KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/június
• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő ember Robert Bresson portréjához
• N. N.: Robert Bresson filmjei
• Székely Gabriella: Verebek és emberek A moszkvai moziműsorból
• Margócsy István: Az Olvadás filmjei A negyvenegyedik és többiek
• Reményi József Tamás: A lelkiismeret receptje Gondviselés
• Koltai Tamás: Sorsdrámával a falon át Beszélgetés Maár Gyulával
• Michałek Bolesław: „Csak itthon tudok filmet csinálni” Beszélgetés Andrzej Wajdával
• Molnár Gál Péter: Szociológiai musical Tánckar
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Otthonkeresők Sanremo
• Kovács András Bálint: A kívülállás dühe Pécsi Amatőrfilmszemle
LÁTTUK MÉG
• Farkas Ágnes: A kicsi kocsi legújabb kalandjai
• Hirsch Tibor: Hubertusz vadászat
• Tamás Amaryllis: Álomszerelem
• Faragó Zsuzsa: 90 nap
• Nagy Zsolt: A cápa 2.
• Nagy Zsolt: Biztos halál
TELEVÍZÓ
• György Péter: Egy film Kassákról, de nem őérte
• Kassák Lajos: Gró Lajos portréjához
• Keserű Katalin: Nature morte és pfz
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Amerikai ballada
POSTA
• Pálos Miklós: Addig is... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Addig is... Szerkesztői válasz

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A moszkvai moziműsorból

Verebek és emberek

Székely Gabriella

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Oroszul tanul a világ. Politikusok, újságírók, miniszterek angolos, franciás, németes, magyaros kiejtéssel ugyan, de hibátlanul használnak egyelőre két szót. A szovjet filmek iránt érdeklődők egy harmadikkal is gazdagítják szókincsüket: polocsnije filmek. Polcos filmek. Az orosz filmes zsargon szerint ugyanis nem dobozban, hanem polcon tartják a betiltott műveket. Némelyiket húsz évig. Van, amelyik szerencsésen túlélte a levegőtlen raktározás ártalmait, van, amelyik örökre beporosodott, színeit megfakította az idő, a történelem, a gyorsan változó divatok. Van, amelyiket valaki más később ügyesebben, szalonképesebben újra rendezte, és sikert aratott vele. Az eredeti gondolatú mű ezalatt csendben szomorkodott tovább a polcon, és amikor mostanság többi társával együtt a mozi nyilvánosság elé léphetett, rosszul, korábbra időzített bombája csak a vásznon mesélt háborús történetben robbant, nem a kulturális közéletben. Nem keltett szenzációt. Ez történt, például, Alekszej German 1971-ben készült és 1985-ben bemutatott Ellenőrzés az utakon című filmjével, Larisza Sepityko Kálváriája pedig Nyugat-Berlinben nyert Aranymedvét 1977-ben.

 

 

Viszockij gitárja

 

Szerencsétlen sorsú művészet a film. Nemcsak azért, mert kiszolgáltatottja a technikának, érzékletes, konkrét megjelenítő képességénél fogva gyorsan öregszik, sőt, mint hallottuk, színvilágát, hatásos dramaturgiai fegyverét is leszereli a Kodak nyersanyag romlandósága. Szerencsétlen, mert feltétlen nyilvánosságra van szüksége. Mert társas lény, mert ahhoz, hogy hatásosan szólhasson, meg kell tanulnia a többiek nyelvét, s a többiek közkincsévé tennie az ő képes szótárát. Az egészen kivételes tehetségű rendezők műveitől eltekintve a filmek nem léteznek egymás nélkül. Párbeszédet folytatnak, vitatkoznak vagy megerősítik egymás igazát, makacsul ismételgetik közlendőiket, vagy egymás monológjain felbuzdulva összefoglalják az ábrázolt valóságdarabkákat. Csak ilyen természetes társadalmi flórában fejlődhet egészségesen egy nemzeti filmművészet, léphet a nemzetközi moziporondra is. Ahogyan a Filmvilágban közölt új hullámok történetéből is tudjuk: az olaszok a neorealizmus, az angolok a free cinema, a franciák a nouvelle vague, a lengyelek, a csehek a maguk filmjeivel.

