, amelyet a rendező a Szovjetunióban, Frunzéból való elutazása előtt mondott diktafonszalagra. Az ezután következő szövegrészlet abból a beszélgetésből való, amely a rendező édesapjának – Mészáros László szobrászművésznek – frunzei emlékházánál zajlott. Mészáros Márta beszélgetőtársa Pataki Éva, az alkotócsoport tagja. A harmadik szemelvényben Irina Kuberszkaja színésznő – a Napló... -filmek egyik főszereplője – és testvére, Igor Kuberszkij leningrádi író szólal meg. Legvégül pedig azt a hosszabb interjút közöljük, amelyet Alekszej Germannal készített Leningrádban Irina Kuberszkaja és Mészáros Márta. Az utóbbi két beszélgetés eredetileg orosz nyelvű szövegét Hetényi Zsuzsa fordította.

 

 

1

 

Az első nap egy kicsit összefolyik... megérkezünk, a repülőtér az gyönyörű, sokáig állunk sorba, végül is kiderül, hogy bemehetünk, valami diplomáciai kijáratnál, ahol gyorsabban mennek a dolgok. Akkor megérkezünk a szállodába, vagyis a szállodákba, mert kiderül, hogy külön-külön vagyunk, azok, akiket a MOSZFILM hívott meg az Ukrajna Szállóba mennek, és mi hárman, az Irina, a Nyika meg én a Peking Szállóban vagyunk elhelyezve. Akkor elmegyünk a Dom Kinóba, ahol elkezdődik egy ebéd. A főnök fogad bennünket, nem lehet pontosan tudni a nevét, de nagyon fontos személyiségnek tűnik. A Dom Kino semmit nem változott, ugyanolyan nehézségek árán lehet bejutni, mint régebben. Ülünk, eszünk és iszunk, de, mivel nem lehetett a csoport többi tagjait meghívni, csak a Nyika, Irina meg én. Jön egy fiatal filmrendező, aki elmondja, hogy most csinált egy filmet a narkomániáról, és ez nagy probléma a Szovjetunióban, és a film nagy siker. Úgyhogy ott én nem iszom egy kortyot se, vizet iszom, és állandóan csodálkozom saját magamon, hogy ez így van. És ez az ebéd tart egy darabig, aztán elmegyünk egy moziba. A moziban, ami szintén ott van a Rosszija Szálloda egyik bejáratánál, nagyon kedvesen fogadnak, van egy kis állófogadás, a terem tele van, és a film után meg kell hajolni, és az emberek nagyon kedvesek, és hát elgügyögöm a dolgokat, hogy végül is miről szól a történet, hogyan kerülök Moszkvába, ahol a filmfőiskolát végeztem, de ahol aztán nem vásárolták meg egyetlen filmemet sem. Este el kell menni a sajtókonferenciára, ahol a Napló gyermekeimneket vetítik, ahol néhány magyar újságíró is összejött, próbálok válaszolni, hogy miért szól a film a sztálinizmusról. Próbálunk ott vacsorázni, ez egy külügyminisztérium, nem engednek ott vacsorázni bennünket, mert külön engedélyt kell kérni, és ez nagyon bonyolult, úgyhogy ki vagyunk rúgva. A csoport szomorúan távozik az Ukrajna Szállodába, mi viszont megyünk a Pekingbe, eléggé el vagyunk csigázva, és a Nyikával ott próbálunk enni sajtokat, meg egyebet, amit hazulról hoztunk. A Peking Szálloda leírhatatlan, hatalmas folyosók, egyébként is a város méretei lenyűgözőek, és nagyon különös a hangulata, sokat változott, amióta én itt voltam, rengeteget építettek. Messziről egy hatalmas országnak a jellege és hangulata, de közelről a WC-k büdösek, a csempék leesnek, az egészben nincs szív, nincs értelem. Sokat beszélnek a peresztrojkáról, a hangulat megváltozott, mindenkinek nagyon fontos valamiről beszélni. És aztán Leningrád, ahol csodálatosak az emberek, csodálatos a város, egy fantasztikus kultúrának a maradványai és léte és torzulása. Ekkor már nagyon nagy izgalommal készülök Frunzéba, de nem igazán izgulok úgy, hogy végre 1946 óta először járok ott, vagyis megyek Frunze felé.

Az út elég kellemes volt, bár elmondhatatlanul zsúfolt a repülőgép, a stewardessek enyhén szólva gorombák, cigarettázni nem lehet; az egésznek az a lényege, hogy nem ők vannak értünk, hanem fordítva. Bár a jegyeink egy helyre szóltak, hogy együtt legyünk, mégis valakiket beültettek helyettünk azzal, hogy későn érkeztünk, de ez nem így volt, mert már három órája dekkoltunk a repülőtéren. Mindegy, a kujbisevi leszállás után végre együtt ülhettünk, hát persze a szokásos szűk hely, hoztak enni, a csirke ehetetlen volt, mindenki megpróbált valahogy aludni. Nekem állandóan zsibbadt a lábam, és rángatózott, úgyhogy végül is bevettem egy Andaxint, és valahogy megpróbáltam egy kicsit aludni. Amikor hajnalodott, leszálltunk Frunzéban. Nagy repülőtér, hegyeket, havas hegyeket látni, gyönyörűek, ugyanolyanok, mint régen, bár valahogy új az egész, nem mint régi ismerőst nézem ezt a várost, hanem mint valami különlegességet. A repülőtéren várt egy csomó ember, csomó autóval, csomó hivatalos személy, ennek ellenére órákig nem tudták elintézni, hogy a csomagjaink időben kijöjjenek, úgyhogy legalább egy órát vártunk, kókadozva, düledezve jobbra-balra. Ez sajnos megoldhatatlan dolog, mondták, hogy ilyenkor, vasárnap mindenki részeg, és csak egyvalaki szolgál, egy ember dolgozik, és az is másnaposan. Végre elindulunk a város felé, egy helyes kirgiz fiú vezeti az autót, próbálunk filmezni, mert szép a környezet, de nem sikerül, mert nagyon ráz az út. Úgyhogy végül is abban maradunk, hogy majd pihenés után, délután kimegyünk lefilmezni a Frunze táblát. Egy kétsávos út vezet Frunze felé, amikor beérünk a városba, akkor kisebb házak látszanak, eleinte a vidék a kisebb magyar falvakra, szegény magyar falvakra hasonlít, nagyon érdekesek egyébként a házak, színesre vannak festve. Még mindig semmi nem ismerős, semmi nem jön föl bennem, végre beérünk az úgynevezett központba, ahol egy nagy piac van, vasárnapi piac. Élelmiszert és ruhát árulnak ezen a piacon, de hát túlságosan fáradtak vagyunk, úgyhogy sietünk a szállodába. Az első út a Gyerzsenszkij allé, a végén az állomással, amit szegény apám is tervezett, és ami most renoválás alatt van, vagyis a maradványfreskók is eltűntek. Az állomás mellett a szálloda, meg a mozi, ahová én jártam kétségbeesetten moziba a háború alatt. A szálloda borzasztóan néz ki, én egy apartmanban lakom, zöldre és rózsaszínűre mázolt kis kuckó, két ágy, szedett-vedett fotelek, televízió, kép hegyekkel, air condition. A fűtőtest, a párnák, ez mind leírhatatlan szegénységről tanúskodik. Az egész a háború előtt épült, kopott és elmondhatatlan színekben; szemben vele az állomás, ahol elég sok ember jön-megy. Az állomás természetesen zárva, és ezért kisebb kulipintyók vannak az állomás körül, amik helyettesítik az állomást. Na, hát ennyit Frunzéról, valahol itt nem messze kell, hogy legyen az utca, ahol laktunk, mert a sínektől nem messze laktunk, de állítólag az már nem létezik, szétszedték. Most itt állok az erkélyen, ami elég furcsa, egy elmondhatatlan színű, kék autó áll alattam és kirgiz nénik mennek lent az utcán.

