KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/április
KRÓNIKA
• (X) : Belga filmhét
• N. N.: Filmvilág Alapítvány
• (X) : Filmremekek a szombathelyi főiskolán

• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő ördög Sátánmozi
• Popper Péter: Gonoszlélektan Emlékezés régi ördögökre
• Csörögi István: Pokolzene Heavy feeling
FORGATÓKÖNYV
• Grunwalsky Ferenc: E. A. Poe utolsó mondata Eddie nincs többé

• Zsugán István: Valahol Ukrajnában Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Takács Ferenc: Aprószentek legendái Henry és June
• Forgách András: Rossz filmek – jelentős álmok
MÉDIA
• Wisinger István: Miért fajulnak el a tények? A valóság és televíziós változatai
• N. N.: Háború az éterben
LÁTTUK MÉG
• Létay Vera: Szétlőtt vasárnap
• Koltai Ágnes: Számokba fojtva
• Bikácsy Gergely: Afodrásznő férje
• Zalán Vince: Végelgyengülés
• Kövesdy Gábor: A Keresztapa III.
• Báron György: Rocky V.
• Tamás Amaryllis: Harry és Sally

• Csörögi István: Filmfax
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Az elpiszkolt logika

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Forgatókönyv

Eddie nincs többé

E. A. Poe utolsó mondata

Grunwalsky Ferenc

(Forgatókönyv-részletek)

 

„A legszebb érzés, ami osztályrészül juthat, az a rejtély érzékelése. Ez minden igaz tudomány forrása. Aki ezt az érzést soha nem ismerte, akinek nincs érzéke a rejtélyeshez, az olyan, mintha nem is élne: a szeme csukva van.”

Albert Einstein

 

1849. Sajtógép ontja a híreket. Nagybetűs főcímek.

Dr. MONCK MASON világraszóló diadala.

Elképesztő győzelem! Új világ!

Kiabáló rikkancsok a munkásszállásnak látszó fabódék között. Megviselt kopott ruhájú „prison-nière”-k figyelik a bódék, fák között rohangáló rikkancsokat.

Sikerült! Sikerült!

Átrepülték az óceánt!

... léghajó!

Néma embercsoport várakozik a homokos vízparton. Már 200–300 ember áll a könnyedén szitáló esőben.

Poe hangja: Igen, igen uram: a puritánok, ők a mi híres olvasóink. Ők mindig csodára várnak.

Fáradt férfiarc jelenik meg, amikor csend lesz. Mélyen ülő, kicsit véres, fáradt, barna szemek, felette izzadt, magas homlok, melyre rátapadt néhány szál gyér, barnás hajából. Enyhén borostás, barázdált arc.

 

*

 

Edgar A. Poe az ivó pultjánál álldogál. A kocsmáros együtt iszik velük.

Ismeretlen: És én még azt hittem, hogy megtörtént az, amit írt. Hogy... az igazat írta meg. Hogy átrepülték az óceánt!

Edgar: Mindegy, mindegy! Na jó, még egy pohárral, aztán megyek... Mint tudjuk, a csodák azok csak csodák.

Edgar arca kisimult, nyugodtabb. De a szemei, ezek a mélyen ülő, változó árnyalatú szemek mintha külön élnének. Úgy bámul rá, az ismeretlenre, mint egy bogárra.

Edgar: Kár, hogy kevés az idő.

Ismeretlen: Mindig kevés.

Edgar próbál visszamosolyogni, de a tekintete olyan, mintha egyszerre figyelne befelé és kifelé.

Edgar: Maga marhakereskedő.

Ismeretlen: Honnan tudja? Mégiscsak ismer?

Edgar: Nem az az érdekes, hogy marhakereskedő, hanem hogy már nem az. (Közben veszi a kalapját, fejébe nyomja). Donald!

Ismeretlen: Mit beszél?

Edgar: Tudja, az volt az érzésem, hogy valami évekig nem ment magának. De ez mindegy. (Kezet nyújt. A másik elképedve viszonozza.) Még találkozunk.

 

*

 

Szerkesztőségi szoba. A főszerkesztő elégedetten nézi az előtte álló férfit. Edgar vár.

Főszerkesztő: Miért nem ül le?

Edgar: Már eleget ültem.

Főszerkesztő: A léghajó nagy ötlet volt. Van még ilyen ötlete?

