KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/november
KRÓNIKA
• N. N.: A Magyar Mozgókép Alapítványról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A Nyugat alkonya, a Kelet agóniája Velence

• Kozma György: Csendben megyek el A kert
• Turcsányi Sándor: Csúcstalálkozó a sherwoodi erdőben A kis Taraszov és a nagy Costner
• Molnár Gál Péter: Így élni jó! Frank Capráról
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Nemzeti purgatórium És mégis
• Hegyi Gyula: Európai operacirkusz Találkozás Vénusszal
• Barna Imre: A palermói rém Nyitott ajtók
• Csengery Kristóf: Szomorúan ellenőrzött vonatok Az állomás
VIDEÓ
• György Péter: Szemhatár-átlépés Magyar és holland videóinstallációk

• Zsugán István: Engem a hazugságok is gazdagítanak A moziról beszél Sebeők János író és természetvédő
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Where
• Koltai Ágnes: Thelma és Louise
• Ardai Zoltán: Érzelmes csodabogarak
• Turcsányi Sándor: A király ágyasa
• Tamás Amaryllis: Rocketeer
• Gáti Péter: Kipurcant a bébicsősz, de anyának egy szót se!
• Zsenits Györgyi: Nagy durranás
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: A kis zabálás Kapreál novella

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A moziról beszél Sebeők János író és természetvédő

Engem a hazugságok is gazdagítanak

Zsugán István

 

Sebeők János (sz.: 1958, Budapest) író, a Voks Humana elnevezésű természetvédő mozgalom alapító elnöke eddigi három könyvével vált ismertté: 1980-ban jelent meg Sárkányviadal című regénye a Szépirodalmi Kiadó gondozásában; 1988-ban a Médium című regénye szintén a Szépirodalminál, majd 1991-ben A lázadó bioszféra avagy az ötödik égtáj című esszéje a Kossuth Kiadónál látott napvilágot. De a szerző nevét talán könyveinél is ismertebbé tette 1989-es nevezetes „ketrec-demonstrációja” (amikor egy állatkerti ragadozó-ketrecbe záratta be magát a trópusi őserdők pusztítása elleni tiltakozásképpen), s amiről a televízió is tudósított. Sebeők legelső írását kilencesztendős korában publikálta a Turista Magazinban; később kisregénye jelent meg, a régi Mozgó Világ című folyóiratban.

– Gyerekkori, első meghatározó mozi-élményem? Az Orgonavirágzás volt; a Filmmúzeumban láttam. Olyan drámai erejű hatást gyakorolt rám, hogy majdnem idegösszeroppanást kaptam: leküzdhetetlen sírógörcs vett rajtam erőt. Utána sokáig a Filmmúzeum környékét is messze elkerültem. Talán abban a filmben szembesültem először a halál, az elmúlás gondolatával; az a film adta tudtomra, hogy halandóak vagyunk; az öregség és fiatalság ellentétének fölismerése váratlan ökölcsapásként hatott rám... Még korábbi emlékezetes filmélményem a Lobó, a farkas című állatfilm, amit 7–8 éves koromban láttam, és akkor természetesen még nem sejthettem, mekkora szerepe lesz további életemben... Később a Filmmúzeum mégis vonzó hely lett számomra: a régi filmek, kordokumentumok gyanánt, ma is rendkívül érdekelnek.

Ha jól emlékszem, akkoriban, amikor gimnáziumba járt, még működött valamilyen formában a középiskolai filmesztétikai oktatás...?

– A Radnóti Gimnáziumban érettségiztem 1974-ben, és néhányszor valóban elvittek bennünket kollektíván valamilyen filmekhez. Ezek közül egyedül Eizenstein Patyomkin-filmjének a lépcső-jelenetére emlékszem; azt még annak ellenére se sikerült meggyűlöltetnie velem az iskolának, hogy kötelező volt megnézni.

Szóval gyakorlatilag nem valami jól működött a filmoktatás?

