KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Szellay Alice (1918–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Szilágyi Ákos: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Lengyel László: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Kovács András Bálint: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Jancsó Miklós: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Bikácsy Gergely: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Schubert Gusztáv: Tabuk és totemek A szabadság csele

• Almási Miklós: Mr. Hákli zsebből forgat Doku-fikció Steve Soderbergh-ről és a videóról
• Bikácsy Gergely: A lenyergelt szamár szex, hazugság, videó
• Sneé Péter: Szagos siker John Waters piszkos gyönyörűsége
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A gazdag keleti rokon Cannes 2.
LENGYEL FILM
• Kovács István: A kegyetlenkedés esztétikája Kihallgatás
• Koltai Ágnes: Lelki vitamin Márciusi mandula

• Várkonyi Tibor: Faulkner kalandja de Gaulle tábornokkal Egy meghiúsult filmterv
KRITIKA
• Dániel Ferenc: A konyharend lovagjai Vattatyúk
• Schéry András: Csodák Milánóban Maurizio Nichettiről
VIDEÓ
• Hirsch Tibor: Fényképezz vissza! Videóvilág
FESZTIVÁL
• Fáber András: Közeledések Strasbourg
LÁTTUK MÉG
• Kovács András Bálint: Homo novus
• Tamás Amaryllis: Csoda Manilában
• Hegyi Gyula: Fekete mágia
• Koltai Ágnes: Az emlékmás
• Kovács András Bálint: Vadászat a Vörös Októberre
• Harmat György: Párjáték
• Fáber András: Lévy és Góliát
• Szemadám György: Űrgolyhók
ELLENFÉNY
• Koltai Ágnes: Katharina Blum meg a tisztesség

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Maurizio Nichettiről

Csodák Milánóban

Schéry András

 

Milánóban született 1948-ban. Építészmérnöki diplomát szerzett és színészetet tanult Strehler Piccolo Teatrójának Stúdiójában. Szerepelt Bruno Bozetto Allegro ma non troppo című híres animációs filmjének natúrbetéteiben, közreműködött a film forgatókönyvének megírásában, és a natúr részletek forgatásakor rendezőasszisztensként is dolgozott. Bozzettóval való együttműködése 9 éven át tartott: Maurizio Nichetti az animációs rövidfilmek és tévéreklámok forgatókönyveit írta. 1974-ben „Quelli di Grock” (Grockosok) néven amatőr színtársulatot alapított. 1979-ben pedig elkészítette első önálló filmjét, a Ratataplant. Producerétől, a nem éppen kockázatos döntéseiről ismert Franco Cristalditól Nichetti teljesen szabad kezet kapott – szabad kezébe viszont csupán 100 millió lírát, ami már akkor is igen kevésnek számított az olasz filmgyártásban. A producer mindössze azt szabta feltételül, hogy a film – Nichetti eredeti elképzeléseivel ellentétben – ne legyen teljesen néma. Másfél óra alatt el is hangzik vagy száz – jórészt csak hangkulisszául szolgáló – mondat. Nichetti azonban meg sem szólal.

A Ratataplanban kialakított, sokfelől ismerős, mégis eredetinek ható Nichetti-figurából kikövetkeztethetők az író-rendező-főszereplő előtanulmányai: például az, hogy a Piccolo Teatro stúdiójában elsősorban a commedia dell’arte figuráinak vizuális komikuma foglalkoztatta, Auguszt és a némafilmek clownjai; Bozzetto mellett dolgozva pedig megtanult vizuális gégékben gondolkozni. (A Ratataplant és ezt követő filmjét is az animációs filmekhez készülő képes forgatókönyv alapján forgatta.)

