KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/július
• Ardai Zoltán: A földi űrben John Cassavetes
• N. N.: John Cassavetes rendezései
• Mitta Alekszandr: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Lugossy László: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Bihari Mihály: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Jancsó Miklós: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Szilágyi Ákos: Az állami testvériség után Moszkvai eszmecsere
• Vicsek Ferenc: Előhívás Beszélgetések az 1956. őszi filmforgatásokról
• Schubert Gusztáv: A tetthely Kie¶lowski filmjeiről
• N. N.: Krzysztof Kie¶lowski
• Báron György: Két novella Az ismeretlen század kedete
• Koltai Ágnes: Kép – Fénykép – Filmkép Paulo Rocháról
• N. N.: Paulo Rocha
• Bíró Yvette: Az irónia az igazi szabadság! Az új elbeszelés
• Bikácsy Gergely: Truffaut-levelek
• Reményi József Tamás: Kisebbségben a film Oberhausen
• Bikácsy Gergely: Nadir pasa köszörűje Isztambul
• Nemeskürty István: A filmre vitt regény Ködös utakon
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Cservonyec
• Kovács András Bálint: Vörös zsaru
• Létay Vera: Piszkos tánc
• Fáber András: A negyedik hatalom
• Székely Gabriella: Minden a Paradicsom bűne
• Lajta Gábor: Cserébe az életért
• Koltai Ágnes: Vérbeli hajsza
• Schubert Gusztáv: A földesúr
• Tamás Amaryllis: Másnap reggel
VIDEÓ
• Sneé Péter: „Alternatív” értetlenkedés
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: Miklós, István, Zoltán és a többiek
KRÓNIKA
• Fáber András: Sergio Leone halálára

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetések az 1956. őszi filmforgatásokról

Előhívás

Vicsek Ferenc

 

Ezúttal csupán arra vállalkozhattam, hogy kísérletet teszek néhány emlékkép felidézésére, abban a reményben, hogy egyszer talán akad majd valaki, aki tudományosan elemzi a korszak filmjeit. E riportok révén annyi talán bizonyítható, hogy pontosan mely tekercsek tűntek el, sőt, esetleg kideríthető, hogy végleg érdemes-e felhagyni az eleddig még elő nem került felvételek keresésével.

A megszólalók – néhányan az 1956 őszén forgatók közül – a maguk filmjeit mesélik: olyan tekercseket „hívnak elő” a beszélgetések közben, amelyek többsége a mozikban, a televízióban nem volt látható, s amit esetleg együtt csináltak, arra is különböző módon emlékeznek… Először Zolnay Pállal és Makk Károllyal találkoztam. Zolnay így mesélt.

 

 

Az előzményekhez, a filmes előzményekhez elkerülhetetlen megemlíteni: 1956-ban nem létezett a mai értelemben vett dokumentumfilm. Legfeljebb „kultúrfilmről” beszéltünk, amelyek bemutatták, hogy mit csinál az asztalos, a kőműves és így tovább… S még valami: óriási volt a különbség a híradósok és a játékfilmesek munkája között. A játékfilmesek csak arra a pár napra kaptak kamerát, amikorra a forgatási tervben a nevük szerepelt. Márpedig csak az tud forgatni, akinek van mivel. S amíg a híradósok a könnyű Arriflexszel dolgoztak, mi a 120 kilós Deobryvel forgattunk. S akinél egyébként nem volt nyersanyag, mert semennyit se takarított meg az előző forgatásból, az nem dolgozhatott, mert nem volt mire. Új nyersanyagra pedig nem számíthatott a nagy felfordulásban.

Tehát: 23-án reggeltől mint Makk Károly asszisztense a Babik-film forgatókönyvét diktáltam. Este beszámoltam a munkáról, és úgy gondoltuk, megnézzük a Sztálin-szobor feldöntésén fáradozókat, mert napközben azért a hír elért a gyárba. Kameránk nem volt, amúgy is korán sötétedett október végén, csak kíváncsiskodni mentünk. Nem volt időm végigvárni a küzdelmet – egyszer elszakadt a drótkötél, amivel húzták; kapart, csikorgott a teherautó gumija az aszfalton, de Sztálin nem dőlt le. Későn este indultam tovább, az üzletek mind nyitva, a villamosok jártak, nem pihentek le az emberek, ébren maradt a város.

