KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/április
FILMSZEMLE
• Szabó Miklós: Tábori palackposták Történelmi dokumentumfilmekről
• Kovács András Bálint: Miért az ávósok? A történelem visszavétele
• Almási Miklós: Vadászjelenetek Felső-Magyarországon Tüske a köröm alatt
• Ágh Attila: Az igazán nagy ügyek A mi kis ügyeink
FESZTIVÁL
• Koltai Tamás: Kis lokál a pesti Brodway-n Miss Arizona
• Koltai Ágnes: Rejtő Jenő velünk van Beszélgetés Szomjas Györggyel

• Kovács Ilona: A gondola alakú hamutartó Ernst Lubitsch filmvígjátékai
• N. N.: Ernst Lubitsch fontosabb filmjei
• Nagy Zsolt: Mechanikus Mikulás Brazil
• Hirsch Tibor: Bolondok vagy csak meztelenek? Spielberg bíborszínei
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Vidéki vasárnap
• Schreiber László: Szeleburdi vakáció
• Szemadám György: A bolygó neve: Halál
• Vida János Kvintus: Élethalálharc
• Schreiber László: Az utolsó csillagharcos
• Gáti Péter: Világautó
• Nagy Zsolt: Üdvözítő kegyelem
• Tamás Amaryllis: A kíméletlen
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Rosszkedvűek a srácok Torino
• Bikácsy Gergely: Máshol Rio de Janeiro
KÖNYV
• Koltai Tamás: Egy ember, aki nevetett
KRÓNIKA
• N. N.: Konferencia

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Egy ember, aki nevetett

Koltai Tamás

 

Négy nevető arc a Kabos Gyuláról szóló könyv címlapján. Nem is négy, csak három. A negyediken inkább Mona Lisa-i mosoly. Megfordítom a könyvet: ott is négy Kabos-arc. Egyik sem nevet. Csodálkozó, fürkésző, szomorú és rezignált tekintet.

A szellemes borító közhelyek kimondására csábít. Íme, Victor Hugo nevető embere, aki belül csupa fájdalom. Rigoletto, a bohóc: másokat mulattat, s közben megszakad a szíve.

A közhelyekben az a paradox, hogy igazak. Kabos Gyula megrendelte Boross Elemértől az Egy ember, aki folyton nevet című jelenetet, hogy megmutathassa a nevetés mögött rejtőző valódi emberi arcot. A kis darab tragikus csúcspontján a gyermekét gyászoló apa zokogása sem tudja letörölni a vonásaira kövesedett vigyort. Kabos valószínűleg színészetének alapvető ellentmondását érezte meg ebben a melodrámai szituációban. Pályája során többször is előfordult, hogy drámai szerepben lépett a közönség elé, és a nézők végignevették a jelenetet. Nem biztos, hogy valóban mulatságos volt. Nevettek rajta, mert megszokták, hogy nevettet. Magyar színésztragédia; nem a legutolsó e nemben. Egy ember, aki nevet. Egy ember, aki nevettet.

A Magyar Filmintézet kiadásában – születésének századik évfordulója alkalmából – megjelent kötet vezérmotívuma az a gondolat, hogy Kabos Gyula tulajdonképpen drámai színész szeretett volna lenni. A színháztörténész, a filmesztéta, a hírlapíró és néhány színészkolléga példákat is idéz. Többnyire ugyanazokat. Két vígszínházi alakítást – Lopahint a Cseresznyéskertből és Marmeladovot a Bűn és bűnhődésből –, illetve az egyetlen, „jobb minőségű” Lovagias ügy kivételével tucatfilmekben játszott szerepek rejtett emberábrázoló gesztusait. Következtetéseikben már eltérnek a visszaemlékezők. Keleti László, az egykori kitűnő karakterszínész például a sors nagy igazságtalanságának tartja, hogy Kabos nem játszhatott Molière-t, s így nem mutathatta meg klasszikus vígjátéki szerepekre termett tehetségét. Amikor Csehovot és Dosztojevszkijt játszott – mondja Keleti –, „kiderült róla, hogy nemcsak komikus, hanem drámai színészként is a legtöbbet tudja nyújtani”. Gyárfás Miklós más véleményen van. Szerinte a kis semmiségek – rövid tréfák, pikáns francia bohózatok, amerikai zenés vígjátékok, érzelmes operettek és kabaréjelenetek – többet tartottak meg Kabosból, mint Marmeladov és Lopahin: „Csehov nagy feladványát csak úgy tudta megoldani, ahogy egy épkézláb színészhez illik”, de „a semmi kis tréfák, suta szójátékok könnyű költői fényt kaptak filozofikus egyéniségétől, huncut pillogásától, csücsöri beszédmódjától, ártatlan tekintetétől”. Feleki László elismeri ugyan, hogy Kabos „az elviselhetetlen szemétből is tudott néha aranyat varázsolni”, de prófétai átokkal sújtja „az egykori vicciparosok sületlen szövegeit, italbolt színvonalú erőltetett csattanóit”, amelyeket Kabosnak kellett tűrhető színvonalra felemelnie, holott „méltó tolmácsolója lehetett volna egy Karinthy Frigyesnek, Swiftnek, Csehovnak”. Peti Sándor szerint viszont Kabos Karinthyt is átírta – a pontatlan címmel idézett Énekórát –, mert nem tartotta elég jónak.

