KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Örökzöld
• N. N.: Tomás Gutiérrez Alea (1928–1996)
MÉDIA
• György Péter: Tedd a magadévá! Média és közszolgálat
• Simó György: A civilizált reklám Beszélgetés Sipos Józseffel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A démon papucsa Cannes

• Bori Erzsébet: Két kutya húzta Az író Tarantino
• Horváth Antal Balázs: Amerika a taccsvonalról Hollywood-alsó
KÉPREGÉNY
• Kertész Sándor: A képregény Griffithe Százéves rokonság
ANIMÁCIÓ
• Karátson Gábor: Halkoporsók Animáció
DOKUMENTUMFILM
• Csejdy András: Kezelt dokumentumok Beszélgetés Domokos Jánossal és Dömötör Péterrel
• Simó György: Kezelt dokumentumok Beszélgetés Domokos Jánossal és Dömötör Péterrel
• Muhi Klára: A kíváncsiság kútja Magyar tarka
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Az élet filmje Virtuális természet
• Dániel Ferenc: A jövő a páviánoké Krízisképek
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Déltengeri presszózene Bukott angyalkák
• Csejdy András: Zoológus pácban Angyalok és rovarok
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Semmihasznák
• Ardai Zoltán: Teljes napfogyatkozás
• Schubert Gusztáv: Jefferson Párizsban
• Simó György: A szikla
• Takács Ferenc: Arc
• Vidovszky György: Leszámolás Denverben
• Boros József: Most és akkor
• Tamás Amaryllis: Legbelső félelem
• Hungler Tímea: Majomparádé
• Simó György: Menekülés az éjszakába

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az író Tarantino

Két kutya húzta

Bori Erzsébet

Négyet ír, kettőt kap – a világsikerig ez volt a forgatókönyvíró Quentin Tarantino útja, aki saját szövegkönyveinek csak a felét rendezhette meg. A másik kettőért nem vállal felelősséget.

Ha unod már az együttjárást, próbáld ki a nagy szerelmet! – ezzel a mottóval indította útjára Quentin Tarantino élete első, jókedvében írt forgatókönyvét. Széles Hollywoodban nem talált egy fél producert sem, aki az üzemszerű, biztonsági hetyegés helyett vállalni merte volna egy merész elköteleződés kockázatát, így került ebek harmincadjára a Tiszta románc, majd a Született gyilkosok is, pedig annak már csak félmillió lett volna a büdzséje, ami arrafelé igazán nem pénz. A két csárdás pofon után megrázta magát az ifjú szerző és lazán, mint a teremtő, saját gyönyörűségére nekilátott a harmadiknak. Nem riszálva már pénzembereknek, nem nézve se Istent, se embert, „vad, gerilla stílusban” (ahogy ő mondja), abszolút esélytelenül megírta az embertelenül jó Kutyaszorítóbant. Független filmként akarta megcsinálni, fillérekből, színészek helyett haverokkal, változatos helyszínek helyett egy szál raktárban, látványos akciók helyett a puszta szövegre építve. Hála Harvey Keitelnek, kicsit dúsabb lett a végeredmény, de a lényeg megmaradt: pár pasas feketében csodálkozik a raktárban.

Bejött neki, és a raktárból már kikövezett út vezetett a Ponyvaregényhez, sőt az első két könyv tulajdonosai – mert két jó forgatókönyv megvétele még belefért az ésszerű kockázatba – immár felváltva győzködték, hogy rendezze meg a Tiszta románcot és a Született gyilkosokat is. Az elszemtelenedett Tarantino azonban nem volt hajlandó fölmelegíteni a tegnapi káposztát, közölte, hogy ő első filmnek írta mindkettőt, az első filmje viszont köszöni, megvan, a másodikat meg éppen írja. A Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény összenyert egy halom díjat szerte a világon, és még a konzervatív Oscar-osztóktól is kapott egy szobrot, a legjobb eredeti forgatókönyvnek járót. A Filmakadémia tehát rábólintott Tandori Dezső magyar író megállapítására, aki az első perctől alapfilmnek nevezte a Kutyaszorítóbant, Tarantinót pedig első helyen írónak.

Többféle forgatókönyvet ismerünk. Van, aki csontvázból dolgozik, amire forgatás közben építi rá a húst. Vannak vaskos technikai forgatókönyvek, melyekben részletekbe menő felvételi utasítások teszik élvezhetetlenné a dialógust. És van úgynevezett irodalmi forgatókönyv is, amely jól olvasható ugyan, de az elkészült film többnyire jó messze esik tőle. A Tarantino-forgatókönyv másmilyen. Mindet érdemes elolvasni, mozi előtt, mozi után, esetenként mozi helyett, és körülbelül ez a legkevesebb, amit elmondhatunk róluk.

