KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: „Big Zbig”

• Csejdy András: Renton rave-be ér Trainspotting
• Kövesdy Gábor: Az elveszett bizonytalanság Antonioni és Wenders
• Herskó János: Két végzős beszélget Főiskola, főiskola
• Mispál Attila: Két végzős beszélget Főiskola, főiskola
• Nádori Péter: Gran Turmismo Herskó-filmek
MAGYAR MŰHELY
• Bihari Ágnes: A történelem hátsóudvara Beszélgetés Fekete Ibolyával
OROSZ MÉDIA
• Szilágyi Ákos: Jelcinméker, Lebegyméker Virtuális Oroszország
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Csajvadék Égi manna
• Fábry Sándor: Jedi a koktélbárban Tévédizájn
• Antal István: Luxusnyomorúság Divattévé
MULTIMÉDIA
• Politzer Péter: Cinemanet
• Halápi Csaba: CD-ROM a moziban
VITA
• Kovács András Bálint: Közszolgálati reklám?
• György Péter: Félreértés és némi naivitás
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Házas ember ajtót nyit Érzékek iskolája
• Forgách András: Veszélytelen viszonyok Carrington
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: A kertben
• Csejdy András: Tommy
• Ardai Zoltán: August King utazása
• Barna György: A hírek szerelmesei
• Hungler Tímea: Végképp eltörölni
• Mátyás Péter: Mission: Impossible
• Tamás Amaryllis: Senki bolondja
• Bíró Péter: Sztriptíz
• Harmat György: Egykoron harcosok voltak

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Tévédizájn

Jedi a koktélbárban

Fábry Sándor

Hogyan is néz ki a televízió föstötte szép új világ? Egyes műsorok külleme katasztrofálisnak tekinthető.

Végülis nem nagy ügy: mi sem figyelünk a televízióra, igaz, ő se miránk. És mégis. Ami pár hete történt, péntek éji órán, a második csatornán, közszolgálatilag, az minden bizonnyal mérföldkő lehetne a magyar televíziózás történetében, ha ilyesmire egy cikkpenzummal megbízott lesipuskáson kívül bárki is figyelmezne. De amint országos súlyú skandalumok esetében, a többi ezúttal is néma csend.

Nos, a Koktél bár fantázianevű frájdéj nájt fivőrbe minden különösebb lacafacázás nélkül beimbolygott az utóbbi idők abszolút leggusztustalanabb reklámfigurája, a szőrtelen pittbull-pacal, a hangzatos „Kapd be!” szlogennel kétségtelenül emlékezetessé tett Tangó nevű, eleddig pasztaként ösmert üdítőital logofigurája, aki minden ellenkező híresztelés ellenére él, akár a Milka boci.

Annak ellenére, hogy díjat fizetünk, sőt, médiatörvényünk is van, régóta nyilvánvaló, hogy a két közszolgálati csatorna nem egyéb, mint eufórikus reklámfolyam, melyet olykor, meglehetős bátortalanul filmek, olykor még bátortalanabbul műsorok szakítanak meg. De ilyesmire eleddig nem akadt példa. Pedig történt s történik ezügyben néhány vaskos gyesznóság, nemrégiben például rajtunk kívül csak az ébredő Mali televíziójában volt lehetséges, hogy a közszolgálati közhíradót szervesen lezáró időjárás-jelentést biztosítási hirdetés vezesse be. Spongya rá, villámgyors sorrendcsere, a lényeg természetesen nem változott.

És most fogja magát egy reklámfigura és ennen minőségében, nem mint riportalany, vagy ember, ó nem, betrappol a stúdióba, dzsaszt for fan, s mire egyáltalában nyelnők, azaz inkább köpnők, már ki is hussan, akár egy jelenés.

A reklám ettől fogva már nemcsak a médiákokon és a postaládákon, továbbá az ablaktörlőlapát alá szorított szórólapok formájában áraszt el minket, de egyenest az ágyunkba költözik, akár Forman híres filmjének, a Tűz van, babámnak zárójelenetében a magát vaságyba fészkelt hatalom. És innet fogva részletkérdés, a műsorban mely koncepica jegyében űzi s kergeti egymást a kvázi Doge-szék virágosban tartva, a presszólámpás zongora és a posztmodern bárpult a neonfényű álmárvánnyal, az igényes műsorvezetővel, a gyümölcstállal és a tévé moncsicsivel.

Jedik szambáznak a szerben, nincs mese! De hogyan is néz ki az a tévé föstötte szép új világ? Hogy stílusban maradjunk, egy némileg dodonaira hangzó reklámszlogennel válaszolhatnék: tartalomhoz a forma, Amfora. Azaz: az egyes műsorok külső megjelenése ugyanolyan jellegtelen és nehezen azonosítható, mint a műsorok maguk, így jeles marxista esztétánk, Szerdahelyi István mára kopni látszó vesszőparipája, a tartalom és forma egysége megvalósultnak látszik, szaknyelvebben a televízió teljesítménye ebben az értelemben egységesnek tekinthető. Amint abban se hiszek, hogy létezik csapnivaló filmben ragyogó operatőri munka, úgy azt is nehéz elképzelni, hogy a csak semmilyennek lenni és semmiről nem szólni jegyében fogant biztonságos unalomban csurdogáló műsorfolyamok hüléje jobb lenne a Deákné vásznánál.