Még mindig nem forgatásról, de jellemző: voltak napok, amikor csak ketten voltunk a filmgyárban. 23-a után nem is volt tanácsos az utcán bóklászni, de én közvetlenül a gyár mögött laktam. Az akkori Bácskai, ma Révai József utca felől volt a kerítésen egy lyuk, azon át közlekedtem, amit még a hajnali utakat lerövidítendő vágtam magamnak hónapokkal korábban.

Ültünk az irodában, értékeltük a híreket, amikor megcsörrent a telefon:

– Itt a Vágóhíd munkásbizottsága. Köll liba?

– Persze, hogy kell.

– Akkor gyertek érte.

– Mennyi van?

– Amennyit akartok.

Bergmann Miki hatalmas autóbuszával – „Én vagyok a falu rossza” felirat díszelgett az oldalán – elindultunk az áruért. Én a padlón feküdtem, Miki pedig a kertek alján tekeregve tartott a Vágóhíd felé, s időnként leteremtette a házak tetejéről lövöldözőket: hülyék vagytok, a filmeseknek megyünk libáért.

November 3-án kaptuk a gyárba a telefont: „azonnal gyere, hozzál nyersanyagot, két kábelt és lámpákat”. Hegyi Barna a Markóban forgatott, onnan ment át az Országházba, ő üzent utánam. A Gobelin-teremben gyülekezett a világsajtó, Nagy Imrére vártak. Körülbelül hatvan férfi és nő, nyugatiak és keletiek toporogtak délután öt óra óta késő estig, de Nagy nem jött. Elhúzódott a tárgyalása a szovjetekkel. Tildy és Losonczy Géza kijöttek, a kamera már forgott, amikor a Manchester Guardian magyarul beszélő tudósítója (néhány évvel azelőtt ment ki) leteremtette Boldizsár Ivánt, aki tolmácsként lépett a színre. Azzal rontott neki, hogy miként merészel a független kormány szolgálatában feltűnni. Megkérdeztem a tudósítót: magyar állampolgár? Nem az volt már, úgyhogy megmondhattam neki: bízza a magyarokra, hogy kit alkalmaznak tolmácsnak.

Az incidens után a teljesen kimerült, sápadt Tildy majdhogynem könyörgő hangon kérte a jelenlévőket: aki a magyar nemzetnek jót akar, az pontosan írja a lapjában azt, amit mond, éspedig: nem szabad a Szovjetunióval kikezdeni, mi valóban ki akarunk válni a KGST-ből, a Varsói Szerződésből stb., de Magyarország a Szovjetunióval semmilyen téren nem kíván szembekerülni.

Az esdeklő rövid nyilatkozat után semmitmondó volt a tájékoztatás, bár feltettek rázós vagy szellemes kérdéseket is. Vas Zoltántól azt firtatták most, hogy a hírek szerint ő lesz az ország gazdasági vezetője, hogyan és miből végzi el a dolgát. Vas a zsebébe markolt, kivette az aprót és közölte, egyelőre azt se tudja, hogy a saját fizetését hol vegye fel, most 16 forint húsz fillér van nála, jelenleg így áll a magyar népgazdaság.

Tildyék többször kimentek a teremből, majd hírek nélkül jöttek vissza. November negyedikén, hajnali 1 órakor szétszéledtek a tudósítók. Hajnali kettőkor összepakoltunk, a gyárba tartva három tankkal találkoztunk a Parlament előtt. Még le sem zuhanyoztam otthon, amikor fél ötkor megszólalt a rádió: ma úgy tudom, Szolnokról. Ennyi a forgatásom története. A tekercseket én rendesen a helyükre raktam, de egyetlen előhívott kockával sem találkoztam azóta abból az anyagból. Említésre méltó epizód, hogy november hetedike táján befordult a gyárudvarra egy belügyes teherautó, leugráltak róla vagy nyolcan, feltrappoltak a falépcsőn az igazgatóhoz, s üvöltve, ütlegelve faggatták, hogy hol vannak a nyersanyagok. Hiába erősködtek, nem volt mit mondania, mert szegény nem is tudta. Én menekültem haza, mert volt a gyárban pár ember, akik elárulhatták volna, hogy melyik vágószobába tettük a laborálásra váró tekercseket.