Edgar: Vannak még ötleteim.

Főszerkesztő: Több százan vártak a tengerparton.

Edgar: Nem olyan rossz hely az. Tud valami jobbat, hogy hol várjanak?

Főszerkesztő: Mire? Najó. Mit kér ezért? Több kiadás – több pénz. Mennyit akar?

Edgar: Ötszázat.

Főszerkesztő: Kétszer ötszáz.

Edgar: Az ezer.

A sajtómágnás hátradől.

Főszerkesztő: Tudja, hogy hova nem mehet? Baltimore-ba.

Edgar: Tudom.

Főszerkesztő: Ha két hét múlva ezt az ötszázat vissza tudja hozni, örökre a magáé. Ha visszahozza, örökre a magáé. A sajtó nagyhatalom.

Edgar: Ez elég nekem.

Főszerkesztő: A legrosszabb hely, ahova most mehet. Baltimore-ban választások lesznek. Magának nincs ott helye. A felesége sírja...

Edgar: Gondolom, azt még nem rabolták ki...

 

*

 

A vonatban Edgar könyökénél fogva, szinte erőszakosan tuszkolja be az ismeretlent a fülkébe. Lehuppan a szemközti ülésre, a fülkében kettőjükön kívül senki sincs.

Edgar (vigyorogva): Látja, nemcsak hogy újra találkoztunk, hanem együtt is utaztunk. Hogy is hívják magát?

Ismeretlen: Donald.

Edgar: Donald? Az előbb, amikor elestem a vonat lépcsőjén, maga örült volna annak, hogy még mélyebbre esem. Mondjuk a kerekek alá. Nem?

Donald: Nem. Egyáltalán nem. Csak túlságosan a zsebembe kapaszkodott. Majdnem letépte rólam a kabátot.

Edgar: Miért? Minek van magán kabát? Vagy csak a zsebére gondol?

Donald (hidegen): Magán is van kabát.

Edgar: Akkor meg miért nincs magán csak kabát? Vagy éppen csak zseb? Néha az életben elég egy zseb is.

Donald: Maga azt is kitalálta, hogy hova utazom?

Edgar: Hát persze. Sőt azt is mondhatnám, hogy igen.

Donald egy üveg bort húz elő. Kínálja Edgárt.

Edgar: Lehet, hogy maga ért a borokhoz? (Rájön a nevetés): Engem a főszerkesztőm küldött, aki ismer ott mindent, az utcákat, az embereket, még a sírokat is.

Donald: Ne mondja. Segíthetek valamit?

Edgar (nevet): Olvasta maga az én puritán Hawthorne barátom műveit? Ő egész életművet szentelt annak a kérdésnek, hogy mennyit érhet egyetlen ember egy városban?

Donald: Hát az attól függ.

Edgar: Hát igen. Attól is. (Hirtelen megáll a vonat.)

Donald: Bocsánat, mindjárt jövök.

Odakint sötét van, zuhog az eső. Donald feláll. Kilép az ajtón, alakja azonnal eltűnik az éjszakában. Edgar feláll, nézi az otthagyott utazótáskát, aztán az ablaknak támaszkodik. Az ablaküvegen olyan az arca, mintha közvetlenül a bőrét verné a zápor.

Egy holló akadályérzet nélkül húzza át kétségbeesett testét a fülke leeresztett üvegtábláján. Donald a rémülettől becsukja a szemét. A szinte fájó csendben vagy harminc másodpercig csukva tartja. Végre rászánja magát a látványra. Ebben a pillanatban a vonat éles zökkenéssel elindul. Donald hátrazuhan az ülésre.

Donald: Nem kellene most Baltimore-ba jönnie.

Edgar: Mi köze hozzá?

Donald: Veszélyes lehet.

Maga is beleártotta magát a politikába? A választásokra utazik?

Edgar: Engem nem fog megijeszteni.

Donald: Nem is akarom megijeszteni.

Edgar (kiissza a maradék borát): Azt mondja meg inkább, miért akar előbb leszállni!

Donald: Hogyhogy?

Edgar: Tisztelt marhakereskedő úr! Azt a külső pályaudvart a vak is ismeri. Maga pedig állandóan kifelé nézeget. Miért?

Donald: Mi köze hozzá? Engem egy kicsivel... előbb várnak.

