KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/július
• Ardai Zoltán: A földi űrben John Cassavetes
• N. N.: John Cassavetes rendezései
• Mitta Alekszandr: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Lugossy László: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Bihari Mihály: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Jancsó Miklós: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Szilágyi Ákos: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Vicsek Ferenc: Előhívás Beszélgetések az 1956. őszi filmforgatásokról
• Schubert Gusztáv: A tetthely Kie¶lowski filmjeiről
• N. N.: Krzysztof Kie¶lowski
• Báron György: Két novella Az ismeretlen század kedete
• Koltai Ágnes: Kép – Fénykép – Filmkép Paulo Rocháról
• N. N.: Paulo Rocha
• Bíró Yvette: Az irónia az igazi szabadság! Az új elbeszelés
• Bikácsy Gergely: Truffaut-levelek
• Reményi József Tamás: Kisebbségben a film Oberhausen
• Bikácsy Gergely: Nadir pasa köszörűje Isztambul
• Nemeskürty István: A filmre vitt regény Ködös utakon
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Cservonyec
• Kovács András Bálint: Vörös zsaru
• Létay Vera: Piszkos tánc
• Fáber András: A negyedik hatalom
• Székely Gabriella: Minden a Paradicsom bűne
• Lajta Gábor: Cserébe az életért
• Koltai Ágnes: Vérbeli hajsza
• Schubert Gusztáv: A földesúr
• Tamás Amaryllis: Másnap reggel
VIDEÓ
• Sneé Péter: „Alternatív” értetlenkedés
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: Miklós, István, Zoltán és a többiek
KRÓNIKA
• Fáber András: Sergio Leone halálára

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Truffaut-levelek

Bikácsy Gergely

 

Egy kamaszfiú rendszeresen levelezik legjobb barátjával. Ez a kamaszfiú javítóintézetben van, barátja időnként munkanélküli, majd katonaidejét tölti. Múlnak az évek. Mindketten munkanélküliek, és hol könyvet ajánlanak egymásnak, hol orvul eladják egymás összes könyveit.

Truffaut, a bukott, a kicsapott diák, a fiatalkori bűnöző másról se tud írni, csak könyvekről. Mindent olvas, mindent tud. Balzacot olvassa, mint később Antoine a Négyszáz csapásban. A romantikus könyveknél csak a film érdekli jobban. A fiatalkorúak börtönébe is azért csukják, mert nem tudja visszafizetni a filmklub-alapításra felvett kölcsönt. Cocteau-t várja, rövidnadrágos kamasz, fellengzős tervekkel. „Lógok a szeren” – jut eszünkbe Karinthy összes szépreményű bukott diákja.

De a tizenhárom-, majd a tizenhét éves Truffaut monomániásan és rendkívüli buzgalommal fordul a filmhez. A buta francia reklámszlogen – „Ha az életet szereted, járj moziba!” – nála frissen, hamvasan igaz. Képzettársításai, mindennapi hasonlatai is a filmből vétetnek. Beszámol egy házibuliról, s az ottlevőket, persze főképp önmagát, Renoir A játékszabály című remekművének figuráihoz hasonlítja. Rossz a szó: eggyé válik benne a mozgókép története az élet átélt banalitásával. Öngyilkos akar lenni: nem tudni, valódi szerelmi bánatában vagy mert Renoir hőse is meghal a mozi végén.

Az olvasó, aki húszévesen láthatta a Húszévesek szerelmének Truffaut-epizódját, nosztalgikus könnyel vagy mosollyal fogja felismerni ennek az epizódnak levélben leírt „eredetijét”: a film szállodai szobája olyan, mint ahogy itt, évekkel a film előtt leírta.

Lopott csókok: Truffaut utolsó „kamasz-filmje”. Most itt az élmény, melyből született. Truffaut azért menekült a hadseregbe, hogy felejtse szerelmi bánatát. A filmbeli Antoine is. Leszerelik, mert valaki közbenjár az érdekében és mert „idegileg kiegyensúlyozatlan”. Antoine-t is leszerelik. Utolsó zárkájának ablakából a Cinémathèque kapujára látni. Truffaut aztán élete végéig effajta ablakból nézi a világot, s innen csinálja összes filmjét, a jókat és a halványakat. Rémüldözzünk, vagy nevessünk a véletlenen: ha nincs Bazin segítő keze, ha a Cahiers-cimbora Scherer (alias Eric Rohmer) nem ír a hadseregnek „igazolást”, Truffaut-t valóban elviszik Vietnamba, és meghal Dien Bien Phunál? Mindez olyan, mint egy szörnyűségekkel teli, de józan eleganciával, a csiszolt felszínnel mélységet sejtető, félig mókás, félig rettenetes Truffaut-film. Hasonlítsuk össze a két iker-filmet, a Lopott csókokat és Godard Masculin-fémininjét, s megismerhetjük a francia polgár, a francia értelmiségi Janus-arcát. Az egyik, Truffaut, büszke a polgárságára, a másik, Godard, viszolyog tőle, kibújna bőréből, gyűlöli polgár-önmagát.

Ezzel már változik is a kép. Itt közölt levél-válogatásunk második részének kétségkívül Truffaut Godard-hoz írt emberi és művészi „szakítólevele” volna a csúcspontja, csakhogy e levél java részét már közöltük az 1988/8. számunkban. Látszólag groteszkül szembeszökő a változás: a harmincéves Truffaut filmvállalat-igazgató és díjnyertes filmrendező levelei barátian hűvösek, olykor hűvösen elutasítóak. (Igaz, nem régi barátaival ilyen, de ilyen a „szakmával”, a külvilággal). Pedig semmit sem „árult el” – mint azt hamisan a szemére hányták. Alkotói erkölcsének alapja, hogy akárki kéri is olyan film rendezésére, melyből nyilván „világsiker” születne, de amelyhez nincs belső köze, habozás nélkül elutasítja. Ez a harmincéves rendező egy év alatt Az eltűnt idő nyomában, a Tatárpuszta és Kafka Kastélyának filmrevitelét utasítja el. „Irodalmi rendező”, de neki tetsző ismeretlen regényeket szeret „felfedezni”. A Jules és Jim meg a Két angol lány és a kontinens a két legkedvesebb regénye.

Olyan, mintha fiatalkorát Victor Hugo, felnőttkorát Balzac írta volna meg, mintha maga is Balzac-hősként fejezte volna be életét: halálakor már ő volt „a francia film gazdája”. Pedig nem változott. Hűvös is tudott lenni, meg elutasító: a műveletlenséget nagyon utálta (joggal, mert ő középiskola meg egyetem nélkül szerzett emberi műveltséget). De a Champs-Élysées elegáns mellékutcájában levő irodájában mindennap ott ült este tízig, és kelet-európai ismeretleneknek levetítette bármelyik filmjét, sőt valóban kíváncsi volt a vendég véleményére. Ezt a figurát nem Balzac, hanem ő maga, François Truffaut teremtette meg. Leghétköznapibb magánleveléből is közelebb kerülünk filmjeihez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/07 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5426