– Ott nálunk biztosan nem. De az ének-zene, a filozófia, a művészettörténet vagy az esztétika is afféle fantomtantárgyak voltak; a tanárok közül némelyik legfeljebb hobby-szinten beszélt róluk. Pedig Madocsay László személyében kiváló irodalomtanárunk volt, aki sok mindenről rendkívüli nyitottsággal beszélt – például olyan írókról, mint Iszak Babel, aki akkoriban igazán nem számított „preferált” szerzőnek; avagy Csáth Gézáról, Ottlikról és másokról –, de a művészettörténet, és ezen belül a filmtörténet teljesen kimaradt az oktatásból. Önszorgalomból gyakran eljártam a Filmmúzeumba: a némafilmeket máig nagyon szeretem. Valami véletlen folytán végignéztem egy Griffith-sorozatot, amelynek máig is érzem a hatását a gondolkodásomon. De ugyanúgy szerettem a Stan és Pan-filmeket, meg Chaplin összes alkotását. Most is mindig megnézem a televízióban a régi magyar filmeket, a Meseautó-típusúaktól a klasszikusokig. Ezek nyelve, ízes intonációja meg-megújuló művészi erőforrás számomra; mindig izgalommal figyelem, mennyire másképpen beszéltek magyarul, másféleképpen ejtették a magánhangzókat, máshol hangsúlyoztak. A művészi élmény mellett e filmek kordokumentum-jellege vonz. Különben is megszállottja vagyok a kordokumentumoknak: szenvedélyesen gyűjtöm a korabeli politikai irodalmat is Rákositól Kádár beszédeinek gyűjteményes kötetéig.

Hogyan keletkezett ez a kordokumentumok iránti érdeklődése?

Nem politikai, sokkal inkább irodalmi és pszichológiai eredetű. Izgatott a régebbi korok magánembereinek értékvilága, motivációja; s hogy az mikor és miben tér el a maitól. (Nemrégiben vetítette a televízió a Privát történelem című sorozatot; amiatt késő éjszakákig fönnmaradtam, annyira izgatott.) Kár, hogy Mátyás király vagy Néró idejében nem volt film, de amióta a film létezik, fölpörgött az ilyen jellegű informatika áramlása. S engem jobban érdekel, milyen volt a hazugság, mint hogy milyen az úgynevezett igazság. De minket a diktatúrában még a hazugságoktól is elzártak – például a „leninizmus” idején még Sztálintól is –; szóval még a közvetlenül megelőző hazugságokat is betiltották, ami már igazán a paranoia magasiskolája. A hazugságokból ugyanis a kreatív elme kihámozhatja az igazságnak legalább valamely részletét; és minket még ettől a lehetőségtől is igyekeztek megfosztani.

Úgy értsem tehát, hogy társadalom-lélektani érdeklődése vezette az irodalomhoz, és ez irányította filmek iránti kíváncsiságát is?

Nem, a pszichológia mint tudomány nem érdekelt – Freudot se olvastam –, csupán a saját véleményemet igyekeztem szubjektív módon kifejteni. A kozmológia, a részecskefizika, az ontológiai kérdésekkel összefüggő elméleti fizika kérdései érdekelnek. Einstein, Weinberg, Hawking írásait olvastam. Szerintem a pszichológia, mint tudomány még mindig gyerekcipőben jár; s noha tisztelem a vallást, nem érdekel a vallástudomány. Egyébként sem akartam soha művelt ember lenni; a műveltség ugyanis szerintem meggátolja az embert annak kifejtésében, hogy tudja, mi az, amit ő tud. (Többek között ezért se akartam soha egyetemre járni.) Engem az érdekelt, mi az, amit én tudok, ami nekem adatott meg... anélkül, hogy megtanultam volna. A zseni soha nem tanul, hanem – tud. És ez a régi elmélet bizonyos szinten biztosan igaz, mert amit addig az emberek nem tudtak, azt könyvekből, lexikonokból nem is lehet megtanulni. Az iskolában voltaképpen a Teremtést kellene „megtanítani”: ez volna a valóban kreativitásra nevelő iskola. De abban sem hiszek, mint hogy nem hiszek az autogén szuggesztióban – hogy tehát kreatív egyéniségeket futószalagon lehetne előállítani –; ahogyan nem hiszek az agykontrollban sem. Ha ugyanis valóban működne, akkor nem toporognánk az emberi lét lényegi kérdései előtt, akár a karámba zárt birkák.

– ... Térjünk talán vissza a mozihoz... Továbbra is meghatározó filmélményeiről faggatnám...