A vizuális gegek tömege újdonságként hatott a főként verbális humorra építő olasz komédiák közönségére, annál is inkább, mivel épp Nichetti bemutatkozásának idején egyre-másra tűntek fel Olaszországban az – akkor – fiatal komikusok, akiket a címkézni imádó olasz kritikusok „új komikusok” gyűjtőnéven emlegettek-elemeztek, holott már jelentkezésükkor is markánsan eltérő egyéniségek voltak (arról már nem is beszélve, hogy milyen különbözők lettek azóta). A többi „új komikus” azonban – az elődökhöz hasonlóan – kulcsszerepet szánt a dialógusoknak, sőt némelyikük nem átallt hosszú monológokkal odaállni a kamera elé. Velük ellentétben Nichetti azért is vonzódott a némafilmhez, mert meg akarta mutatni, hogy „úgy is lehet beszélni egy nemzedékről, hogy ez a nemzedék nem is beszél”.

Ez a nemzedék persze Nichetti nemzedéke. Meghatározó élménye ’68, majd a ’68-as eszmények ellehetetlenülése; no és ez az első nemzedék – figyelmeztet rá nem egyszer Nichetti –, amely kisgyerekkorától együtt él a televízióval. Kallódó, munkát nem találó értelmiségiek, művészfélék, peremre szorult, naiv figurák csetlenek-botlanak Nichetti filmjeiben, akik szembenállnak az agyonszervezett, technokrata társadalommal. Helyzetük jószerivel kilátástalan, de ez a kilátástalanság náluk nem zárja ki az idealista optimizmust, sőt egyenesen pozitív hatása is van: felszabadítja a képzeletüket.

A Ratataplan főszereplőjének, az állástalan mérnöknek ez a felszabadult képzelet lesz a veszte: amikor állást pályáz meg egy multinacionális nagyvállalatnál, ahol már a felvételi teszt feladatait is angolul diktálják, olyan fantáziadús fát rajzol, hogy egyből kirostálják. Tovább szerencsétlenkedik hát – micsoda véletlen – „Quelli di Grock” nevű amatőr színtársulatával, míg össze nem találkozik egy hozzá hasonlóan flúgos leányzóval – és együtt folytatják, kilátástalanul, ámde optimistán.

A Pukk! főhősei viszont már nem őrizhetik meg ártatlanságukat – ahogyan nem őrizhette meg Nichetti sem.

Saját bevallása szerint azért nem készített újabb néma gegfilmet, mert ahhoz 5–6 év munkája kellett volna; de bizonyára közrejátszottak üzleti megfontolások is. Ebben a filmben már jóval több a dialógus, igaz, Nichetti most még csak egyszer szólal meg: az ő szájából hangzik el a film címadó mondata, egy reklámfilm forgatásán. Ez az a mondat, amelyet a reklámfilmesek zseniális ötletnek tartanak, ennek jóvoltából indulnak meg a profi színészi pályát immár elszántan ostromló „Quelli di Grock”-os lányok a reklámszínészi „dicsőség” felé, magukkal rántva egyikük bamba unokatestvérét (Nichetti), aki az elmúlt húsz évet átaludta, miután gyerekkorában elnyomta az álom – nem másutt, mint az új csoda, a televízió előtt, amelyből a gazdasági csoda Olaszországának legnagyobb slágere szólt.

A következő film, a Domani si ballá (Holnap táncolunk) is a televízió, az Olaszországban akkortájt szaporodásnak indult magántévék világát mutatta be. Az egykori amatőrök helyett ebben már sztárok (Mariangela Melato, Paolo Stoppa) szerepeltek a – szöveges szerepet játszó – Nichetti mellett. A film néhány hét alatt eltűnt az olasz mozik műsoráról (hozzánk el sem jutott).

A 80-as évek közepétől évekig nem készít filmet Nichetti: szórakoztató tévéműsorok szereplőjeként, műsorvezetőjeként, rendezőjeként tevékenykedik, ami enyhén szólva meglepő, ha arra gondolunk, hogyan ábrázolta filmjeiben a televíziót; de fölöttébb hasznos, hiszen a televíziózásban szerzett tapasztalatok nélkül aligha formálódott volna olyanná következő filmje.

