KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/július
• Ardai Zoltán: A földi űrben John Cassavetes
• N. N.: John Cassavetes rendezései
• Mitta Alekszandr: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Lugossy László: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Bihari Mihály: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Jancsó Miklós: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Szilágyi Ákos: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Vicsek Ferenc: Előhívás Beszélgetések az 1956. őszi filmforgatásokról
• Schubert Gusztáv: A tetthely Kie¶lowski filmjeiről
• N. N.: Krzysztof Kie¶lowski
• Báron György: Két novella Az ismeretlen század kedete
• Koltai Ágnes: Kép – Fénykép – Filmkép Paulo Rocháról
• N. N.: Paulo Rocha
• Bíró Yvette: Az irónia az igazi szabadság! Az új elbeszelés
• Bikácsy Gergely: Truffaut-levelek
• Reményi József Tamás: Kisebbségben a film Oberhausen
• Bikácsy Gergely: Nadir pasa köszörűje Isztambul
• Nemeskürty István: A filmre vitt regény Ködös utakon
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Cservonyec
• Kovács András Bálint: Vörös zsaru
• Létay Vera: Piszkos tánc
• Fáber András: A negyedik hatalom
• Székely Gabriella: Minden a Paradicsom bűne
• Lajta Gábor: Cserébe az életért
• Koltai Ágnes: Vérbeli hajsza
• Schubert Gusztáv: A földesúr
• Tamás Amaryllis: Másnap reggel
VIDEÓ
• Sneé Péter: „Alternatív” értetlenkedés
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: Miklós, István, Zoltán és a többiek
KRÓNIKA
• Fáber András: Sergio Leone halálára

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Oberhausen

Kisebbségben a film

Reményi József Tamás

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Soltana, az Ausztriában élő macedón öregasszony elégedetten kortyol a hazulról kapott pálinkából – ez a nap sem volt rosszabb a többinél. Egy fogadós özvegye, valahol Szófia mellett, megbékélten szemléli a házába engedett fiatalok hétvégi buliját – a fogadó, a maga módján, újra működik. Nincs oka panaszra a prágai „grófnőnek” sem, aki bártáncosból lett esztergályos, ma pedig elpusztíthatatlan energiával éli „társasági életét” – mindenki kedves bolondjaként. Tragédiák után, a menekülés, a kifosztottság, a kemény robot, kényszerházasságok és kényszerlakhelyek évtizedei után már nem sok kell a lélek nyugalmához. Portrék Európa szegény régiójából, olyan filmesek jóvoltából, akik bölcsen és jó ízléssel érezték meg, hogy a közelmúlt szenvedéseit a harsány szidalmaknál és leleplezéseknél megrendítőbben közvetíti a csöndes rezignáció, a vegetálásban is munkáló emberi méltóság. Feszélyező, amikor a filmesek felháborodásához kell asszisztálnunk – háborodjék föl a néző maga a flaubert-i visszafogottsággal elébe tárt sorsokon.

Egy nemzetközi filmfesztiválon azonban, úgy is mint demonstráción, jobban kedvelik a demonstratív fogalmazást, s különösen a rövidfilmek oberhauseni szemléjének légköre kedvez a politikai publicisztikának a tűnődéssel szemben. Az esztétikumot mint különös állatfajtát csupán az úgynevezett kísérleti filmek ketrecében illik itt szemügyre venni, s minthogy az idei oberhauseni fesztivált e tekintetben a filmmel kísérletező dilettantizmus és sznobéria uralta, eseménynek maradt a politika. Ez áthangolta, kórusba fogta a finomabb, csöndesebb hangokat is: a versenyprogramon belül önálló lengyel, illetve szovjet est a példa rá. A holtpontról elmozdulni látszó s újra „érdekessé” vált lengyel helyzet s a Gorbacsovi terra incognita felfokozódó feszültségei láttán Oberhausen úgy döntött, hogy a kelet-európai reformokat díjazni fogja. Az egy tucat lengyel és szovjet film egy tucat díjat kapott. Kiemelkedő kvalitás, újszerűség, eredeti látásmód egyik darabban sem volt, ám egyetlen, erőteljes tiltakozás tételeiként álltak össze a nyomor, a hazugság, az elnyomás ellen.

