KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/április
KRÓNIKA
• Ragályi Elemér: Szabó Árpád
FILMSZEMLE
• Bikácsy Gergely: Tisztelt hullaház! Halálutak és hajnalok
• Bérczes László: Amatőrök vagyunk mindahányan Európa Kemping; Éljen anyád!
• Székely Gabriella: Új magyar kemping Beszélgetés Simó Sándorral
• Turcsányi Sándor: Egyéb nyelvjárások BBS

• Forgách András: Visszapiszkolódás gyönyörűbe A Pont Neuf szerelmesei
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: A palotaforradalmár Kék Duna keringő
• Békés Pál: Hazafelé, felúton Édes Emma, drága Böbe (Vázlatok, aktok)
• György Péter: Titok nélküli titkok A nyaraló
FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELEM
• Szilágyi Ákos: Forradalmi végződések, 1989–1991 Folytatásos történelem (3.)
KRITIKA
• Forgách András: Finom horzsolások V. Henrik-adaptációk
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Cape Fear – A Rettegés Foka
• Békés Pál: Hook
• Asbóth Emil: Fiúk, ki jön az ágyamba?
• Turcsányi Sándor: Négykezes géppisztolyra
• Hegyi Gyula: Huncutka
• Tamás Amaryllis: Törnek a kromoszómák
OLVASTUK
• Wisinger István: Mítoszok harca A JFK amerikai sajtóvisszhangja
HÁTTÉR
• Richter Rolf: Kelet-Európa, nulla év Berlin
• Pošová Kateřina: Kelet-Európa, nulla év Prága
• Rubanova Irina: Kelet-Európa, nulla év Moszkva
• Pethő Ágnes: Kelet-Európa, nulla év Bukarest

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

A nyaraló

Titok nélküli titkok

György Péter

Tudatalatti szürrealizmusként minősíti Fredrik Jameson a televíziót, az álomszerű, illuzionisztikus képek folytonosan ömlő áradatát, melyek mélységnélküliek, s mögöttes tartományt keresni azokban reménytelen, felesleges. A kihívó professzionalizmussal létrehozott üresség hasonló érzését – amit tagadhatatlan melankóliával voltam kénytelen felismerni – ott láthatjuk Can Togay első filmjében A nyaralóban is.

A film egyetlen, feltűnő élességgel érzékelt, alapvető félelem és szorongás negatív lenyomata. S ez nem más, mint az ürességtől való félelem, egyben a még töredékesen kimutatható, bánatos vágy a történés, a realitás, a – bármily keserű, vagy édes – valóság iránt. De a világ alapállapota a megismerésre sem méltó néma és álmatag üresség. Senki sem tudhat semmit, s nincs is mit megtudnunk. A pszeudó, az ál, a pótlék alapélménye ez. Csak képek vannak, történetként feltűnő villanások, kapcsolatok, melyek a semmibe hullanak alá, melyeket elborít a következő képek hulláma. Szereplőket látunk, mozgásokat, tájakat, utalásokat, melyek elhalnak a némaságban, asszociációkat, melyek értelmezhetetlenségükkel tüntetnek.

Egy középkorú ember áll egy üres térben, valahol Magyarországon. Megérkezik egy faluba, megáll egy kocsma előtt, cigarettát vesz, kicsit leselkedik. Hazatér a szülői házba újra. Csupán a megismerésre sem méltó – tehát nem is kiismerhetetlen, nem rejtett, hanem nagyon is áttetsző – világállapot szomorkás tudomásulvétele adatik. Tarr Béla ábrázolta először talán félreérthetetlen keménységgel ezt az iszonyú világot, melyben semmi sem tudható, semmi sem kérdezhető. Ahol elhal minden jószándék, minden erkölcs, s csak a kétségbeesett hallgatás a válasz. De Tarr legalább még valóban undorítóként, elviselhetetlenként tárta elénk a mindennapivá vált poklot. Togay számára ez az élet már nem is bosszantó. Már nem is különösebben meglepő, hogy mindennek így, formátlanul és indokolatlanul kell lennie.

Kérdés persze, hogy mindez – legalább – ironikus-e. Mert az irónia annyit jelentene, hogy Togay – s a film – kívülről látja önmagát, gyanakvással kezeli ezt az ürességélményt, saját világszemléletét. Ennek a lehetőségnek sajnos csak a nyomai villannak fel. (Ez az irónia annyit jelentene, hogy Togay legalább annyira kívülről lássa magát, mint a Nagyítás hősét látta Antionioni. Hiszen ott ugyancsak arról volt szó, hogy a keresett titok, a vélt rejtelem talán nem is létezett. Mindössze a képzelet teniszlabdája adható vissza. De a keresés etoszát, komikum ide-oda, semmi sem veheti el.)

