KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Szellay Alice (1918–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Szilágyi Ákos: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Lengyel László: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Kovács András Bálint: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Jancsó Miklós: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Bikácsy Gergely: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Schubert Gusztáv: Tabuk és totemek A szabadság csele

• Almási Miklós: Mr. Hákli zsebből forgat Doku-fikció Steve Soderbergh-ről és a videóról
• Bikácsy Gergely: A lenyergelt szamár szex, hazugság, videó
• Sneé Péter: Szagos siker John Waters piszkos gyönyörűsége
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A gazdag keleti rokon Cannes 2.
LENGYEL FILM
• Kovács István: A kegyetlenkedés esztétikája Kihallgatás
• Koltai Ágnes: Lelki vitamin Márciusi mandula

• Várkonyi Tibor: Faulkner kalandja de Gaulle tábornokkal Egy meghiúsult filmterv
KRITIKA
• Dániel Ferenc: A konyharend lovagjai Vattatyúk
• Schéry András: Csodák Milánóban Maurizio Nichettiről
VIDEÓ
• Hirsch Tibor: Fényképezz vissza! Videóvilág
FESZTIVÁL
• Fáber András: Közeledések Strasbourg
LÁTTUK MÉG
• Kovács András Bálint: Homo novus
• Tamás Amaryllis: Csoda Manilában
• Hegyi Gyula: Fekete mágia
• Koltai Ágnes: Az emlékmás
• Kovács András Bálint: Vadászat a Vörös Októberre
• Harmat György: Párjáték
• Fáber András: Lévy és Góliát
• Szemadám György: Űrgolyhók
ELLENFÉNY
• Koltai Ágnes: Katharina Blum meg a tisztesség

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Strasbourg

Közeledések

Fáber András

 

Áll Strasbourg városában egy köztéri szobor, mely a németek és franciák között a történelem során többször is gazdát cserélt város és vidéke lakosainak sorsát példázza: egy anya siratja két gyermekét, akik közül az egyiket a franciák ölték meg a német hadsereg katonájaként, a másikat pedig a németek – ő ugyanis a franciák seregében szolgált. Itt szinte mindenkinek személyes, de legalábbis családi élménye az a kínos megosztottság, mely a nemzetállamok Európájában mindmáig viszály és gyűlölség forrása.

Az idén tizennyolcadik alkalommal megrendezett strasbourg-i nemzetközi filmfesztivál jelképe a síkság közepén domborodó halomban gyökeret vert két fa Kelet és Nyugat találkozása itt sosem volt üres szólam, itt mindig komolyan vették az eltérő társadalmi rendszerekben élő emberek és művészek közeledését egymáshoz (amit az idők során több magyar filmnek – Bacsó Péter, Kovács András, Tarr Béla stb. alkotásainak – ítélt nagydíj is jelez), a falak idejében azonban kelet-európai filmkritikusnak szinte lehetetlen volt eljutni erre a fesztiválra, amelyet a legutóbbi időkig az Emberi Jogok Nemzetközi Intézete égisze alatt rendeztek meg. Demokráciában élő emberek tisztelgése volt tehát ez a fesztivál, diktatúrákban élő emberek bátorsága előtt, akiket annyi korlátozás, megaláztatás és sérelem ért alapvető emberi jogaikban.

Idén valamiképpen az enyészet illata lengte be a fesztivált – nemcsak azért, mert az elmúlás (főként a magyar Tan-Béla jóvoltából, akinek filmjeit retrospektív vetítés-sorozat keretében mutatták be a helybéli közönségnek) a bemutatott művekben is jelentős szerepet kapott, hanem főként azért, mert falak és rendszerek omoltával a sok kelet-európai keserv (köztük Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Európa Film-díjat nyert dokumentumfilmje, a Recsk) immár történelmi leckének hatott.

A borzalmakat elsodorta az idő, még mielőtt a nyugatiak többsége megérthette volna, mi is történt valójában Keleten. („Miért nem fordultak védelemért a rendőrséghez?” – kérdezte egyszer egy sorsunk iránt őszintén érdeklődő arisztokrata hölgy a törvénysértések kárvallottairól és áldozatairól szólván.) Persze ugyanerre a sorsra jutottak a második világháború szörnyűségeit, például az ellenállási mozgalmára oly büszke Franciaország földjén felállított koncentrációs táborokat felidéző filmek is. Bemard Mangiante kemény tisztességű francia tévéfilmje, A hallgatás táborai, a videókategóriában nyert nagydíjat. Ma már a feledés jótékony ködébe vész, hogyan sanyargatták derék francia családapák menekültek tízezreit Le Barcarés, Saint Cyprien, Argelés, Le Vernét, d’Argiége vagy Gurs koncentrációs táboraiban – volt spanyol köztársaságiakat, német antifasisztákat, zsidókat – összesen 54 országból érkezett, menekült hazafiakat és franciabarátokat (akik, mint a film egyik jelenetében az egyik túlélő elmondja, még a francia nemzeti ünnepet is megülték, s az őrszemélyzet közönyétől kísérve még a Marseillaise-t is elénekelték). Talán fölösleges mondani: a foglyok közt magyarok is voltak. Egyébként Orléans, Montargis környékén is felállítottak internáló-táborokat, sőt, Párizsban, a colombes-i stadionban is gyűjtötték az embereket. S ez nem egy latin-amerikai vagy kelet-európai diktatúrában történt, hanem a demokrácia egyik őshazájában, Franciaországban – Auschwitz és Mauthausen idején, a Gulag idején, Recsk előtt mindössze egy évtizeddel!