Nagyon hatott rám néhány, azóta tudtommal klasszikusként számon tartott film, mint a Szállá kakukk fészkére, a Hair, a Jézus Krisztus szupersztár, a West Side Story, a Keresztapa, vagy a Kabaré illetve a Raiman. De egyáltalán nem vagyok szenvedélyes mozirajongó: saját munkám miatt sincs időm túl sok filmet nézni, de ezeket láttam. Volt, amelyiket többször is. Az egyik legnagyobb filmélményem a tévében nemrég újra vetített Matuska-film, a Merénylet (ha jól emlékszem, Várkonyi Zoltán rendezte, Básti Lajos meg Major Tamás játszott benne). Amit ebben a filmben Básti alakított, az szerintem a finom horror olyan mesterfoka, amilyet se azelőtt, se azóta nemigen láttam. És most, amikor Rambókkal telített a videopiac, számomra még inkább fölértékelődik Básti Lajos játéka: ahogyan sikerült a parázsló őrületet kisugároznia a filmvászonra... És ha már a horrornál tartunk: Hitchcock szintén a bámulatos pszichológiai érzékével döbbentett meg. Hihetetlen mélységben ismeri a néző pszichikumát; pontosan tudja, miképpen lehet tudatalatti tartalmakat úgy befogadhatóvá tenni, hogy a kívánt tudatállapotot idézze elő a nézőben.

Melyik Hitchcock-filmekre alapozza ezt a véleményét?

– A Madarakat láttam, meg a Hátsó lépcsőt... De hasonlóan erősen hatott rám Radványi Gézának a Valahol Európában című filmje, meg később a Circus Maximus; illetve Szabó Istvántól a Mephisto... Egyébként valamennyi emlékezetes filmélményem spontán találkozások következménye; meg se próbálok lépést tartani a világ filmművészetével, mert eleve tudom, hogy lehetetlen: a film világóceánjából néha becsap egy-egy tajték az életembe – többnyire a tévén keresztül –; de tudom magamról, hogy nem vagyok egy Fa Nándor; túl nagy az Óceán ahhoz, hogy autentikusan meg lehessen ismerni. Ráadásul félek is az ismeretlen, váratlan élményektől, mert éppen a jó filmek bizonyos snittjei, képsorai beleülnek az ember agyába, és nehéz őket földolgozni. Szerintem olyasmi ez, mint a tökéletes sláger: halálos fegyver, mert pszichológiailag nem menekülhetünk előle. Egy valóban erős, jó film nem csupán két órát vesz igénybe az ember életéből, hanem legalább egy hétig eltart, amíg földolgozza; s minthogy nekem rendkívül fotóérzékeny az agyam, a nagyon radikális élményeket még túl is exponálja; már csak önvédelemből se keresem a nagyhatású filmekkel való túl gyakori találkozásokat.

Hajói értelmezem az eddigieket: a Filmmúzeumban szerzett mozi-élményeken túl főként a tévéből származnak filmismeretei...?

Mindig szerettem nézni a televíziót, és vagyok olyan bátor, hogy ezt el is ismerjem. És nem is elsősorban a művészi színvonal szerint szelektálok. Szigligeten, az irodalmi alkotóházban megfigyeltem: ebédnél mindenki fönnhangon szidta a krimit; aztán este 8-kor, mikor Maigret-t adták, majdnem ökölharc folyt a fotelekért a tévészobában... S a legjobb helyekért éppen azok az írók hadakoztak, akik a leghangosabban ócsárolták a műfajt, mondván, hogy ők sose nézik... De kihagyhatatlan műfaj számomra a Tévé-híradó is, amelynek hatására némi benyomása keletkezhet az embernek például arról, milyen egy katonai összecsapás Szlovéniában, vagy nagyjából hogyan zajlik le egy katonai puccs; – nos ez, információs értékét tekintve, semmi mással nem helyettesíthető.

De hát a televízió köztudottan, mindig és mindenhol manipulálja is a nézőt; ha mással nem, hát azáltal, hogy mit mutat meg és mit nem...