Másnap, amikor visszamentem a gyárba, a nyersanyag már nem volt ott. Azóta se kerültek elő. Ennyi az én történetem – mondta Zolnay Pál, s bár előre elnézést kért, hogy hamarabb kell elmennie, mégis végighallgatta Makk Károly visszaemlékezését.

 

*

 

–Kik ismerték fel elsőkként a pillanat megörökítésének fontosságát?

Sokan, nincs teljes névsor. Keleti Márton is úgy érezte, muszáj benne részt vennie, a szenzációérzékenysége vezette, tudta, ebből nem szabad kimaradni. Ám a forgatást hamar abbahagyta. Teuchert Józsefet négy évre ítélték, mert kamerát és nyersanyagot írt ki gyártásvezetőként a forgatni akaróknak. És ott voltunk mi, rendezők, fiatalok, gondoltuk, itt most történik valami, vegyük fel. S úgy tudom, csaknem végig dolgozott több híradós stáb.

– Te mikortól forgattál?

Október 25-én, a gyár előtt, az egyik kedves tanítványom, Csongovay Per Olaf, aki asszisztensem is volt – egy teherautó tetejéről üdvözölt. Kérdeztem tőle, hova mész? Oda, ahol a fegyverek szólnak – mondta. Később a Fehér Könyvben azt írták róla, hogy ellenforradalmár volt. Angyal Pistával együtt a Corvin-köziek vezetői voltak. (Angyalt felakasztották.) Mindkettőt hihetetlenül tisztességes kommunistának ismertem. Tehát Teucherttal megkezdtük a stábok szervezését. A következő naptól ő rendszeresen írta a napi diszpókat. (Máriássy is dolgozott, most jutott eszembe.) Én Badal Jánossal, akit később Jean Badal néven tartott nyilván a világ és a Jakubcsek nevű sofőrrel alkottam egy csapatot. Badal felvette a raktárból az Arriflexét és Jakubcsek Mercuryján elindultunk az orrunk után. A Verseny Áruház mögött elég csúnya lövöldözésbe keveredtünk. Amilyen gyorsan lehetett, visszakoztunk. Másnap fülest kaptunk: Bécsből gyógyszerek érkeznek repülőn. Irány a reptér. Felhívtam Csongovayt telefonon – ez hihetetlenül hangzik, de az egész forradalom alatt működtek a telefonok, jobban mint manapság –, ő igazított el, mire vigyázzak, merre menjek, és azt ajánlotta, ha kocsival megyek, terítsek piros-fehér-zöld zászlót a motorháztetőre.

A reptér felé tartva érintettük a Köztársaság teret. Tudom, különböző változatok vannak arról, küldtek-e rendes védelmet a pártházhoz. Akkor én egyetlen tankot láttam, csövével az is a pártház felé állt. Ezt felvettük kamerával; nem úgy nézett ki, mint amelyik hamarosan megfordul. A reptérre vezető gyorsforgalmin félúton szovjet tankokkal találtuk magunkat szembe. A pilótánk elég ijedős fiú volt, kétségbeesve kérdezte, most mi lesz. Badal azt ajánlotta, húzzuk le a fejünket. Szerencsétlen sofőrünk ezt nem tehette meg, lassan, de nem lassítva haladtunk tovább, s ahogy melléjük értünk, Badal egy finom mozdulattal a feje fölé emelte a kamerát és az egészet leforgatta.

A legjobbkor érkeztünk a reptérre. Nem akarták, hogy forgassunk, de nem a segélyszállítmány miatt, hanem mert éppen akkor indult New Yorkba az új ENSZ-megbízott, Horvát Imre. Az elődjéről, Kósról kiderült, hogy az eredeti neve Konduktorov, s nem is magyar származású. Horvátról azért nagy hirtelen készítettünk néhány kockát. Mire visszaértünk a városba, a Köztársaság téren már lezajlott az ütközet; az események végébe csöppentünk bele. Még felvettük, amint a lábánál felakasztott Asztalos ezredest éppen magára hagyták széttrancsírozói.

– Megörökítetted az elvadult indulatokat?

– Igen.

Emlékszel az érzésedre?

