KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/április
KRÓNIKA
• (X) : Belga filmhét
• N. N.: Filmvilág Alapítvány
• (X) : Filmremekek a szombathelyi főiskolán

• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő ördög Sátánmozi
• Popper Péter: Gonoszlélektan Emlékezés régi ördögökre
• Csörögi István: Pokolzene Heavy feeling
FORGATÓKÖNYV
• Grunwalsky Ferenc: E. A. Poe utolsó mondata Eddie nincs többé

• Zsugán István: Valahol Ukrajnában Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Takács Ferenc: Aprószentek legendái Henry és June
• Forgách András: Rossz filmek – jelentős álmok
MÉDIA
• Wisinger István: Miért fajulnak el a tények? A valóság és televíziós változatai
• N. N.: Háború az éterben
LÁTTUK MÉG
• Létay Vera: Szétlőtt vasárnap
• Koltai Ágnes: Számokba fojtva
• Bikácsy Gergely: Afodrásznő férje
• Zalán Vince: Végelgyengülés
• Kövesdy Gábor: A Keresztapa III.
• Báron György: Rocky V.
• Tamás Amaryllis: Harry és Sally

• Csörögi István: Filmfax
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Az elpiszkolt logika

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sátánmozi

A rejtőzködő ördög

Schubert Gusztáv

A Sátán ugyanúgy milliók fejéből kipattant kísértet, mint annak idején az elsőszámú közellenség, Al Capone. A Sátán Amerika szorongásainak metaforája.

 

„Veletek, Uraim, szerződhetik az ember?” Reménykedő kérdésére Faust egészen a legutóbbi időkig nem kaphatott volna igenlő választ. A békebeli ördög nem ura a szavának, hiszen már nem úr, csak szolga. Kezes háziállat, gyerekek láthatatlan játszópajtása. Méghozzá az a fajta, amelyik mindig a rövidebbet húzza. De hát éppen erre lett kitalálva. Ő töri el a kristálypoharakat, ő karistolja össze a biedermeier íróasztalt, ő koptatja lyukasra a farmernadrágok térdeit. Örök házi bűnbak. Diabolus domesticus.

Az Úr 1971. évében azonban elszabadult a pokol. Howdy kapitány, a kis Regan láthatatlan kísérője zabolátlan démonná változott vissza. Az ördögűző, amely ezt a szörnyűséges metamorfózist elbeszéli, nem egyszerűen az átlagosnál jobb ördögregény, ilyen már volt előtte is, például Ira Levintől a Rosemary gyermeke, hanem a diabolus redivivus, az újjászülető ördög keresztlevele. Blatty ugyanis, elsőként a sátánt megidéző bestseller-írók közül, megérezve jelenlétét, kiemelte az ördögöt az irodalmi bestiáriumból, és személyiséggel, sorssal, sőt történelemmel bíró lényként jelenítette meg. William Peter Blatty ördöge esendő ördög. Akár az ember, „forgó viszontagságjárma alatt nyög”. Esendősé-gének legfőbb bizonyítéka nem az, hogy legyőzhető, a megszállott testből kiűzhető, hanem hogy még a léte is kétségbe vonható. Az ördögűzőben éppenséggel évszázados megalázó feledésből és hitet-lenségből emelkedik ki.

Blatty legtermékenyebb írói ötlete, hogy regényében sem az ördög, sem az ördögűző nincs kezdettől fogva készen; az ördög itt valóban „a részletekben van”, a jezsuita Damien Karras atya pedig mindaddig nem hisz az ördögben, amíg a részletekből össze nem rakja. Friedkin, az ördögfilmek silány választékából amúgy magasan kiemelkedő filmváltozatából mindez elsikkad, az ördögűzés, a misztikus párviadal szemmel láthatóan jobban érdekli a rendezőt, mint az a puzzle, amit a hitetlen jezsuita atya rakosgat össze. Pedig ez a kirakósjáték több mint izgalmas; csakis e szemfényvesztő személyesség által lesz hihetővé Az ördögűző szenzációs és hátborzongató bejelentése: „van ördög!”.

