KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/május
• Márton László: Az együttérzés díszletei Berlin, Alexanderplatz
• Györffy Miklós: Forgatókönyvírók részvénytársasága beszélgetés Michael Töteberggel
• Papp Zsolt: A szubjektív tényező Helke Sander és a nyugatnémet ’68
• N. N.: NSzK filmhét
• Zalán Vince: Péter és Pál Törvénysértés nélkül
• Schubert Gusztáv: A vaskorszak végén Szorításban
• Koltai Ágnes: Görbe folyosók Kiáltás és kiáltás
• Ardai Zoltán: A macska nyolc éve A „csehszlovák új filmről”
FESZTIVÁL
• Fáber András: Mit hoz a szél? Nantes
• Székely Gabriella: Kairó kék bársonya Kairó

• Barna Imre: Nulla rosa est A rózsa neve
• Kovács István: Maradandóság és mulandóság Beszélgetés Andrzej Wajdával
LÁTTUK MÉG
• Faragó Vilmos: Küldetés Evianba
• Nóvé Béla: Zeneszalon
• Báron György: A halálosztó
• Gáti Péter: Más, mint a többi
• Vida János Kvintus: A pokol katonái
• Bikácsy Gergely: A zsaru és a szex
• Biczó Dezső: Califar malma
• Tamás Amaryllis: Ez is elmúlik egyszer
KÖNYV
• Zalán Vince: Mécsláng

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

beszélgetés Michael Töteberggel

Forgatókönyvírók részvénytársasága

Györffy Miklós

 

 

Töteberg úr, ön most Fassbinder hagyatékának gondozója és kiadója. Mivel foglalkozott azelőtt? Hogyan került a filmművészet és Fassbinder közelébe?

– Tíz éven át lektora voltam a Verlag der Autorennek. Ez nem annyira kiadó a szó megszokott értelmében, hanem inkább ügynökség, érdekvédő társaság. Színdarabok, hangjátékok, forgatókönyvek jogait képviseli. A szerzők nevében megköti a szerződéseket a színházakkal, rádió- és televízióállomásokkal, filmproducerekkel. Én itt filmügyekben voltam illetékes. A Verlag der Autoren kötötte meg például a forgatókönyv-szerződéseket a Berlin, Alexanderplatz, vagy Az ég Berlin felett elkészítésére. Nem tévesztendő össze a Filmverlag der Autorennel, amely hasonló gondolatból született ugyan, de elsősorban produkciós vállalat volt, majd mindinkább forgalmazó lett. Nem tudta megőrizni eredeti szakszervezeti jellegét, mert igen hamar pénzre, anyagi támogatókra volt szüksége. A Verlag der Autorent húsz éve alapították, tulajdonképpen a diákmozgalmak eredményeként. A szerzők beleszólási jogának képviseletére, védelmére hozták létre. Vagy százan fogtak össze, hogy ezentúl közösen szerződjenek a produkciós vállalatokkal, közösen kialakított feltételek szerint. A tagok behozzák a kiadóba a darabjukat vagy forgatókönyvüket, és a kiadó megpróbálja eladni őket. A tag így tulajdonképpen részvényessé válik, ha eladják a művét, megkapja érte a szerződésben megállapított honoráriumot, és ezenkívül részesedik a társaság nyereségéből. Minden évben tartunk társasági gyűlést, ahol az üzletvezetés ismerteti a mérleget. Ami a honoráriumokat illeti, azelőtt úgy volt, hogy a produkciós vállalat átalányszerződést kötött a szerzővel, és aztán csinálhatott a filmmel, amit akart, eladhatta akárkinek, sugározhatta akárhányszor, a szerzőnek többé nem járt semmi.