Edgar: Szóval várják. Nagyszerű. Ez egyre jobban tetszik nekem. (Hátradől, mereven nézi megtört útitársát.) Tanulja meg: vannak emberek, akik nem tudnak anélkül meghalni, hogy valakit el ne pusztítsanak. Hogy meg ne öljenek valakit. Valakit, aki gonosz.

 

*

 

A vonat valahol megáll az éjszakában. Donald álmosan feltápászkodik, de Poe most gyorsan cselekszik. Felugrik, elfújja a világítást, aztán mintegy véletlenül, vállával visszalöki az ülésre ügyetlenkedve matató útitársát. Kinyitja az ajtót, lelép a lépcsőn. Zuhog az eső.

Az „állomás” egyetlen fabarakk. Mellőle út indul az erdő belsejébe. Az út elején lovaskocsi. A kocsis a bakon gubbaszt, a kocsi oldalának támaszkodva egy másik férfi áll. Poe, táskájával a kezében éppen elindul feléjük, amikor oldalról, a sötétben kemény ütés horzsolja az arcát. Megtántorodik, de nem esik el. Amikor a második ütést kapja, térdre esik. Ekkor egy váratlan ritmussal, mintha imádkozni akarna, összehúzza magát, és mint a szöcske, oldal irányba elugrik. Poe nem tud igazán verekedni, bár katonaiskolába járt, viszont ha feldühítik, váratlanul, szinte alattomosan, rettenetes erősen rúg hosszú lábaival. Az ismeretlen arc egy pillanatra felvillan előtte, aztán a támadót egyetlen rúgással az árokba repíti. Hallani, ahogy a feje odavágódik az árokban.

Erre a hangra a kocsinál is felfigyelnek. De Poe a sötétben csendesen oson, mint a macska. Egy vastag faágat ragad fel a földről, és teljes céltudatossággal az egyik ló orrára vág. A ló felüvölt, felágaskodik és úgy rántja el a szekeret, hogy a mellette álló fickót is magával viszi. Egyetlen pillanat az egész, máris üres az „állomás”.

Poe akkor néz csak körül. Donald most száll le bizonytalan léptekkel a lassan induló vonatról. Majdnem aláesik. Poe odaindul hozzá.

Edgar: Jöjjön, karoljon belém... Itt hiába várunk, menjünk odébb. Még nem érkeztek meg a többiek. Ne álljunk itt! Van a közelben egy őr-kunyhó, ott mindig van ital.

Donald: Lehetetlen!

Edgar (izgatottan cibálja): De igen, igen! Jöjjön!

Együtt botladoznak a sárban, amíg a fahasábok között egy erős, fából épült, ajtó nélküli őrkunyhó-féléhez érnek. Maximum két ember számára van benne hely. Poe a bejárathoz támasztja Donaldot, és a táskájából egy üveg whiskyt vesz elő.

Edgar: Megmondtam! Itt van! Álljunk be, ez a legjobb az esőben! (Beállítja a másikat, de az a táskájára roskad. Poe enni ad neki.)

Donald: Hol vannak? Nem értem.

Edgar: Igyál csak, igyál. Körülnézek.

Csendben, szinte lábujj hegyen, a mellettük lévő farakásról egymás után fákat tornyoz fel az ajtó elé. Azok lassan kezdik elfedni a nyílást. Már majdnem térdig érnek. Donaldot teljesen levette a lábáról az ital, az izgalom. Mosolyogva, bizalommal néz Edgárra. Iddogál. Poe egyre gyorsabban dolgozik. Sálát szorosan felcsavarja, egészen a szeméig, ömlik a vér az orrából. Nagy erőfeszítéssel kezdi felrakni az utolsó három fát. Homlokán pattanásig feszülnek az erek, szeme kidülled. Hallani, ahogy Donald hirtelen megmozdul, magához tér. Halk nyögés hallatszik.

Poe-t rosszullét környékezi. Izzad, és mint egy vámpír, vicsorog a fáradtságtól. Embertelen erőfeszítéssel beemeli az utolsó hasábot is, de úgy, hogy a végénél egy kis rés maradjon. Két fát maga alá tesz, csúszkálva felkapaszkodik rá sáros cipőjével, és egy gyújtóval megpróbál bevilágítani. Halottsápadt, egyáltalán nem pirospozsgás arc mered vissza rá. Zihálva nézik egymást. Ekkor a másik kacagni kezd, halkan, zihálva, rettenetes ritmikával. Remeg. Elfújja a gyújtót. Egyetlen mozdulattal helyére löki az utolsó hasábot.