A Sátánt természetesen nem Blatty hozta Amerikára. Nem is a sátánfilmek vagy a televízió. A Poltergeist kulcsjelenetének sugallata, miszerint az ártó szellemek a folyton sugárzó tévékészülékből gomolyognak elő, ha mégoly elgondolkodtató is, nem igaz. Nincs az a reklámhadjárat, amely a semmiből fel tudna idézni 10 millió könyvvásárlót és 100 millió mozinézőt (ennyien olvasták és látták Amerikában Az ördögűzőt.) A démonhit benne volt a levegőben, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Sátán ugyanúgy „milliók fejéből kipattant kísértet”, mint annak idején az „első számú közellenség”, Al Capone. A Sátán Amerika szorongásainak metaforája. Mindenekelőtt a Vietnamot szétbombázó szuperhatalom bűntudatáé, az indo-kínai háború nyomán a szelíd és lovagias Amerika imázsa, amely Roosevelt óta, harminc éven át tartotta magát, többé nem volt hihető. A „korlátlan lehetőségek hazája” reklámszlogenje kezdett baljós értelmet nyerni: itt aztán bármi megtörténhet. Blatty nem politikatörténetet írt, éppen csak jelzi olvasóinak, hogy honnan fúj a kénköves és dermesztő szél, mely Pazúzut a betegségek démonát egy békés georgetowni gyerekszobába fújja. Dachau, Auschwitz, Buchenwald, kommunizmus, Cosa Nostra... sorolja elő a fülszövegben, az egyik fejezet mottójában pedig egy Vietnamba vezényelt dandárparancsnokot említ, aki „versenyt hirdetett, hogy kicsikarja egysége tízezredik gyilkosságát; a díj egyhetes luxusnyaralás volt, az ezredes saját szálláshelyén”. Az Ómen-trilógia gonosza már kimondottan a politika ördöge, a hatalom legbensőbb termeibe furakodva igyekszik uralma alá hajtani a világot. (A „sátáni politika” persze nem Amerika monopóliuma: a Dracula sátáni ünnepében az angol politikai és gazdasági élet vezetőiről „derül ki”, hogy feketemiséken szegődtek a pokoli hatalmak szolgálatába. )

A mindenható és jóindulatú nagyhatalom ábrándjával együtt a mindenható és jóindulatú szülők ideálképét is elfújta a vietnámi forgószél. Dr. Spocktól Nixonig, az persze nem ugyanaz, mint Dr. Caligaritól Hitlerig. A korszak reprezentatív filmmítoszait nézve azonban ezt aligha hinnénk. A sátántól megszállott (de legalábbis mágikus képességekkel megvert) regény- és filmhősök többsége Dr. Spock ártatlan könyvéből (Csecsemőgondozás, gyermeknevelés) előbújt kisgyerek. Hogy miért éppen az engedékenység kézikönyvén trenírozott szülők ellen tört ki a gyerekek forradalma? Az amerikai lélektan már megadta rá a választ. (Marie Winn: Gyerekek gyerekkor nélkül). Minket itt csak a végeredmény érdekelhet, a szülők (mégoly felvilágosult) hatalma hirtelen szertefoszlott, a gyerekek kezelhetetlenné váltak, szó szerint „beléjük bújt az ördög”. A sátánfilmek serdületlen ördöge a századvég szófogadatlan gyermeke, ahogy a szülő, az illedelmes századközép szülötte látja. Nem csoda, ha nem ismer magára. Ha a szülők kétségbeesését kiváltó tüneteket sorra vesszük – mocskos beszéd, féktelen erőszakosság, szexuális furor – a legrosszabb felnőttempóra ismerünk. (Az ördögűzőben Regan, nem sokkal tizenkettedik születésnapja után, anyja szemeláttára veszi el szüzességét egy feszülettel, miközben kocsismód káromkodik, majd kedvtelve falhoz csapja a „kis disznó anyát”; az ötéves Damien triciklijével szándékosan nekihajt mamájának, hogy letaszítsa az emeletről; a Damon kisördöge pedig egy óvatlan pillanatban megkísérli megerőszakolni anyucit. ) Ezeket a gyerekeket nem a sátán, hanem a felnőttek rossz szelleme szállta meg. Meglehet, olyan felnőtteké, akiknek sohasem volt gyerekszobájuk, ilyenformán nem is volt miből „felnőniük”. (Az a mód, ahogy a sátán-hisztéria az utóbbi időben elhatalmasodott Magyarországon, pontosan egy ilyesfajta generációs szakadék kialakulását jelzi. A „neveletlen” gyerek a felnőttek szemében idegen, bármi kitelik tőle, az is, hogy éjszakánként seprűnyélen a boszorkánybálba lovagol.)

A gonosz szellemtől megszállt gyermek nem örökkévaló kényszerképzet, a Reagan-korszakban, amikor is úgy látszott, hogy a gyerekek immár ismét készek engedelmesen szüleik nyomdokába lépni, a sátángyermek metaforája eltűnt, vagy legalábbis a perifériára szorult, helyébe a pokoli idegenek képzete lépett. A sátán persze mindig is idegenként érkezett Amerikába, de a nyolcvanas évekig az „idegen” mindig azt jelentette, „távoli”.