Persze, de engem a hazugságok is gazdagítanak. Egy korszakról, egy társadalomról az is nagyon sokat elárul, hogy miképpen giccses és manipulált. Ha az ember valóban meg akarja ismerni a nyelvet, nem a Tudományos Akadémián kell kereskednie. Egy-egy kor önmagán belül mindig másképpen érez, másképp vélekedik önmagáról, mint a csúcsművészete. A televízió tehát akarva-akaratlanul egy-egy kor, egy-egy ország hiteles lenyomata. A hazugságnak, a manipulációnak is megvan a maga információértéke, és ha ezt egy író naponta magába szívja, jobban vissza tud emlékezni rá, mint hogyha ismeretlen volna számára ez a sajátos képi világ. Más dolog tudni, hogy volt egy vietnámi háború, és egészen más érzés, hogy személyes élményemmé vált például az úgynevezett hatnapos izraeli háború. Gyerek voltam még, de pontosan emlékszem, hogy Golda Meir mennyire hasonlított Gobbi Hildára... Vagy ha nem láttam volna naponta Kissingert a képernyőn, sokkal kevésbé tudnám, mi az az „ingázó diplomácia”. De említhetném akár a Stirlitz-sorozatot (amit kitűnőnek tartok; művészileg sokkal magasabb szintű teljesítménynek például az Onedin-családnál); számomra ugyanis mindegy, hogy politikailag és történelmileg merő hazugság volt: engem hozzásegített ahhoz, hogy elkezdjek elmélkedni, képzelődni egy-egy kor emberének mikrovilágáról. Ha az ember eljutott bizonyos szellemi színvonalra, akkor egyáltalán nem baj, ha a képernyőről manipulálni próbálják: egyfajta értelmiségi kört úgysem lehet soha manipulálni. A politikai hazugság-tartalom nem kérdőjelezi meg a képek erejét; ahogyan például Eizenstein képsorainak művészi érvénye is – végső soron – független attól, hogy politikai-történelmi szempontból elemezve mennyire volt hazug a film egésze. A képek, így a mozgóképek esetében is külön kell választani egymástól az erkölcsöt, a politikát – és a zsenialitást. Goebbels teremtette meg a század tömegpropagandáját. Sátáni kor sátáni figurája volt, de igen magas IQ-val (intelligencia-hányadossal). Szerintem ostoba csúsztatás, ha az IQ-ját vonjuk kétségbe ahelyett, hogy erkölcsileg próbálnánk megsemmisíteni... De mindez abszolút személyes megközelítése a dolgoknak; bőven meglehet, hogy a tájékozatlan tömegekre másképpen, veszélyesebben hatnak az efféle mozgóképi manipulációk.

Többször mondta, hogy valóságos megszállottja a kor-dokumentumoknak; és közben egyetlen meghatározó filmélményét sem említette az utóbbi néhány évtizedben olyannyira fontos politikai-művészi szerepet vállalt magyar dokumentarizmus alkotásai közül...

– Egyszerű feledékenységből, hiszen mindig izgatottan néztem az olyan dokumentumfilm-sorozatokat, mint a Krónika, Az olaj titkos története, vagy A repülés története. De ezek közül is engem inkább a globális vonatkozású filmek érdekeltek. A direkt politikai ellenzékiséghez mások nálam sokkal jobban értettek; az olyan dokumentumfilmek, amelyek arról szóltak, hogyan kukáznak a szegény kisnyugdíjasok, engem sose érdekeltek. A szociális problémákat ugyanis nagyon könnyű szociáldemagógiába átfordítani. És gyakran úgy hatott, hogy aki ilyesmiről merészelt beszélni, az „fontos emberré” is vált ezáltal. De hogy valaki fölemeli a szavát az ellen, hogy Amazóniában irtják az őserdőket? Itt „legfeljebb” az egész emberiség jövőjéről van szó...

Mostanában a filmgyártásban is divatba jött több markáns ökológiai tárgyú, úgynevezett „zöld” irányzat, amelyek között akad néhány művészileg is értékes alkotás – mint például Werner Herzog filmjei –; az „ál-sci-fik” zöme viszont (meglehet: elfogult véleményem szerint) a legalantasabb emberi ösztönökre apellálva vetíti elénk a maga sajátságos „világvége”-vízióját...