Szovjet új hullám szerintem nincs. Voltak és vannak nagyszerű rendezők nagyszerű filmjei, amelyek időnként meglepik a fesztiválok közönségét, kritikusokat és nézőket. Csodáltuk Tarkovszkijt és a Rubljovot, a Tükröt és a Sztalkert, lelkesedtünk Panfilov A tűzön nincs átkeléséért, vagy Mitta Ragyogj, ragyogj, csillagomáért, Klimov Agóniájáért, Koncsalovszkij Első tanítójáért vagy Turgenyev adaptációiért. Rajongtunk Nyikita Mihalkov Oblomovjáért, vagy az Öt este remekéért. Innen a külföldi moziból úgy látszott, mintha a moszkvai, leningrádi stúdiókban egymástól vastag fallal elzárva élne és forgatna néhány kiváló filmrendező, akik talán nem is hallottak egymás műveiről, talán soha nem is találkoztak. Aztán mostanság kiderült, hogy közben szép számmal sorakoztak a polcokon a velük vitatkozó vagy őket erősítő filmek. Középszerűek és tehetségesebbek, amelyek azt a bizonyos közös filmes gondolkodást, nyelvet lettek volna hivatva megteremteni. Azt a közös hangzást, amelyből persze messzebbre hallatszanak, tisztábban csengenek a markáns, erőteljes szólamok.

A karének az ismert körülmények miatt elmaradt. Egyik remek szólistája lehetett volna, például, Kira Muratova, akinek nevét valószínűleg senki sem ismeri a világ mozinézői közül. És ez nemcsak az ő személyes pechje. 1967-ben készült első, és egészen mostanáig betiltott filmjének, a Rövid találkozásoknak a sorsa igencsak tanulságos. Muratova egyébként még egy polcos filmet forgatott, és évekre eltűnt a filmrendezők közül. A Rövid találkozások női főszerepét ő maga, a férfit Vlagyimir Viszockij játssza. Mintha a fiatal Vera Chytilová szelleme lebegné át a történetet. Az Egy zsák bolha vagy az Éva és Vera groteszk bájához azonban a végtelen sztyeppék és nyírfaligetek szemérmes orosz érzelmessége párosul. Az öntudatos, független városi értelmiségi nőnek egy falusi kislánnyal kell osztoznia a férfi szerelmén. A férfi geológus, szabad ember, járja a vidéket, keresi a föld kincseit és a maga boldogságát. Gitárral a vállán látogatja az út menti bodegák falatozóit, ha meleg ételre vágyik. Itt akad össze egy parasztlánnyal, akit elbűvöl a különös szakállas férfi meg a gitárdal, és a nyomába ered. A nyomok a városba vezetnek, a fiatal mérnöknőhöz, nála vállal kosztért, kvártélyért takarítást. Itt él összezárva a két nő, és álmodoznak a harmadikról, aki csak telefonon meg magnószalagon jelentkezik a messzi világból.

A magánélet viselkedésformái, a hétköznapiság gesztusvilága, a magányos nő és a szabadságot kergető férfi figurája, az érzelmes irónia, melyeket csak évtizedek múltán, mint valami fantasztikus csodát ünnepeltünk Nyikita Mihalkov filmjeiben, az Öt estében például, már jelen volt, megszületett 1967-ben, Kira Muratova filmjében. Aki a soron következő rövid találkozásaiban megismertethetett volna az évák és verák orosz sorstársaival. És ki tudja, talán az ő kertjében is kinyílhattak volna az errefelé honos százszorszépek...

 

 

A grúz fapados

 

 