Hatalmas ez a város is, összevissza építve, szocialista stílusban, és a régi város szinte megszűnt, persze vannak régi részek. Ma elmegyünk forgatni, és a lényeg az, hogy furcsa, kavargó érzéseim vannak, most egy kicsit sietek, mert még meg kell mosakodnom, és föl kell öltöznöm, és a fiúk várni fognak. Egy seregnyi gyerekkori dolog merül fel bennem, ami eddig nem, az emlékek, a mozi, ahogy állok sorba, a szagok, a bűz, az anyám betegsége, ahogy elbúcsúzik tőlünk, és nagyon beteg, egyáltalán az állandó jelenlétük itt, az apámnak és az anyámnak, érzem egyszerűen, mintha körülöttem lennének. Ez egészen furcsa, nem nyugtalanító, sőt, megnyugtató érzés. Érzem, hogy örülnek, hogy eljöttem, és hogy itt vagyok, és valami végtelenül rokoni dolog van az egészben. Ezt tegnap az a rendező srác is elmondta, hogy ő is ilyen furcsa rokoni dolgot érez köztünk. Hát valahogy persze tényleg így van ez, mert a gyerekkorom egy része és a szüleim élete tulajdonképpen itt fejeződött be, és ezek a gyökerek nagyon-nagyon mélyek.

Aztán ott vagyunk a múzeumban, és Kármentő Évával nézzük a régi kirgiz ékszereket, főleg ezüstből vannak, ugyanolyan szépek, mint az az ékszer, ami nekem volt egyszer, amit ellopott a kedves Pierre barátom, és lent a WC-ben két kirgiz öreglány azt énekli, hogy a szépséget elviszik az évek, de a jóságot nem vihetik el. Nekünk már csak a jóság maradt, a szépséget elvitték.

Korábban, a moziban, ahol a Naplót levetítették, és ahol egyszerű emberek szólaltak föl és fantasztikus dolgokat mondtak, az egyik asszony azt mondta, hogy ez egy olyan film, mintha engem meglestek volna, vagy én gyerekkoromban, már az ajtón keresztül hallgattam valakiket, hogy mit beszélnek ezekről a szörnyű évekről. Utána találkoztam Bolot Samsijevvel, aki elvitt magához, és akinél csodálatos vacsora volt. Ott volt Irina, a felesége, gyönyörű kirgiz nő, akitől megtudtam, hogy a fiatalok már nem akarnak oroszul tanulni, hanem a kirgiz nyelvet akarják tanulni, és kirgiz iskolába jár a lánya, aki 15 éves. Az egészet átlebegte egy furcsa öntudat, egy erős magatartásforma. És akkor már eszembe jutottak az esték a ház előtt, a fantáziálásaim, az anyámmal való kapcsolatok, hogy mit tudom én, amikor elköltöttem a pénzt, és elszaladtam és ő keresett engem, hogy megvertem a húgaimat, és ő meg akart büntetni, és ott állt a ház előtt, és kiabált, és hívott, és én ott elbújtam a kukoricásban. Amikor beteg volt, ahogy elvitte a mentő, ahogy közölték velem, hogy meghalt, és a temetése lesz. Ahogy mentem az iskolába, ahol csúnyának és tehetetlennek tartottak, ahogy mentem a Gyerzsinszkij utcán, ami most is nagyon széles, ahogy egyszer rosszul lettem, mikor száraz leveleket szedtem, hogy befűtsek, mert akkor már valószínűleg nem élt az anyám, szóval minden eszembe jut, mégiscsak ez az a város, ha más is már. A házunk áll még, nem rombolták le, Juzsnye ulice szórok pjaty, és múzeum van ott, csak be volt zárva és körül azóta mindenütt hatalmas lakóblokkok épültek, és ott meséltem a fiúknak, hogy hogyan vitték el apámat, hogyan éltünk, hogyan jött a későbbi magyar kormány oda, és hogyan laktunk együtt itt. Az állomás, ahol az apám freskói vannak, és egyáltalán a város tele van emlékekkel az apámról és az anyámról. Őt nagyon nagy művésznek tartják itt, egy utca van elnevezve róla, azt mondják, amit szobrászatban azóta csináltak, az vagy az ő hatása vagy semmi. Szóval visszatértem a gyökereimhez, valószínűleg, és számomra ez nagyon kellemes, mert arra jöttem rá, hogy ha korábban jövök ebbe az országba, nem tudok ilyen nyíltan beszélni a szüleimről, az emberekkel, vagy az emberek nem tisztelik őket és a halálukat és a létüket, akkor valószínűleg kibírhatatlan és nem is lehet itt maradni. De így olyanok, mintha élnének, és állandóan itt vannak velem, és nagyon jól érzem magam így, és valószínűleg ők is. Ugyanakkor sokat gondolok Janekre, a Nowiczkira is, aki állandóan valahogy itt van velem, mert végül is a filmben ő az apám. De egyébként is nagyon szeretem őt, mert ő is azok közé az emberek közé tartozik, akikben még megmaradt az őszinteség, nincs romlás, rafinéria, de van indulat, és ez nagyon fontos, valahogy tényleg az ember úgy érzi, hogy a kör bezárul. Hogy az embernek, ezt is tőle tanultam, mert senki mástól soha nem tanulhattam, hogy a temetőbe ki kell menni, és a virágokat a sírra tenni, és beszélni az anyával és az apával. És azért is szeretek Kowalba járni. Valószínűleg itt, ha nem is találom meg az anyám sírját, csinálok egy jelképes sírt, és akkor többször vissza fogok jönni ide, akármi történik. Holnap lesz az utolsó nap, elég zsúfolt lesz, de azt hiszem, bírni fogom, és holnapután utazunk Moszkvába, és aztán Magyarország. Mindenesetre ez az út, ez mindent megért. Köszönöm nektek, édes drágáim, apám, anyám!