A magyar tájat – ezt a világot – időnként fekete-fehér képek, feltűnően egzotikus, dokumentumszerű felvételek szakítják meg. Mindezek amúgy allegorikusak lennének. Ahol e nyomorúságos, kisszerű történetben patak csordogál, ott abban a másik világban hatalmas vízesés dübörög. Lenne tehát mégis egy világ, amelyben történik valami – bármi, ami tétre megy –, ha itt már nem is esik meg velünk semmi? De ez a lehetőség is feltűnően és hosszan beváltatlan s szemlélődésre marasztaló. A világban ősz van, a kocsmárosné lefekszik férjével, egy öregember elüldögél a kocsmában, máskor egy gyerek énekel a tornácon. Amúgy pedig hulldogálnak a levelek. A szülői ház szomszéd szobájában egy nyaraló lány lakik. Mégcsak nem is titokzatos, csak ott van. Újabb szemlélődés, kicsi hallgatózás, kutatás, leselkedés. Aztán ezt a lányt megöli az a férfi, akit láttunk már fel-felvillanni egy-két képen, s akit egy burleszknek szánt jelenetben elvisznek a rendőrök. A levelek tovább hullanak, a főszereplő távozik. Kik voltak mindezek, kit ölt meg ki, és miért tette? Ki volt az, aki hazaérkezett, miféle fájdalomtól magányos, miért szeretkezik a fenti kocsmárosnővel, miért és hová távozik? Mi kezdődött el és mi ért véget? Mindazok a kérdések, melyeket Can Togay filmje felvet – sorra megválaszolatlanok maradnak. Mi volt a titok, s volt-e titok egyáltalán? Érdemes és lehet-e még bármit is kutatni ezen a világon, vagy csak az adatik, hogy tágranyílt szemmel belenézzünk, mert így élünk, jelenbe zártan, reménytelenül elvágva bármiféle mélységtől, bármiféle kutatástól, s szemünk – kameránk – óhatatlanul megőrzi, ami elénk került. Togay szerint láthatóan az utóbbiról van szó. Újra és újra a jelentés ígéretével, a titok feltárulásával, a nyomozás lehetőségével kecsegtető, arra utaló képsorok, gondosan felépített szekvenciák sorakoznak elénk. Badalamenti hatását mutató zene, érzékelhető vágy egy sajátos világra, egy-egy elhasznált, tehát sorsra valló arc, az összefüggések reménye. S aztán újra és újra: nem történik semmi. Legfeljebb a mindenben megfejtést kereső elme csalatkozik minduntalan.

Egyetlen tétel igazolódik, s az is elhal a szándékolt szerkezetnélküliségben, az impresszionista felszínesség játékszabályainak megfelelően.

Meg kell mondanom, hogy Can Togayt e látlelet, a világállapot ilyeténképp történő bemutatása láthatóan még reakciókra sem készteti. Ha ilyen a világ – hát ilyen. Kiismerhetetlen, nincs is titok – legfeljebb nincs. E filmet nézve mindössze egy tagadhatatlan és riasztó mértékű szellemi fáradtságot érzékelhetünk pontosan, egy roppant érzékeny és intelligens ember formát sem teremtő enerváltságát, kiábrándultnak vagy épp elszántan tárgyilagosnak nem nevezhető látásmódját. Kiábrándultságról szó sem lehet, mert ugyan ki hitte, hogy bármihez is közelebb lehetne még férkőzni? Ki hitte, hogy van még egyáltalán titok? Tárgyilagosságról sem beszélhetünk, mert ez utóbbi a kíméletlen mérlegelésen, a közöny meghaladhatatlan törvényszerűségének, bármiféle igaz szükségszerűségnek a felismerésén alapulna.

De ebben a filmben mindössze annak lehetünk tanúi, hogy a rendező iskolázott kézzel kezeli az általa adottságként bemutatott és nem is elemzett jelenségeket. Ez időnként közel jár a vízióhoz, de hiányzik belőle a szürrealizmus lényege, a kalandor bátorságával feltárt tudatalatti logikájának bemutatása, a megismerés semmihez sem hasonlítható édes íze feletti, formát is teremtő öröm. Mert ismerni sem érdemes. Valójában semmit sem lehet tenni – elüldögélhetünk ama barlangban, és fel-felnézhetünk az árnyakra. Adjuk fel nyugodtan, eleve vesztes volt a helyzet! A világnak e táján semmiféle tudásra nincs mód, legfeljebb arra a belátásra, hogy hallgassunk, ha már semmin sem változtathatunk. Semmi sem áll távolabb ettől a filmtől, mint a „változtasd meg éltedet” klasszikussá vált parancsa. Semmi sem áll távolabb ettől a világtól, mint a dráma, annak a tragédiakénti felfogása, hogy ez történt velünk, és vége az életnek.