Amikor az ember forgat, egyetlen dolog jár az eszében, sikerüljön a munka. Csak később fogtuk fel, hogy az emberi érzelemkitörés egyik legszélső határán jártunk. De furcsa módon valahányszor hasonló jelenetet látok a híradóban, az jobban megvisel, mint az, amiben akkor, ott benne élhettem. Akkor arra összpontosítottunk, legyen meg a felvétel, mert ez történik. Ez a Köztársaság téri anyag – emlékezetem szerint – nem volt hosszabb, mint 10 perces. Ezeket a pillanatokat sokszor viszontláttam filmen. De sohasem volt egyértelműen megállapítható, hogy kinek a kópiáját nézem. Az októberi napokon ugyanis többször találkoztam francia, angol, amerikai forgatócsoportokkal.

Visszatérve a forgatásra. A Köztársaság térről a Körútra mentünk: lámpaoszlopra akasztott ávósok, szétlőtt házak, fiatalok, öregek az utcán – felháborodás és öröm az arcokon…

– Honnan lehetett tudni, hogy államvédelmisek? Egyenruhában voltak?

– Nem, rájuk volt írva. (Zolnay közbeveti: láttam embert, akit a hímtagjánál fogva akasztottak föl.)

Azt hiszem, már másnap történt, hogy felhívtam Csongovayt, bemennék hozzá, a Corvin-közbe, riportot készíteni. Amikor megérkeztünk, akkor jöttek ki a rögtönzött főhadiszállásról, piros csíkos pantallójukban, a legfelsőbb katonai vezetés tagjai – ha jól emlékszem, Janzáék –; nem úgy néztek ki a tárgyalás után, mint a hivatásuk magaslatán álló katonák.

A hangulat amúgy valóban különös volt az irodában. Olaf lába az asztalon, kezében egy stukker, és osztogatta az igazságot, „á la Csapajev”: egy idős hölgyet nyugtatgatott, hogy elrekvirált párnáit hamarosan visszakapja. A szárnysegédjének – komoly fenyítést kilátásba helyezve – azonnal ki is adta a feladatot. Amit csak lehetett, mi felvettünk: láttunk egy kis ávós csoportot, fiatal sorkatonák voltak, éppen fogdába kísérésre vártak. Csongovay nem akarta az utcára engedni őket – tudta, milyen sors várhat rájuk.

Akkor már természetes volt, hogy bár még tart a fegyveres harc a hatalom megszerzéséért, a filmesek szabadon közlekednek a helyszíneken? A Köztársaság téren például nem tartottak attól az emberek, hogy egyszer esetleg ellenük is felhasználhatóak lesznek az általatok rögzített filmkockák?

– Éppen ellenkezőleg. Az emberek büszkék voltak arra, hogy meg vannak örökítve. Nem csak az eseményekben akartak részt venni, a képeken is szerepelni kívántak.

– Mire emlékszel a legkeserűbben?

– A Bakáts téren látott, fiatal forradalmárok friss sírhantjaira és a nem messze azoktól kiterített, alig egyméteresre zsugorodott, elégett szovjet katonákra. Őket temették ott, s itt már síri csend volt, nyersanyagunk se volt, semmi nem vonta el a figyelmünket a látványtól. Sok helyen megfordultunk, rengeteg apró epizódot kaptunk el. A legemlékezetesebbek egyike annak az élelmiszerszállítmánynak a Rókus kórház elé való érkezése, melyet a vidékiek küldtek a városi kórházak ellátásának segítésére.

Mindenütt együtt forgattatok Badallal?

Nem. Az időm egy részét akkor már lekötötte a munkástanács szervezése. Éppen a gyárban voltam akkor is, amikor Kemény Panni, a cég volt művészeti vezetője szólt, nézzünk ki a Tűzoltó utcai klinikára, ahol a férje főorvos, mert ott valami Malter vagy Maléter nevű laktanyaparancsnok minden nap érdeklődik, miben segíthet a klinikának. Kell-e étel vagy bármi más? Badal másnap egyedül kiment és leforgatta az anyagot a Kilián-laktanyában.