A Sátánért Észak-Irakba (Az ördögűző), Etiópiába (Az ördögűző II.), de legalábbis Rómába (Ómen) kellett menni. Az újabb sátánfilmekben viszont már elég betévedni valamely amerikai nagyváros portorikói vagy haiti negyedébe, hogy az emberbe beköltözzön valamelyik gonosz démon. Amerika ellenségeit mindig is „sátáni” alakban képzelte el (lásd a Harmadik Birodalomban vagy a Szovjetunióban megtestesült Gonosz képzetét), de most először történt meg, hogy ezt a hasonlatot nem képletesen, hanem szó szerint kellett érteni. A karibi bevándorlók valóban hisznek a sátáni erőkben. A vuduban vagy a santeriában valóban a másvilág nyilvánul meg. A keresztény Amerikába nyilvánvalóan nem illik bele az animizmus. Ami egy asszimiláló erejére büszke kultúra számára bizonnyal kínos lehet, de alapos ok az aggodalomra, aligha. Amerikát feltehetően nem is annyira az az eshetőség aggasztja, hogy nem tudja magához hasonítani a karibi bevándorlókat, mint inkább az, hogy maga hasonul. (A szárnyas fejvadász e tekintetben továbbmegy, mint a sátánfilmek. Jövővíziójában a 2019. év Los Angelesének transzpacifikus zsibvásárában már nem ismerhetünk rá Amerikára. A horror-dramaturgiától is befolyásolt amerikai képzeletben a nemzethalál nem heroikus elbukás, hanem lassú és alattomos átváltozás, betegség, amelynek nyomán a nemzettest éppoly felismerhetetlenné torzul, mint a démonok vagy az űrbéli szörnyek által megrontott emberi test. )

Amerika okkal szorong. Rémálmai maguk is a betegség jelei. Az ördögűző Amerika már nem Amerika. Ahol ördögűzés van, ott ördög is van, és ahol ördög van, ott animizmus van. Prehistoria, poszthistória. Kőkorszak, világvége. A vallás vége. A civilizáció vége. Mert az animizmus nem hit, nem szellemi emelkedés, csak praktika. Nem meghaladása az anyag kultuszának, hanem végzetes túlhajtása. Mert, jóllehet az animizmus mindig az érzékeken túli világra hivatkozik, nincsen benne semmi szellemi, a mágia által mindaz, ami érzékelhetetlen, testet ölt. Az ördög is. A film természeténél fogva mágikus. Hollywood, amely mindenkoron gyönyörűséggel adta át magát e misztikus naturalizmusnak, természetesen nem tud lemondani a látható ördögről. A sátánfilmekben (talán csak a Rosemary gyermeke kivétel), az „ördög iszonyú képmása” a csúcspont. Pedig ez a sátánpornó éppúgy alatta marad a valódi rémületnek, mint a Penthouse lapozgatása az ölelkezésnek. És alatta marad a valódi bűnnek is. A karmos, szárnyas, szarvas ördög sokkal kisebb hatalom, mint a kereszténység láthatatlan, rejtőzködő ördöge, a tér és anyag helyett időben elgondolt sátán, amely bennünk, általunk történik meg. (Olyasformán, mint Golding regényében, ahol is „a legyek ura” (= Belzebub) nem valamiféle hús-vér szörnyeteg, hanem maga a rémdráma, amely a lakatlan szigetre vetődött fiúk között megesik.) A metaforikus aurájától megfosztott hollywoodi ördög a maga puszta testi mivoltában teljességgel érdektelen. Az Incubus (Lidérc) hüllőbőrű, vörös démona nőket erőszakol halálra, szakasztott úgy, mint a „bostoni fojtogató.” Persze némi misztikus cirkálómmal. De ettől a természetfölötti többlettől a film éppenséggel kevesebb lesz.

Mert mi a gyilkolás gyilkos nélkül? Mi a bűn, a lélek drámája nélkül? A megtestesült ördög lelketlen gép vagy ölesre predesztinált ragadozó, választása, bűne nincs. Hatalmat, sorsot, bűnt csak tőlünk kaphat. Sajnálom hát azokat, akik megelégszenek azzal, hogy az anyag szellemét megidézzék, mert rossz boltot kötnek, miközben adnak, odakölcsönzik magukat az ördögnek, azt hiszik kaptak. Az igazi üzlet porért és hamuért szellemet nyerni cserébe. Ez történt az első bűnbeeséskor, amikor kíváncsi majompofával beleharaptunk a „tudat almájába”. És ez történt Faust és Mefisztó kontraktusában, amikor is a dohos nyugalomban megülni képtelen wittenbergai magiszter komolyan vette, hogy az eredendő bún újabbakra kötelez.

Veletek, Uraim, szerződhetik az ember? A filmvászonról nem a szellem ördögei, kisstílű ördögök ajánlkoznak. A bűnbeesés ezúttal elmarad.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/04 04-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4086