Úgy hiszem azonban, enerváltság ide, depresszió oda, hogy mégiscsak szembe kell néznünk néhány ténnyel – Can Togay tagadhatatlan tehetsége erre kényszerít.

Erre kötelez, hogy egy nemzedékbe tartozom a rendezővel, életpályáját hosszú évek óta – feszült várakozással és kíváncsisággal – követem nyomon, s az is, hogy e film nemhogy eltérne korosztályunk javának munkáitól, hanem nagyon is besorolható közéjük. Mert A nyaraló kapcsán ugyanazt a szorongást éreztem, mint annak idején a Hótreál, majd részben a Meteo, és végül a Szoba kiáltással kapcsán.

Ugyanis ezek a filmek, s így A nyaraló is, itt készültek, ebben az országban, ezekben az években, mikor – az én értelmezésem és világlátásom szerint – megadatott nekünk, hogy felnőtt életünk derekán átélhessük egy világ összeomlását és egy új világ születését, akármilyen is az. Szétesett az a világ, amelyben felnőttünk, s vele eltűntek félelmeink, örömeink is, tagadhatatlanul a múltba hullott alá az a mindennapi élet, amelyben mint megváltoztathatatlanban hittünk és éltünk. S ezzel érvénytelenné váltak azok a szerepek és világelképzelések, melyeket kiformáltunk magunknak. Sorra kézbe kell venni kincseinket, mi devalválódott, mihez ragaszkodunk, mit utasítunk vissza az új világból, mi az, amin – bármit alakuljon is – már nem változtatunk.

Ha valaha – gondoltam – érdemes körülnézni a világban, akkor most igazán. Megérteni, hogy mi történik, mit is jelent, hogy végetért a mesterségesen meghosszabbított kamaszkorunk, a felelősségtől való távoltartásunk korszaka.

Úgy hiszem, mélységesen értettem és láttam az okát annak, hogy az olyan alkotó, mint Can Togay, miért is húzódott félre az ancien regime-ben, miért vélte úgy, hogy nincs olyan szerep, amely számára elfogadható lenne, miért is érvényesebb bárminél egy átsétált nap, egy konceptuális szó- vagy képjáték. Valóban, olyan kultúrában éltünk, melyben a teljesítmény-nélküli élet teljes élet lehetett.

De ennek a korszaknak vége. S ezt lehet ingerülten figyelni, lehet sajnálni, végül lehet örülni annak. (Én magam ez utóbbit tartanám a legérvényesebbnek.)

Egyet nem lehet talán. Nem kíváncsinak lenni a világra. Fáradtnak lenni, és lemondani a megismerés kalandjáról. Az a mitizált Hatalom, amelynek árnyékában a legkisebb fény is élesen világított – nincs többé. Többé nem érvényesek a titoknélküli titkok, a félbemaradt mozdulatok, a torzónak is kevés töredékek, a fájdalom és az önsajnálat nosztalgikus képei. Nincs többé, aki ránkszóljon, nincs, aki némán figyeljen. Az Iskola a határon bezárt. S most már tudnunk kell, hogy ki volt ez a férfi, aki átballagott egy domboldalon, és miért néz maga elé az éjszakában. S roppantul vigyáznunk kell. Mert az, aki tegnap még épp ezért, a kívülállás eleganciájáért, a némán eltűrt, szenvedésnek azért nem nevezhető enyhe depresszió méltányos elviseléséért, a formátlanul élt élet ellen folytatott magánakciók gesztusainak vonzásáért a korunk hőse volt, már egyszerűen balek. Még csak nem is Oblomov, mert azt sem vállalja.

Ha a világban ugyanis már nincsen semmi, ami szóra-képre érdemes, akkor a magára maradt ember halálos szorongásának, tehetetlen kiszolgáltatottságának mélységét kellene látnunk. Végre is mi rejtőzik a hallgatás álarca mögött? Mit titkol el az, aki elnémult – e film azoknak a kérdéseknek a végiggondolásával tartozik a legerősebben, amelyeket maga vetett fel. Akármit is, de valamit választani kellett volna.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/04 21-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=452