A grúz Timur Babluaninak nagyobb szerencséje volt. A verebek költözése című filmjével csak hét évet kellett várnia a bemutatásig. A verebek... azok közül a ritka alkotások közül való, amelyeken egyébként nem fog az idő múlása, ahogyan nem porosodik Fellini Országútonja vagy Amarcordja sem. Babluani nem fordulatos történetet mesél, Joszeliani sem szokott. Főhőse, egy Zampano küllemű figura, felszáll egy zsúfolt grúz expresszvonatra. Jegy nélkül. Csúsztat valamit a kalauz zsebébe. Mindketten jól járnak. Beül egy kupéba, és hallgat. Zakója alatt egy verebet melenget, időnként előveszi, megsimogatja, majd visszarakja belső zsebébe. Az éjszakában robogó vonaton a csomagtartóban is alszanak, a folyosón is szunyókálnak. Csupa különös arcú figura. Mintha egy panoptikum kiállított tárgyai elevenednének meg, mintha a szürreális képzelet gyűjtötte volna össze őket a fapados fülkébe. Ilyet, ugye, csak a művész találhat ki, gondoljuk, például az Amarcord figurái láttán, egészen addig, amíg nem utazunk egyszer személyvonaton Reggio Emilián keresztül egészen Riminiig. Ott a másodosztályon kiderül, Fellini „sültrealista”, az Amarcord pedig dokumentumfilm, a cinéma vérité módszerével készült. A verebek költözése is ilyen élményt ígér.

A fülke ablakánál egy meredten maga elé bámuló férfi ül, vele szemben egy púpos törpe, aki időnként megeteti, megtörli a száját barátjának. Az egyik csomagtartóban egy lány fekszik, képeslapokat szorongat a kezében. A másikban egy aktatáskás férfi, aki regényeit cipeli magával. A folyosón időnként végigszalad valaki, felháborodottan kikéri magának az igazát, és eltűnik. Ebbe a csendes őrületbe beletelepszik egy kecskeszakállas ficsúr, zeneművésznek mutatkozik be, s mintegy mentegetődzésképpen azonnal közli, hogy nem kapott jegyet a hálókocsiba, ezért kénytelen megosztani a többiekkel az ülve utazás örömeit. Leül, és mesélni kezd. A külföldi koncertélmények, Párizs, London, Budapest levegője árad a kupéban. A csomagtartóban kuporgó lány izgalomba jön, felül, hogy lenyújtson egy velencei képeslapot, és a meredten bámuló férfi rezzenéstelen arccal beleharap a feje fölött lelógó lábba. Halk visítás, a pillanatnyi intermezzo után az ezeregyéjszaka meséi folytatódnak. A kifejezéstelen arcok átszellemülnek, isszák a mesélő szavát. Közbekérdeznek, hozzászólnak. A veréb és gazdája hallgatnak. Aztán a grúz Zampano megelégeli az előadást, és csöndesen közli, hogy szomszédja túlságosan sokat beszél. A válasz egy hatalmas karateütés, a kifinomult zeneművésztől származik. A párviadalnak a rendőrség vet véget, de hőseink leszállnak a vonatról és a töltésen nekivetkőzve folytatják a verekedést. Mindketten dagadtra vert arccal, tántorogva. A zeneművész külföldi hotelcímkékkel teleragasztott bőröndjéből szobafestő-felszerelés, pemzli és festékes munkaruha borul ki. A veréb közben a megpihenő költözőmadarak nyugalmával várja a harc végét.

Timur Babluani csodálatos dolgot művel filmjében, ami csak az istenáldotta tehetségeknek szokott sikerülni. A megfoghatatlant, a konkrét eseményekbe, történetbe gyömöszölhetetlent varázsolja a vászonra. Filozófiai értekezést érzéki látvánnyá, mozgóképpé. Nyilván ő is gyakran utazott egy grúz vonat fapadosán, és figyelte az embereket...

A grúz filmművészet talán az egyetlen a Szovjetunióban, amelyiknek sikerült kialakítania azt a közös nemzeti képes nyelvet, amelyen szót értenek egymással az egyes alkotások. És nemcsak azért, mert oly annyira karakteres szokás- és viselkedésformák, egzotikusnak tetsző, egyszerre latinosan temperamentumos és az ázsiai nyugodt szemlélődő bölcsességet sugárzó személyiségek jelennek meg a vásznon. Hanem mert a grúz filmekben a nemzeti életforma lényegül át stílussá, úgy, ahogyan a cseh új hullám alkotásaiban is. Ezért utánozhatatlan az Élt egyszer egy énekes rigó vagy a Tűz van babám, az Egy szöszi szerelmének formavilága, szemléletmódja. Nemcsak Formanék tehetsége hibádzott az úgynevezett „csehes” filmek sikertelenségében.

