KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/július
• Ágh Attila: Ó, azok a negyvenes évek... Pócspetri
• Bikácsy Gergely: „Az emlékezet tartóssága” Ember Judit Judit portréjához
• Dániel Ferenc: Négyezer éves baracklekvár Szirtes András filmjeiről
• Bereményi Géza: Eldorádó Részletek egy készülő film forgatókönyvéből
• Parcz Ferenc: Filmvirág Az ezeregyéjszaka virága
• Jancsó Miklós: Római emlék
• Balassa Péter: Behajózás Opera szigetére
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Bronzautóbusz Miskolc
• Ardai Zoltán: Mi legyen a mesében? Kőszeg
• Fáber András: Mi ment meg? Isztambul
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: A zsaru szava
• Nagy Zsolt: Az ifjú Frankenstein
• Ardai Zoltán: Az ünnepség
• Hegyi Gyula: Country Texasban
• Havas Fanny: Trükkös halál
• Havas Fanny: A kis vonatrablás
• Tamás Amaryllis: Tex és a Mélység Ura
• Faragó Zsuzsa: A 222-es járat
• Mészáros F. István: De fiatalok voltunk!
• Kabai József: Miért kell szárny az embernek?
KÖNYV
• Klaniczay Gábor: Bódy életmű-katalógus
TELEVÍZÓ
• Lajta Gábor: Martyntól a vidám Bauhausig Kismányoky Károly filmjeiről
KRÓNIKA
• N. N.: Norman McLaren (1914–1987)

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Isztambul

Mi ment meg?

Fáber András

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

A ”nyitás” szándéka világosan érzékelhető volt az idén hatodik alkalommal megrendezett Isztambuli Nemzetközi Filmnapokon. Törökország ugyanis nem oly régen még – 1980 előtt – akadályokat támasztott azok elé, akik társadalmát vagy művészetét közelebbről kívánták tanulmányozni. Ujabban pedig Keleten és Nyugaton egymást érik a török művészetet bemutató kiállítások; s a filmszakma is felfedezte magának az erőteljes, színes török életet, illetve a közelmúlt török valóságának azt a vékony szeletét, amely főként Yilmaz Güney (Az út), Şerif Gören (A nyáj) vagy Erden Kiral (Egy tanév Hakkariban) alkotásaiból a világ elé tárult.

Jó, ha tudjuk, hogy a török filmművészet koránt sem azonos a török filmgyártással, melynek fellegvárában, a Yeşilçam (szó szerint: zöldellő fenyőfa) negyed filmgyárában, az isztambuli Cinecittàban évente több, mint háromszáz film készül még a magyar viszonyokhoz képest is csekélynek mondható költségvetéssel, nagy hajszában, a tömegigények kiszolgálására. Ebből – és még néhány egyéb okból – következően a török filmművészek egyik fő vesszőparipája, hogy miképpen szegülhetnének szembe a „szennyáradattal”, a – nyugati típusú – kommersz mindent elözönlő térhódításával, öt nap, néhány beszélgetés és egy tucatnyi film megtekintése után az ember csak fenntartásokkal fogalmazhat meg általánosításokat, de az a benyomásom, hogy azok a filmek (az előbb felsoroltakkal egyetemben), amelyek éles bírálattal illetik a közelmúlt török társadalmának elnyomó gépezetét, a török elmaradottságot, csak egyik fontos, de korántsem kizárólagos útját jelentik a népszerű tingli-tanglikkal való szembeszállásnak.

Az Isztambuli Nemzetközi Filmnapok rendezvényei két héten át tizenhárom helyen, nyolc szekcióban folytak. Külön öröm számunkra, hogy a fesztiválon a magyar filmművészetnek a tisztesnél is többnek nevezhető megbecsülés jutott ki: a nyolc közül három szekcióban is jeles alkotások képviselték Magyarországot.