Végül egy csodálatos este Ajtmatovnál. Napközben végig kint voltunk a hegyekben, szikrázott a nap, közben találtunk egy temetőt, ami egészen különös volt, ott a hegyek tövében, volt néhány fantasztikus sír. Az egyik sír egy fiatal lány sírja volt. Tulajdonképpen egy házikó, benne egy fehér márványszobor, és az apja ajánlja neki a sírt a sírfeliraton. Nagyon sok fiatal fekszik ebben a temetőben. Este megtudtuk, hogy Afganisztánban meghalt fiatalok. Vannak testvérek, meg különböző arcok, különböző emberek, főleg kirgizek. Elég éles volt a levegő, és valahogy átjárta az állandó, folyamatos jelenléte a szüleimnek. Este mondta Éva, hogy elvesztettem őket, de találtam egy népet. Állandóan elhalmoznak ajándékokkal, bűntudatuk van, hogy így történt, nem értik, ez kiderül a nyilatkozatokból. A kirándulás után mentünk el Ajtmatovhoz, aki nagyon összetett, furcsa ember. Egy kicsiny, büszke, hegyi népnek a fia, tele fájdalommal, mert az apját szintén elvitték 38-ban, és meg is halt. Nem szeret róla beszélni, de rákérdeztem, ez benne van a filmben. A dácsája rengeteg szobából áll, de az egésznek, amellett, hogy ebben az országban gazdagnak és különösnek néz ki, mégis valami szerény hangulata van. A fogadás sok baráttal zajlott. Kirgizekkel főleg, volt egy lengyel lány, aki kirgiz zeneszerzőhöz ment hozzá, itt él egyedül Frunzéban, mint egyetlen lengyel. Tulajdonképpen milliónyi szál köt a kirgizekhez: ők állandóan elmondják, hogy az apám végtelenül szerette őket, és azt hiszem, hogy ez így is van, mert valahogy nagyon lehet szeretni ezt a népet, amellett, hogy valami lassúság van a gondolkodásmódjukban, de valami tisztaság is él benne. Ahogyan ez az Ajtmatov regényeiben is van. Nehezen oldódott fel, de aztán feloldódott. Szeret egy kicsit inni, szeret nevetni, szeret pózolni. És szeretné megcsinálni ezt a filmet, majd holnap kiderül, hogy és mint. Nem lesz könnyű, mert nagyon nehéz a történet és nagyon nehéz a film, de nagyszerűt lehet belőle csinálni. Egy fát adtak ajándékba, ami földben van, be van csomagolva, és haza lehet vinni a kirgiz földdel együtt. Azért még holnap a ház elől viszek egy zacskóban egy kis földet. Csodálatos köpenyt kaptam, meg egy prémsapkát, egy jellegzetes ostort, sőt, arról van szó, hogy esetleg egy lovat is kapok. Meghatódtam először persze, úgy, hogy egy picit megállt a szívverésem, de nem remegtem, nem volt bennem semmilyen idegeskedés. Ez nagyon különös, hogy ilyen érzéseim vannak, valahogy, azt hiszem, a biztonság, hogy mégis talán igazat szolgáltatok. Sőt, biztos, hogy az ügyüket folytatom, és véghezviszem mindenáron. És nem fogok hisztizni, és összeszedem magamat nagyon keményen. Talán van még tíz évem. És mindent erről a korról, a történelemről el kell mondanom. Anyámról a filmet valószínűleg itt, Kirgiziában kell megcsinálnom. Hogy hogyan élte át a letartóztatást, a börtönt, a magányt, a szülést, a drámát, hogyan tanított németet, hogyan volt ellenség és hogyan halt bele a tífuszba. Ezt a filmet meg kell csinálnom, mert apámnak most már lassan-lassan szobrot állítok, úgy, hogy mindenki elmondja róla, hogy nélküle nem lett volna Kirgiziában művészet, szobrászat, vagyis hát a szelleme az, ami mindenben benne van. Ezeknek az embereknek ő nem halt meg. Vissza kell még jönnöm ide, hogy kinyomozzam, milyen táborba vitték, és hogyan halt meg. Holnap még megnézek egy pár temetőt, ahol lehetne az anyám sírja, és valószínűleg találunk majd egy olyan helyet, amit kinevezek a sírjának, és ez egy kiindulópont lesz az életemben. Visszatérve az estélyhez, egy nagy ember árnyéka vetődött az egész lakásra, aki függ valakitől, egy törékeny, érzékeny asszonytól, aki a végén előkerült: a mamája, tipikus kirgiz asszony. Igazán szép volt. Nyika közben ragyogóan forgatott; róla elmondták, hogy hasonlít az apámra, ami nagyon érdekes, mert hát nem lehet semmi hasonlóság. De az emberek ezt úgy fogják fel, hogy ő az unoka; az unoka az, aki a gép mögött áll.

Mielőtt visszaindultunk Moszkvába, elbúcsúztam a házikótól, sötét volt, mivel, hogy múzeum, nem égtek a fények, de a sofőr kivilágította a házat, és odamentem, és bicskával szedtem egy kis földet, amit most magammal hazaviszek. Kijött egy nagy fehér macska. A ház lakatlan volt, de a nagy fehér macska ott termett. Teljesen olyan házimacska volt, ami nagyon ápolt, semmi kóbor jellege nem volt, és odadörgölődött a lábamhoz, és amíg vakartam a földet, ott ült a lábamnál és mormolt. És aztán még egyszer elbúcsúztam tőlük, és azt mondtam, hogy majd nemsokára visszajövök. Májusban, mikor Frunzéban minden virágzik, és minden zöld, és a hegyekben kétméteres mákok virágoznak, piros mákok. És úgy néz ki a hegy, mintha égne, mert az alja csupa tűz.

 

 

2

 

ÉVA: Innen vitték el?

