KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/március
• Schubert Gusztáv: Az őrület angyala Pszichomozi
• Stark András: Persona, fehér köpenyben Pszichiáterek tükre
• N. N.: Pszichomozi
• Turcsányi Sándor: Valami menthető Újabb cseh filmek
• Bori Erzsébet: Merülési mélység Doc’Est ’97
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Szűk terekben Beszélgetés Sas Tamással

• Forgách András: A véres clown Mifune Toshiro
• N. N.: Kuroszava és Mifune közös filmjei
• Fáy Miklós: Kilencvenhárom zene Takemitsu Toru
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Életünk ROM-jai Nirvána

• Földényi F. László: Egy „sikertelen ember” mozija Musil és a film
• Ardai Zoltán: Törless ’66 K. u. K. állomás
KÖNYV
• Reményi József Tamás: Öntőműhely Tarkovszkij-monográfia
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Példáért szomszédba Thesszaloniki
TELEVÍZÓ
• Lipp Tamás: Vasárnapi nép Márciusi cselekedetek
• Muhi Klára: Háziverseny Filmkínálat a képernyőn
KRITIKA
• Fáber András: Szent Kristóf angolul tanul A Rémkirály
• Tóth András György: Mózes és az indiánok Beszélgetés Michel Tournier-val
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Comic Strip – Képtelen képregény
• Hirsch Tibor: Csillagot az égből
• Takács Ferenc: Amistad
• Schubert Gusztáv: Játsz/ma
• Hungler Tímea: Fogadatlan prókátor
• Barotányi Zoltán: Robinson Crusoe
• Schubert Gusztáv: Szerelemben, háborúban
• Kis Anna: Szép remények
• Békés Pál: Lesz ez még így se!
• Harmat György: A boldogító nem
• Takács Ferenc: Hőhullám
• Tamás Amaryllis: Mint a királyok!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Beszélgetés Michel Tournier-val

Mózes és az indiánok

Tóth András György

Tournier nem tartja megfilmesíthetőnek saját regényeit. A Filmvilágnak adott interjúban mondja el véleményét Schlöndorff rémkirályáról és a maga képzeletbeli adaptációjáról.

 

Írói pályafutása mellett szeret fényképezni is, olyannyira, hogy a hatvanas években rádióműsort vezetett erről a művészetről, később pedig több kötetben kommentálta kortárs fotósok munkáit. Érzett-e már vágyat arra, hogy összekapcsolja ezt a szenvedélyét fő tevékenységével, és kipróbálja tehetségét a filmművészetben is?

A fényképezés és a mozi úgy viszonyul egymáshoz, mint tűz és víz. Nehéz lenne két ennél radikálisabban különböző művészetet találni. Ha összehasonlítunk egy fényképészt és egy filmest, azt látjuk, hogy az előbbi önálló, mozgékony, szabad, ugyanakkor szegény és ismeretlen, legalábbis csak pár százan ismerik. Ezzel szemben a filmes hihetetlenül gazdag, a neve ott van mindenütt, tehát pont fordított a társadalmi szerepe. A művészet szempontjából a fényképek azért készülnek, hogy megmaradjanak, hogy kirakják őket a falra, a kandalló fölé, elvárják, hogy mindennap megcsodálják őket. A film viszont azért van, hogy elmúljon, másfél órát nézzük, aztán kész, vége. Ha valaki másodszor is megnézi, az már filmrajongónak számít, vagyis megszállott. Az igazi közönség soha nem néz meg kétszer egy filmet. A filmben ugyanis a történet az érdekes, ahogy magával ragadja a nézőt. Ha a film megáll, ha a néző egyetlen képkocka szépségét kezdi el csodálni, az hiba. Az egyedi kép szépsége a fényképművészethez tartozik, az már nem mozi, amely, ahogy a szó etimológiája is jelzi, a mozgáshoz kötődik. A fénykép a mozdulatlanság művészete. Ez a különbség megtalálható a költészet és a regény között is. A költészet arra való, hogy megmaradjon, hogy kívülről megtanuljuk, hogy újra és újra elszavaljuk. Az ideális költészet az volna, amelyet csak szavalnak. A regény viszont az első oldaltól kezdve magával ragad, keresztülrepít a történeten, az utolsó oldal után pedig vége van, elfelejtjük, elrakjuk a könyvespolcunkra, tehát fogyóeszköz. Én ugyan regényíró vagyok, nem költő, vizuális szempontból viszont a fényképészetet szeretem, nagyon ritkán járok moziba. Nem is vágytam soha filmezni, valahányszor eljutottam egy forgatásra, halálra idegesített és halálra untam. Ugyanakkor az egész világot bejártam nagy fényképészekkel, úgyhogy látom: a kettőnek semmi köze egymáshoz. Amennyire mesterkélt, mesterséges, hamis egy forgatási helyszín, épp annyira nyitott a fényképész a világra ihlet szempontjából. Hogy megőrizze szabadságát, könnyednek kell lennie, egy nehéz készülék túlságosan hátráltatná. Végeredményben tehát minél többet foglalkoztam a fényképművészettel, annál kevésbé érdekelt a mozi.