Sőt! Hiába a nyilván egészséges rivalizálás, a Híradó, A Hét és az Objektív külzete mintha azonos kéz munkája lenne, már ami a nyugtatónak szánt kékben tartott komputeranimációs logókat és a frappáns belteret illeti. Az objektíves kék üveggolyók (óvatosabban golyók) határozott postabankos asszociációkat keltenek, a moderátor megette kékraszteres háttérpannó az egykorvolt blokkolóórák monotonitását és az agitproppos faliújságok diszkrét fantáziátlanságát egyszerre idézi. A Híradó viszonylag eltalálta a tojás vastagabbik végét, amennyiben egy legalább totálban még nem látszón elrontott, napszaknak megfelelően fényeit világszínvonalú panorámát (Budapest) választott háttérül. Evvel olykor enfarkába harap, mert gyakorta kapom rajta magam, mint az unalmas színházi előadásokon a stukkókat majszoló színházlátogató, hogy jobban érdekel, mi történik az estelente alsó rakparton , mint a nagyvilágban. A Duna-tévén ugyanez zavaros félkompozícióban barnított gigantfotó formájában jelenik meg. Csoda, hogy az operatőr-direktornak nem tűnik fel a városkép és a moderátor által bántóan két részre osztott, egymást könnyed interferenciába kényszerítő kompozíció.

A rendszerváltott újtrutymó másként internacionalista, ennek seggreesetten provinciális neogagyi eklatáns példája a Szerencsekerék illetve a Mindent vagy semmit. Amint a bajor áruházi dekoratőr Las Vegast elképzeli. Élő díszletelemként a hurokfilmmosolyú Viktor mellé a szülési szabira vonult, de legalább szép Dóra helyett sikerült egy gyárilag baltafejű bulát kifognom. Mindkét műsor csupán fügefalevél a szemérmetlen konzumáció FKK (Freikörperkultur)strandján. Vágónál Drakula-mosolyú szirén próbál a szerencsétlen játékosra ráhálásítani, amit tud. Olykor egy diszkont – kirakattal kombinált – hátsó raktárában érezzük magunkat.

E kategóriába sorolható a sokáig mentális mélypontnak tartott „Hármas színpad, nyílj ki!”-féle Zsákbamacska után rögvest az újfitt Tipp-hopp. Rózsa mint élő díszletelem annyira ciki, hogy az már camp, de legalábbis art. Szerintem régóta tudatosan csinálja, akár egykor Brachfeld Siegfried a törtmagyart. Rózsa feje – sokaknak tán tetszőn – amolyan célkeresztben foglal helyet, a díszlet a szivárvány minden színében pompázik, fölhasználva a húszas évek orosz konstruktivizmusának elemeit, ötvözve a svájci mobilos Tinguely életművének tanulságaival.

Ha már a műsorvezető feje megette glória-célkeresztet említettük, ide kívánkozik két outfit szempontból rokonlelkű műsor, a Tízórai és a Leporelló. Utóbbi az előbbinek budoártapétával és egy-egy antik darabbal vasárnapivá biedermeierizált változata, sajátos átmenet a stúdió és egy Molnár-darabból ittfelejtett szálón között.

A fő motívum mindkét esetben egy vélhetőleg pályát tévesztett szponzorhajlamú üveges-képkeretező garázdálkodásából fakad. A Tízóraiban molinóval sejtelmessé tett, álosztott ablakok tűnnek fel a legkülönbözőbb szögekben (az egykorvolt – s méltán hírhedtté lett, – Varia-bútor díszleti verziója). Háttérben sejtelmes száraz- és selyemvirág kompozíciókkal. (Ez kábé a harmadik, ha nem a negyedik díszlet, melyet a Napköziként induló aztán nyilván presztízsokokból átkeresztelt, egyébként kilenckor kezdődő Tízórai fogyaszt, avagy: ha nincs mit hordozni, alakítsuk át a hordozót!) E burjánzó raszterkultúra eredményeképp mind a moderátorok, mind az interjúalanyok fejéből álfenszterlik álosztói merednek kifelé, akár szegény Szent Sebestyénből a nyílvesszők.

Általánosnak mondható törekvés, hogy a stúdióban létrehozott virtuális világ ne nagyon hasonlítson ahhoz, amelyben élünk, de a stúdióhoz se. Szép példája ennek egyik kedvenc műsorom, a Juli-suli, ahol a főzés oly makulátlan, csepp- és pettymentes falanszterben zajlik a többször és bő időtartamban megismételt Knorr-reklámok között, hogy már abszolúte olyan, akár a parasztpicsa a fürdőszobás lakásban: se íze, se bűze.

A Találjuk ki Magyarországot! díszletét, ha van, mindenekelőtt az olcsósági szempontok vezérelhették. A magányosan küzdő Hankiss egy vesszőfonatú karosszéken próbálkozik, kvázi polgári védjegyén, az újabban másutt is mind gyakrabban fölbukkanó felhőgigant előtt. (Lásd még: Kacziba Virág, a rendőrmagazinban.) A végig üresen maradó második szék erősíti a díszlet Godot-s fölhangjait, jóllehet a raktári ládákra-dobozokra dobott labirintszerű térben a second hand padlószőnyeg gyűrődéseinek liánja csehovi puskaként lebeg mindvégig az előadó feje felett, vajh sikerül-e majdan dolga végeztével baleset nélkül elhagynia a terepet.

Érezhették a fent jelzett málőröket a Kisfilmek a nagyvilágból felejthetetlen fílingjét újrateremtő Glóbusz alkotói, akik egyszerűen elballagván a martonvásári Brunswick-kastélyba, ahol az obligát nádgarnitúrában egy eleinktől levetett és még nem tönkre megdonáldosított, pazar kerttel együttjátszó térben csevegnek. Lehet így is?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/09 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=359