Kimerültén, remegve nekiesik a torlasznak. Végigsimítja, mint egy kőműves a falat. A fa-kripta tökéletesen zár. Nem hallatszik belőle többé semmi hang. Alig bír felegyenesedni. Megkeresi a táskáját, tántorogva indul el az út melletti bokrok rejtekében az erdő felé.

 

*

 

– Jézusom! – sikolt fel Isabelle, a francia származású csapos és pincérlány, amikor Poe véres arccal a bejárati ajtóra zuhan.

Egyedül van. Pár pillanatig kínlódik a zárral. Edgar szemei vadul, kidülledve bámulnak befelé, arca az üvegre tapad, az esővel együtt csurog rajta a vér. Isabelle feltépi az ajtót, Edgar a karjába zuhan. A lány nagy nehezen megtartja, aztán megpróbálja a pulthoz cipelni. Az ivóban senki sincs már, csak egyetlen mécses ég. Poe rázuhan a pultra.

Edgar: Adjon, adjon valamit!

A lány reszketve rohangál az üvegek között. Poe szinte fuldokolva iszik. Isabelle vizes ronggyal törli az arcáról a vért, Poe közben tovább iszik. Egyszerűen nem tudja letenni a szájáról az üveget.

Isabelle: Jól elbántak magával... Egyáltalán, hogy jutott idáig?

Edgar (Végre leveszi a szájáról az üveget): Kedvesen megkértek, hogy jöjjek erre.

A lány látja, hogy majdnem összeesik, úgyhogy mellélép, karját átemeli a vállán, és elindul vele a lépcső felé, amely a karzatról nyíló szobákhoz vezet. Poe utolsó mozdulatával magához ragadja az üveget.

 

*

 

A szobában Poe először az ágyra zuhan, aztán nagy nehezen felül, sőt feláll és sikerül eljutnia az ajtóhoz is. Ráfordítja a kulcsot, aztán zsebrevágja. Megfordul, és rekedt hangon rászól Isabelle-re.

Edgar: Vegye le a szoknyáját és az ingét! (Isabelle döbbenten áll. Edgar nagyot húz a kezében tartott üvegből. ) Ha nem akarja, hogy felordítsam ezt a házat, jobb, ha megteszi.

A lány kilép a szoknyájából és lehúzza az ingét. Poe odavánszorog hozzá, megfogja a holmikat, kinyitja az ablakot és kidobja őket. Aztán visszacsukja az ablakot, és végigfekszik az ágyon. A lány alsószoknyában és alsóingben áll a holdfényben, a szoba közepén. Csend van. Isabelle nem látja, mi lehet a férfivel, aki a sötétben csendben ül, vagy támaszkodik. Fél. Remegve odalép az ágyhoz. A szélére ül. A félhomályban rögeszmésen ragad rá két szemgolyó.

Edgar: Mondja, ez tényleg Baltimore?

Isabelle: Igen. Baltimore. A fatelepi fogadó. Dehát ismeri, nem?

Isabelle nem kap választ, egészen föléhajol, és akkor látja csak, hogy a férfi ráncos homloka alól ugyan továbbra is rászegeződik az a két furcsa szemgolyó, de a szem két sarkából két könnycsepp indul le kétfelé, és érzi, hogy a férfi oldalának támaszkodó teste egészen elernyed, és végre végigfekszik, megérkezik az ágyra. Edgar nézi Isabelle gyönyörű két fekete szemét, és a francia lány arca mögött most először jelenik meg az a zöldes fényt sugárzó, vakító, macskaszerű és különleges két szem, Virginia gyermeklány szempárja, kiismerhetetlen türkiz színű tekintete, amitől nem lehet soha szabadulni.

 

*

 

Reggelre Isabelle már nagyon fáradt. Félve néz a férfire. Edgar homlokán vizes kötés, fogai közé kanál van szorítva. Hánykolódik. Isabelle teljes erővel a férfi mellkasára nehezedik, csak így tudja az ágyon tartani remegő testét. Edgar lassan megnyugszik.

Isabelle: Kicsoda maga?