Elérkeztünk november 3-hoz. Csongovaynak, akiről nem tudom eléggé érzékeltetni, hogy milyen kitűnő ember volt, már napok óta rágtam a fülét, kellene egy helikopter, szeretném fentről látni, mi történik. Csolaf 2-án telefonált, hogy harmadikán reggel Alagról felszállhatunk, vár a gép. De mert ugyanekkor a többpártrendszer nagy vitalitásában a szociáldemokraták birtokába kerülni látszott a filmgyártás, s a tizenegy tagú munkástanács tagjait nagyon lekötötte a filmkészítés bármiféle kisajátítása ellen készülő kiáltvány megfogalmazása, nem mehettem Alagra. A memorandumot, melyet Szőts Istvánnal fogalmaztunk véglegesre, 3-án kellett bevinnem Ujhelyi Szilárdhoz, a Parlamentbe, ezért Alagra az asszisztensemet, Lázár Imrét küldtem ki, derítse ki, mi látszik föntről, és másnap majd mi a Badallal felvesszük. Lázár, amikor visszajött, közölte: Pest felé tartanak a szovjet csapatok. A hírt vittem Ujhelyinek a memorandumunkkal együtt. Ujhelyi már tudott róla. Megfordította a cigarettás dobozát, annak a fehér hátlapján a középpont felé mutató nyilak beborították az ország sematikus rajzát. Vagyis amikor Zolnay a Gobelin-teremben forgatott, Nagy Imréék már órák óta tudták vagy tudhatták, hogy a szovjet hadsereggel állnak szemben.

– Szerintetek a magyar és a külföldi forgatócsoportok filmjeiből rekonstruálható az a 12 nap?

Igen.

Érdemes tehát ezekért a tekercsekért harcot folytatni, hogy tudhassa az ország, minek van a birtokában?

– Az a baj, hogy nem tudjuk, mi hol van. November negyedike után a magát Forradalmi Karhatalmi Ezrednek nevezett alakulat 10–12 fős egysége az összes tekercset elvitte a gyárból. A munkástanács tagjait ugyanis odacitálták. Így lettem ennek a történésnek a tanúja.

Összesen hány órányi anyag volt?

– Megközelítően húszórányi. Csak nálunk! És ki tudja, mennyit vettek fel a híradósok? Persze, nem szabad figyelmen kívül hagyni: azokból a képsorokból, ha akarsz, csinálhatsz forradalmi, ha akarsz, csinálhatsz ellenforradalmi propagandát. Az egyik változatot már láthattad a tévében. Hiszen ezek néma képek voltak. De a képek iránt akkor nagy volt a kereslet. Másnap megjelent például egy szovjet főhadnagy, kiváló magyarsággal érdeklődött a kópiák iránt. A munkástanácsot kereste, s közölte velünk: a nyersanyagért jöttem. Hiába mondtuk neki: a maga magyar kollégája már elvitte, az Istennek nem hitte el. Végül is ingerült kétoldali szóváltások után dolgavégezetlen távozott. S később is keresték rajtunk a filmeket. Decemberben jártunk Fock Jenőnél libát igényelni a gyár dolgozóinak és ablaküveget a betört ablakok pótlására. Ott förmedt rám Marosán György: „Hova tették az ‘56-ról forgatott filmeket?” Hiába mondtam neki, ő a harmadik, aki kérdezi, nem sikerült megnyugtatnom. Azt sem tekintette túl komoly érvnek, hogy magunk is kíváncsiak vagyunk, milyen filmet forgattunk, de sajnos nem nálunk vannak a tekercsek.

Regényes. A filmet egyugyanazon szervezet különböző csoportjai üldözik, s lehet, hogy náluk van.

Azért a baj nem akkora. Hiszen a világban, többnyire a kimenekült operatőröktől összevásárolt kópiákból, illetve az idegenek tudósításaiból többórás produkciók készültek. Az NSZK-ban sokáig oktatófilmként vetítették az Ungarn in Flammen címen.

 

*

 

Elindultam a Filmintézetbe, hogy a téma legjobb ismerőjétől, Varga Jánostól megtudjam, valóban teljes anyaggal rendelkeznek-e, s ha többórányi kópia hiányzik, akkor szerinte az hol lehet, illetve milyen más bizonyítékok vannak a korabeli emlékeken túl az esetleg még fellelhető képsorokról.