A Szappantolvajok (1989) egészen másként szól a televízióról mint Nichetti korábbi filmjei. Sokkal kevesebb a vizuális geg, fontossá válnak a dialógusok, a zenei idézetek, és legfőképpen a sztori. A történet három színhelyen játszódik: egy tévéstúdióban, az épp adásban lévő filmben és az adást néző család otthonában – pontosabban: egy családi otthonban, ahol szüntelenül szól a tévé.

Hogy milyen egy tévéstúdió (pardon: egy olasz tévéstúdió) belülről, azt tudjuk Fellini Ginger és Fredjéből. Nem ártana ku’rni: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Legfőképp ha filmrendező vagy (Nichetti), s a tévé azzal tisztel meg, hogy kultúrcsevelyre invitál abból az alkalomból, hogy sugározni kegyeskedik a filmedet. Nélkülözhetetlenségedet egy percig sem gondolják komolyan: a filmspecialista tévészemélyiséget csak zavarod önmegvalósításában (kivált, mert azt se tudja, kinek milyen filmjéről van szó), a mondandódra a kutya se kíváncsi, a filmet elcserélik, civil téblábolásoddal pedig az őrületbe kergeted az adás zavartalansága miatt amúgy is épp eléggé izguló tévéseket.

A rendező számára azonban akkor kezdődik az igazi megpróbáltatás, amikor sugározni kezdik a filmjét (és innentől az ember úgy érzi magát a nézőtéren, mintha filmet nézne valamelyik olasz kereskedelmi adón). A legfeszültebb pillanatban egyszerre fenemód happy lesz mindenki a képernyőn, a fekete-fehér kép csiricsáréra vált, a hang felerősödik: „ez itt a reklám helye.”

Ezzel persze Nichetti még nem mondott semmi újat: így van ez, mióta a világ világ, illetve amióta megjelent a kereskedelmi televíziózás. A filmrendezők tiltakoznak, mert az a dolguk, a tévéállomások meg reklámokkal szabdalják szét a filmeket, mert az – nem annyira a dolguk, mint inkább – az érdekük.

Nichetti újítása az, hogy ad abszurdum viszi a jelenséget: egy hirtelen váltásnál az egyik reklámszínésznő, egy ki tudja, minek a megvásárlására csábítani hivatott amerikai tenyészszépség a szó szoros értelmében belecsöppen a játékfilmbe, így a Biciklitolvajok címét és világát idéző Szappantolvajok tesze-tosza antihőse, Antonio (Nichetti, mínusz bajusz és szemüveg), tragikus vétségét elkövetvén (munkahelyéről kristálycsillárt lopott nagyravágyó feleségének), hazafelé kerekezve arra lesz figyelmes, hogy az útmenti folyó felől valaki az olasz kisvárosi éjszakában merőben szokatlan, kétségbeesett, ám némi nagyhatalmi öntudattal áthatott „Help!” sikolyokat hallat.

A reklámbeli wonderwoman beszorul a mesébe. A mesebeli feleség viszont féltékenységében kitör onnan, egyenest az egyedül üdvözítő valóságba, a reklámvilágba, ahonnan a filmjéről rezignáltán lemondó rendező csak úgy tudja visszacsalogatni ártatlanul meggyanúsított férjéhez, hogy a gazdasági csoda előtti olasz prolilakásba bevásárlókosarakban betolja egy szupermarket árukészletét.

A Szappantolvajokban Nichettinek sikerül kicsalogatnia a hétfejű sárkányt, a televíziót, saját terepére, a mozivászonra. Legyőznie azonban nem sikerül: csak az erkölcsi győzelem az övé. A televízió akkor is felfalja a mozit, amikor úgy tesz, mintha átengedné neki a képernyőt. Mozisirató ez a film is, akárcsak Tornatere Cinema Paradisòja vagy Scola Splendorja. Csupa olyan film, ami újabban furcsamód főként a tv képernyőjéről éri el potenciális nézőjét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/09 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4700