 

 

Az énekes rigó nem énekel

 

Alekszandr Rehviasvili megrendezhette az Élt egyszer egy énekes rigó folytatását. A lépés hőse, Alexi, csakúgy, mint tíz évvel ezelőtti őse Joszeliáninál, céltalanul téblábol tbiliszi albérletében. Frissen diplomázott, de hasztalanul kilincsel állásért valamiféle növénykutató intézetben. Leendő főnöke minden alkalommal közli vele, hogy a jelöltek közül a legesélyesebb, ám a döntés húzódik, halasztódik, az igazgató kedvesen mosolyog, és papírvirágokat vagdos lelkesen az irodájában.

Alexi albérleti szobáját ellepik a barátok, mindenki szívességet kér tőle. Az egyik gombákat termeszt nála, a másik egy szamarat szállásol el ideiglenesen. Különös figurák jönnek, mennek, leülnek, teát isznak, távoznak. A forgatagban Alexi senkivel sem vált egy értelmes szót sem, az egyetlen ember, akit érdekel a fiú sorsa: öreg tanára, ő is hamarosan elhuny. Alexi egyszer csak váratlanul összepakol, vidékre költözik. A falu határában egy Tbiliszibe igyekvő sorstársával találkozik, akire, Alexi tekintetéből kiolvashatóan, hasonló jövő vár. Élményeiket egy szemvillanás alatt kicserélik, ott a poros keresztútnál.

Rehviasvili hőse tíz évvel fiatalabb és boldogtalanabb Joszeliani Énekes-rigójáénál. Ő még várt valamit az élettől, remélt barátaitól. Alexi blazirtsága lemondást takar. A látványos álélet, melynek következetesen betartódnak a szertartásai, a teázások, a „hogy vagy, mit csinálsz, mi van veled, csak beugrottam, nincs neked lázad, ágyba kéne bújnod, ki kell izzadni az influenzát” csevelye, mint valami áthatolhatatlan zajfüggöny veszi körül a fiút. A címbeli lépés, mellyel elhagyja a várost és környezetét, sem kecsegtet sokkal. A verebek köztudottan nem költöző madarak.

 

 

Az elfelejthetetlen ősök árnyai

 

Alexit Merab Ninidze játssza, és ő az egyik főszereplője a polcos filmek sztárjának, Tengiz Abuladze Vezeklésének is. Ő képviseli a jelen nemzedékét, aki számonkéri az apák, nagyapák cselekedeteit, s mert nem tud a történelem terhével a vállán élni, öngyilkos lesz. Az apák és nagyapák vétkeivel végérvényesen ez idáig nem számolt le a szovjet filmművészet. Abuladze elsőként vállalta magára és rögtön az összegzés, a történelmi tisztánláttatás feladatát. Egy grúz filmrendező számára majdnem megoldhatatlannak tetsző vállalkozás. Ha meggondoljuk, az elmúlt évszázadok grúz történelméből, kultúrájából vajon kinek a nevét ismeri a világ, bizonyára először és elsősorban Sztálin figurája jelenik meg az emberek emlékezetében. A legtöbben nem a világháború-győztes Sztálinra, hanem újkori történelmünket jóvátehetetlenül deformáló politikusra, világvezérre gondolnak. Abuladzének minden idők legismertebb grúz portréjával kellett szembenéznie, kinek fényképe egyébként, nemrégiben még ott lógott Tbilisziben a hentesüzletek és cipészkócerájok falán.

A filmbéli diktátor, Varlam, akinek neve, mint a Filmvilágban közölt Abuladze-interjúból tudjuk (1987/5), senkifiát jelent grúzul, külsőleg talán Berijához hasonlít leginkább, Mussolini gesztusaival magyaráz, a belcanto mestereként a legváratlanabb pillanatokban fakad operaáriára, és Goebbels mintájára nagy barátja a művészeteknek. Ő a világhírű egyeduralkodók kvintesszenciája, paródiája. Furcsa módon, a nézőben nem is ébreszt félelmet, farkasvigyorú mosolya környezetét rémiszti: Szandrót, a festőt és feleségét, Ninót. Rémtetteit is víziókban ábrázolja a rendező, a szürreális képek valóságos dokumentum-szerű felvételekkel keverednek. A filmbéli helyszín és idő meghatározhatatlan, az univerzális szörnyeteggé növesztett vezér korok és földrészek fölött él és uralkodik.