Négy kiváló, hasonló kvalitásokkal rendelkező forgatókönyvből elkészült két jó és két rossz film. Ebből könnyen adódik a következtetés, hogy Tarantino titka a rendezésben van. Csakhogy a rendező Tarantino nem csinál mást, mint korrektül megvalósítja az író Tarantino elképzeléseit. Ironikus, hogy ebbe belefér az is, hogy a színészek kedvére vagy a forgatás közben felmerülő új ötletek miatt esetenként többet változtat a szövegen, mint a másik kettő. Oliver Stone a saját koncepcióját erőltette bele a filmbe, Tony Scottnak ilyen nem volt, de arra mindketten rájöttek, hogy nincs az a hétpróbás hollywoodi team, amelyik ilyen eleven fazonokat és a hús-vér nyelvhez ennyire közelálló dialógusokat tudna gyártani.

Tony Scott rég motorozik már Hollywoodban, valahol az első osztály sereghajtói és a B-széria éllovasai között jegyzik. Rendes iparos, nemcsak az invenció nem teng túl benne, de az ambíció sem. Elnézve keze munkáját a klasszikus csapatmunka híve lehet, brigáddal dolgozik, melyben mindenkinek megvan a maga részfeladata a gagmantől a vizuális effektek szállítójáig, és amelyben csak afféle kisfőnök a rendező, mondjuk, brigádvezetői rangban és hatáskörrel. A Scott-brigád szinte szolgai hűséggel követte Tarantino forgatókönyvét – csak előtte még gatyába rázta. Azt a gatyát pedig szigorúan új-hollywoodi fazonra szabták. Jól követhető időrendbe rakták az eseményeket, beletettek ezt-azt, amit a néző joggal várhat el (csak az a kétéves nyeretlen kifelejtett) – pár dugást, két-három könnycseppet, három-négy jó poént – és az egészet megkoronázták egy happy enddel. Nem nagy ügy. Szemléltetésül képzeljük el a Ponyvaregényt időrendbe téve, milyen szép is lenne boldog tudatlanságban nézni a rokonszenves bérgyilkos, Vincent Vega jeleneteit, mit sem sejtve arról, hogy csúnya véget ér majd egy rosszul időzített nagydolog miatt. Bizonyosra vehetjük azt is, hogy magára adó rendező nem hagyná Vincentet és Miát egyetlen csók nélkül válni el egymástól. Utoljára még képzeljük el azt is, hogy a Kutyaszorítóban rendezője visszavarrná a beépült zsaru beleit, és az incidensnek csak apró kozmetikai nyoma maradna, mire fel orvosa azt a tanácsot adná Tim Rothnak, hogy nyilvános strandokon tartózkodjék a fecskeviseléstől. Nagyjából így foglalható össze Tony Scott hozzájárulása a Tiszta románchoz. (Nehezen barátkoztam meg a magyar címmel, pedig nem rossz, ha mindkét szavának mindkét értelmét tekintetbe vesszük.) Tarantino itt is fontolgatta, hogy leveteti nevét a főcímről, bár Scott őt is bevette a brigádba, forgatókönyvíróként véleményezési joga lehetett, a rendező meghallgatta. Aztán tette, amit tennie kellett. A vágószobában kipróbálta a jelenetek eredeti sorrendjét, és még a boldogtalan végre is tett egy halvány kísérletet, hogy aztán sajnálkozva széttárja a karját: Hiába, Quentin, nekem ez így nem megy. Különben is, annyira megszerettem ezt a Clarence fiút, hogy nincs szívem elpusztítani.

A szimpátiára Tarantinónak is megvolt minden oka, lévén hogy huszonéves önmagát és akkori barátait mintázta meg a Tiszta románc hőseiben. Mint egy kisvárosi film folytatása: van, aki már elkerült hazulról, színiiskolát látogat Hollywoodban, és várja a nagy lehetőséget. A haver még otthon csücsül, képregényt árul vagy videót kölcsönöz a sarki üzletben, és összeálmodja saját életét a rettenthetetlen hősökével.

Végül is Tarantino jól döntött: a Tiszta románc csak gyenge, a Született gyilkosok viszont szemét film. Oliver Stone nem egy csapatban játszik Tony Scott-tal. Stone Hollywood nagytestű ragadozói közül való, gyors, mint a jaguár, kegyetlen, mint a fekete párduc, és vastag a bőre, mint a rinocérosznak. Azonnal kiszagolja, mi lesz a következő menő téma, és einstandol magának egy jó helyet a sorban. Az a hely soha sem az első.