Mi a véleménye egy irodalmi mű filmes adaptációjáról általában?

Meglepő, hogy egyes írók mennyivel könnyebben adaptálhatók filmen, mint mások. A franciák közül Maupassant és Simenon a legjobbak ebből a szempontból. Utóbbinak hatvan könyvéből készítettek filmváltozatot! Alig fejezett be egy regényt, máris rávetette magát egy rendező és filmet csinált belőle. A másik – nagyon ritka – eset, amikor csodálatos filmet csinálnak egy középszerű irodalmi mű alapján. Marcel Carné Ködös utakja, ma a francia film nagy klasszikusa, míg az eredeti regény teljesen érdektelen. Hasonlóképpen Irish novellája is eltörpül jelentőségében ahhoz a filmhez képest, melyet Hitchcock készített belőle (Hátsó ablak; 1954). Persze az a gyakoribb, hogy egy irodalmi műből valami kritikán aluli film születik. Mondtam is Volker Schlöndorffnak, amikor megkeresett: a filmesek mind szerencsétlen nyomorékok. Ha nekem az kell, hogy a Vörös Hadsereg megtámadja Kelet-Poroszországban Kalterbom várát, ahol a hőseim rejtőzködnek, pillanatok alatt előteremtek mindent. Nektek viszont második világháborús tankokat kell bérelnetek és mozgatnotok ehhez, ti szegények. Az írónak persze semmi érdeme ebben. Aztán ha én nyolcszáz oldalas regényt akarok írni, hát megírom, a filmesnek viszont tartania kell magát kilencven perchez. A mozi megkötései borzasztóan szigorúak, és itt a hivatalos ideológia és mitológia béklyójáról is beszélek. A pénzügyi oldalon is kisebb a könyvkiadó kockázata, húszezer frankot fektet be, mikor egy filmproducer több tízmilliót. Régebben nem volt ennyire drága a film, és ennek szerintem a technika fejlődése mellett más oka is van. Hajdan egy filmhez történet, dialógus, kiváló színészgárda és egy jó rendező kellett. Az első kettő mára elmaradt, a mai filmek többségében már nincs történet és nincs párbeszéd. A képek próbálják helyettesíteni a hiányzó párbeszédet és történetet. Márpedig mutathatnak bármilyen csodálatos képeket is, ha negyedóra elteltével nincs történet, megunom és elmegyek. Az összes nemrég látott film ilyen: Az ötödik elem, A Függetlenség Napja... Azért nézek ilyeneket, mert szeretem a falu gyerekeit valamelyik közeli moziba vinni magammal, és ők választanak.

Ha már a film kötöttségeiről beszélünk, A Rémkirály nagy részében a főhős belső monológját olvassuk. Elégedett-e azzal, ahogy ezt Volker Schlöndorff megjeleníti a filmben?

