KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/július
• Ágh Attila: Ó, azok a negyvenes évek... Pócspetri
• Bikácsy Gergely: „Az emlékezet tartóssága” Ember Judit Judit portréjához
• Dániel Ferenc: Négyezer éves baracklekvár Szirtes András filmjeiről
• Bereményi Géza: Eldorádó Részletek egy készülő film forgatókönyvéből
• Parcz Ferenc: Filmvirág Az ezeregyéjszaka virága
• Jancsó Miklós: Római emlék
• Balassa Péter: Behajózás Opera szigetére
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Bronzautóbusz Miskolc
• Ardai Zoltán: Mi legyen a mesében? Kőszeg
• Fáber András: Mi ment meg? Isztambul
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: A zsaru szava
• Nagy Zsolt: Az ifjú Frankenstein
• Ardai Zoltán: Az ünnepség
• Hegyi Gyula: Country Texasban
• Havas Fanny: Trükkös halál
• Havas Fanny: A kis vonatrablás
• Tamás Amaryllis: Tex és a Mélység Ura
• Faragó Zsuzsa: A 222-es járat
• Mészáros F. István: De fiatalok voltunk!
• Kabai József: Miért kell szárny az embernek?
KÖNYV
• Klaniczay Gábor: Bódy életmű-katalógus
TELEVÍZÓ
• Lajta Gábor: Martyntól a vidám Bauhausig Kismányoky Károly filmjeiről
KRÓNIKA
• N. N.: Norman McLaren (1914–1987)

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ember Judit Judit portréjához

„Az emlékezet tartóssága”

Bikácsy Gergely

 

Ember Judit 1964 és 1968 között végezte főiskolai tanulmányait Herskó János osztályában. Böszörményi Géza, Grunwalsky Ferenc, Halász Mihály, Maár Gyula, Ragályi Elemér és Szomjas György voltak osztálytársai – hogy csak néhány nevet soroljunk fel a legismertebbek közül.

Egy portré nem akkor pontos, ha lexikont helyettesít. Ha lesz igényes új magyar filmlexikon, a pályakép adatai ott bizonyára hiánytalanul szerepelnek majd. Addig is azonban néhány fogódzó.

Ember Judit Színpad (1968) című vizsgafilmje, és Tisztavatás (1969) című rövid dokumentumfilmje után 1972-ben forgatja Gazdag Gyulával közösen a magyar dokumentum- (s az egész magyar filmművészet) egyik legjelentősebb alkotását, a Határozatot.

A Határozat, melynek története egy termelőszövetkezet elnökének „felülről” elhatározott leváltásáról, a leváltást „demokratikus” szavazás keretében kierőszakolandó manipulációról, s végül ennek a manipulációnak váratlan – akkoriban mindenképpen váratlan – kudarcáról szól, azóta mintegy politikai tananyaggá vált. Mozikban, igazán nyilvános vetítéseken alig, de államigazgatási fórumokon, minden rendű és rangú „továbbképzéseken” és vitaesteken állandóan vetítik.

1972 után a rendezőnő évekig néprajzi dokumentumfilmeket készít a televíziónak. Említsük meg a Bartók Béla egykori kalotaszegi asztalosmesterének emlékeit feldolgozó „Ilyet én se csináltam, de nem is láttam...” című rövidfilmet. 1972-ben készült Az emlékezet tartóssága, ez az 1948-ban kinevezett munkás-gyárigazgatók konfliktusait tárgyaló rövidfilm, mely különböző retrospektív vetítéseken ma talán nagyobb érdeklődést és visszhangot kelt, mint annak idején.

A szélesebb moziközönség Ember Juditnak két alkotását ismerhette meg csupán. Az 1973-as Tantörténet, majd folytatása, a négy év múlva készült Fagyöngyök egy kamaszlány öngyilkossági kísérletét, majd az öngyilkosság testi következményeitől nem, de lelki következményeitől már megszabadult fiatalasszonynak és családjának „mikrorajzát” vetíti vászonra. Az előbbi a „tiszta” dokumentum, a folytatás a magyar filmművészetben épp akkor zenitjét elérő „dokumentum-játékfilm” eszközeivel. Bár egy kritika elsősorban az operatőri munkát méltatta így, Ember Judit látásmódjára illik leginkább: „A kegyetlen kamera objektivitásán minduntalan átüt a gyengéd kamera együttérzése”.

Ember Judit évekig gyűjtött anyagot a húszas évek hírhedt, férfiruhában járó (gyilkoló) alakjáról, Pipás Pistáról. Játékfilmtervei nem valósulhattak meg, az anyagból készült dokumentumfilm (melyet a televízió kedvezőtlen időpontban a kettes csatornán bocsátott a nézők elé) 1984-ben elnyerte a tévékritikusok díját.

Pipás Pista alakja kuriózum volt a húszas-harmincas évek magyar Alföldjén, a sajtó és közvélemény úgy is kezelte. Ember Judit lehántja ezt az ostoba kuriozitást a figuráról és a történtekről. Azok a parasztasszonyok, akik „Pipás Pista” segítségével szabadultak meg teherré vált férjüktől, valóban különös világról tanúskodnak, ám ez a világ sem szociografikusán, sem lélektanilag nincs még a pápua indiánok messzeségében.

Közhellyé kopott igazság, hogy nem a rendező talál témájára, hanem a téma, az esemény, a valóság az alkotóra. Ember Judit neve az elmúlt években szinte összeforrt 1982-es három és félórás dokumentumfilmjével, a Pócspetrivel. Ez a helységnév, mely 1948 júniusának első napjaiban az akkori újságok címlapján harsogott mérges, nagy betűkkel, mára ismeretlenné vált. Annak idején minden mást háttérbe szorító hecckampányt manipuláltak köréje, ma a szégyenkező feledés mesterséges csendje borítja. A filmrendező feladatát Andrzej Wajda – legalábbis itt, Kelet-Európában – abban látja, hogy sötét, takargatott pincesarkokba kell irányítani a felvevőgépet s a lámpákat; rejtőzik ott valami, általában holtak vagy gyilkosok rejtőznek. Ehhez viszont ébren kell tartani az emlékezetet: találkozni kell mindenki mástól feledésre méltónak ítélt fontos dolgokkal. A Pócspetri esetében nyilvánvalóan megtörtént ez a nem túl gyakori találkozás téma és alkotó között.

A Filmvilág 1984/5-i számában történészek nyilatkoztak a magyar dokumentumfilmek történetábrázolásáról. Ha röviden is, mindegyikük revelációként említette az akkor még csak rendkívül szűk körben láthatott alkotást. Most, hogy a Pócspetri nyilvános előadásokon vonz zsúfolt és „vitakész” közönséget (Műcsarnok, 1987. IV. 17.), úgy érezzük, alaposabban is meg kell ezzel a filmmel ismerkednünk.

Mint ahogy a rendezőnővel is, aki azóta is, ma is makacsul az „emlékező” emberek alkotója kíván maradni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/07 08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5230