1968–69 körül a Verlag der Autoren síkraszállt azért, hogy a szerződéseket csak pontosan meghatározott, korlátozott felhasználási körre kössék. Így lehet, hogy a szerző eleinte csak kevesebbet kap, de nem csúszik ki kezéből végleg a mű, és ha sikere van, tovább diktálhat feltételeket. Például a Berlin, Alexanderplatz esetében először csak úgy szerződtünk a WDR-rel, hogy az NSZK területére és két évre kapják meg a sugárzási jogot. Mikor évek múlva megismételték a sorozatot, új szerződést kellett kötni. Vagy ha például most az Önök televíziója is bemutatja majd a filmet, a jogokat külön meg kell szereznie tőlünk.

Bemutatták a Berlin, Alexanderplatzot más országok televíziói is?

Igen. Például Olaszországban, Finnországban, Argentínában, öt-hat országban. Tudni kell persze ehhez, hogy ez nem valami barátságos film, nem habkönnyű szórakozás. Érdekes összehasonlítás adódott Fassbinder filmje és Edgar Reitz később készült, szintén tizennégy részes Heimat (Szülőföld) című tévéfilmsorozata között, amelyről talán nem túlzás azt állítani, hogy a Fassbinderének a hatása alatt született. Ezt már húsz ország televíziója megvette, mert derűsebb, barátságosabb, míg a Berlin, Alexanderplatz komor film, mélyen behatol a lakásba, nehéz kiűzni onnan a nyomait. Így soha nem lesz olyan népszerű, mint Reitz Szülőföldje, nem beszélve az önöknél is annyira kedvelt Klinikáról. Viszont Amerikában például moziban is nagy sikerrel játszották a Berlin, Alexanderplatzot. Sőt, ott videón is meg lehet már vásárolni, egész kazettacsomag alakjában.

A Szövetségi Köztársaságban nem kapható a videováltozat?

Nem. Az első sugárzás idején óriási hecckampányt indítottak a film ellen. A Bild-Zeitung, a Springer-sajtó. Alig lehetett keresztülvinni, hogy befejeződhessen a sorozat. Abban már korábban engedni kellett, hogy ne nyolckor, hanem kilenckor kezdődjön az egyes részek vetítése. Fassbinder szex-szennyesének kiteregetését látták benne sokan. Miután New Yorkban nagy mozisiker lett a film, évekkel később megismételték a sorozatot, de csak a harmadik, regionális programban. Különben az ismétlés egy ilyen nagy költséggel előállított produkciónál magától értetődik. A Bajor Televízió a mai napig nem ismételte meg.

Hogyan lett ön Fassbinder hagyatékának kezelője?

Fassbinder halála után egyszerűen kellett valaki, aki törődik ezzel a hagyatékkal. Ő annak idején nagy bizalommal volt a kiadónk iránt. Teljhatalommal ruházott fel bennünket a szerződések megkötésében. Eleinte színdarabokat is írt, ezeket is mi képviseltük. Sok harcot vívtunk meg közösen, például a Der Müll, die Stadt und der Tod (A szemét, a város és a halál) című hírhedt darabjának a bemutatásáért, sőt, kiadásáért is, miután a Suhrkamp Verlag visszalépett. Ha például megnézi ezt a kis könyvecskét, amely a Fischernél jelent meg (Rainer Werner Fassbinder: Filme befreien den Kopf A filmek felszabadítják a fejet, összeállította Michael Töteberg) és amely Fassbinder esszéit és jegyzeteit tartalmazza, láthatja, a copyright itt is a miénk. Egyszóval kellett valaki, és mivel bizonyos fokig már Fassbinder életében én voltam sok írásának, kéziratának lektora, gondviselője, a feladat szinte magától háramlott rám.

– És mi mindent talált a hagyatékában?