Herzog remeke, az Ahol a zöld hangyák álmodnak, rendkívül drámaian hatott rám; s egyébként is sok ökológiai témájú külföldi filmem van otthon kazettán: ezek – az egyszerűség kedvéért nevezzük így – „Fekete Doboz”-jellegű alkotások Borneoról, Malaysiáról és világunk sok más, számunkra egzotikusnak tetsző, létükben veszélyeztetett népeiről. Hasznos volna, ha a televízió minél többet sugározna az ilyen jellegű filmek közül, és például Bangladesről nem csupán az árvizek idején mutatnának drámai képsorokat... Ami a sci-fiket illeti: az egész, úgynevezett UFO-problematikát, sokakkal ellentétben, én komoly tudományos kérdésnek tartom, és az olyan filmek, mint például az E. T., ha túl meseszerűen is, de legalább fölhívták rá a figyelmet. Az ál-„tudományos”, borzalmakban tobzódó akciófilmeket viszont nehezen tudom végignézni: annyira konkrétan észlelem bennük a gátlástalan agyszennyezést, hogy fizikailag is taszítanak. Persze ez is bonyolultabb kérdés, mert az efféle filmek szintén bevilágítanak valamiképpen a tudatalattinkba, és tanult pszichológusok régi vitájának tárgya, milyen belső, rejtőző szükségleteket elégít ki a szörnyűség, a borzalom látványa. Ráadásul az olyan filmek, mint például a Terminátor – a rafinált számítógépes effektek révén – olyannyira hatásos valóság-illúziót keltenek a nézőben, hogy nehéz kivonnia magát az optikai csalódás alól. A maguk módján egyszerre zseniálisak és kártékonyak az efféle filmek; és nem is csupán a készítőik gátlástalan felelőtlenségéről árulkodnak: nem feltétlenül a konyhaművész felelős azért, ha tömegek csak moslékkal hajlandóak táplálkozni. Bonyolult circulus vitiosus ez, amely elmélyült történelmi, társadalom-lélektani tanulmányozást érdemelne...

A Voks Humana alapítójaként mégiscsak igyekezett fölhasználni a médiában rejlő lehetőségeket: tulajdonképpen az „állatketrec-akcióvar hívta föl önmagára a közfigyelmet. Ez nem volt manipuláció?

Fogas kérdés. Ez ügyben voltaire-i és rousseau-i gondolati fordulatokat éltem meg: hogy ugyanis nem lehetne-e a médiában rejlő hatás-lehetőségeket jó célra is fölhasználni? Ahogyan például Czeizel Endre vívja a maga harcát a dohányzás ellen a képernyőn – és akkora hatékonysággal, amekkorával –; de fölmerült bennem, hogy talán mégiscsak formálható jó irányba is az emberek tudata: az úgynevezett közvélemény. Ha sokkal több olyan sorozat menne a képernyőkön, mint az Attenborough- vagy a Cousteau-filmek, vajon nem változna-e mégis a közgondolkodás? Magától a médiától nem lehet azt elvárni, ami csak a felelős politikusoktól remélhető. Mert amit mi természetpusztításként emlegetünk, az mind-mind személyes döntésekre vezethető vissza. Vannak bizonyos globális kényszeres folyamatok, amelyek az emberiség, mint össztömeg kompetenciáján túl terjednek. De akad rengeteg kisebb konkrét ügy, ahol a politikusok személyes bátorságán múlik, hogy mit tesznek meg és mit nem. Ma még ahhoz, hogy globálisan elfogadható konkrét döntések szülessenek, a politikusok bizonyos mértékű megszállottsága szükséges, mert a pragmatikusoknak nevezett politikusok rendre hosszabb távon irracionálisnak bizonyuló döntéseket hoznak. Elég futólag körülnézni a világban: felelős politikusok vezettek szuverén országokat és közösségeket, és mégis olyan konkrét döntéseket hoztak, amilyenektől olyanná vált a Föld, amilyen. Alapkérdés számomra, hogy a konkrét döntések mennyire befolyásolhatók a tudatformálás révén; vagy másképpen: lehet-e megjavítani az emberiséget önmaga – látszólagos, pillanatnyi – érdekei ellenében? Minden ott dől el, hogy a beteg meg akar-e gyógyulni, hajlandó-e ügyelni a saját szervezetére? Ha beteg a Föld, – márpedig az! –, akkor az emberiség nyilvánvalóan a meggyógyításában érdekelt. Az emberiség azonban pillanatnyilag még felelőtlen beteg, aki csak pillanatnyilag akar jól élni, nem gondolkodik hosszabb távra. Ahhoz, hogy kórosan éljen, az is hozzásegíti, hogy bizonyos rossz szokások rabja, és ma még nincs meg az a pszichológiai csodaszer, amelynek révén rábírható volna, hogy érdekeltté váljék a saját gyógyulásában. Ha valaki tényleg meg akar gyógyulni, azt előbb-utóbb nyilván sikerül rábeszélni, hogy eldobja a cigarettát és beszedje a szükséges gyógyszert...