 

 

Könnyű mérleget készíteni. Van a hivatalos verzió ötvenhatról, azt Kolonits Ilona készítette, Így történt címmel vetítették évekig. A képek nagyon érdekesek, a szövege 1957-es, elavult. A nem hivatalos változat az NSZK-ban készült, Ungarn in Flammen (Magyarország lángokban) címmel. A szövege annak is elavult. Nagyon tanulságos egyébként a két filmet egyszerre megtekinteni, mert önleleplező, ahogy az azonos képsorok alatt a propaganda-szándék szerinti más-más kommentár szól.

Ez a két nagyfilm megvan az intézetben. Nincs meg viszont Zsigmond Vilmosé nálunk. De az a fellelhető anyagból tisztán látszik: sokan, sokféle felfogásban dolgoztak már szinte az első percektől. Van a készletünkben egy mozgókép-sor, amelyet az NSZK-tól vásároltunk. A mások által fel nem használt snittek vannak benne, némelyik nagyon érdekes, hiszen a Híradó- és Dokumentumfilm Műhely volt a filmesek Szabad Népe. Nagyon hamar felismerték, hogy mi a dolguk, és szinte végig forgattak, de nagyon sok anyag elpusztult vagy a Belügyben van. 1957-ben használhatták például a nyomozáshoz.

– Van arra bizonyíték, hogy a publikált filmeken kívül még bárhol lehetnének tekercsek?

Nincs. Csak közvetett bizonyítékok vannak. Azt például tudni, hogy a belügy a Rajk-peren is forgatott. Kardos György baráti társaságban mesélte: katonapolitikai továbbképzésen levetítették nekik Pálfyék akasztását. Valószínűsíthető, hogy a Szovjetunióba kimentettek ezek közül a felvételek közül néhány példányt. Azt is tudvalevő, hogy a szovjet csapatokkal jártak filmesek már a II. világháborúban is. Talán 56-ban nálunk is ez történt.

Egyelőre még egyetlen kockát sem láthattunk annak a romániai stábnak a munkájából sem – ha jól emlékszem, Varga-testvéreknek hívták őket –, akiket 1958-ban Münnich Ferenc kitüntetett – vajon miért? Gondolom, adtak valamit nekünk a kitüntetésért cserébe.

– Erősödik bennem az érzés, megérdemelne legalább egyévnyi ösztöndíjat az a történész, akinek tudományos ösztöndíjjal kellene az ’56-ról készített filmeket összegyűjtenie. Talán felhatalmazást szerezhetne a fegyveres testületek archívumainak áttekintésére is.

– Most erre az esélyek jobbak. Egy évvel ezelőtt én még választ se kaptam az intézet nevében írt levelemre. Az esetleges kutatás feladata lenne kideríteni, hogy hova lettek az amatőr felvételek. Némelyik kockán ugyanis látszik: nemcsak profik forgattak.

– Nekem hiányzik még valami: a normális élet. Emberek milliói a munkahelyükön élték át a forradalmat. De hogyan? Megalakultak a munkástanácsok… Ebből mi van meg?

– Semmi. De ez még nem ok a teljes elkeseredésre. Berecz János például a Velünk élő történelem című alkotás összeállításakor gazdagabb anyagból dolgozott, mint ami nálunk fellelhető. Például Hegedűs B. András rajtunk követelte azt a kockát, amelyen a 23-i tüntetésen ő egy teherautón állva látszik. Nálunk ilyen kép nincsen, tehát máshonnan került a Berecz-összeállításba.

 

*

 

A beszélgetés után felhívtam a Belügyminisztérium sajtófőnökét. Katona Horvát Jánost, aki kérdéseim nyomán informálódott, majd határozottan állította, hogy az illetékes nyilvántartás vezetője szerint a BM-ben nem őriznek egyetlen tekercset sem ezekből az időkből. Megkerestem tehát Mátray Mihályt, a Velünk élő történelem rendezőjét, tőle remélve választ a nyitott kérdésekre.

 

– Hol lehetnek azok a filmek, amelyek ’56 óta nem kerültek elő?