Edgárnak lassan élessé válik a szoba, a nagyvirágos tapéta, és utolsót kacsint búcsúzóul a titokzatos gyereklány-macskaszem. Sóhajt. Kicsit felhúzódzkodik.

Edgar: Azt hiszem megkezdődött a háború...

Isabelle: Milyen háború?

Edgar: Legyen szíves, adjon egy pohárral az asztalról, különben hiába kérdez, a fejfájásom, az nem tud válaszolni. (A nő tölt, odaviszi.) Hogy hívják magát?

Isabelle: Az éjjel vagy öt néven szólított. Isabelle-nek hívnak.

Edgar: Remélem, azért megjegyezte azt a másik ötöt is... Engem úgy hívnak, hogy Edgar. És ez Eddie háborúja.

Poe vizet önt a fejére. Csurgó, vizes fejjel fordul vissza.

Isabelle: Egy szót sem értek.

Edgar: Nem érdekes. Még nem láttam nőt, aki tudta volna, hogy hány napig tartott a Waterlooi csata...

Isabelle: (feláll): Miért dobta ki a ruháimat?

Edgar: Ne haragudjon, de ez volt az egyetlen biztosítékom, hogy nem rohan el, ha rájön, hogy nem én vagyok az, akire vár. Egyébként veszélyes is lett volna kimennie. A ruháit jó messzire dobtam, a vízparti magas bokorra. Így legalább azt hiszik, maga eltűnt, elveszett. Így nem kereshették itt, sem magát, sem engem. Itt van a köpenyem, ebben nyugodtan kimehet a hátsó bejáraton.

Isabelle: Köszönöm.

Edgar: Isabelle, kérem ezentúl szólítson Eddie-nek, és tekintsen hálás barátjának! Apropó, a barátjukkal, Donalddal, azt hiszem, egy szörnyű tréfát követtem el. Eltemettem. Ráadásul élve. Sajnálom, mert az a testi-lelki gyötrelem maximuma. Az elviselhetetlen nyomás a tüdőn; a nyirkos föld; a szűk hely, a teljes sötétség és a csönd, mely tengerként borít. Nincs a földön ehhez fogható gyötrelem! Nem álmodhatunk fele ilyen szörnyűséget sem. És hozzá még az a tudat, hogy szörnyű végünkről a földiek sohasem tudnak majd meg semmit...

Isabelle (zokogva): Hagyja... abba...! Van egy kislányom... az majd imádkozik magáért. (Poe feláll, odalép hozzá, megsimogatja a fejét.)

Edgar: Jobb, ha magáért imádkozik... Most pedig menjen. Az állomásnál, az erdő szélén van egy régi őrhely, abba zártam be. Amikor becsuktam, állt, de azóta remélem, leült. (Szivarra gyújt. Hanyattdőlve hintázik a székben.) Remélem él, és remélem, nem bolondult bele. Csempéssze be ide a szobámba, és senkinek egy szót sem. Próbálja megmagyarázni neki, hogy különben vagy az úton verték volna agyon, vagy magával együtt itt a fogadóban.

 

*

 

Isabelle óriási erőfeszítéssel lökdösi félre a feltorlaszolt fákat. Végre szabad a kunyhó bejárata. Bent a földön, csomagját melléhez szorítva, élettelenül hever Donald. A szájába valami sál vagy zsebkendő van begyömöszölve.

Isabelle kitépi a szájából ezt a rongyot, aztán megpróbálja kihúzni a férfit a kunyhóból. Igyekszik felemelni, feltámasztani, vállára venni, de nem bírja, ő is fáradt már, szinte tántorog. Végül nagy nehezen kihúzza a földre, a kunyhó elé.

A bozótos és mögötte a patak csak pár lépésnyire van. Végigfekteti a férfit a földön, és mint egy fahasábot, kézzel-lábbal görgetni kezdi arrafelé. Szerencséje van, mert a talaj lejt egy kicsit, így a test hamarosan felgyorsul, és végül már úgy kell szaladva elkapni, mikor egy kis bokrot letörve a patakba zuhan.

Isabelle letérdel, végigfröcsköli a vizet Donald arcán, aztán belenyomja arcát a vízbe.

A víz alól látni, ahogy kinyílnak, kidüllednek a szemek, aztán az életösztön irtózatos erővel rántja ki a fejét a vízből és Donald kapkodva, harsogva lélegezni kezd.