Sokára szántam rá maga, hogy – filológiai célzattal, úgymond – megnézzem a Született gyilkosokat. Tele voltam előítélettel. Mentségemre szóljon, hogy Stone derekasan gondoskodott tápról, még jóformán el sem kezdte a forgatást, a világsajtó már hangos volt a kardcsörtetéstől, nyilatkozatháborútól, miközben a rendező két kézzel szórta a nép elé az interjút. Az olvasottak alapján nem vártam semmi jót a filmtől, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy lehet magát a puszta technikát, egy színszűrőt, egy kameraállást, a vágóollót is erkölcstelenül használni.

Eddigi filmjei a grand guignol mesterének mutatták Tarantinót, de amit Stone művel, az egy más minőség. Nem értek egyet azzal, hogy a Kutyaszorítóban vagy a Ponyvaregény idézőjelesen, felstilizálva ábrázolja az erőszakot. Nagyon is reális, nyers és vad jelenetekről van szó, amelyek után vériszam, szétfröccsent velő és több holttetem marad a színen. De Tarantinónak megvan a módszere, amellyel elvezeti az ölős képsorok iszonyatát. A raktár-porondon ironikusan túlméretezi az öldöklést, hogy a film végére jóformán csak a stáb marad életben (a Született gyilkosokban már az sem); Jules és Vince ítéletvégrehajtósa „isteni beavatkozással” zárul; amikor Vincent az autóban véletlenül péppé lövi kis társuk fejét, az ugyanolyan váratlan és felfoghatatlan a nézők, mint a résztvevők számára, és később sincsen módunk föleszmélni, mert az alkalmi mészárlásra egy virtuóz kvartett következik, Harvey Keitel (Wolf) és Quentin Tarantino (Johnny) magánszámával feldúsítva. A Tiszta románc végén, mint egy nagyoperettben vagy a Botrány az operában kabinjelenetében összecsődül az összes, még életben lévő szereplő, hogy egy burleszkbe hajló lőgyakorlat után egyedül Alabama hagyja el élve a helyszínt, kis pénzesbőrönddel a karján. (Mert a lányt Tarantino is kimenti, és később halunk még felőle: a vérprofi Mr. Fehér meséli Joe bácsinak, hogy egy darabig együtt űzték a szakmát, amíg szét nem váltak útjaik, ahogy az magányos farkasokhoz illik.)

Hiába állítják a Tarantino rajongók, nem a csúnya, gonosz Stone tehet mindenről. A Született gyilkosok forgatókönyvnek is kétes. A True Romance egy meseszép Rómeó és Júlia történet, de ide már csak egy ezredvégi Bonnie és Clyde jutott. A Knox házaspár negyvennyolc hullát hagy maga után letartóztatásáig, de utána még tizennégyszer engednek a negyvennyolcból, és a film végére a szám már nyolcvan felé közelít. A Született gyilkosokat egy frusztrált, ám annál igyekvőbb Tarantino írta, belerakva mindent, amit eladhatónak remélt, szeriális gyilkost, rohadt zsarut, szemét tévét. Stone kénytelen volt lemondani róla, hogy pszichedelikus fényben ázva és/vagy naturalista részletgazdagsággal az összes gyilkosságot prezentálja (így is többet mutat, mint ami le van írva). Kellett a hely a saját leleményeinek. A könyv nem sok szót veszteget Mallory szüleire – annyi derül ki, hogy ellenezték a frigyet –, a film viszont kéjesen rajzolja meg a véglénycsaládot. Stone végig adott rá; hogy komoly rendezőhöz illőn motivációkkal bástyázza körül a szereplők tetteit. De Tarantino bele a közepébe szerkezetével – ahogy ő fogalmaz: előbb a választ, aztán a kérdést – Stone sem tudott megbirkózni. Felborogatta és újrarakta az építményt – időrendben követhetjük végig a szerelmesek útját ismerkedéstől családirtásig, sorozatgyilkolástól tévéstábirtásig –, és közben kirúgta alóla a sarokkövet. Az életre-halálra nagy szerelem alapérték Tarantinónál. Mickey és Mallory egyetlen emberéletet ismer el, és az nem a sajátja, hanem a másiké. Stone-nál viszont valósághűen alakulnak a dolgok: a párocska kezdeti lángolása lanyhul, Mickey a formásabb áldozatokkal űz perverz játékokat, Mallory házon kívül is gyakorolja a közös dolgokat, a szexet és az ölést.

A forgatókönyv szerint nemcsak tévéműsor készül a sorozatgyilkos párról, hanem kasszasiker mozi is. Tarantino pokoli iróniával részleteket mutat ebből a filmből, és megszólaltatja az alkotókat is. Mit ad Isten, a film a filmben rendezője kísértetiesen emlékeztet Oliver Stone-ra és az általa adott interjúkra. Nem vaktalálatról van szó, Quentin Tarantino úgy ismeri új-Hollywoodot, mint a tenyerét. Ebben a befülledt moziban csinált ő forradalmat. Utána is lehet még a régi módon filmezni, de már nem sokáig.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/08 32-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=338