– Nem tudok ilyen anyagokról. Szinte mind megvan. Néhány kocka hiányzik csupán. Nekem eltűnt három tekercsem még 24-ről. Szarvasbőgést forgattunk Janovics Jancsival Tamásiban, s este hallgattuk a rádióban Gerő beszédét. A tüntetésről tudtunk, s hamar arra a következtetésre jutottunk, ahol ilyen a helyzet, aligha lesz szükség a dámszarvas bőgésére. Elindultunk haza. Éjfél után értünk a Móricz Zsigmond körtérre. Fiatal srácok megállították a kocsit, hogy van-e nálunk fegyver. Elővettem az Arriflexemet, mondtam, filmesek vagyunk, erre ők megnyugodtak, azt ajánlották, a Rádióhoz menjünk. Ott lőnek. A tér szomszédságában talált egy garázst a sofőr, reggelig ott vártunk, utána indultunk forgatni az eseményt.

– Szívesen használod az esemény fogalmat. Nem akarsz minősíteni? Kikkel találkoztál ott, suhancokkal, felkelőkkel, forradalmárokkal vagy lumpenekkel?

– Árvíz volt, ha úgy tetszik. Akkor én még nem tudtam, hogy a Körúton már borogatják a kocsikat. Csak a reggeli órákban érzékeltem, hogy mekkora a felbolydulás, illetve, hogy miként bénul meg az ország – akkor már nem jártak a villamosok, az emberek nem érhettek el a munkahelyükre.

Reggel a Körtéren, az utak torkolatában már egy-egy harckocsi állt. Janoviccsal elindultunk haza, azzal a szándékkal, hogy közben forgatunk. Átvergődtünk a Szabadság-hídon: a Kálvin-térre a Kecskeméti utca felől érkeztünk. Felejthetetlen képsort őrzök ezekről a percekről: egy szirénázó szovjet mentőt követtem, s ahogy a körforgalomba ért, talán a templom tetejéről kilőtték a sofőrt. A kocsi teljes erőből nekivágódott az öntöttvas villanyoszlopnak, az eldőlt, mintha egy virág törött volna. Ezt végig felvettem.

Már a belvárosban tartottunk, félúton a Nemzeti Múzeum és az Astoria között egy fiatal srác megállított, vállán szarvaslövő puska. „Gyertek velünk, van egy hősi halottunk.” „Hol?” „A padláson.” „Ott sötét van.” „Nem kell dumálni, gyertek velünk.” Nyomatékul még ránk fogta a fegyvert. A padláson akár egy operai beállításban, az ablakszemen áttörő fénypászma éppen a fiú fejét világította meg, ahogy ott, homlokon lőve feküdt. Berregtettem egy kicsit a gépet, persze használhatatlan lett volna, hiszen 18 DIN-es filmre és teljesen sötétben dolgoztam. A házból hátul, a Károlyi kert felé jöttünk ki, ahol az őszi napsütésben fiatal anyák sétáltatták gyermekeiket. Csak távolról hallatszott a harci zaj. A József nádor téren, a földalatti WC előtt Janovicsra vártam, amikor két civil karon ragadott, betuszkoltak a kapu alá, s üvöltve kérdezték, pisztolyaikkal az orrom előtt hadonászva: mit filmezel? Nem tudtam eldönteni, kik lehetnek, s csak akkor derült ki, hogy civil ruhás rendőrök, amikor már Janovics is felbukkant. Előbb leteremtette őket, majd felismerve az erőfölényt, hagytuk bekísérni magunkat a belügy épületének földszintjén lévő garázsba. A filmet és a gépet elvették. Félóra múlva megszólalt egy pufajkás tiszt: „Mindenki balra át, irány a teherautó.” A kapuban az egyik felvigyázó megkérdezte: „Maguk filmeztek?” „Igen.” „Miért?” „A Filmhíradó munkatársai vagyunk, az esemény megy, forgatni kell.” „De hát ez lázadás! Statárium van!” „Erről én nem tudok, olyat még nem hallottam, hogy a filmezésre is vonatkozik a statárium.” Alig telt el egy óra, visszaadták a kamerát, de a filmet nem. Közöltem, a tekercsek nélkül nem távozom. Tudtam, mekkora érték, s nekem amúgy is el kell számolnom a nyersanyaggal. Nagy tanácstalanság után este hatra megszültek egy papírt, titkársági pecséttel, hogy három tekercs filmet átvettek.

Hol van a film?