MÁRTA: Igen, innét vitték el az apámat. Volt akkor itt egy nagy farkaskutya, ami, emlékszem, akkor hajnalban halálosan ugatott, mert jöttek az egyenruhások, és le akarták lőni a kutyát. Egy pasas odament pisztollyal, és le akarta lőni, és az anyám aztán becipelte a kutyát valahova a szomszédasszonnyal, hogy ne üvöltsön. Akkoriban még semmi nem volt itt, puszta volt, csak ez a ház állt, itt laktak a kijevi zsidók, meg a harkoviak, akik ide emigráltak, ez egy iskola, és itt volt egy barátnőm, aki korábban írogatott nekem Harkovból. Csontsoványan jöttek ide, háború, éhezés meg minden, és én ővele barátkoztam. És akkor errefelé mindig átjártunk a síneken, és mentünk hagymát kapálni, azt lehetett enni. Na és hát, ami a legérdekesebb, hogy ebben a két kis szobában, meg a konyhában az egész későbbi magyar kormány itt lakott. 1941-ben evakuálták őket Moszkvából Frunzéba, illetve Taskentbe. Itt lakott mindenki: Gerő, Nagy Imréék, Rudas, Bebrits, Révai, Révainé, úgyhogy a padlón a szőnyegre slichtolva, egymás hegyén-hátán aludtunk. Tudom, hogy a Révainé mindig eldugta a kaját, de mi, gyerekek megtaláltuk és megettük. A közelben csupa ilyen nagy topolyafák voltak, mint ez itt. Már csak egy-kettő maradt, de akkor teljesen tele volt ezekkel a környék.

ÉVA: És a kirgiz lakosság nem nézett rátok úgy, mint a marslakókra?

MÁRTA: Nem volt itt senki, csak a szomszéd bolond bácsi. A kert végében állt a háza, neki valami nyolc-kilenc fia volt, és mind meghalt a háborúban. És ahogy jöttek az értesítések, hogy egyiket megölték, aztán a másikat, harmadikat... megbolondult. Gyakran kiállt a kert végébe és ordított. Állt, nézett bele a levegőbe és ordított. És a közelben lakott egy fiú, aki az első szerelmem lett. Ő egy pici kis kulipintyóban lakott. 1937 táján jöttünk ide és ‘45-ben mentünk el csak Moszkvába, a háború vége után. Addig a szomszéd néni, Mária néni, az itten nekünk főzicskélt. És mi egyedül laktunk, a három gyerek. És aztán jött a későbbi magyar kormány. Valahogy megjelentek, először a Wagner Anna és aztán a többiek lassan ideszivárogtak, mert nem volt hol lakniuk. Folyton nagy dohányfüst volt aztán a házban, vitatkoztak, nyilván osztották a földet, meg a hatalmat egymás között. Rudas László ideges pasas volt, ő volt az, aki mindig kiment, bevágta az ajtót és elment és akkor ott mászkált föl-alá. A többiek állandóan írtak, Révai József is itt ült mindig egy sámlin és írta a nagy dumáit, persze fogalmam sincs, hogy mit. Nagy Imre nagyon helyes bácsi volt, ő akart engem örökbe fogadni. Érdekes lett volna. Még arra emlékszem, hogy amikor vittünk apámnak csomagot, akkor a börtönnél sokezren álltunk, már hajnalban, három órakor odaálltunk, és ott csak nők álltak, hosszú sorban. Azt csak most, nemrég tudtam meg, hogy a közelben, Frunze mellett, ott, ahol a sporttelep van, több mint hatvanezer embert lőttek agyon. A telep éjszakai őre, aki nemrég halt meg, az jegyezte föl. Éjszaka hozták őket, odaállították a falhoz, kivégezték őket, és volt egy gödör, és most sokan azon vannak, hogy ezt a gödröt ki akarják ásatni. De nem engedi a kormány, mert a mostani kormány itt nagyon konzervatív. És nem hagyja.

 

 

3

 

IRINA: Vajon miért járják ezeket az utcákat olyan sokat Dosztojevszkijnél a regényhősök? Az író részletesen leírja, hogyan és merre jártak itt, micsoda Golgotát jártak be, hogy eljussanak egy másik udvarba, ahol egy új kín, egy új szenvedés kezdődik. Milyenek ezek az udvarok, milyenek voltak akkor és milyenek most?

JIGOR KUBERSZKIJ író: Ettől féltem a legjobban, hogy Dosztojevszkijről fogsz kérdezni, és tényleg róla kérdeztél. Nem vagyok Dosztojevszkij-kutató, de az udvarokról sok gondolatom van, mert gyerekkorom színhelyei. Akkoriban az egész város, a Gribojedov csatorna bárkái és ezek az udvaron is tele voltak tűzifával, fészerekben állt a fa, és emlékszem, a háború után elbújtunk ezekben a farakásokban, rablópandúrt játszottunk, de mióta errefelé bevezették a távfűtést, az udvarok üresek, meztelenek, le vannak aszfaltozva, a kínok viszont megmaradtak. Ez a város „Péter alkotása”, múzeumváros, kiállításnak épült város, egy orosz ábránd Európából, orosz vágyakozás, hogy európai módon éljen, hogy csatlakozhasson a hatalmas európai kultúrához. Ez a vágyakozás csak félig valósult meg. Sokat gondolkodtam az udvarainkról, és valahogy organikusan fogtam föl őket, a mi leningrádi, vagy inkább pétervári udvarainkat, mert ezek ugyanazon udvarok, és itt mindenütt jelenvalók. Nem is az a lényeg, hogy vannak-e farakások vagy nincsenek, aszfaltozott-e vagy sem, de ha elmegyek épületek előtt – sokféle épület előtt mentem már el Nyugat-Berlinben, Madridban, Barcelonában – mindenütt kerestem az ilyen udvarokat és nem találtam meg, és azon kezdtem gondolkodni, hogy miért. És arra jutottam, hogy másutt a belső udvarok megmutatják a ház belső tartalmát, az interieurből exterieur lesz, minden erőltetés nélkül. Az ott élő ember kimegy az udvarra, és ugyanúgy folytatja az életet, ahogy az utcán is, mert ott az utcán jobbra egy kávéház, balra egy vendéglő, kisasztalokkal, az ember bármelyik pillanatban leülhet, elengedheti magát – itt ilyen nincs, az udvarokon sincs. A mi korunknak mások a hangjai, mint a múlt századnak, mi halljuk a repülőgép zúgását, de nekünk mégsem kell eljátszanunk Dosztojevszkij hőseit, mi magunk vagyunk Dosztojevszkij-hősök. Azt hiszem, hogy a városunk beteg, ugyanattól a betegségtől szenved, amitől mi. Nem tudni, ki kit fertőzött meg, a város minket, vagy mi őt. Ez a lélek betegsége, magasrendű betegségnek is nevezhetnénk, mert lelkünk magaslatai okozzák. Ez tragikus ellentmondás: az ázsiai mozdulatlanság, megdermedt kultúra és az európai dinamizmus találkozott a mi orosz jellemünkben. Minden törekvésünkkel, egész lelkünkkel Európa felé fordulunk, már I. Péter is ezt tette, ő kavarta fel azt a mocsarat, azt a szörnyű állóvizet, Oroszországot, sok-sok évszázad után. De csak a homlokzataink fordulnak Európa felé, az udvaraink ázsiaiak.