Az „öregasszonyok versenyét” így – a macedón, cseh, bolgár sorstársakat megelőzve – egy lengyel ikerpár nyerte, Irena Kamińska Nap nap után című nagydíjas filmjének két téglaszállító munkásnője, akik a nyugdíj előtti utolsó órákban éppúgy emelik-cipelik mázsaszám a terheket, mint évtizedek óta bármikor. A Nap nap után több díjat is nyert, akárcsak a Narancs alternatíva, a łódĽi főiskolás Miroslaw Dembiński rejtett kamerás riportfilmje egy diáktüntetésről, (rend)őrök és őrzöttek közös tehetetlenségéről; ugyanígy a kijevi Grigorij Skljarevszkij Mikrofonja Csernobil letagadott utóhatásairól; és a Téglalobogó, a litván Saulius Bezinis tudósítása egy nyolcszoros gyilkossá lett kiskatonáról. Európa keleti fele újra és újra szomorú szenzációkkal éleszti a szolidaritás érzését, amelyhez ma a harmadik világ iránti hagyományos aggodalom alig mérhető.

S ez nemcsak a dokumentumfilmek esélyeit növeli. A fődíjak között, Dore O.-nak, Werner Nekes társának, a helyi díszavantgárdnak kijáró elismerésen kívül (filmje jó tanulós dolgozat az experimentalitás tantárgyából) egyetlen díj jutott kisjátékfilmnek: a szovjet Gyahongir Fajszijev Kutyalevese kapta. Mintha az Übü királyt meg A játszma végét látnánk együtt egy Urál-táji roncstelepen, az életen túli, életen aluli abszurd pusztító reménytelenségével. A reális valóság szerepei (művezető, tanonc, afganisztáni obsitos) elmosódnak valami embertelen és gyülevész hordában, amelynek látványát – az alkotók-színészek tehetsége ellenére is – leginkább a couleur locale szovjet volta, szovjet egzotikuma tölti meg zsűrit bizsergető minőséggel.

Gondolnánk ezután, hogy a harmadik „slágernemzet” ezen a fesztiválon Magyarország lehetett. Nem volt az. Lázas hazai történéseinkből az oberhauseni kollekcióban semmi sem tükröződött, két picurka animációs remeklésünk pedig (Macskássy Kati Víziója, illetve Varga Márta Aspectusa) elveszett a mezőnyben. Akadt viszont egy versenyfilmünk, amelyről – fesztivál-beszámolóink gyakorlatától eltérően – itt kell részletesebben szólnunk, más alkalom nem lévén. Böszörményi Zsuzsa főiskolás darabja, a Mozaikok a női alkoholizmusról ugyanis itthon nem vetíthető, tekintettel a szereplők személyiségi jogaira.

Zord tekintetű, szemüveges, fehérköpenyes nő áll előttünk, a szakértő pszichológus, aki a terminus technicusok szenvtelenségével minősíti az alkoholizmus női áldozatait. Nem bőbeszédű, de a néző máris érzi: elég ebből, lássuk az embereket. S íme, egy nő ül az ágyon, szvetterben, mackónadrágban (?), tétován, de „engedelmesen” beszél a betegségéről – ugyanő az, a pszichológus. Mint ember. Ettől kezdve a rendezőnek már „csupán” tapintatosnak, elfogulatlannak, képeiben puritánnak kell lennie, fegyelmezetten kell vágnia, hogy tizenöt perces filmje megtartsa ennek a váltásnak a feszültségét. Mert a dramaturgiai leleményben, az azt megelőző felismerésben (a jó médium felismerésében) nem kevesebb lehetőség rejlik, mint hogy feloldódjék a dokumentarista művész szokványos közvetítő szerepe, viszonyítási kényszere az uralkodó értékrend – a normatív köztudat – és az esendő nép között. Hogy lehetetlen legyen a mindig csak valamelyik fél kárára kijátszható, leegyszerűsítő szembeállítás, hogy láthatók legyenek egy (föl)osztatlan valóság azonos emberi jegyei. A Mozaikok…-ban épp ez: a szakmai trouvaille és az erkölcsi gesztus egysége figyelemre méltó.