Hol az igazság? Nehéz megmondani. A drámai szerepet alakító Kabosról utólag csaknem lehetetlen hiteles véleményt alkotni. Annál kevésbé, mert róla sem készültek szerepelemzések. Végre már le kellene számolni a „régi nagy színikritikusok” hamis mítoszával. Cenner Mihály, aki a kötet első írásában összefoglalja Kabos színpadi pályafutását, elmondja, hogy személyesen faggatta Kárpáti Aurélt „egy-egy alakítás mikéntjéről, s maga a nagy kritikus is azt válaszolta, hogy egykori kritikái alapján képtelenség lenne rekonstruálni az előadást vagy csak egyes szereplők alakítását. Ő is csak jelzőket használt, a leíró kritika igen ritka volt”. Eltekintve attól, hogy nem tudom, ebben az esetben mitől „nagy kritikus” Kárpáti Aurél, vallomása legalább őszinte – és ellenőrizhető. Kortárs színészeinknek bizonyára fogalmuk sincs a két háború közti színikritikáról, különben nem hivatkoznának annyiszor egy-egy jól ismert névre – a mai bírálókkal szemben. Elhinnék-e vajon, hogy Molnár Liliomáról írt hosszú cikkében Kosztolányi összesen két jelzőt juttat Varsányi Irénnek? „Mély és fájdalmas lírája.” Ennyi. A többi szereplő nevét le sem írja. Persze Kosztolányit Kosztolányi miatt olvassuk, mert kritikusként is író volt. Kárpáti viszont – mint Cenner akaratlanul leleplező idézetgyűjteményéből kiderül – két különböző alkalommal is elsütötte azt a lapos közhelyet, hogy Kabos „egy-egy tekintete, félbemaradt mozdulata az orosz színjátszás legnagyobbjaira emlékeztet”.

Más a helyzet a filmszerepekkel, amelyeket megőrzött a celluloidszalag, újra és újra „előhívhatók”, elemezhetők, értékelhetők. Az olvasót azonban meglepetés fogja érni, ha azt várja, hogy most majd az alakítások részletes mimográfiáját kapja. Még a sokat emlegetett Lovagias ügyről és a minden tekintetben szakavatott Nemeskürty István tollából is a legtöbb, amire számíthatunk: cselekménybe ágyazott, hangulatos leírás, általános karakterrajz, néhány finom jelző. S nem a kitűnő szerzőkben a hiba. Kabos filmszerepeit aligha lehet elemezni. Nemeskürty találó megállapítása szerint a szerepek tulajdonképpen nem is léteznek, a forgatókönyvbe elég beírni néhány viccet és melléjük jegyezni: „Kabos szerepe”. Nem a szerepeknek van karakterük, hanem Kabosnak. Az ő slemil figurája jelenik meg filmről filmre egy-egy apró változtatással; ugyanaz a dadogó hadarás, ugyanazok a gesztusok váltják ki az átlényegülés csodája folytán azt a délibábos káprázatot, hogy filmszerepeinek összeragasztásával „a harmincas évek magyar polgáremberének tudós felméréseknél pontosabb szociográfiáját kapnánk”.

Kabos személyisége nem választható el a húszas-harmincas évek magyar filmgyártásának szellemi olcsóságától és tartalmi igénytelenségétől. Ezt súlyosabb paradoxonnak érzem pályáján, mint azt, hogy nem lehetett „drámai színész”. Az Erdélyi Z. Ágnes szerkesztésében megjelent könyv feltétlen erénye, hogy közvetíti ezt a paradoxont.

A képhez éppúgy hozzátartoznak a Veress József összegyűjtötte Kabos-viccek, mint a színész saját írásai. Ezek is, azok is magát a korszakot árnyalják, amelyről a színház- és filmművészet szakmai elmélyültség és társadalmi elkötelezettség híján nem tudott mást az utókorra hagyni, mint anekdotákat. Mindamellett megrendítőek az Amerikában született Kabos-írások; csakugyan a könnyeit elrejtő clown szívszorítóan erőszakolt vidámságáról árulkodnak.

Néhány apróbb szerkesztési hibát könnyen el lehetett volna kerülni. Legalább négyszer tudjuk meg, hogy Kabos Gyula 1931 és 1938 között negyvenöt filmben játszott; egyik alkalommal két, egymást követő oldalon. Néhány idézet és megfogalmazás is – például, hogy két halál között választhatott: az egyik a New York-i infarktus egy ócska színpadon, a másik a gázkamra – kétszer fordul elő; a régebben publikált s most újra közölt dolgozatok szerzői nyilván ugyanabból a forrásból merítettek. Nem egészen érthető, hogy Nemeskürty István Kabos filmművészetét elemző írása miért a filmográfiai adatok után, mintegy függelékként kapott helyet a kötetben. Kérdés, mi volt a szerkesztők célja a korabeli színművek részleteinek közlésével; ha az, hogy bebizonyítsa: illusztris szerzőknek – Tersánszky Józsi Jenőnek, Zilahy Lajosnak, Hunyady Sándornak, Molnár Ferencnek – is voltak gyöngébb pillanataik, ezt kétségkívül elérte. Végül is az egész kötet azt a bánatos tényt erősíti meg, hogy Kabos Gyulának egész életében nem volt mit játszania. S mégis milyen szépen tudott írni róla először Kosztolányi, aztán Gyárfás Miklós, Galsai Pongrác és Karcsai Kulcsár István is…

 

Kabos Gyula, 1887–1941, Magyar Filmintézet, 1987.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/04 63-64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5061