Ez a képsor nincs meg. Az összes többi, amit mások forgattak, szinte hiánytalanul megvan. Az enyém meg se lehet, mert a kazettákat pár hónap múltán visszakaptam, de a filmet kitépték belőle.

Mást nem forgattál ’56-ban?

Néhány snittet a Corvin-közben, illetve november 3-án a Köztársaság téren felvettem a földalatti alagutat keresőket, amint kopogtatták az aszfaltot és fülüket a földhöz tapasztva hallgatóztak, üregeket, titkos járatot remélve. Ezek a képsorok egyébként láthatók. Ahogy Csák snittjei is, amelyeket az Erkel Színház tetejéről forgatott. Azt hiszem, félreértés a feltételezés, hogy itt bárkinél is lehetnek eddig hozzáférhetetlen felvételek. Amit a karhatalmisták elvettek a filmgyárakban, azt visszaadták, abból készült Kolonits Ili filmje.

– Mivel bizonyítható, hogy hiánytalanul visszaadtak minden tekercset, s nem csak, amelyekkel az ellenforradalmi teória volt bizonyítható?

– Nem voltam jelen. De tudom, a rendelkezésre álló anyagból rekonstruálható az a két hét.

 

*

 

Mátray Mihály nem győzött meg teljesen, s kétségeim csak tovább nőttek, amikor Janovics Jánossal beszélgettem. Most csupán azoknak az epizódoknak a felidézésére van mód, amelyeket ugyan karnyújtásnyi távolságra egymástól éltek meg, mégis ha elmesélik, olykor fényévnyinek tűnik a távolság kettejük nézőpontja között.

Janovics emlékezetében a körtéri felbolydulás így él.

 

 

A fiatal fegyveresek azt tanácsolták nekünk, ne menjünk a városba, veszélyes. A téren várakoztunk, még nem virradt, amikor futótűzként terjedt a hír: Nagy Imre a miniszterelnök. A tér közepén, a hirdetőtábla előtt álló repülőtiszteket kérdezték az emberek: Nyertünk? Nem – válaszolták ők –, még Gerő a főtitkár. Amúgy nyugodtak voltak az emberek, lazán szerveződött a mozgás. Ekkorra érkeztek meg a szovjet tankok, elfoglalták az úttorkolatokat és előre-hátra csikordulva ijesztgették a fiatalokat, akik köveket hajigáltak rájuk. Fenyegetően forgatták csöveiket. Egyszer csak az egyik váratlanul eldördült. Rémület a téren, néhány másodperc múlva pipacstengerben álltunk, a vaktöltény piros papírlapkái mindent beborítottak.

Itt még látszott, hogy ki kivel áll szemben.

Virradatkor félhomályban értünk át Pestre, a Múzeum körút és a Bródy Sándor utca sarkán állt két kiégett villamos, de amúgy nyugalom volt.

Az Astoria felé menet, félúton, két fiatal fegyveres szól: „Gyertek, majd mi mutatunk fényképezni valót.” Az antikváriumház padlásán egy 17 éves fiú feküdt, homlokán piros rózsa. Vérszirmok, a légzés ütemére lüktetve. Homlokon lőtték. „Ezt vedd le.” Valóban borzasztó volt. Mátray készített néhány felvételt, de ezt a filmet se láttuk soha.

 

 

A történet a József nádor téren és a Belügyben csaknem azonos mederben folyt e rövid szakaszon, mint Mátray Mihályé. Akkor már bizonyára egyedül sétált hazafelé Janovics, amikor összetalálkozott régi barátjával, Szász Jánossal. „Mi újság?” – kérdezte tőle. „Sztálin füle nyolc kiló” – mondta Szász. „Valószínűleg örökérvényűen.” Később Janovics és Mátray már nem dolgozott együtt. A fuvarosok sztrájkjára Burzával ment forgatni, akivel szerették volna az asszonytüntetést is megörökíteni, de a rendőrség elvette a gépet és a filmet Burzától. Az operatőrt be is vitték, csak másnapra sikerült őt kiszabadítani. Ezek a filmkockák sem kerültek elő mindmáig.

Az ’56-ban forgatott filmek alkotói közül sokan még élnek. Szívesen mesélnek. Filmjeik – legalább szóban – előhívhatók.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/07 13-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5419