A hivatalos versenyprogramban és a különböző szekciókban kelet-európai, ázsiai és nyugat-európai filmek váltották egymást. Feltűnést keltett a török Tunc Basaran Ne lőj a papírsárkányra! című alkotása, amely élénk (de nem harsány) színekkel festi egy női börtön lakóinak életét egy ott született kisfiú szemszögéből ábrázolva. A film végén a börtönfal fölé libbenő papírsárkányra tüzet vezényelő börtönparancsnok figurájával eredeti jelképét alkották meg a film készítői minden zsarnokság abbeli, nevetséges igyekezetének, hogy az emberek vágyait is hatalmukban tartsák. Épp ez a többlet, a naturáliák ábrázolásán való túlemelkedés hiányzott az egyébként tehetséges jugoszláv Ademar Kenović Kuduz című filmjéből, mely egy feleséggyilkos „kemény legény” bujdoklásának, hányattatásainak története. Kenović, aki egyébként az Emir Kusturica kezdeményezésére létrejött „szarajevói iskola” ígéretes tagja, az ősi szokásjog és a civilizált társadalom intézményeinek összeütközését ábrázolja (megértve és némiképp felmentve a férji büszkeségén esett csorbát vérrel lemosó főszereplőt), de néhány drámai pillanat ellenére filmje a horror és a melodráma bevált patronjait variálja..

Örömmel láttuk viszont Strasbourgban Bereményi Géza Európa Film-díjas Eldorádóját, s némi csalódással a Tarkovszkij-epigon Konsztantyin Lopusanszkij A múzeumlátogató című, ezoterikus szenvelgést árasztó filmjét.

A fesztivál két szenzációval is szolgált: voltaképpen mindkettő Kelet-Európához kapcsolódott. Bemutatták az 1968-ban befejezett csehszlovák új hullám néhány dobozban őrzött filmjét, köztük Jiři Menzel, Jaromil Jires, és Dusán Hanák alkotásait, illetve retrospektív vetítés-sorozatot rendeztek a lengyel Jerzy Skolimowski – részint még otthon, részint már Nyugaton – készült filmjeiből. A nagy eszmekergető, Skolimowski megsínylette a nagy kelet-európai liberalizálódást. A versenysport, a pop és a kallódó hősök hatvanas-hetvenes évek-beli „dalnoka” életművének lényegét fejezi ki öt évvel ezelőtt Londonban készült filmjének címe: Sikert mindenáron. Ez a „nagy küzdő”, aki saját alteregóját alkotta meg nyugati környezetbe plántált, kiérdemesült sportoló (jelenleg rendező) főhőse figurájában, kissé úgy járt, mint járhat filmje zárójelenetében a főszereplő kamaszfia, aki punknak maszkírozza magát, és hazaindul Lengyelországba – diktatúrát pukkasztani. Miután a diktatúra szinte magától kipukkadt, az egykori pukkasztóknak alighanem új téma után kell nézniük. Más kérdés, hogy amennyiben a dolgok mifelénk így alakulnak tovább, akkor nem maradnak téma híján.

A derűs kelet-európai linkséget és trógerséget a maga édes-bús örökkévalóságában Juraj Jakubisko ragadta meg a legjobban És ülünk a fa tetején... című filmjében. Két – olykor egymást is átvágó – jóbarát, Pépe és Prengel kalandjait meséli el a rövid életű demokráciában meg a bontakozó sztálinizmus idején. Egy szlovák község elhagyott pékségébe telepszenek be (egyikük a frontról, másikuk a lágerből szabadult), s kenyérsütéssel keresik meg a betevő falatra valót maguknak meg pártfogoltjuknak, a német bordélyból megmenekült zsidólánynak, akit a faluban garázdálkodó zsiványbandák meggyilkolnak, s akinek lányát apaként felnevelik. Jogrend és vagyon iránti kelet-európai érzéküknek számos egészséges tanújelét adják. Példaként idézzük fel az egyik, különösképpen példaértékű jelenetet.

Hőseink egy kerékpár tulajdonjogát vitatják, huzakodnak. Végül az egyikük előrukkol a legfőbb érvvel: „A bicikli az enyém, én loptam el először!”

Aki ezt nem érti, az nemcsak Közép-Kelet-Európa múltjából nem fogott fel semmit; az nem fogja megérteni e térség jövőjét sem.

De ehhez Európa két fele talán még mindig nem közeledett eléggé egymáshoz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/09 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4702


előző 1 következőúj komment

orbus#1 dátum: 2015-04-18 08:09Válasz
"némi csalódással (láttuk viszont) a Tarkovszkij-epigon Konsztantyin Lopusanszkij A múzeumlátogató című, ezoterikus szenvelgést árasztó filmjét."

Ha valakinek ennyire kategorikus véleménye van egy rendezőről, nem érthető, miért okozott csalódást egyik filmjének MÁSODSZORI megnézése.