 

 

4

 

IRINA: Ljosa, számomra Ön a leggyengédebb rendezője a szovjet filmeknek. Gyerekkorában nagyon szerethették...

ALEKSZEJ GERMAN: Először is: úgy bókolsz, hogy most fel kéne állni mindkettőnknek, és elmenni. Másodszor: nem tudom, sokat tudnék-e mondani a szeretetről, mert köröskörül folyt a háború. A szülők 1937-ben nemzettek engem, és anyám igyekezett minél nehezebb dolgokat emelni, hogy elvetéljen, hiszen ebben az időben nem volt tanácsos gyereket hozni a világra. A tisztogatások, letartóztatások sora jött, apám elég híres író volt, és nemegyszer együtt ebédelt Sztálinnal, Vörös Zászló Érdemrenddel is kitüntették, de attól függetlenül az ő feje felett is ott lógott a Damoklész kardja. Ez gyakran megtörtént akkoriban, hogy kard helyett kitüntetést tettek az ember nyakára. Van egy ilyen családi anekdota, ebből az időből. Apám barátja horgászott a pataknál, a Mojka pataknál, és éjjel, vagyis hajnali négykor meghallotta a hírekben, hogy apámat Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki. Eljött a házunkhoz és csöngetett egy jó nagyot. Anyám kiment – képzelheted, mit jelentett 1937–38-ban egy hosszú csengetés éjjel –, anyám tehát kirohant, apám kapkodva öltözni kezdett, az ajtóban meg ott áll Vologya Beljajev és sietősen azt mondja: „Tánya, gratulálok, Vologya Vörös Zászló Érdemrendet kapott! Mire anyám megfordult és lekent apámnak egy pofont, annyira megrémült az éjjeli csöngetéstől. Ebben a szituációban születtem, és biztosan szeretet vett körül, mert a háború előtti időkben a népszerű, dédelgetett író élete nagyon éles ellentétben állt az ország életével, amennyire vissza tudok emlékezni, volt házvezetőnőnk, sofőrünk, volt dajkám... Apám a háborúban volt, azaz haditudósító volt, de azért sokszor volt a frontvonalban. A háború utáni életünk borzalmas volt, mert apám folyton belekeveredett mindenféle ügybe. Nagyon tehetséges ember volt, és amennyire ma meg tudom ítélni, rendes ember is, de állandóan belekeveredett valamibe. Hol az Ahmatovát és Zoscsenkót elítélő Központi Bizottsági határozatba, ott volt az első változatban, ez elég szörnyű eset, azután meg... Apám orosz ember, nemesi családból származott, de bennem van zsidó vér anyai ágon, és amikor az országban hivatalosan megkezdődött az antiszemitizmus hulláma, apám nem értette meg, és nem akarta ezt figyelembe venni, írt egy nagyon jó elbeszélést egy orvosezredesről, aki zsidó, és alig tudott élve kikeveredni ebből a szituációból. Szeretem apámat és anyámat, és amikor azt mondod, hogy szeretem az embereket, akkor arra gondolok, hogy van az emberek egy bizonyos köre, akiket szeretek. És minden filmemben, azért hogy szerethessem ezeket az embereket, mögéjük helyeztem képzeletben ezeket az embereket, érted? És a te gyerekkori barátod, aki az én operatőröm, Valerij Fedoszov tanúsíthatja, hogy annak érdekében, hogy ezt meg tudjam csinálni, például elhozattam Ljubsinóból azt a bútort, aminek környezetében a gyerekkorom zajlott. Lehet, hogy nem helyes ez az elképzelés, de mert másképp nem tudtam megcsinálni ezt a filmet, márpedig össze kellett vele forrnom, hogy valamit szerethessek abban a szörnyű korban, amelyben nehéz szeretni bármit is. És akkor valami kezdett kijönni belőle, úgy, mint amikor Nyikulinnal dolgoztam, a „20 nap háború nélkül” című filmben, és ott is én voltam a kisfiú, és Afidzsakovát, azt, aki rohamsisakban volt, úgy játszottuk megint, hogy ő az anyám lényegében; nem volt ilyen alak Szimonovnál.

IRINA: Tudod, mi érdekelne még? Vannak filmek, ahol a szónak, a szövegnek óriási szerepe van. A te filmjeidben viszont a szavaknak nem jut semmilyen szerep. Olyan atmoszférát teremtesz, hogy az ember megérti, nem fontos, mit mondanak, hanem az a fontos, hogyan élnek.

GERMAN: Igazad is van, meg nem is. Mert tényleg az a fontos, hogyan élnek, nem pedig, hogy mit mondanak. Ugyanakkor a szónak hatalmas szerepe van a filmemben, vagy inkább helyesebb, ha azt mondom, a filmjeinkben. Mert az utóbbi időben sok filmes nem tiszteli eléggé a szót. Például a grúz filmesek csodálatos filmeket csinálnak, de számukra nem fontos, mit mondanak a hősök, őket csak a kép érdekli. Pedig a szavak az orosz nyelvben – más nyelveket nem tudok – hirtelen képesek szikrát vetni. Csupán három-négy jól elhelyezett szó is tud szikrázni, de nem mindig. Például most olvastam Brodszkij visszaemlékezéseit, mert az amerikaiak felkértek, hogy csináljak vele egy filmet, az ifjúkoráról, és olvasom, érdekes, közepesen érdekes, ahogy leírja az anyját, apját, ezt, azt, amazt, és hirtelen egy beszélgetésben, amelyet már Amerikából folytatott az apjával, azt mondja: Képzeld, anya már nincs. Ez a pár szó, ahogy el van helyezve, egy ugrópontot jelent. Ahogy benne van az, hogy „képzeld”... Nálam a szavak nem a szüzsében vesznek részt, hanem kolosszális szerepük van mint vallomásoknak, mint egy értelmi hangsúlynak... Néha felírom, hogyan mondták volna ezt falun, vagy felveszem őket, hogy a színészek ne az ellaposodott moszkvai dialektusban beszéljenek...