– Hát először is és legfőképp, ami ott volt szanaszéjjel, egymás hegyén-hátán a szobában, a lakásban, ahol meghalt. Fassbinder soha nem volt az az ember, aki rendben tartotta volna maga körül a személyes holmiját. Meglepő volt mégis, hogy mi mindent tett félre, őrzött meg és hurcolt folyton magával sűrű lakásváltoztatásai során. A legkülönfélébb dolgok kerültek elő, rengeteg doboz a Berlin, Alexanderplatz produkciós bizonylataival, vadidegenek küldeményei: filmötletek, forgatókönyvek, levelek. Nemrég akadt a kezembe például Bertolucci egy levele, amelyet Cannes-ban intézett Rainerhez arról, mennyire tetszett neki az In einem Jahr mit dreizehn Monaten (Amikor tizenhárom hónapos volt egy év) hangminősége. Találtam kész forgatókönyveket is, soha meg nem valósult filmekét, például Gerhard Zwerenz Die Erde is unbewohnbar, wie der Mond (A Föld lakhatatlan, mint a Hold) című regényéből, amely az antiszemitának bélyegzett frankfurti darabnak is alapanyaga volt (A szemét, a város és a halál). Pittigrilli Kokain című regényéből is írt forgatókönyvet, több változatban is. Johann Mario Simmel egyik regényéből is írt egyet, ezt aztán Peter Zadek rendezte meg később a Bavariánál, rettenetes film lett belőle.

– Ezt a rengeteg forgatókönyvet mind egyedül írta?

Munkássága utolsó harmadáig elvben igen. De a gyakorlatban a többiekkel beszélgetve. Fassbinder soha nem tudott egymagában félrevonulni, és így dolgozni egy könyvön. Csak úgy tudott írni, hogy mindig csomó ember volt körülötte, és gyakorlatilag ezek is részt vettek a munkában. Az egész korai filmek, az antitheater idejéből valók, egyértelműen kollektív alkotások. A színészek úgyszólván maguk írták maguknak a szerepüket, és ki-ki később is hozta mindig a maga történeteit, és ma már nem mindig lehet megállapítani, mit tett bele a színész a filmbe, és mit írt meg előre Fassbinder. A Rio das Mortes szinte teljes egészében tartalmazza Günter Kaufmann életrajzát, és ezt ő is dolgozta ki. Az irodalmi alapanyaggal is így bánt. Csak azt emelte ki belőle, ami kellett neki, és azt sokszor egészen más kontextusba helyezte, a maga képére formálta. Nála az írás nemcsak és nem elsősorban írói munka volt, hanem a valóság elsajátításának módja. A forgatókönyveket szinte Fassbinder élete rakta össze, az a mód, ahogyan élt és társaival érintkezett. Később, a Maria Braun házasságától már voltak szerződtetett forgatókönyvírói, Peter Märthesheimer és Pia Frölich, Märthesheimert már régóta ismerte a WDR-től, aztán a Bavariától, onnan vette maga mellé. Az alapötlet azonban továbbra is mindig Fassbindertől származott, kivéve a Lili Marleent. Pár oldalas kézirat foglalta össze a készítendő könyv alapvonalait, ezt dolgozták ki aztán a szerzők. Persze sokszor azelőtt se volt több a forgatókönyv, mint egy ilyen vázlat, Fassbindernek nem volt türelme írásban részletesen kidolgozni a filmet, még ha a fejében kész is volt már. Ugyanakkor a szerzőtársak kész forgatókönyveit néha felbontotta. A Maria Braun és a Veronika Voss vége például más a forgatókönyvben, mint ahogy Fassbinder végül leforgatta. Érdekesség különben, most jut csak eszembe, hogy a Berlin, Alexanderplatznak van egy játékfilmes forgatókönyve is, azaz Fassbinder akart csinálni a tévéfilmsorozat mellett, tehát nem azt lerövidítve, egy külön játékfilmet is Döblin regényéből, más felfogásban, más színészekkel, és a forgatókönyvet is elkészítette hozzá, de nem írásban, hanem kazettán. Magnószalagra mondta, amint különben a tévéfilmsorozatot is. Pokoli tempóban dolgozott egész életében, és akkorra már eléggé tönkre volt menve, és ezt hallani lehet a hangján, elég megrázó élmény hallgatni ezen a kazettán, hogy kínlódik, és hogy hajszolja magát. Két és fél napokat dolgozott egyfolytában, akkor aludt huszonnégy órát, és kezdte elölről.