... De gondoljunk csak bele, hány öngyilkos zsenije volt a kultúrának?! És – sajnos – ezek példaképekként hatnak: úgynevezett „jobb körökben” évszázadok óta szinte „sikk” öngyilkosnak lenni; különösen, ha valaki művész. Valóságos kultusza alakult ki annak a magatartásformának, hogy a tehetséges ember kételkedjék a saját tehetségében és minél hamarabb égesse el önmagát; akiknek nem „sikerült” negyvenévesen idült alkoholizmusban vagy öngyilkosságban elpusztulnia, azt szinte nem is „jegyzik” a valódi tehetségek börzéjén. Az önpusztító életmód valahogy „jobban áll” a tehetséges embereknek, mint az a magatartás, hogy ügyelne a saját koleszterinszintjére. Vagy nézzük például ezt az eszement autóverseny-kultuszt! Ki ismer olyan autóversenyzőt, aki mindig csak 80-nal menne? Ma azok a világ „hősei” akik összetörik magukat, és jobbik esetben nyomorékon tolókocsikáznak életük végéig vegetálva, ha bele nem haltak a sebesség-mámorba. Egyetemes magatartás-mintákat közvetítenek a médiák. De mi volna, ha végre nem a tragikus dráma szolgáltatná a katarzist? Oidipusz óta az a hős, aki esztelenül rohan a végzetébe. A bulvárpszichológia és az Oidipusz-komplexus összefonódott a mai kultúrában: csakis a saját végzetébe rohanó hős kalandjait szeretjük végigizgulni. És mi volna, ha ellentétes metaforákból is építkezne a kultúránk: olyan hősért is izgulhatnánk, aki ügyel a koleszterinszintjére, aki kiszáll az őrjöngve rohanó versenyautóból, és aki okosabb, mint Oidipusz?... Akkor az a történet nem film, nem művészet; és szerintem éppen ez az emberiség egyik tragédiája, hogy a végzet mindig kelendőbb árucikk a megfontoltságnál...

És hogy merre lehetne a kiút ebből a zsákutcából? Valójában fogalmam sincs róla, mert én is azt a filmet nézem meg szívesebben, ahol elpukkan a revolver, mint azt, amelyikben nem. Talán ez lesz a XXI. század egyik nagy megoldandó feladata: olyan mitológiát kell teremteni, ahol a dráma végkifejlete pozitív, tehát a katarzis: az életben maradás. Ezt kellene valahogyan érzelmileg átélhetővé, befogadható mitológiává növeszteni a modern művészetnek: egy olyan drámát kellene közösen megírni, ahol a történet végén nem hullák, hanem egészséges újszülöttek képviselik a katarzist.

Különben rokonszenves, de kissé naivnak tetsző „dramaturgiájával” most nem vitatkozva, annyit hadd kérdezzek meg befejezésül: hogyan illeszkedik bele ebbe a gondolatmenetbe az állatkerti ketrec-akció?

Egyszerű demonstrációról volt szó. Nem hittem, hogy azzal az egyszerű, látványos demonstrációval meg lehet változtatni az emberek tudat-állapotát. Direkt módon nyilván nem alkalmas erre, de arra talán igen, hogy potenciálisan befogadóképessé tegyen embereket a problémák létezése iránt; hogy látványosan fölhívja a figyelmet arra, hogy léteznek és nagyon is valóságosak ezek a globális veszélyek. Mert ha az emberek tudomást sem szereznek a probléma létezéséről, akkor dönteni sem képesek. Az állatkerti párducketrec-akcióval legalább döntési helyzetbe próbáltam hozni a nézőt: tudomást szerzett róla, hogy létezik, méghozzá létfenyegetettségű érvénnyel létezik az őserdők kiirtásából fakadó bioszférikus méretű probléma. Azt gondoltam, hátha akad egy olyan kisebbség, amelyik hajlandó szembesülni a tényekkel, és talán arra a rilkei következtetésre jut, hogy „Változtasd meg életed!” De ha addig nem is jut el, legalább hajlandó lesz másképpen gondolkozni a makroökológiai kérdésekről. Mert néhány jól megírt tanulmány egy-két pár ezer példányban kinyomtatott értelmiségi folyóiratban sose lehet olyan hatásos, mint egy milliós nézettségű tévéműsor. Aminek nem volt egyéb funkciója a szembesítésnél: a kép több százezer ember agyában rögzült valamiképpen, ahonnan aztán utóbb előhívható, előfeltételeként egy későbbi értelmes együttgondolkodásnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/11 50-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4240