IRINA: Ha megnézzük most a filmjeidet, nem nagyon érthető, miért volt megkötve a kezed, mi volt ez az ördögi kör, mi történt a filmjeid körül?

GERMAN: Magam sem értem. Mert elvben minden főnököm idióta volt... Mi kellett nekik? Nem akartam felrobbantani az alapokat, nem voltam ellenzékien beállítva sem az országgal, sem a történelmével szemben. Elvben nem kellett volna ezt végigcsinálniuk velem. Mert nem csináltam semmi mást, csak reprodukáltam a filmvásznon azt, amiről a konyhában, otthon, egy szobába bezárkózva beszélt az értelmiség, vagy beszéltem én a főnökeimmel. Semmi más bűnöm nem volt. És aztán azzal vádoltak, hogy revízió alá vettem különböző jelenségeknek a hivatalos értékelését. Például azt a hivatalos véleményt, ami a foglyokat illette, azután azokat, akik beálltak a németek közé – ezeket vlaszovistáknak nevezték, bár az én filmemben ezek nem vlaszovisták, de mindegy, például az Ellenőrzés az utakonban, és a partizán-téma revízióját is emlegettek, holott nem volt az semmiféle revízió, hanem a partizánharcok igenis ilyenek voltak, ilyen volt a szituáció. Nem mutattam őket se jobbról – mintha mindnyájan ellenségek lennének, sem balról, hogy mindenki csodálatos legyen, mert meghallgattam mindkét felet, mi hogyan volt. Hazám iránti őszinte szeretettel csináltam meg ezt a filmet, abból indultam ki, hogy – ahogy mondani szokás – minden faluban kell, legyen egy szent, és természetesen elutasítottam azokat a módszereket, ahogy Sztálin leszámolt ezekkel az emberekkel, és így tovább. És ha tudni akarod, amikor a főnökeimmel vitatkoztam a filmről, és azt mondtam nekik, hogy mégiscsak volt egy XX. kongresszus, hát miről beszélnek, akkor azt mondták: mit ártott neked az NKVD, miért kötsz beléjük, talán leültették az apádat, talán csinált neked valami rosszat Sztálin? De hát megvolt a XX. kongresszus – mondogattam. A 20 nap háború nélkül is be volt tiltva, egy évig. Akkor is azt mondták, hogy a hivatalos állásponttól eltérően gondolkodom a hátországról. Aztán már mindenbe belekötöttek. Nem volt mindegy nekik, hogy Nyikulin játssza, vagy más, a főszerepet. Mert a szovjet író szerepét csakis Tyihonov játszhatja el szerintük, sőt, talán még ő se lett volna nekik elég szép. Hát még Nyikulin. Aztán voltak olyan kifogások, olyan megfogalmazások, hogy az embernek égnek áll a haja. Van egy jelenet, ahol egy gyűlésen – elég megható jelenet, teljesen hiteles, krónikaszerű – egy ember mutat két gyereket, akik 12–13 évesen a gépek mellett dolgoztak, és ezt mondja, hogy: „Itt van két terven felüli hős”. No és erre azt a bélyeget sütötték, nem többet és nem kevesebbet, mint hogy „maoista”. Azt sem tudtam, mi fán terem a maoizmus, el sem tudtam képzelni, mi lehet az, mindössze azt a viccet ismertem, hogy a kínaiak fellőtték az első űrhajót, mert 25 millióan húzták a csúzli gumiját. Összesen ennyit tudtam a maoizmusról, a kulturális forradalomról semmit, meg hogy a zongoristáknak eltörték az ujjait, semmit... Olyan mesterien tudták megfogalmazni a formulákat, hogy az ember nem tudott kitérni előle. A Barátom, Ivan Lapsin azzal a felkiáltással volt betiltásra ítélve, hogy: „ilyen filmekkel kezdődtek a lengyel események.” Hogy aztán milyen filmekkel kezdődtek a lengyel események, vagy egyáltalán filmekkel kezdődtek-e, az már nem volt fontos. Fő, hogy a meghatározás olyan elrettentő volt, ami ellen mukkanni se lehetett. De most minden jól megy, két év alatt két állami díjat kaptam, ez már olyan elismerés, hogy nagyobb nem is lehetne.

IRINA: Nagyon félek, hogy híres leszel, és rossz filmeket kezdesz csinálni.

GERMAN: Nagyon is elképzelhető. Nagyon is. Ezért nem csinálok most filmet. Akkoriban sokkal egyszerűbb volt filmet csinálni, mert csak arról kellett filmet forgatni, amiről tilos volt, ami ellentétes volt a hivatalos esztétikával. Akkor nem követelt senki ennél többet, ha megcsináltad a filmet, máris hős voltál. Ha még értettél is a szakmához, vagy voltak formai útkereséseid, akkor már a mennybe mehettél. Most meg azt forgatunk, amit akarunk. Amiről akarunk. Sztálinról akarsz? csináld; Berijáról? tessék; a kínvallatásokról? a kollektivizálásról? a forradalomról? tessék, forgass, amilyen szempontból akarsz. És most az inunkba szállt a bátorságunk, mert nem tudunk közönségfilmeket csinálni, van egy jó orosz filmművészet, van egy jó grúz filmművészet, de tömegfilmeket nem tudunk csinálni, és a mi filmjeinket nem nézik, csak az elit közönség, a mozimániások, az értelmiség egy része, de egyébként nem néznek minket, az amerikai mozit nézik.

IRINA: Van gyereked?

GERMAN: Igen, egy fiam, tizenkét éves. Elég későn lettem apa, illetve ő született későn, a feleségem 35–36 éves volt, és amikor elment az orvoshoz, látta, hogy egy 28 éves nő papírjára azt írják: kései első terhesség, és akkor kijött, és ijedten megkérdezte tőlem, te, és nekem akkor mit fognak beírni, azt mondtam, hogy: „második életében első terhesség.”

IRINA: És milyen a viszonyod a fiaddal?

GERMAN: Tudod, nincs vele szoros kapcsolatom. Szeretem, ragaszkodom hozzá, de nincs közöttünk kontaktus. Elég zárkózott gyerek...

IRINA: Te is zárkózott gyerek voltál?