– Amikor először megkeresett az ötlettel, eltanácsoltam a regény megfilmesítésétől. Nem működne filmen, mert én általában nem működöm filmen. Egy anti-Simenon vagyok. Minden történetem két szinten zajlik, az egyik a tények és történések szintje, a másik ugyanezen események, csak metafizikus szinten. Vegyük például legutóbbi regényemet, az Eleázárt, mely egy western. Westernből már csináltak több százat, az enyém abban különbözik tőlük, hogy ott van felette Mózes, akinek a története nagyon hasonló: egy sivatag átszeléséről szól. Az egész regény e két szint egymásra helyezésére, egybeeséseire épül, amit lehetetlen filmen megcsinálni. Nem tehetjük Mózest bölények, indiánok és banditák közé. A Rémkirály ugyanígy épül fel: van egyrészt a történeti szint a háborúval, a hadifoglyokkal, Göringgel. A regény igazi témája – s ezt a címet is akartam adni neki, csak lebeszéltek róla – a fória, egy általam kitalált szó a görög „vinni” igéből, mely a Kristóf névben is benne van, Christoforus, a Krisztusvivő. A regény tehát a fória regénye, és Schlöndorff nagyon becsületesen be is tartotta ezt: a film kezdő és zárójelenetében gyerekeket hordoznak háton, a fória témája lépten-nyomon felbukkan, csak éppen a néző nem figyel fel rá, mert senki nem mondja neki, a regényt meg nem olvasta. Ha megmondanák neki, hogy a film valódi témája a fória, talán nem is értené. Schlöndorffnak tehát azt tanácsoltam, ha mindenáron meg akarja csinálni, csináljon belőle zenés filmet. Rendeljen egy zeneművet valamelyik kortárs zeneszerzőtől, mindenki énekeljen a filmben, egyetlen szó ne hangozzék prózában, játszódjék minden papírdíszletek között (ami amúgy sokkal olcsóbb is lenne), mint Bergman Varázsfuvola-filmjében, függönnyel, zenekari árokkal, tapsoló közönséggel. Legyen minden teljesen mesterséges, Göringet pedig énekelje valami nagyon kövér, túlsminkelt nőszemély. Schlöndorff azt válaszolta, hogy mindennek pont az ellenkezőjét akarja. Végülis nagyon szép filmet csinált, mely azonban üzletileg kudarc volt. Zárójelben megjegyzem, ugye azt mondtam, Maupassant az egyik legfilmszerűbb francia szerző. Amikor Schlöndorff filmre vitte a Swann szerelmeit, az teljes bukás volt. Megmondtam neki, én láttam azt a filmet, maga egy Maupassant-novellát csinált Proustból, akinek a szellemisége teljesen hiányzik a filmből. Ő az a szerző, akit a legkevésbé tudok elképzelni moziban. Azt javasoltam Schlöndorffnak, ha mindenáron az én műveimet akarja felhasználni, vigye filmre Pénteket (Péntek avagy a Csendes-óceán végvidéke, Magvető, 1981). A témája már eleve ideológiai és mitológiai: a „jámbor vadember”, a lakatlan sziget stb. A tények és események itt rögtön az ideológiai szinten működnek. Aztán van az az érv is, mellyel úgy látszik, a legkevésbé lehet hatni a rendezőkre: nem kerülne semmibe! Elég egy tengerpart pálmafákkal, egy szakállas pofa, egy néger és egy kecske. Az egész ideológia adott: a magány. Van már különben egy tévéadaptációja a regénynek, amely sajnos rosszul sikerült, mert nem jói választották meg Pénteket. Kicsinek kell lennie és gyerekesnek, az ő Péntekjük tíz évvel idősebb és jópár centivel nagyobb volt a kelleténél. Visszatérve A Rémkirályra, én nagyon szép filmnek tartom. A színészek zseniálisak, John Malkovich remekel Abel Tiffauges szerepében, Göring is (az a színész különben erre a szerepre specializálódott, ha Göring kell valahová, őt hívják), a gyermek Tiffauges is...

Úgy tudom, Tiffauges szerepére eredetileg Gérard Depardieu-t tervezték.

Gérard Depardieu-t minden készülő filmbe beletervezik. Örülök, hogy végül Malkovich kapta meg a szerepet, Depardieu személye nagyon túlterhelt, volt már Cyrano de Bergerac, játszott már nőt is... Van viszont egy filmje, a címére sajnos nem emlékszem, ahol tényleg a Rémkirályt testesíti meg. Egy apát játszik, aki kétéves gyermekét úgy szállítja motoron, hogy a hasára köti, és rá is tesz egy sisakot. Imádnivaló, úgy néz ki, mint egy kenguru.

A regényben leírt Kelet-Poroszország erősen eltér a valóságtól. Mi a véleménye a filmen bemutatott tájakról?

Schlöndorff mesterien alkotta újra az én képzeletbeli Poroszországomat. A legjobb színész, a legjobb jelenet filmben az, amikor a jávorszarvas megjelenik Tiffauges kunyhójánál. Az első képkockákon, amikor látjuk, olyan, mintha fából lenne. Aztán rájövünk, hogy egyáltalán nem. A film csúcsa ez a jávorszarvas.

Mit gondol a film Michael Nyman által írt kísérőzenéjéről, figyelembe véve, hogy Schlöndorffnak eredetileg operát tanácsolt?

Nem hallottam.

Hogyhogy?

– Mert nem hallani. Amikor kijövünk a moziból, nem a filmzene dallama jár a fejünkben, mint például a Volt egyszer egy vadnyugatnál. Megmondtam Schlöndorffnak, nagyon fontos, hogy a náci gyerekek kórusa énekeljen, hogy a kis Efraim énekeljen a film végén. Hát én nem vettem észre. A film befejezése előtt azt rebesgették, Michael Nyman annyira elégedett a zenéjével, hogy operát akar csinálni belőle. Valahogy ez elsikkadt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/03 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3638