Mit fognak kiadni ebből a hagyatékból?

Az esszék, jegyzetek és a Fassbinderrel készült interjúk két kötete után most nyolc kötetben a filmek következnek, de egyelőre nem az előkerült vázlatok, hevenyészett forgatókönyvek alapján, hanem az elkészült filmek protokolljai, tehát a dialógusok és hozzá a képek leírása, a filmből vett fényképekkel. Azt remélem, hogy ezeknek a köteteknek az alapján jobban kitetszik, mennyire összetartoznak ezek a látszólag olyan heterogén filmek. Hogy kirajzolódik az a ház a falaival, ablakaival, amelynek építészéül fogta fel magát Fassbinder. Három-négy film lesz egy kötetben, filmenként ötven fotóval. Az első már megjelent, idén következik a második. A nyolckötetnyi mozifilmet ugyanilyen kiadásban követik majd a tévéfilmek.

– A színdarabokat mind kiadták?

– Igen. Több kiadásban is megjelentek már.

Játszották ezeket azóta más színházak is, vagy elválaszthatatlanul kötődnek egyelőre Fassbinder egykori társulatához, színészeihez?

Játszották, hogyne. Most is játsszák egy korai experimentális darabját Nyugat-Berlinben, és rövidesen bemutatnak egy másikat Hamburgban, egy nagy állami színházban, persze a stúdiószínpadon. A Die bitteren Tränen von Petra Kantot (Petra Kant keserű könnyei), amely szabályos színdarab, és a belőle készült filmen is meglátszik ez, vagy hetvenötször bemutatták már a világ különböző pontjain. Buenos Airesben valóságos színházi szenzáció volt. Két éve Frankfurtban Volker Spengler csupa férfival játszatta el az eredetiben nőkre írt darabot, amely azonban így is jól működött, annál inkább, mert a női szerepek már annak idején Fassbinder férfikörének viszonyait ábrázolták áttételesen. Különösebben új interpretációelehetőségek persze végül is nincsenek ezekben a darabokban.

Említette, hogy Az ég Berlin felett forgatókönyvének jogait is az önök kiadója képviselte. Személyes kapcsolatban áll így Wim Wendersszel is?

Igen, de ez csak hivatalos kapcsolat. Ami egyébként Az ég Berlin felett forgatókönyvét illeti, ez a forgatás kezdete előtt szintén csupán néhány kéziratlap volt, és a WDR emiatt csak akkor fizetett honoráriumot a forgatókönyvért, mikor kész volt a film, mert így már nem lehetett vitatni, hogy volt-e egyáltalán forgatókönyv. Wenders is tag tehát a kiadói társaságunkban, amint Peter Handke is a színdarabjaival. Az ő régi keletű barátságuk tulajdonképpen itt, a kiadónál alakult ki.

– Az NSZK filmhét megnyitóján én is láttam Az ég Berlin felettet. Eltekintve attól, hogy az elég erőszakos, harsány tolmácsolás és a francia feliratok szükségképp sokat rontottak ennek a halk, bensőséges filmnek a hatásán, mégis az a benyomásom alakult ki, hogy a belső monológok és párbeszédek, amelyeket nyilván, felismerhetően Handke írt, túlságosan fellengzősek. Mi erről a véleménye?

– Wenders itt nem tűrt semmi ellenvetést. Pedig nagyon sokan, már Cannes-ban is, ezt kifogásolták, ezt tartották a film gyenge pontjának. Wenders eredetileg csak annyit tudott, hogy Berlinről akar filmet csinálni és angyalokról, és hogy ennek a filmnek másnak kell lennie, mint eddigi filmjeinek, költőinek, szépnek, emberségesnek. Fölkereste Salzburgban Handkét, aki éppen elkészült egy könyvével, hullafáradt volt, és azt mondta, forgatókönyvet nem ír, legföljebb szövegeket, monológokat, dialógusokat minden cselekménybeli kötöttség nélkül. Így aztán, miközben készült a film Berlinben, hetente érkezett postán Handkétól egy boríték, benne ezekkel a szövegekkel, amelyek végül is amolyan kísérőzeneként illeszkednek a filmhez.