GERMAN: Rögtön megpróbálom átgondolni, milyen is voltam. Azt hiszem, nem voltam zárkózott. Nagyon szerencsétlen kisgyerek voltam, egészen addig, amíg bele nem kapaszkodtam foggal-körömmel az életbe, és nem győztem. A helyzet az, hogy a szüleim puszta jószándékból csak a negyedik osztálytól írattak be az iskolába, addig otthon tanultam. Akkor egy falusi iskolába kerültem, ahol az újakat, nem csak engem, a következőképpen fogadták: adtak neki egy kis tükröt, azután letakarták őt a kabarjával, és el kellett mondania, hogy mit lát a tükörben. Eközben az egész osztály a kabátra pisilt. Amikor az új gyerek már átázott, akkor derült ki minden, és ez volt a beavatás. Harminc-negyven gyerek pisilt... Eleinte nagyon nehezen illeszkedtem be ide, azután a városi iskolába is, hosszú voltam, gyenge és esetlen, kinevettek, aztán felülkerekedtem mindezen, mert elkezdtem bokszolni, és lényegében másfél év alatt egy semmilyen kis lényből, akit mindenki kinevetett, az osztály hangadója lettem. És lehet, hogy nem szerettek, de végig, a főiskoláig az osztálybizalmi én voltam.

MÁRTA: Szeretném, ha mesélnél még valamit Leningrádról.

GERMAN: Nagyon sokáig azt hittem, hogy Leningrád a legszebb város a világon, aztán megnéztem Párizst, és egy kicsit megingott ez a véleményem. Párizs rám óriási hatással volt, egy szép napon rosszul lettem, nem bírta a szívem azt az óriási dübörgést és zajt, az emberek millióit, a sok palotát, lépcsőfokot – és megértettem, hogy ehhez képest mi egy kis falu vagyunk csak, igaz, egy gyönyörűségesen szép falu. Nagyon szeretem ezt a várost. Itt születtem, tehát elég régen lakom itt. Apám azt hiszem 1927-ben jött a városba, vagy 1928-ban. Bár apai ágon egy másik rokoni vonal régen itt él a városban, az unokatestvéreinek a nagyapja a Mérnökpalota igazgatója volt, ott laktak egy kis szárnyépületben, a Nyári Palotával szemben, a Mars-mezőnél. Ezek a rokonaim, apám felmenői, mind katonatisztek voltak, és egyszer elmentünk, hogy megkeressük ezt a szárnyépületet, de csak az alapokat, a romjait találtuk meg. Azután a Mojkán, a 25-ös házban laktunk, ott születtem. Puskin házával szemben, a földszinten. Elég furcsa lakásunk volt, a szüleim úgy kapták, valószínűleg olyan emberektől maradt a lakás, akiket elvittek, letartóztattak, mert maradt ott valamilyen régi karosszék is... a bútor gyönyörű vörös fából készült, aztán megették a bogarak... az egész bútort egy kabát áráért vették a szüleim, mert ez 1938-ban volt, mint már mondtam, és, minden, amit hordani lehetett, nagyon értékes volt, de amit nem lehetett elvinni, ha az embert száműzték, kitelepítették, átköltöztették, mint a bútort, annak nem volt értéke. Úgyhogy az a bútor, a gyönyörű mahagóni bútor, amely anyámnál van, körülbelül egy kabátba került. Szóval, ott éltünk a Puskin-házzal szemben, a Mojka 25-ben, emlékszem, hogyan érkeztünk Leningrádba, északról, volt egy macskánk, amit egy amerikai hajó szakácsától kaptunk, és ez a macska rögtön eltűnt, mert a lakásunkban a háború után óriási lyukak voltak a padló alatt, a szomszédos és a szemben lévő házak leomlottak. Leningrádban egyáltalán nem voltak macskák, mert a blokád alatt mind megették, nagyon sokba került akkor egy macska, valami hatezerbe, vagy mennyibe, és Jevgenyij Svarc aztán azt mesélte a macskánkról (biztosan ismered Svar-cot, a fantasztikus meseírót), hogy találkozott egy blokádot átélt kandúrral, aki azt meséli a társainak, hogy találkozott egy helyes cicával, aki egy mukkot sem értett oroszul... ilyen mesét írt belőle. A ház mögött, ahol most lakunk, van egy garázs, egy nagyon szép, század eleji házban lakunk most, a Mars-mezőn, a garázs pedig azelőtt hintóknak szolgált. Ebben a garázsban a blokád alatt a hullákat gyűjtötték, ezek a hullák megfagytak, és amikor kezdték elszállítani őket, hogy ne legyen járvány, állva rakták fel egymás mellé a teherautóra, mert úgy több fért fel. A sofőr mesélte el, és aztán beleírtuk a filmbe, hogy egy kislány, akit mi találtunk ki, hogyan nézi végig, ahogy a rokonait, a családját és azokat, akikkel együtt játszott az udvarban, állva viszik ki a temetőbe, mert van ebben valami jelképes, lásd be...

IRINA: Apám mesélte, hogy a gyerekek a hullákat felültették a szánkójukra, és ide-oda húzogatták...

GERMAN: Akkoriban minden megtörténhetett...

IRINA: És mi volt azon a tanácskozáson, ahol Gorbacsovval találkoztatok? Miről beszéltetek?

GERMAN: Nagyon érdekes volt. Kiderült, hogy monarchista vagyok, ez biztosan a cár hatása, mert nagyon erős hatást tett rám Gorbacsov. Sokáig védekeztem ez ellen a hatás ellen, mondogattam, hogy na, persze, jó, jó, azután fokozatosan belemerültem ebbe, és Gorbacsov is nagyon jól érzi, milyen erősen tud hatni az emberekre, mennyire a maga oldalára tudja állítani őket, nagyon emberi, és nagyon hat a személyisége varázsa. Még Ljubsinóban fedeztem fel, hogy az emberek az utcán elbámészkodnak, eltátják a szájukat, és úgy néznek valamit, és ugyanezt vettem magamon észre... Ott állt és beszélgetett valakivel, én meg odamentem és tátottam a szájamat. Először egyébként egy előadást tartott, azután a baloldali tudósok vitatkoztak a jobboldaliakkal, egyik irányzathoz tartozó művészek a másik irányzattal, és mindenki mintegy az ország vezetőjéhez fordult, hogy ítélkezzen, és ez tulajdonképpen helytelen, de mégis így volt, és meg kell mondani, hogy elég szellemesen, ügyesen birkózott meg a szituációval.

MÁRTA: És mit jelent számodra Gorbacsov azon kívül, hogy egy nagyszabású egyéniség, mit jelentenek a számodra Gorbacsov gondolatai?