 

*

 

Poe kis temetőhöz érkezik. Megáll a szélén, leveszi a kalapját, botját karjába fűzi. Tőle kb. 20–30 lépésnyire van felesége sírja. Egy pár lépést tesz előre, aztán leül egy idegen sírhalomra. Karját fázósan összefonja, időnként oldalra dől, és a keresztek, sírkövek takarása közt távolból leselkedik arra a sírkőre, amin nagy betűkkel ez áll: VIRGINIA. Nem megy közelebb. Remeg.

 

*

 

Mikor Poe belép az ivóba, már teljes a nagyüzem. Poe szürkére vált arccal a pulthoz siet. Int, hogy hozzanak egy üveget. Isabelle szolgálja ki.

Edgar (a fogai között): Örülök, hogy előkerült. (Gyors egymásutánban felhajt három pohárral, aztán a lépcső felé siet. Isabelle sem reagál, most rengeteg dolga van.)

 

*

 

A szobában ott ül Donald, aki újra pirospozsgássá, magabiztossá változott. Poe azonnal, gyors tempóban kezd beszélni hozzá.

Edgar: Maga Claudine-t, a kormányzó lányát szerezte meg?

Donald: A leendő kormányzó lányát.

Edgar: Az a két vén boszorkány, a nagynénjei még mindig uralják ezt a várost?

Donald (feláll): Ismeri őket?

Edgar (kezében megáll a borotva. Arcát eltorzítja a düh): Elég aljasak voltak velem, és a feleségemmel is. Nem hinném, hogy szívesen látják magát.

Donald: Nem is érdekelnek. Claudine önálló.

Edgar: Claudine, mindig Claudine... Kérem, hagyjon magamra!

Donald (feláll, mosolyog): Büszke vagyok, hogy először életemben egy híres író temetett el.

 

*

 

A kocsmában vidáman, hangosan zajlik az élet.

Ebben a pillanatban valami különleges, velőtrázó ordítozás hasít végig a termen. Mindenki megdermed.

 

*

 

Madame L’Espanaye kezéből kiesik a kötés. Valami látható, mégis azonosíthatatlan árny suhan át a szobán. A lány felé kerül, aki felugrik, de annyi ideje sincs, hogy felkiáltson vagy meghallja anyja kétségbeesett sikolyát.

Az izgatott tömeg valósággal megostromolja Madame L’Espanaye házát. Betörik a nagykaput, felözönlenek a lépcsőn, az emeleti nagy kétszárnyú ajtó felé. Dörömbölnek. A kamera lassan, óvatos mozgással mutatja a holdfényes szobát, a tárgyakat... A kamera bent van a szobában, szembesíti a nézőt a legfontosabb mozzanattal: a borzalmas gyilkosság színhelyén a KULCS BELÜLRŐL VAN A ZÁRBAN.

 

*

 

Poe, Nathaniel békebíró, Donald, valamint a város néhány tekintélyes polgára a bűntény szobájában.

Edgar: Kezdjük tehát a hangokon. Semmi esetre sem lehetett a két nő hangja: ebben minden tanúvallomás megegyezett. Ez kizárja azt, hogy az öregasszony előbb megölte a lányát, azután öngyilkosságot követett el. Az anya erejéből nem tellett volna ki, hogy a lányát a kéménybe gyömöszölje úgy, ahogy ott megtalálták. Tehát gyilkosság történt.

A néma csöndben hirtelen borzalmas hangokat hallani. Az emberek elsápadnak, rettegve néznek körül. A rikácsoló durva hang betölti a szobát, végül vad ritmikájú érthetetlen torokhangokba fullad.

Edgar: Én, mint a titkos írás és idegen, okkultista nyelvek szakértője, biztosan mondhatom, három perc múlva mindannyian mást vallanának, hogy milyen nemzetiségű lehetett ez a hang. Mivel fogalmam sincs, hogy miért történt a gyilkosság, nem indulhatunk ki másból, mint hogy hogyan követték el. Mit keressünk hát először? Az utat és a módot, ahogy a gyilkos elmenekült. Vizsgáljuk meg a menekülés lehetőségeit! Titkos ajtót, vagy kijáratot nem talált. Maradnak tehát


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/04 14-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4089