A versenyben olyan filmek vettek (a fesztivál szabályzata értelmében: vehettek) részt, amelyek valamilyen formában a film és a társművészetek kapcsolatát ábrázolják, de legalábbis a művészet világában játszódnak. Ez a tematikus jellegű megszorítás vegyes eredményre vezetett. A két különdíj (a Cavaraggio, Derek Jarman Magyarországon is játszott filmje, illetve a Frida, a kanadai francia Paul Leduc alkotása kapta) talán jobb helyre is kerülhetett volna, például sokak szerint jobban megillette volna a svéd versenyfilmet, a kevéssé ismert rendezőnő, Suzanne Osten Mozarttestvérek című alkotását, amelyet Anne Rey, a Le Monde cikkírója egyenesen „kis remekmű”-nek nevezett. A film finom képi humora, harcos nonkonformizmusa, mellyel egy extravagáns opera-karmester küzdelmeit meséli el a Don Giovanni sztereotípiáktól mentes színpadra állításáért, sok hívet szerzett. Művészetről persze nem mindig könnyű „lilaság” nélkül beszélni. A nyugatnémet–izlandi koprodukcióban készült Fekete, cukor nélkül, Lutz Konermann író–rendező–színész alkotása elrettentő példaként szerepelhetne, hogyan nem szabad – a szó mindkét értelmében – „művész”-filmet csinálni. A messze Izlandon egy amatőr mímus-csoport elhatározza, hogy a napfényes Itáliában próbál szerencsét. Az egyik művésznő összevesz a csoporttal (amely városról-városra vándorolva mind délebbre jut), véletlenül összetalálkozik egy fiatal német tanáremberrel, akivel szerelembe esik. Az erotikus jelenetek tetőpontján a kamera az eget kezdi pásztázni, légben kergetődző sirályokat mutatva, miközben hullámok morajlását halljuk.

Semmi nem ártott viszont a nagydíjas filmnek, a szovjet Roman Balajan puskini inspirációjú Ments meg, talizmánom című alkotásának. Balajan nem teljesen ismeretlen Magyarországon: két korábbi filmjét vetítették nálunk nem is oly rég, az 1978-as Magányos farkas, illetve az 1982-es Lebegés alig két éve simult bele az általános érdektelenségbe, amely akkor a szovjet filmek túlnyomó többségét fogadta. Remélem, Balajan új filmje nem jut erre a sorsra. Igaz, a „dobozos” (illetve „polcon fektetett”) filmek előkerülése, s mindaz az erjedés, amely jelenleg a szovjet társadalomban végbemenni látszik, nemcsak a nagyvilágban, hanem nálunk is megnövelte az érdeklődóst, s miután Mannheim, Berlin, Oberhausen, Sanremo (és Isztambul) mellett Cannes is feliratkozott a szovjet filmeket díjazó fesztiválok sorába, talán megismétlődik az a rendkívüli időszak, amely az ötvenes-hatvanas években az akkori „szovjet új hullám” kiemelkedő alkotásait, Kalatozov, Csuhraj és mások munkáit egy egész nemzedék (a mi nemzedékünk) alapvető vizuális művészeti élményei közé emelte. Balajan filmje nem kínál semmiféle társadalmi-politikai pikantériát. A cselekmény színhelye Bolgyino falu, a költőóriás egykori nyaralóhelye; időpontja az évente megrendezett Puskin Költői Fesztivál. Ide érkezik fiatal, kedves és csinos feleségével Alekszej Dmitrijev újságíró, aki a költővel kapcsolatos emlékeket gyűjt. Látogatóba jött régi barátjához, a Puskin Múzeum gondnokához, no meg kapcsolatban áll egy amatőr színtársulattal is, amely a költő élete által ihletett jeleneteket ad elő az ünnepségeken. Valahogyan közébük keveredik egy idegen fiatalember, bizonyos Klimov, aki – hogyan, hogyan nem – elkezdi tenni a szépet Alekszej feleségének. Amint az egy finoman „lebegtetett” tettenérés-szerű jelenetben kiderül: talán nem is egészen eredménytelenül. S itt a film észrevétlenül eloldozódik a valóságtól. Alekszej – részeg erdei sétája után átázva – ágyára zuhan, s groteszk álmot lát-fantáziál egy párbajról, melyet – Puskin és D’Anthes egykori párbajának mintájára – ő vív a „gonosz csábítóval”. Nehéz, de talán szükségtelen is szavakba foglalni, mennyire élő és hiteles a színészi játék (beleértve a filmben feltűnő író–költő–énekes Bulat Okudzsavát, aki a címadó Puskin-verset is elrecitálja), s mennyi szívszorító báj van a szemünk előtt felködlő párás őszi tájban, egy gőzölgő pohár teában, az elbóbiskolt múzeumi gondnok horkantásában, amit barátja nem mulaszt el gyengéd csúfolódással magnóra venni. Az ünnepség – minden ünneplés – külsődlegességét, a kommandírozó tévé-operatőr fontoskodó magakelletését, a paraszt asszonykórus megrendelten kedélyes csasztuskázását példaadóan ellensúlyozza egy-egy barátian bizalmas hátbaveregetés, egy-egy kérdőn felvont szemöldök. Balajan nem mondja ki expressis verbis – s szerencsére attól is óvakodik, hogy szereplőivel kimondassa –, de érezzük: valahol itt kell keresnünk azt a talizmánt, amely megment bennünket is, ha ugyan megment. Az emberi kapcsolatok hálózatában. A szeretetben.