GERMAN: Nagyon egybevág egyik a másikkal, és azzal, amit az értelmiség gondol. Elismeri mindazt, ami a valóságban történik, tájékozott a folyamatokról, amelyek az országban történnek, meggyőződtem, hogy abszolút tájékozott, még a szappan-ügyben is, nem üt meg olyan hangot, hogy mindent tudok, ami a kiúthoz vezethet, mert azelőtt mindenféle ígéretet kaptunk, Sztálin ilyet, Hruscsov olyat ígért, három év múlva kommunizmusban élünk, effélét. Gorbacsov objektíven ítéli meg a helyzet bonyolultságát, amelybe az ország került, hozzánk tud fordulni, na, gyerekek, oldjuk meg együtt a feladatot, hogy mindnyájan kijussunk belőle, és ez viszonzásra talál, mert nagyon elfáradtunk a sok recsegéstől, hazugságtól, és aztán hirtelen megértettem, hogy tényleg, mit lehet csinálni a baloldaliakkal, a jobboldaliakkal, valahogy segíteni kellene az országon, nem lehet se ezeket, se azokat megtagadni, és hogy ez a műtét nagyon nehéz lesz. Engem például kineveztek a Legfelsőbb Tanácsba, és arra gondoltam, hogy nem megyek semmiféle Legfelsőbb Tanácsba, és nem is kellek én ott, de most nem lehet ezt visszautasítani, nincs jogom, legalább azért, hogy a versenyhelyzet meglegyen, hogy az a vezető, aki a Legfelsőbb Tanácsba bekerül, legalább egyszer megizzadjon, és megérezze, hogy nem azért került oda, mert jól hegyezte a csavarokat, hanem kinevezték oda, hogy érezze az alternatívát...

MÁRTA: Nekem, amióta itt vagyok, az az érzésem, hogy az értelmiséget, amelybe te is tartozol, szakadék választja el az egyszerű emberektől. A középbürokraták alkotta szakadék. És ezt a szakadékot, vagy ha úgy akarod, kínai falat nagyon sok ember alkotja, akik nem akarnak semmiféle változást. Te mit gondolsz erről, jól látom én, hogy van ilyen réteg, amely erősen akadályozza a változásokat?

GERMAN: Nem zavarja, de nem is támogatja. Van egy rejtély a számomra. A XX. kongresszus után a párt- és az állami irányításba bekerült egy bizonyos réteg, egy érdekes emberekből álló réteg, emlékszem az apámra, és emlékszem azokra az emberekre, akik a házunkban megfordultak és értékes emberek voltak. Műveltek is voltak, például a Dzserzsinszkij kerület párttitkára nálunk olvasta fel a verseit, és emlékszem még néhány ilyenre. Egyeseknek nehéz sorsuk volt, szüleiket hamis vádak alapján ítélték el, ezek az emberek egyetemet végeztek – szóval ezek az elég világosfejű emberek akkor megjelentek. Azután eltűntek, felszívódtak, áthelyeződtek, vagy elmentek valami konkrét munkahelyre, mindenesetre a pártirányításból elmentek. Hogy ezután honnan került elő, kikből lett a pártnak a felsőbb és középszinten dolgozó káderrétege, el sem tudom képzelni. Ha valaki tanult és esetleg tehetséges is volt, akkor hogy került oda, miért kezdett ezzel foglalkozni? Abban a rohadó korszakban, amikor kijött egy vénülő vezér és kitüntette a másikat, mindent papírról olvasott fel, szemüveg nélkül el se tudta kezdeni... És akkor ezek az emberek elkezdtek hinni ebben a beteg, erőtlen, talán ha ma visszanézünk, mondhatjuk hogy szánalmas, valahol talán még jó emberben... Én egyáltalán nem akarok minden eddigi vezért csak szidni... Hruscsovnak voltak nagyszerű jellemvonásai, lehet, hogy Brezsnyev is valahol jó ember volt, csakhogy ostoba ember volt, ostobán viselkedett és irányított... De akkor honnan jött elő a középkáderek apparátusa? Milyen elvek irányították őket? Ha egyszer valaki tehetséges mérnök, akkor minek menne oda? Ezek nem voltak háborús hősök, nem tüntették ki magukat az újjáépítésben, nem lőttek senkire – ez már nem az a nemzedék, igaz? Voltak tehát, akik a XX. kongresszus szellemében nőttek fel és dolgoztak, mint Gorbacsov és mások is, de a középréteg honnan jött? Mert azok közül, akik jól dolgoztak, tehetségesek voltak, egy embert sem ismerek, aki odament volna. Persze, találkoztam közöttük jó emberekkel, tehetségesekkel, sőt, mi több, volt ebben az apparátusban olyan ember is, aki, szerencsétlenségemre támogatott engem, de általában ezek a legtehetségtelenebb, legakkurátusabb hivatalnokok voltak. Aki tehetséges volt, abból akadémikus, a tudományok doktora lett, minek menne oda. És most ezek alkotják azt a réteget, akiken keresztül kellene törnie a reformnak. Ebben a szituációban ők maguk kell, hogy magukat megtörjék. Igazat mondok? Te meg azt kérdezed, ez a réteg a pártbürokrácia-e vagy nem... Most az a feladat, hogy az ország vezetésébe arra érdemes, okos, tehetséges emberek kerüljenek, akik ezelőtt nem kerültek oda. Mert azelőtt minden főnök azon igyekezett, hogy a helyettese minél hülyébb legyen, hogy ne tudja megfúrni. De honnan jönnek a főnökök? A főnökök a helyettesekből lesznek. Így folyt a vezető réteg elbutítása. Azt hiszem, hogy ez az apparátus nagyon nehéz és félelmetes.

MÁRTA: És mit gondolsz, át lehet itt törni?

GERMAN: Tudod, Oroszországban minden reform fölülről jött. Nagy Péter reformjai, Sándor reformjai, a sztolipini reformok is fölülről jöttek... és sajnos Sztáliné is, ez a félelmetes és sikertelen reform, mind fölülről... és mind erőszakosan, az orrlyukak felhasításától a sztolipini vagonokig és tovább. Ez az első olyan kísérlet, hogy más módszerekkel csináljanak valamit. De nincs más alternatíva, és azt hiszem, ezt azok is érzik, akiket most szidunk, és akik semmit se csinálnak. Nincs más alternatíva. És azért, aki orosz, aki ukrán, belorusz, grúz, az mind patrióta, és mégis érti, hogy nincs más út... Mert mit csináljunk, menjünk vissza oda, az öregedő vezérekhez, és csak bámuljuk, hogyan húznak el mellettünk, mint kivilágított repülők, a szocialista országok?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/08 34-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5449