Hiába múlnak az évek, évtizedek, a számonkérés elmarad. Halálakor szerény pompával hajtanak fejet ravatalánál a befolyásos barátok és családtagok, fia Avel, unokája Tornike, aki jóságos öreg nagypapaként ismeri a legendás grúzt. A gonoszt azonban kiveti magából a föld. Ketevan, az áldozat, a festő Szandro lánya ássa ki éjszakáról éjszakára sírjából, hogy ne fényeskedhessék neki az örök világosság. Az unoka így szembesül a történelmi igazsággal, és mert nem kap választ a nagypapa dicsfényében sütkérező apjától, főbelövi magát.

Abuladze azonban nem ajándékozza meg nézőit a katarzis békéjével. A vétlen utódok halála nem válthatja meg a múlt örökségét. Azért sem, mert, mint a film végén kiderül, az örök kísértésre ítélt temetetlen holttest képe csak a festő lányának képzeletében jelenik meg, nem valóságosan, a tbiliszi rezidencia kertjében. A vezeklés csupán Ketevan ábrándjaiban kényszeríti a bűnösöket örök kárhozatra, a túlélőket pedig számvetésre, bűnbánatra.

Abuladze a vezeklés vágyáról rendezett filmet. A nagyformátumú és hatásos alkotás után bizonyára nehéz dolga lesz kollégáinak, ha magáról a társadalmi, történelmi vezeklésről akarnak majd szólni. Hiszen a tabu, a személyi kultusznak nevezett húszéves történelmi korszak ábrázolása elől láthatóan elhárultak az akadályok. A Vezekléshez, immáron harminc év múltán, a sztálinizmus pszichológiájáról, mechanizmusának működéséről szóló filmek erdején át kellene vezetnie a megismerés útjának. Abuladze pedig a pusztaságban emelte lenyűgöző gránit emlékművét.

 

 

Fiúk és apák

 

A lett Juris Podnieks a grúz Alexinek és Tornikének kortársait faggatja kitartóan a jelenkori történelemről. A fiatal rigai dokumentarista a Könnyű-e fiatalnak lenni? című filmjével egycsapásra híres, sőt világhíres lett. Riportalanyait beatkoncerteken, börtönben, munka közben, Riga főterén, a punkok gyülekezőhelyén kérdezgeti az életükről, terveikről. A bőr-dzsekis, szivárványhajú, elkábított szemű fiatalok, meg a többiek, akik A lépés hősének elfásult konokságával végzik örömtelenül munkájukat, mert valamit csak kell csinálniuk, indulatos félszavakban, kíméletlen tárgyilagossággal fogalmazzák meg Alexi és Tornike igazságait. Véleményük arról a világról, amelyet apáik, nagyapáik hagyományoztak rájuk, persze, elsősorban a komszomol-gyűlések építő kritikáihoz szokott nézőt ejti ámulatba. Podnieks azonban következetes dokumentarista, a glasznoszty szellemétől vezérelve nem ismer tabukat. És ha a moszkvai tévé előtt estéről estére a képernyő nyilvánosságának jóvoltából találkozunk egy-egy városi párttitkárral, aki a börtönrácson keresztül meséli el a riporternek, hogy száz rubelért árusította a pártjellemzéseket, szinte nem is csodálkozunk, amikor a Könnyű-e fiatalnak lenni? – magyar tévében is sugárzott – képein az Afganisztánt járt fiú mocskos dolognak nevezi a háborút.

Az afganisztáni trauma nemcsak lélekben rázta meg ezt a nemzedéket. Podnieks kamerája hosszan időz egy kézilabdameccsen, ahol csupa nyomorék, béna, féllábú fiatalember gurítja egymásnak a labdát, földön csúszva próbálnak gólt dobni. A sportpályán időnként sikerül is nekik.

E különös veterán-találkozó az ismerős szovjet háborús filmek képeit idézi, ahol régi bajtársak ölelgetik egymást, a közös harcok emlékeit elevenítgetik. A katonaapák helyett most katonafiúk karolják egymás vállát. Arcukat nem a győzelem napjának mámora hevíti. Az ő háborújukról nem készült monstre háborús film, csak egy lett fiatalember megkérdezte tőlük: Könnyű-e fiatalnak lenni?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/06 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5253