Az isztambuli filmfesztivál többi szekciójában régi ismerősök váltakoztak felfedezésekkel. Örömmel fogadtuk például a Filmvilág párizsi tudósítója, Michel Ciment és munkatársnője, Annie Tresgot hangulatos interjú-filmjét Egy 60%-ban tökéletes ember portréja címmel, Billy Wilder-ről.

A fiatal török rendezők – például a legutóbbi tokiói filmfesztiválon Gothár Péterrel együtt díjazott Ali Özgentürk (aki ezúttal zsűritag volt) vagy a tavalyi év legjobb török filmjének rendezője, Ömer Kavur is – az emberi kapcsolatok alakulását vizsgálják egy ellentmondásos ország viszonyai között. A rohamos városiasodás, a beáramló „nyugati” civilizáció, sőt, a vendégmunkások (mármint a Nyugat-Európában dolgozó nagy számú török munkás) problémája sajátos ízt ad a török filmművészet értékes új alkotásainak. Kiemelkedni látszik közülük Kavur filmje, a furcsa című Hotel Anyaföld, amely egy isten háta mögötti szálloda portásában talál modell-értékű hőst a kissé morbid, lidércnyomásokkal terhes történet elmondáshoz. Zebercet torz, agresszív, homoszexuális kényszerképzetektől szenvedő, végül gyilkossá váló figurája úgyszólván tragikus ellenpontja mindannak, ami Balajan filmjében oly szívet-lelket melengető volt. Példája azonban ugyanazt a tanulságot hordozza, noha a visszájáról: akiben nem él az emberi kapcsolatok megtartó ereje, az pusztító erők játékszerévé válik.

Az életről, a világról és a török filmművészet mai állásáról azonban mégsem ez a film mondott el a legtöbbet, hanem egy mindössze 18 perces etűd, amelyet Blues címmel vetítettek, s melynek zenéjét maga a rendező, Mehmet Güreli komponálta. A filmen csak hajókat látunk: elegáns jachtokat, rozzant bárkákat jönni-menni, találkozni majd újra szétválni az Aranyszarv-öböl vizén – s mindezt egyetlen szó kísérőszöveg nélkül. Némelyik hajó magányos, némelyik régi társa oldalán zihál, némelyek csapatostul készülnek valamilyen vállalkozásra. Ez a film jelképes erővel érzékítette meg az ember társaslény-mivoltát, amiről Balajan és Kavur filmje érdekes történeteket mondott el.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/07 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5238