Az alkoholbetegek világának feltárása abban az értelemben is megköveteli ezt az elfogulatlan közelítést, ahogyan minden más, velünk (a többséggel) elvegyülten élő kisebbség vizsgálata. Azaz csakis úgy szemlélhetjük a dolgokat, hogy valamilyen tekintetben magunk is kisebbségek vagyunk (lehetünk), látens közösséget alkotva másokkal; bevallva vagy bevallatlanul, megbélyegzetten vagy természetes módon. Az örök téma, a kisebbségi sors, Oberhausen tanúsága szerint, változatlan hevességgel foglalkoztatja a filmeseket (is), előtérben az általánosítható mozzanatokkal, amelyek minden esetben föllelhetők, akár nemzetiségekről, akár vallási felekezetekről, akár deviáns csoportokról van szó. Rendkívül eltérő színvonalon, de szinte valamennyi munka hasonló folyamatot vázolt föl: a kisebbségi sors megélése hátrányos helyzetként; lelki küzdelem és külső harc e helyzet ellenében; a kisebbség elfogadása-átélése megtartó közösségként. Az egyetlen esély ez a beszorított élet megváltására. A newcastle-i Ngozi Onwurak önéletrajzi dokumentumfilmjében (Kávébarna gyerekek) vegyszerek játsszák a főszerepet: kifehérítésre szolgáló festékek, szappanok, maróoldatok a négerkérdés „megoldására”… Szertartásos tűzrevetésük végül búcsú a hiábavaló kínlódásoktól, gyerekes illúzióktól. Micha Suchy a kelet-szlovákiai cigányokat filmezve a szegénységen, elmaradottságon belül figyel föl az értékekre, arra késztetve a nézőt, hogy ne csak a szörnyű higiéniai körülményekre lásson rá, hanem a szokásokban megnyilvánuló emberi igyekezetre is. Itt sem a hatóságilag elrendelendő szappan a megoldás.

Gazdagabb és szabadabb terű világban e folyamat már teljességében is látható. A San Franciscó-i Lynne Sachs úgy mutat be nekünk memphisi néger baptistákat, mint akik méltósággal, öntudattal tekinthetnek összegyűjtött karbantartott hagyományaikra (Prédikációk és szentképek), a chicagói Heather McAdams kamerája előtt pedig egy transzvesztita beszélhet az életéről úgy, ahogyan egy közép-európai „deviáns” még sokáig nem teheti: céhes öntudattal, a társadalmi beilleszkedés és jog felszabadultságával (Következik: Bradley Harrison Pichlesimer).

E szociális érzékenységgel és intelligensen készített dokumentumfilmekről a műkritikusnak alig van mit mondania – a kisjátékfilmek mezőnyéről pedig jobb, ha hallgat. Jószerivel a lengyel főiskolás Mariusz Grzegorzek Szologub-novella-adaptációja (Kukac) az egyetlen, amelyet nem egyszerűen leforgattak, hanem filmnyelven fogalmaztak, s amelynek egységes, nemes stílusa, gondos fénydramaturgiája, filozofikus atmoszférája volt. (A teáscsészét eltörő leány „tréfás” családi fenyítése többet árult el az európai szorongásokból, mint a díjazott protestművek egész sora.) E szomorú színvonalért már-már elfajuló támadások érték a fesztivál vezetőit, ám Oberhausent mégsem szabad temetni. Ha másért nem, az úgynevezett mellékprogramok gazdagsága miatt: a videotechnika újdonságaitól a társfesztiválok nyertes kollekcióján s a helyi fiataloknak szervezett színvonalas mozihéten át az olyan alkalmi műsorokig, mint amilyen az idén a városfia Wim Wenders kiállítása és vetítéssorozata volt, sok minden élteti a filmnapokat.

„A rövidfilm izgalmas műforma volt egykor” – mondta csöndes nosztalgiával kiállítása megnyitóján Wenders. Az elamerikanizálódott moziüzlet és a filmkészítés képességét bárkivel elhitető videokamera ezt az izgalmat megölte. De a fesztiváloknak maradniuk kell – készen a feltámadásra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/07 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5427