– Szerepel a filmben egy öregember, aki ugyan ember még, de már mintha túl is lenne a földi léten, szinte mitikus figura. Ez nem Handke teremtménye?

– De igen. Ő Homérosz. Wenders akart eredetileg egy arkangyalt, ebből lett végül Homérosz. Handke íróasztala fölé volt tűzve Rembrandt egy képének reprodukciója, amely Homéroszt ábrázolja. A képnek csak az egyik fele maradt fenn, Homéroszt látni rajta, amint beszél valakihez, vagy néz valakire, de hogy kire, az nincs meg. Így született meg a filmbeli Homérosz, aki van még, él még, de már nincs kihez szólnia. A költő ősképét jelenti, amely még él a világon, de már alig. A németek számára többet mond, mert egy legendás öreg színész játssza, aki annyi idős, mint a mozi: Curt Bois. Nagy baloldali volt, Brechtnél is játszott, tőle jött át Nyugatra, ahol emiatt sok kellemetlenség is érte.

– Végezetül azt kérdezném meg, mit emelne ki Fassbinder és Wenders filmjein kívül az NSZK filmhét filmjei, vagy az itt nem szerepelt művek közül. Egyáltalán, milyen ez az itteni válogatás, kik és milyen szempontok szerint állították össze?

– Erre az utóbbi kérdésére nem tudok felelni, nyilván egy zsűri, én nem voltam tagja. Különben sem képviselem itt hivatalosan a német filmet, engem a Goethe Institut delegált a Berlin, Alexanderplatz bemutatójára. Ami a filmhéten szereplő filmeket illeti, én személy szerint nagyon szeretem Margarethe von Trotta Rosa Luxemburgját. Nem tudom, tudja-e, hogy Fassbindernek ez volt az utolsó filmterve, egy Rosa Luxemburg-film, Märthesheimer már meg is írta a forgatókönyvét, Fassbindernek pedig fennmaradtak jegyzetei hozzá. Hanna Schygulla játszotta volna Rosa Luxemburgot. Margarethe von Trotta természetesen nem Märthesheimer forgatókönyvét filmesítette meg, neki saját koncepciója volt a témáról, és azt valósította meg. Én azért is szeretem ezt a filmet, mert ilyesfajta politikai filmet ma már nemigen csinál más nálunk, és mert Barbara Sukowa nemcsak jó, hanem okos színésznő is, és ez kamatozik a filmvásznon. Azonkívül én kedvelem Hark Bohm A kis államügyészét is, eleven komédia, közel a valósághoz. A televízióban talán inkább érvényesülne, mint a moziban. Üdítő a realizmusa az elmúlt évek sok belterjes filmje után, amelyek tele voltak filmidézetekkel, filmmítoszokkal. Másfelől meg az egészen lapos kommercializmus öntött el mindent az utóbbi időben. A hetvenes évek nagy nekibuzdulása már réges-rég a múlté. Fassbinder halott, Wenders, ha épp Berlinben csinál is filmet, az nem a német film része, hanem az egy Wenders-film. Werner Herzog folyton valahol az Amazonas táján kalandozik, Volker Schlöndorff Amerikában van és irodalmi műveket filmesít meg, és a többiek, akik egykor családias együttest alkottak, részben Fassbinder körül, Schroeter, Syberberg, Trotta, ma már ezek is mind külön utakon járnak, és legföljebb repülőtereken találkoznak. Föllépett közben egy újabb generáció is, köztük néhány markáns tehetség, de ez már nem a fiatal német film, ez egyszerűen a mai német film, amelyre egyelőre árnyékot borít a hetvenes évek nagy filmjeinek emléke.

Töteberg úr, köszönöm a beszélgetést.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/05 08-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5021